Roppant érdekes tanulmányra bukkantam a Lovecraft Annual 2011. évi számában, és a hozzá kapcsolódó gondolataimat szeretném megosztani veletek. Nemcsak azért teszem ezt, mert gyűlöllek benneteket, hanem azért is, mert korábban jómagam is elméláztam a szerző által felvetett kérdésen, és az övével részben ellentétes megállapításra jutottam.

Roland Hölzing Lovecraft: A Gentleman without Five Senses című tanulmánya az öt érzék szerepével foglalkozik Lovecraft munkásságában. A szerző azt a következtetést vonja le okfejtésében, hogy Lovecraftnál a vizuális ingereknek kimagasló jelentősége van a többi érzékhez képest, méghozzá kétféle módon. Egyrészt, ha egy jelenet világosban játszódik, az ennek során leírt képek kellemesek – ez fordul elő ritkábban, főként az „álomciklus” cifra várospanorámái sorolhatók ide. Másrészt, a mesterséges megvilágításban, illetve sötétben játszódó jelenetek képeihez kapcsolódó legfőbb érzelem a félelem. Ehhez képest a hallás másodlagos jelentőségű. A szaglás rangsorbeli elhelyezkedését illetően nehéz kihámozni a szerző álláspontját, de feltételezhető, hogy a harmadik helyet szánta neki, a negyedikként szóba jöhető tapintásnak ugyanis csak egészen elenyésző szerepet tulajdonított, végül meglátása szerint az ízlelés semmilyen szerepet nem játszik Lovecraft műveiben. Ha együtt vesszük ezen öt érzéket, vélekedik a szerző, és abból indulunk ki, hogy az emberek ezek révén szereznek információt a világról, akkor egy markáns félelemforrást jelent, ha valamelyikük (vagy több közülük) nem funkcionál, és Lovecraftnál is pontosan ez figyelhető meg.

Elöljáróban jelezném, hogy nem fogom oldalszámra pontosan megjelölgetni az idézetek, állítások forrását; mivel ez egy blog, nem tudományos folyóirat, ezúttal megengedem magamnak azt a lazaságot, hogy eltekintsek ettől. A szövegkörnyezetből világos lesz, hogy mi honnét származik, maga a bejegyzés kiindulópontjául szolgáló írás pedig egy hétoldalas tanulmány, ha esetleg bárki arra adná a fejét, hogy utánanézzen, könnyen felfedezheti az általam górcső alá vett megállapításokat.

Az első kérdés, amelyet tisztázni kell, az, van-e értelme az érzékek szerepével foglalkozni a horrorirodalom, különösen Lovecraft esetében. Álláspontom szerint van, és e meggyőződésemet akkor is tartom, ha tisztában vagyok vele, hogy Lovecraft írói zsenijének lényege nem ragadható meg pusztán ezen a síkon. Valahol úgy jellemezték Lovecraft stílusát, hogy „intellektuális horror”, és a kifejezés találó, elvégre nála az elsődleges félelemforrás nem a szörnyek rondasága, félelmetessége, emberevése, hanem a létezésük puszta tudata, és annak implikációja, nevezetesen fajunk elhagyatottsága, kiszolgáltatottsága, jelentéktelensége a szenvtelen világegyetemben. Az erre való ráébredés a fejben játszódik le, az érzéki ingerek csak „katalizálják” azt. Mindezeket fenntartva azon a véleményen vagyok, hogy nem hiábavaló az érzékek szerepét firtatni a horrorirodalomban, mivel ezzel is mélyebb rálátást nyerhetünk az író félelemkeltési technikájára. Ugyanakkor fontos szempontnak gondolom, hogy kifejezetten a félelemkeltés szempontjából releváns érzéki benyomások vizsgálatára érdemes szorítkozni (vagyis az önmagában nem egy messzemenő megállapítás, hogy bármely horrorirodalmi alkotás emberi szereplői látnak, és a szerző sok esetben papírra veti, mit).

Ami a szerzőnek a látás fontosságához kapcsolódó megállapítását illeti, úgy gondolom, nem meglepő, hogy erre a következtetésre jutott; a későbbiekben „szúrópróbaszerűen” érintek néhány írást más szerzőktől, amelyeknél szintén meghatározó a szóban forgó érzék. A látás az egyik legfontosabb tájékozódási módszerünk. A horrorirodalomban mind a látás, mind annak korlátozottsága kiemelkedő szerephez jut a félelem gerjesztésében: a félelemforrásra utaló bizonyítékokat, csakúgy, mint az esetlegesen teljes valójukban megmutatkozó szörnyalakokat a szereplők látás útján érzékelik, máskor ellenben a fő félelemforrás nem, vagy csak elmosódottan látható. A jelek szerint ez utóbbi félelemkeltési technika járt a szerző fejében is, amikor a látás korlátozottságának szerepére céloz, noha nem fejti ki részletesebben, hol jelenik meg ilyesfajta korlát Lovecraft műveiben.

