Csak ma értesültem róla, hogy James Herbert brit horroríró tegnap, 2013. III. 20-án, 69 évesen elhalálozott. Nekem nyolc regényét – ezek közül kettőről bejegyzést is írtam –, valamint egy novelláját volt szerencsém elolvasni, és ha már így adódott, dukál egy rövid megemlékezés.

Ha már egyszer hosszú évek alatt kialakult e csodálatos ünnep, hogy február után márciusban se maradjanak éhkoppon a virág- és bonbonárusok, a Zothique blog is kiveszi részét az ünneplésből eónokra rúgó története eddigi leghosszabb bejegyzésével. Egyúttal sok boldogságot kívánok minden Kedves Hölgyolvasómnak.

Lovecraft a következőket írja Frank Belknap Longnak 1923 júliusában a nők által írt fantasztikus művek kapcsán. „Nem értek veled egyet a női elme érdemeit tekintve. Véleményem szerint nem hogy nem nagyobb képzelőerővel bír, mint a férfiaké, hanem épp kevesebbel; olyannyira, hogy alig tudok eszembe idézni olyan valóban hatásos fantasztikus látomást, mely nem férfiúi szellemtől ered. A nők valójában a mesterkélten gyermeteg gügyögést szeretik, ám mindebben semmi valóban gyermeki álomszerűség nem található. Természetüknél fogva földhözragadtak, prózaiak és közhelyesek, s előszeretettel használnak unalmasan realista részleteket és gyakorlatiasságokat, és képtelenek bármire, ami a valóban eleven művészi alkotáshoz és a ténylegesen önálló műélvezethez hasonlítható. Balgaság általánosítani abból a néhány kivételből, melyek egyediségük okán magukra vonják a figyelmet, avagy az amerikai köznép állapotából, ahol is a hitványul demokratikus társadalom üzleti hivatásokhoz béklyózza a férfiakat. És így a középszerű női vonulat más hiányában, avagy a verseny nélkülözésével irodalmi hírnévre tehet szert. Amikor a társadalmi forradalmak hamarost bekövetkező fordulatának köszönhetően a nőknek is üzlettel kell foglalkozniuk, és megfosztatnak jelenlegi megtévesztő előnyüktől, meglátod majd, zömük, esztétikai kérdések tekintetében, mennyivel alsóbbrendű az emberiség férfiúi részével összevetve.” (Galamb Zoltán ford.)

Howard Phillips Lovecraft és a klasszikus horrorszerzők művei nemcsak az írók, de egyéb művészeti ágak képviselőinek a képzeletét is megtermékenyítették. A dolog természetéből kifolyólag az efféle művészet iránt való érdeklődés szubkulturális szintre szorítkozik; magyar vonatkozásban leginkább a gothic.hu oldal szolgáltat információt az ilyen orientációjú alkotókról, alkotásokról. A Memento Mori Egyesület, mely szemmel láthatóan nem első bálozó a gótikus, dark, valamint egyéb, hasonlóan borongós (jól van, na, utálom a címkézést) művészeti rendezvények terén, ezúttal egy kifejezetten Lovecraftra fókuszáló kiállítást szervezett meg. A megnyitóra stílszerűen 2013. február 14-én, Valentin-napon került sor, a rendezvény helyszínéül a Picasso Point nevű kávézó-söröző (1065 Budapest, Hajós utca 31.) szolgált. A kiállítás március 14-ig tekinthető meg.

Biza.

Az idő vasfogai peregnek, mint a nyúl. Vagy ilyesmi.

A hardcore bölcsészek bizonyára kajánul konstatálják, hogy valóságos diszciplináris kuplerájba zavartam magam az „irodalomtudomány” kategória bevezetésével, elvégre a fogalom alkalmazása mindössze két kérdés megválaszolását előfeltételezi: mi az irodalom, illetve mi a tudomány? Mindkét kérdés megválaszolása jó pár okos ember számára biztosított élethosszig tartó megélhetést, s bizony, ha el akarom kerülni, hogy a jelen blog és csekély értelmem korlátozott kapacitását a végletekig feléljem a saját válasz kifundálásával, kerülő megoldáshoz kell folyamodnom. Most és a továbbiakban az „irodalomtudomány” fellengzős címkéjével illetek minden olyan bejegyzést, amelyben valamely fikciós művet, műveket elemző iromány tartalmát ismertetem.

Frenetikusan hangzik, nemde? Remélem, a Kedves Olvasónak is bizsereg az agyalapja.