Annál inkább szemet szúrt viszont, hogy a szerző által hivatkozott Lovecraft-írások számottevő része az „álomciklus” történetei köréből való. Egész pontosan a következő művek kerülnek elő: Zarándokút Kadathba, Iranon keresése, A fehér hajó, Hüpnosz, Az ezüstkulcs, Rémület Dunwichben, Suttogás a sötétben. Ami azt illeti, a Suttogás csak egy egészen jelentéktelen záró megjegyzés erejéig kerül elő. Ha Lovecraft rémtörténeteiről esik szó, aligha az itt felsorolt alkotások jutnak először az olvasó eszébe. Az említett művek némelyike (A fehér hajó, Iranon keresése) nem rémtörténet, a Zarándokút esetében szerintem vitatható a horrorjelleg, tekintve, hogy az álomvilág szörnyei természetesnek számítanak arrafelé. De amennyiben rémtörténetként is fogjuk fel, ez a mű egész másképp helyezi elénk a félelemforrást, mint teszem azt a Cthulhu hívása, a Szín az űrből, vagy Az őrület hegyei. Ez utóbbi művek hiánya az elemzésből azért fájó, mert ezek, és a hasonló vénájú írások tették valódi klasszikussá Lovecraftot. A Rémület Dunwichben felvonultatása pedig Yog-Sothoth pazar szereplése ellenére aligha pótolja e hiányosságot, hiszen mindenki tudja, hogy a novella pontosan azt a jó-rossz dichotómiát tárja elénk, amelytől való eltérést Lovecraft értő olvasói olyannyira üdvözlik.

Történetesen Lovecraft „karakteres” (vagyis az ő igazán egyéni karakterét adó) írásai igazolják a Hölzing által felvázolt tendenciát. A látás fontos szerephez jut például A suttogás a sötétben esetén, elvégre a narrátor nemcsak a nem evilági geometriájú kődarabot és az Akeley által készített fényképeket látja, de az Akeley arcával és kezével hajszálpontosan egyező dolgokat is. Az őrület hegyeiben vagy az Árnyék az időn túlrólban a főhősök kizárólag a látás segítségével ismerkednek meg a hajdanvolt civilizációk romjaival. Ez mondjuk kevéssé meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy az ember aránylag ritkán szokott ősi épülettöredékeket kóstolgatni, a fogdosásukkal pedig nem tud meg róluk sokkal többet (de legalábbis nem sok félelmeteset), hacsak nem parafenomén. Hölzing utal rá, hogy az ízlelés leginkább a fogyasztható dolgok kapcsán kerül elő, ebben azonban szerintem semmi meglepő nincs. A hallás a történetek múltfeltárásra koncentrálásából fakadóan alárendelt helyzetbe kerül, az pedig szintén nem revelációerejű újdonság, ha az ősi romok nem árasztanak különösebb szagot, még ha idegen csápok (protoplazmanyúlványok) is emelték őket.