Minden igazságtartalma mellett mélabús magyar közhely, hogy az akadémiai szféra a horrorirodalmat a szórakoztató irodalom berkeibe száműzi, s ezzel kirekeszti (a polkorrektség és az emberi jogi liberalizmus iszonyatos retorikai horderővel ruházta fel ezt a szót) az úgymond „emelkedett” intellektuális diskurzus köréből. A tengerentúlon ez az averzió évtizedek óta megszűnt, sőt, már a múlt század első évtizedeiben komolyan foglalkoztak egyes szerzők a rémisztő irodalommal – ekkoriban még kimondottan történeti aspektusban –; e körben mindenekelőtt Dorothy Scarborough (The Supernatural in Modern English Fiction, 1917), Edith Birkhead (The Tale of Terror, 1921), no, és persze Howard Phillips Lovecraft (Supernatural Horror in Literature, 1927) neve említendő meg, ám kicsit messzebbre utazva az időben azt láthatjuk, hogy az elsősorban politikai filozófiájáról ismert Edmund Burke, azáltal, hogy a „fenséges” (sublime) fogalomkörébe sorolja a félelmet, amiért az mindennél hatásosabban bénítja meg az elmét és fosztja meg érvelőképességétől, tulajdonképpen a horrorirodalom korai filozófiai legitimációját dolgozta ki. Nálunk az elutasítás fala még a XXI. században is nehezen omladozik – hiába fordították Poe-t olyan irodalmi nagyságaink, mint Babits –, jóllehet, az omladozás tényéhez kétség sem férhet, s e folyamatnak remélhetőleg csak egyetlen korai állomása volt a Pázmány bölcsészkarán 2011 májusában megrendezett, Visions of Baseless Fabric című, a fantasztikus irodalomra és a fantasztikum művészetekben betöltött szerepére kihegyezett konferencia.

Franciaország, 1789. Óriási feszültség terheli a levegőt, az arisztokrácia és a klérus, illetve a harmadik rend közötti ellentét már-már robbanásig feszül, az ancien régime pillérei recsegnek-ropognak, mindenki érzi, hogy a társadalom nagy változások küszöbén áll. Mindez azonban cseppet sem szegi a gyönyöröket hajszoló Corville grófné, keresztnevén Juliette kedvét, ha arról van szó, hogy egy kuruzslóval megidéztesse egy évszázadok óta halott spanyol nemes és mágus szellemét – természetesen a tutyimutyi férjétől kicsikart, temérdek pénzért. A művelet sikerrel jár, és Don Sebastian de Villanueva a csillagokból ismét az anyagi világ béklyói közé került, amit azzal honorál, hogy kivégzi az őt feltámasztó varázslót.

A harmadik Don Sebastian-kötet bölcs vámpírunk egy számára teljesen ismeretlen korban való feltámadását és bolyongásait meséli el. Noha a The Silver Skull végén úgy tűnik, Sebastian megtalálta a végső szabadságot, amelyet annyira áhított, most kiderül, ez a szabadság mégsem volt korlátlan, legalábbis Sebastian hagyott egy kiskaput az utókornak. Tarotpaklijának hét utolsó lapjába kódokat rejtett, melyeket megfejtve a kellően képzett varázsló vissza tudja hívni az életbe az egykori katonát, illetve vámpírt. Raoul Rollin megleli a kulcsot a lapokhoz, ám nem tudhatja, hogy Sebastiannal időközben olyan dolgok történtek, amelyek okán esze ágában sincs visszasüppedni erre a lepratelep világra. „Az én hibám”, mondja Sebastian a varázsló vétlen tévedése kapcsán. „És a tiéd. Mindketten megfizetünk. De azokat a lapokat hagynod kellett volna.” (“My mistake, … And yours. We both shall pay. But you should have left those cards alone.”)

A halott szerzők műveiben az a piszokság, hogy sohasem tudom, kit kell a cím előtt feltüntetni, a szerzőt-e, aki ugyan megírta egykor a kötetben szereplő elbeszéléseket, de a konkrét kollekciót nem ő állította össze, avagy a szerkesztőt, aki egy árva betűt nem írt, viszont ő válogatta össze az alkotásokat.