Érdekesség, hogy az Árnyék az időn túlról Dicső Fajának tagjai – amelyek bőrében a főhős több évet eltölt – két olyan érzékszervvel rendelkeznek, „amelyeket mi is ismerünk” (Bihari György fordítása): a látással és a hallással. A többi érzék ismeretlen az emberek számára, „ezeket a testeket lakó idegen, foglyul ejtett elmék nem tudták használni”. Azonban a műben nem igazán hangsúlyos e hiányosság félelemkeltésben való szerepe. A látáson kívüli érzékek lépnek működésbe, amikor a narrátor konstatálja, hogy az emlékei szerint lezárt csapóajtó „nyitva volt: feketén ásított, hűvös, nyirkos levegő áradt belőle”, az egykor a Dicső Faj képviselőinek otthont adó barlang „akusztikája furcsa visszhangot kölcsönzött” lépéseinek. Ezek azonban pillanatnyi célzások, kevés a jelentőségük a fő félelemforrás szempontjából. A hallás akkor kerül előtérbe, amikor a narrátor a barlangban mélyebbre jutva meghallja a környéken lappangó, névtelen rémségekre utaló fütyülést. Amikor pedig a gyengülő fényű lámpa mellett a főhős egyre kevésbé számíthat látására, előkerül a többi érzék is: „[k]özben egész idő alatt szorongattak és tapogattak a nedves pára hideg ujjai”. A cikk szerzője általánosságban megjegyzi, és egy tömör célzásban Lovecraftra is vonatkoztatja az állítást, miszerint ha a legfőbb érzék, a látás, valamint a hallás cserbenhagyja az embert, s ő így a szaglásra, tapintásra, ízlelésre kénytelen hagyatkozni, az ekként megszerkesztett történet csakis rémtörténet lehet. Ez rendben is volna, de az állítás híján van minden szövegszerű alátámasztásnak, pedig épp az Árnyék az időn túlról kiváló például szolgálhatna, különösen, ha az imént idézett szövegrészt tartalmazó bekezdés első mondatát is elővesszük: „[h]ang és látvány segítsége nélkül villantak át agyamon a mérhetetlen eonokat látott ősbolygó titkai”. Feltételezem, a szerző arra akart kilyukadni ezzel az általános meglátással, hogy a látás, illetőleg a hallás korlátozottságával a többi érzéket kellene felhasználni a félelemkeltés érdekében, e kívánalom viszont azoknak a tanulmányban kifejtett alárendeltsége miatt Lovecraftnál nem valósul meg. Ez a célkitűzés fel is oldhatja az ellentmondást az említett állítás és a végkövetkeztetés között: ha ugyanis tényként kijelentjük, hogy Lovecraftnál a látás és a hallás kiesésével a többi érzék szolgálja a félelemkeltést, azzal azok jelentőségre tesznek szert, ez pedig ellentétben áll azzal a megállapítással, hogy csak igen korlátozott mértékben jelennek meg a lovecrafti életműben. Ugyanakkor szerintem a szerző nem teszi egyértelművé ezt a célkitűzést.

Amikor jómagam a szerző által felvetett kérdésen gondolkodtam, a Szín az űrből című elbeszélést vizsgáltam meg, ezért most is arra fogok fókuszálni. Ebben a történetben kifejezetten mind az öt érzék félelemkeltésben való szerepe megfigyelhető. A látás, még inkább annak korlátozottságának szerepe itt nyilvánvaló: a szem ugyan befogadja az idegen színárnyalatot – vagyis az e színt öltött dolgok nem „láthatatlanok” –, de nem sorolja egyik meglévő színhez sem. Emellett egyéb, közvetlenebb látványok is hozzájárulnak a kívánt hatáshoz: a növények, állatok eltorzulnak (ilyen például a McGregor fiúk által fogott, förtelmesen elváltozott mormota), a végleg pusztulásra ítélet áldozatok egyszerűen összeomlanak, a parazita által megfertőzött dolgok halványan lumineszkálnak, a fák hajladoznak a szélcsendben, az udvaron szentjánosbogárszerű lidércfények táncolnak a fa ágain.

A látás mellett azonban egyéb természetű élmények is borzolják az olvasó kedélyét. Vagy inkább a fülét. A rovarok zümmögve, döngve (buzzing) érkeznek májusban, egyik meghatározó tulajdonságuk tehát a halláshoz köthető. A hangutánzó szó használata mellett azonban szerintem egyéb körülmények is hozzájárulnak ahhoz, hogy még erőseben éljen az olvasó képzeletében a hanghatás. Lovecraft a „nightmare of buzzing and crawling” kifejezést használja itt. A kifejezést tartalmazó mondatrész a következőképp olvasható Galamb Zoltán fordításában – és itt jelzem, hogy a továbbiakban a Galamb-féle fordításhoz tartom magam; a művet egyébként korábban Gáspár András is lefordította –: „Nahum tanyájára pedig a zümmögő, mászkáló hatlábúak lidércnyomása telepedett”. A „lidércnyomás” kifejezés alkalmazása felfokozza a képzeletben a zümmögés erejét, a káoszhoz, amit a rovarok okoznak, a hangos döngést is odaképzeljük. Így ebben a jelenetben fontos adalék a hallási inger.