Edith Wharton (1862-1937) az amerikai irodalmi kánon kimagasló alakja. Az előkelő családba született írónőt alapvetően a korabeli társadalmi elit életmódjának kritikus, ironikus ábrázolása, valamint az elfojtott érzelmek megjelenítése miatt tartja számon a fősodratú irodalomkritika. Legjelentősebb művei A vigasság háza (The House of Mirth, 1905), Az ártatlanság kora (The Age of Innocence, 1920), valamint az Ethan Frome (1911), a középsőért 1920-ban Pulitzer-díjban is részesítették, így Wharton lett az első írónő, aki elnyerte ezt az elismerést. Az első két mű tárgya az egyéni boldogságkeresés és a társadalmi elit merev, felszínes szokásai közötti konfliktus, a harmadiké az elszegényedett vidéki Új-Anglia életét mutatja be.

A The Black Castle két központi alakja, a vámpír Don Sebastian de Villanueva és a nagyinkvizítor Diego de Villanueva közötti utolsó párbeszéd során – ténylegesen utolsó dialógusukat már két vámpír folytatja – előbbi felveti, hogy „[a]z ő [Kolumbusz Kristóf] Újvilágában kellene meghúzódnunk, mert e világ nem sok helyet kínál számunkra” (“[w]e should be in his New World now, for this world has little room in it for you and for me”). Les Daniels e jelenettel tulajdonképpen megelőlegezi a mű folytatásának helyszínét.

Sebastianból jóformán nem marad más az első regény végére, mint egy ezüstkoponya. A vámpírnak valahogy híre kelt a spanyol bűbájosok és alkimisták között, és lecsaptak az ereklyére. A koponya hosszas hányattatás után, nem éppen tisztességes úton a gyáva, izgága és igencsak világias ambíciókkal (minél több arany összeharácsolása) rendelkező alkimistához, Alfonso Martinezhez került, aki az Inkvizíció elől az Újvilágba menekült. Martinez szentül hiszi, hogy az aranyukról híres őslakosok megtalálták a Bölcsek Kövét, és magát kirurgusnak kiadva követi a konkvisztádorokat Tenochtitlanba, az Azték Birodalom fővárosába, hogy ő is kivegye részét a zsákmányból.

Ramsey Campbell egy enigma. Aki képes elérni, hogy százkilencven oldal dögunalom után azzal az érzéssel tegyek le egy bő háromszázhatvan oldalas regényt, hogy megérte elolvasni, és érdeklődve várom a következőt – na, jó, nem annyira, mint az újabb Don Sebastian-sztorit, de azért eléggé –, az tud valamit. Márpedig Campbell 2002-ben megírt, The Darkest Part of the Woods című regénye ilyen alkotás.

Mielőtt a lényegre térnék, máris szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy a spoillerriadó használatát mellőzöm, mert nem akarom e viszonylag csekély terjedelmű bejegyzést még jobban megkurtítani azzal, hogy egy részét karanténba is zárom. Azért merek nyugodtan vállalkozni erre, mert szerintem a regényben több rejlik, mint amit itt leírtam, és ezek a posztok ellenére is elolvasásra érdemessé teszik a művet.

A szerző általam olvasott első természetfeletti vonatkozású írása a fiktív Brichester városkában élő Price-család tragikus történetét dolgozza fel. Az idős Lennox Price felfedezett egy hallucinogén mohafélét a családi otthontól nem messzire eső, körülbelül egy négyzetmérföldes, Goodmanswood nevű erdőben, és ettől kezdve elveszti az eszét: kisebb kultuszt szervez, amely rendszeresen kijár az erdő közepébe valamiféle szertartásokat végezni. A kultusz tagjait, élükön Price papával, idegszanatóriumba helyezik.

Az ünnep alkalmából maratoni bejegyzéssel örvendeztetem meg Kedves Olvasóimat.

Amennyire ősi részét képezi a horrorirodalomnak, sőt, egyáltalán a természetfelettiről való képzelgésnek a vámpír alakja, olyannyira fittyet hánytam e tényre idestova kemény nyolc hónapos tevékenységem során. E hiányosságot pótolom most egy olyan regény és főhőse bemutatásával, amelynek és akinek azonnal visongó, fanatikus rajongója lettem.

Leslie Noel Daniels (1943-2011) sajnos már elhunyt, ám talán nem dacolok istenkáromló mértékben a tér és az idő törvényeivel, ha kortárs szerzőként könyvelem el, hiszen Stephen Kinggel nagyjából egyidős íróról beszélünk, aki a maine-i borzadálykrónikás korai műveivel nagyjából egy időben jelentette meg saját, zsánerünk szempontjából jelentős alkotásait. Emellett 1975-ben kiadott egy könyvet Living in Fear címmel, melyben a félelemkeltés tömegkultúrában való megjelenéséről nyújt áttekintést, illetve – és ez a jelen blog olvasótábora számára talán kevéssé érdekes – több történeti értekezést írt a különböző képregényekről (Marvel, DC Comics). Öt regénye tarthat számot a horrorirodalom kedvelőinek érdeklődésére. Ezek a művek Don Sebastian de Villanueva, a spanyol katonából lett vámpír kalandjait beszélik el. A művek a megírás és a cselekmény kronológiai sorrendje alapján a következőképpen követik egymást: The Black Castle, The Silver Skull, Citizen Vampire, Yellow Fog, No Blood Spilled. A különböző regények különböző korokban és helyszíneken játszódnak, nevezetesen: a reconquistát követő évek Spanyolországában, a Cortez katonái által megtámadott Azték Birodalomban, a forradalmi Franciaországban, a viktoriánus Angliában, valamint a gyarmati Indiában. A szerző saját bevallása szerint tervezett egy hatodik kötetet is, melynek helyszínéül Tibetet szánta, ám egyéb, nem fikciós teendői lekötötték, később pedig a kiadó nem mutatott érdeklődést az új mű iránt.

Az alábbiakban a Don Sebastian-ciklus egyes műfaji sajátosságaira mutatok rá, ezt követően röviden bemutatom Don Sebastiant mint vámpírt, végül pedig rátérek a jelen bejegyzés tárgyát képező mű, a ciklus nyitóregénye, a The Black Castle részletes elemzésére.

Ha Clark Ashton Smith (1893-1961) nevével a tisztességes Lovecraft-olvasó jó eséllyel találkozhatott is – hiszen több novellájában céloz a személyére, illetve a tőle kölcsönzött varázskönyvekre, lényekre –, művei valószínűleg elsősorban azok számára ismerősek, akik rendelkeznek a Kornya Zsolt által fordított A sír szava című karcsú kötettel, vagy nem sajnálják a fáradságot, hogy a zavarba ejtően pazar szókincsű és barokkos nyelvezetű író műveit – ha más nem, a www.eldritchdark.com oldalról letöltve – eredeti nyelven olvassák. A kaliforniai Auburnben élt író 1912-ben adta ki első, The Star-Treader and Other Poems című, kedvező fogadtatásban részesített verseskötetét, majd egy bő évtizeddel később elkezdett prózaírással foglalkozni és novellákat küldözgetni a különféle ponyvamagazinokba, elsősorban a Weird Talesbe. Eközben megismerkedett Lovecrafttal, és terjedelmes levelezésbe fogtak. Smith tulajdonképpen sokat köszönhet Lovecraftnak, már ami posztumusz ismertségét illeti, ha nem álltak volna szoros szellemi kapcsolatban, és nem leveleztek volna több száz (ezer?) oldalon keresztül a rémirodalom természetéről, akkor Smith valószínűleg csak egy ponyvaíró maradt volna a sok közül a ponyvamagazinok hőskorában. Márpedig homályba veszésével a fantasztikum kedvelői különleges csemegével lennének kevesebbek.

Döbbenettel konstatáltam a Book Depository nevű internetes könyvesbolton böngészve, hogy Alfred Hitchcock híres, Madarak című filmje nem eredeti történet, hanem egy írásmű adaptációja, melynek szerzője az angol Daphne du Maurier (1907-1989), akinek munkásságával először a The Apple Tree című elbeszélés révén találkoztam. Mivel történetesen épp az ő művei után kutattam, újabb löketet kaptam ahhoz, hogy beszerezzek pár kötetet tőle. A jelen bejegyzésben tárgyalt mű egyike a szerzeményeknek.

Du Maurier színészcsaládba született középső gyermekként. Első regénye, a The Loving Spirit 1931-ben került kiadásra. Családi kapcsolatai révén könnyen sikerült publicitást találnia írásai számára, ugyanakkor művei csak öregkorára tettek szert valódi népszerűségre. Stílusát is csak későn ismerték el a kritikusok, az 1950-es-60-as években du Maurier prózája könnyűnek találtatott az irodalmi érettség éppen aktuális mérlegén. Borongós, már-már kísérteties hangulatú, szenvedélyes emberi viszonyokat ábrázoló prózájának elismertsége azonban mára töretlennek mondható. Alkotásai Hitchkockon kívül számos filmrendezőt megihlettek.

A Don’t Look Now című kiadvány először 1971-ben látott napvilágot a Gollancznál, később a Penguin kiadó publikálta. A kollekció öt, nem éppen csekély terjedelmű novellát tartalmaz. Ezek egy része leheletnyi természetfelettivel fűszerezett, gótikus hangvételű elbeszélés, másokban ugyan nem jelenik meg a természetfeletti, de folyamatosan egyfajta elvarázsolt hangulatban tartják az olvasót. A középpontban mindig emberi sorsok, emberi jellemek állnak.

A jelen bejegyzést a horrorszerzőkhöz köthető sztereotípiák bemutatásával szerettem volna kezdeni, de annyira nem olvasok olyan médiumokat, amelyek az efféle közkeletű hiedelmeket közvetítik, hogy maximum egy metasztereotípiát, a sztereotípiák sztereotípiáját vázolhatnék fel. Az a kijelentés mindenesetre nagy bizonyossággal megkockáztató, hogy Algernon Henry Blackwood (1869-1951) látványosan elütne bármilyen sztereotípiától, amelyet a langyos biztonságérzetet nyújtó kategorizálásra törekvő földi halandó felállítana. Blackwood életvidám fickó volt, aki derűlátással tekintett a világra és az emberiségre, emellett rendíthetetlenül hitt a természetfelettiben, olyannyira, hogy szeánszról szeánszra járt, hogy meggyőződjön a földöntúli entitások valóságáról. Különféle okkult társaságokban, páholyokban is megfordult, érdekesség például, hogy tagja volt az Arany Hajnal Hermetikus Rendnek, s ezáltal olyan illusztris személyiségekkel került egy platformra, mint Aleister Crowley, William Butler Yeats, vagy éppen a pályatárs Arthur Machen. A vallási dogmáktól mindig ódzkodott (bizonyára vallásos iskoláztatása okán, melynek emléke egyébként vissza-visszatérő motívum írásaiban), nehezen behatárolható nézetei talán panteisztikusként jellemezhetők; az mindenesetre bizton állítható, hogy meggyőződése szerint ott rejtőzik az emberben valamiféle „isteni szikra”.

2012 egyik, a horror műfajának magyar kedvelői szempontjából fő moziattrakciója A fekete ruhás nő című film volt. A történet klasszikus kísértethistória visszajáró szellemmel, sötét múltbéli titkokkal, szófukar helyiekkel, és minden egyébbel, ami egy ilyen alkotáshoz dukál. A film mozitörténeti érdekességét jelentette, hogy a Harry Potter-filmekben remekelt Daniel Radcliffe bizonyíthatta: hiba volna élete virágjában Harry Potter földi manifesztációjaként leírnunk őt. A jelen blog a dolog természete folytán nem e célkitűzés sikerességének értékelésére fókuszál (bár a kritikusok szerint a cél sikerrel teljesült, aminek a jelen bejegyzés szerzője őszintén örül, noha egyetlen Harry Potter-filmet nem látott, ahogy nem olvasott egy darab Harry Potter-regényt sem), ehelyett a téma irodalmi vetületét szándékozik középpontba helyezni. A mozikedvelők számára ugyanis talán kevéssé releváns, de tény, hogy a film Susan Hill angol író 1983-as, azonos című regényén alapszik. A regényt, tekintettel a film magyar nyelvű vetítésére, anyanyelvünkre is lefordították, és kiadták egy puhafedeles könyv formájában, melynek borítóján Daniel Radcliffe (vagy egy hozzá kísértetiesen hasonlító, tenyérbemászó képű figura) arca díszeleg. A jelen bejegyzésben e mű értékelésére kerül sor (természetesen az angol eredetit alapul véve), nem mellőzve a két fő filmfeldolgozást sem, jelesül az imént említett friss verziót, valamint az 1989-ben forgatott változatot.

Általában következetesen kerülöm a néhány száz forintért árult könyveket, olykor azonban a filléres kiárusítások egész kellemes meglepetéseket tartogatnak a figyelmes könyvmoly számára. Ez történt akkor is, amikor a Keleti pályaudvar hatos vágánya melletti könyespult háromszáz forintos egységáron kapható idegen nyelvű könyvei között turkáltam. A jelen bejegyzés tárgyául szolgáló művet nem volt nehéz kiszúrni, hiszen borítójáról több centis, csillogó vörös betűkkel ordított felém az általam kedvelt műfaj elnevezése. Kicsit hezitáltam, ugyanis nem szeretek ismeretlen szerzőktől könyvet venni, még potom áron sem, ezért átfutottam a kötet értékelését az amazon.comon, aludtam rá egyet, majd fogtam és megvettem, mondván, nálam még mindig jobb kezekben lesz, mint bárki másnál. Nem bántam meg, kellemes esti olvasnivalóval lettem gazdagabb.

Aliz barátosném biztatása hozzájárult e blog megszületéséhez. A végső döntés, így a felelősség is mindenestül az enyém, de a biztató szó mindig jólesik az embernek, úgyhogy Aliz születésnapja alkalmából álljék itt egy olyan szerzőről írott bejegyzés, akit általa ismertem meg.

Régi ismerőshöz kalauzolom az Olvasót. Shirley Jackson kiváló kísértetregénye után evilágibb történettel foglalkozunk, bár a helyszín változatlanul az emberi lélek sötét mélysége. Campbell bácsi korai – egész pontosan ötödik –, The Face That Must Die című regénye, melynek első kiadása 1979-re datálható, egy gyilkos elméjébe kalauzolja a gyanútlan olvasót.

A híres kísértetregényeknek van egy olyan tendenciájuk, hogy előbb-utóbb filmvászonra kerülnek. Ennek legfrissebb példája az idén bemutatott A fekete ruhás nő című film, melyről bizonyára kevesen tudják, hogy Susan Hill 1983-as, The Woman in Black című regényére épül (a művet, nyilván Daniel „ex-Potter” Radcliffe népszerűségének hatására, immár magyarra is lefordították, adva egy löketet ezzel a honi könyvipar iránti lenézésemnek), azt pedig még kevesebben, hogy a jelenlegi a második megfilmesítési kísérlet, az elsőre 1989-ben került sor. Shirley Jackson (1916-1965) The Haunting of Hill House című 1959-es regénye hasonló cipőben jár: először 1963-ban, majd 1999-ben vitték vászonra – ez utóbbi magyar szinkronnal is megtekinthető.

Roppant érdekes tanulmányra bukkantam a Lovecraft Annual 2011. évi számában, és a hozzá kapcsolódó gondolataimat szeretném megosztani veletek. Nemcsak azért teszem ezt, mert gyűlöllek benneteket, hanem azért is, mert korábban jómagam is elméláztam a szerző által felvetett kérdésen, és az övével részben ellentétes megállapításra jutottam.

Roland Hölzing Lovecraft: A Gentleman without Five Senses című tanulmánya az öt érzék szerepével foglalkozik Lovecraft munkásságában. A szerző azt a következtetést vonja le okfejtésében, hogy Lovecraftnál a vizuális ingereknek kimagasló jelentősége van a többi érzékhez képest, méghozzá kétféle módon. Egyrészt, ha egy jelenet világosban játszódik, az ennek során leírt képek kellemesek – ez fordul elő ritkábban, főként az „álomciklus” cifra várospanorámái sorolhatók ide. Másrészt, a mesterséges megvilágításban, illetve sötétben játszódó jelenetek képeihez kapcsolódó legfőbb érzelem a félelem. Ehhez képest a hallás másodlagos jelentőségű. A szaglás rangsorbeli elhelyezkedését illetően nehéz kihámozni a szerző álláspontját, de feltételezhető, hogy a harmadik helyet szánta neki, a negyedikként szóba jöhető tapintásnak ugyanis csak egészen elenyésző szerepet tulajdonított, végül meglátása szerint az ízlelés semmilyen szerepet nem játszik Lovecraft műveiben. Ha együtt vesszük ezen öt érzéket, vélekedik a szerző, és abból indulunk ki, hogy az emberek ezek révén szereznek információt a világról, akkor egy markáns félelemforrást jelent, ha valamelyikük (vagy több közülük) nem funkcionál, és Lovecraftnál is pontosan ez figyelhető meg.

Ray Bradbury író, a Marsbéli Krónikák, a Fahrenheit 451, a Gonosz lélek közeleg, és számos további regény szerzője 2012. VI. 6-án, szerda reggel, helyi idő szerint kedden elhunyt.

Nyugodjék békében.

A szerző munkásságáról rövid összefoglalót ad egyebek között a hvg.hu, az index, a cultura.hu; illetve a litera.hu felidézi a szerző néhány érdekes gondolatát. Az író életéről és munkásságáról jó áttekintés olvasható például itt.

Kedves Olvasó! A jelen bejegyzés tárgyául szolgáló regény esetében nyomatékosan javallom a spoilerriadó komolyan vételét.

Ha finoman akarunk fogalmazni, akkor elmondhatjuk, hogy a brit Leslie Purnell Davies (1914-1988) neve az égvilágon semmit nem mond a magyar olvasók 99%-ának. A maradék 1%-nak puszta jóhiszeműségből előlegezem meg az állítás ellenkezőjét, hiszen nem rendelkezem beható ismeretekkel honfitársaim olvasottságát illetően, így nem vonhatok le drasztikus következtetéseket. Amellett, hogy a legváltozatosabb munkákat végezte élete során (volt gyógyszerész, szemész, festő, dohányárus, ajándékbolt-tulajdonos), Davies nevéhez több mint húsz regény fűződik. Ezek leginkább a sci-fi-beütéses thriller-krimi kategóriába sorolhatók (jó kis kategória, igaz-e?), a bennük felbukkanó titokzatos, hovatovább félelmetes motívumok miatt azonban a misztikus horrorirodalom kedvelőinek figyelmére is érdemesek. Davies műveiben visszatérő elemet képeznek a tudat működésével kapcsolatos legkülönfélébb rejtélyek, megmagyarázhatatlan fordulatok. Azt hiszem, Philip K. Dick rajongói különösen élveznék Davies munkásságát, egy Dick-kedvelő (aki silány szóviccet vél kiolvasni a kifejezés mögött, érezze magát borzalmasan valagba rúgva) barátommal folytatott beszélgetésből legalábbis ez derült ki (személy szerint nem olvastam Dicket).

L. P. Daviesről először Joshi The Evolution of the Weird Tale című opusát olvasva értesültem, és már akkor eltökéltem, hogy így vagy úgy, de mindenképpen beszerzem – egyebek mellett – a szerző The Paper Dolls című munkáját, melyben egyetlen elme egy négyes ikerkupac (hisz mégsem írhatok „pár”-t) tagjaiban ölt testet. E cél most a szemem előtt lebeg, mi több, az értekezés újraolvasása során kiegészült a The Shadow Before című regénnyel is. Sajnálatos módon Davies munkái fájdalmasan nehezen hozzáférhetők, mert nemigen adják ki őket újra (vagyis nem pusztán azért nyavalygok, mert ma reggel sem hozta az ágyamba ezüsttálcán egy fekete harisnyás, félmeztelen gótmetálos lány). A What Did I Do Tomorrow? című regénnyel szerencsém volt, mert kapható az Amazonon, ráadásul vadiúj formában, a Trashface kiadó Alternative Modern Classics sorozatának részeként. Azelőtt 1973-ban adták ki utoljára.

Az „okkult detektív” figurájának van egyfajta hagyománya a Brit-szigeteken. Nem kell feltétlenül Arthur Conan Doyle és Agatha Christie bűnügyi zsenijét idézően fondorlatos, természetfeletti környezetbe helyezett krimikre gondolnunk; az „okkult detektív” fogalma kiterjesztően értendő, és felépítésüket tekintve nem mindig krimire emlékeztető történetekben bukkan elő. Talán William Hope Hodgson Carnacki-je áll legközelebb ehhez a figurához. Le Fanu Dr. Hesseliusa nem igazán aktív részese az eseményeknek, inkább az orvosi dokumentumokat olvasva, vagy a pácienseit hallgatva értesül a titokzatos eseményekről; Blackwood John Silence-e pedig többnyire a Végtelen Tudás szentélyéből alászállva adja értésünkre a tutit, mi pedig éppúgy szájtátva ámuldozhatunk nagyságán, mint kritikátlan szárnysegédje, Mr. Hubbard.

James Herbert, a jó értelemben vett brit ponyvahorror egyik kiemelkedő alakja ezen okkult detektív figuráját eleveníti meg David Ash nyomozó személyében, aki két regényében is főszereplőként tűnik fel. Először az általam még mindig abszolút favorizált Haunted című írásban találkozhatunk vele, majd később a jelen bejegyzés tárgyául szolgáló The Ghosts of Sleath-ben tér vissza. Ez utóbbi egyfajta folytatása az előbbinek, amennyiben több alkalommal utalás történik a Haunted cselekményére, annak emlékére és következményeire, ezek azonban sohasem maradnak annyira rejtve, hogy a The Ghosts of Sleath élvezhetetlenné válna elődje beható ismerete nélkül.

Az elmúlt hetekben kissé el voltam havazva, de tőlem telhetően küzdöttem azért, hogy Olvasóim e szeszélyes hónapban se maradjanak intellektuális táplálék nélkül. Nem kizárt, hogy erre a hónapra ez az egyetlen bejegyzés jut, ezért tessék megbecsülni, a gyönyörtől ájuldozva csupa szépet és jót irkálni róla.

Csak vicceltem. Aki kritikátlanul dicsérget, kinyírom.

Az 1946-os születésű Ramsey Campbellt lényegében a modern brit horrorirodalom koronázatlan császáraként ismerik el az elemzők. Az író valahogy sosem ért el olyan népszerűséget, mind hasonló korú pálya- és honfitársai, mindenekelőtt Herbert és Barker, jelentőségét azonban a műfaj ismerői egyként hangsúlyozzák. Campbell regényeket és novellákat egyaránt ír; ahogy én láttam, a kritikusok főként az utóbbiakat méltatják, az előbbieket gyakran vontatottnak, a szükségesnél terjedelmesebbnek vélik. Eddigi szerény tapasztalataim – két novella, egy regény – alátámasztani látszanak ezt a vélekedést.

Nos, Kedves Olvasó, ezennel abban a fantasztikus (Öhömm. Szakasz vi-gyázz! Ajkakat mosoly-ra! Szóviccet érté-kelj!) élményben részesítelek, hogy megosztom veled az első Bradbury-olvasmányom által nyert benyomásaimat. Önkéntes lektoraimnak ismét szívből köszönöm az építő kritikát, észrevételeket.

A jelen bejegyzésben több angol nyelvű műből fogok idézni. Ezúton megragadom az alkalmat, hogy közöljem, az angol nyelvű művekből vett idézeteket alapvetően magam fordítom magyarra, akkor is, ha az adott művet lefordították magyarra. Ennek oka nem elsősorban az én sznobériámban és öntömjénezésemben keresendő, hanem abban, hogy adott esetben nem rendelkezem magyar nyelvű példánnyal, és lusta vagyok a beszerzéssel bajlódni. Ha külön nem jelzem a fordító személyét, akkor az csekélységem lesz (mindez persze távolról sem jelenti, hogy az én fordításaim jobbak lennének a létezőknél).

Nem igazán hiszem, hogy Ray Bradburyt különösebben be kellene mutatnom a jelen blogot szántszándékkal olvasó tévelygő lelkeknek. Aki kicsit is érdeklődik a sci-fi olyan klasszikusai iránt, mint Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Frank Herbert, az bizonyosan összefutott az 1920-ban született szerző olyan alapvetéseivel, mint a Marsbéli krónikák vagy a Fahrenheit 451. Az író azonban nem csupán sci-fit írt – már ha bármilyen mértékben is célravezető munkásságát skatulyázgatni –; egyes írásai inkább a horror felé hajlanak. A Something Wicked This Way Comes című regény – mely magyarul Gonosz lélek közeleg címmel olvasható Pék Zoltán fordításában – a szerző talán legismertebb ilyen kiruccanása, egyúttal a modern természetfeletti horror jelentős alkotása. A jelen bejegyzés különös aktualitását adja, hogy a mű idén ünnepli ötvenedik születésnapját: 1962-ben jelent meg.

Második érdemi bejegyzésemben egy számomra különösen kedves novelláskötetet veszek górcső alá, előtte azonban szeretnék ezúton is köszönetet mondani Aliz barátosnémnek és Ákos cimborámnak, amiért hasznos észrevételeikkel enyhítették az előző és a jelen írás stilisztikai csapodárságát. Természetesen minden esetleges fennmaradó baklövés az én orrom alá dörgölendő.

A klasszikus kísértettörténet Magyarországon gyakorlatilag elavultnak számít. No, nem mintha annyira virágoznék a horrorélet itt Európa szívében, de a XIX. század jó öreg, sejtelmes visszajáró lelke tényleg megkopottnak, sőt, megmosolyogtatónak tűnik napjaink akciódús belezései és harsány látványvilága mellett. A műfaj koronázatlan királyának az 1863-1936-ig élt Montague Rhodes James vallástörténészt tekintik, aki szabadidejében négy keskeny kötetre való kísértethistóriával ajándékozta meg a sötét irodalom szerelmeseit. E históriák jellemzően a jól ismert „sötét titok felfedése + földöntúli bosszú” képletre épülnek, és egyes kritikusok szerint Monty bácsi ezzel csúcsra is járatta a műfajt. Ennek ellenére természetesen mindig adódtak vállalkozó szellemek (hö-hö), akik jól-rosszul megkísérelték újraértelmezni azt. A mifelénk még a szokásosnál is ismeretlenebb Sarah Monette kisasszony e kompánia sikeres tagjait gyarapítja.