A megtébolyodó Mrs. Gardner állapotának jellemzéséhez szintén kapcsolódnak hallási ingerek. A narrátor beszámolója szerint az asszony „fülét pedig olyan ingerek érték, melyeket nem lehetett teljességgel hangnak nevezni.” Érdekes, hogy ez az élmény analóg a földönkívüli szörny legfőbb vizuális jellegzetességével, amennyiben a lény „színe” sem nevezhető igazán színnek (a meteorit belsejében talált gömböcske színét, melyből a lény feltehetően kiszabadult, „lényegében lehetetlen lenne leírni, és kizárólag analógia alapján nevezték színnek”). Ugyane körbe sorolom a Mrs. Gardner és az időközben szintén megtébolyodott Thaddeus között lezajló ordítozást, melyet a család legifjabb sarja, Merwin földön kívüli nyelvnek képzelt. Emellett érdemes ugyancsak a hallás kapcsán utalni rá, hogy Gardner-család, amikor még csak „tartott” az őrület felé, de senki nem tébolyult meg közülük, „rákapott, hogy lopva füleljen, bár azt meg nem tudták volna mondani, hogy mire”.

Ugyancsak kísérik hallási ingerek Ammi Nahum tanyáján tett látogatását: a padláslépcsőről lefele jövet a férfi csosszanó hangot hall, mintha valamit vonszolnának, aztán valamiféle cuppogás vagy szívó hangot, ami természetesen nem más, mint annak a hangja, ahogy a szörny Nahumból táplálkozik.

Ami a szaglást illeti, négy olyan alkalom található a műben, melynek során előkerül ez az érzék. Először is megtudjuk, hogy a meteorit becsapódását követő tavasszal az eltorzult büdös kontyvirág („bűzös kel”) természetellenes – még névadó tulajdonságánál is visszatetszőbb – bűzt áraszt, melytől „a lovak prüszköltek”, s amely „Stephen szerint példátlanul orrfacsarónak hatott”. Másrészt az elhullott, fertőzött baromfi húsa „száraznak és büdösnek bizonyult.” Harmadrészt amikor Ammi benyit a szörnyű állapotban agonizáló Mrs. Gardnerhez, a padlásszobában „elviselhetetlen bűz terjengett”. Végül a Nahum halálhíréről értesülve a tanyára kiutazó hatósági emberek dögletes bűzt éreznek, amikor a szennyezett vizet a földre locsolják: „eleinte fintorogtak, míg végül az orrukat is befogták, annyira dögletessé vált a bűz”. E négy alkalom persze nem sok, különösen a vizuális élmények töméntelenségével összevetve, azonban mégis árulkodnak arról, hogy Lovecraft a szaglóérzék szintjén is megpróbálta érzékeltetni rémalakjának idegenségét, félelmetességét, elvégre mindegyik említett esetben a földönkívüli parazitához köthető a romlott bűz. Ehhez talán csak annyi fűzhető hozzá, hogy a padlásszobai jelenet esetében kétséges, mennyire csak a szörnyhez köthető az elviselhetetlen bűz: ha kicsit realisták vagyunk, könnyen gondolhatunk a jó eséllyel végletesen elhanyagolt Mrs. Gardner anyagcseretermékére is az idegen teremtmény idegen kipárolgása mellett.

Ami a tapintást illeti, úgy vélem, az elbeszélés cáfolja Hölzing azon kijelentését, miszerint ezen érzék csakis egy, méghozzá pozitív élményhez kötődik Lovecraftnál, nevezetesen a macskák simogatásához.

Elöljáróban megemlíthető, hogy macskákra való célzás a Szín az űrbőlben is olvasható: az eltűnt macskák kapcsán említi meg a szerző, hogy „csupán Mrs. Gardner szokta volt cirógatni a dörgölőző szőrpamacsokat”. Itt azonban nem a tapintáshoz köthető benyomás részletesebb leírásával találkozhatunk, hanem egy ezzel együtt járó folyamatra (dörgölőzés) való utalással, valamint a macskák szőrpamacsként való jellemzésével, amelyből ugyan lehet következtetni a vernyogó kis mészárosok érintésének milyenségére, ám közvetlen leírást nem kapunk erről.

Különös, hogy a tapintással kapcsolatos leírások zöménél nem a szereplők érintik meg közvetlenül az adott dolgot, hanem közvetett módon, segédeszközzel vizsgálják annak állagát. A professzorok geológuskalapáccsal kocogtatva állapítják meg, hogy a meteorit meglehetősen képlékeny. Ugyancsak a geológuskalapács segítségével vizsgálják a meteorit belsejében rejlő, idegen színű gömböcskét, mely „törékenynek és üregesnek tűnt”. Azt jól tudjuk, hogy az élő szervezetek fokozatosan szürkévé, törékennyé válnak, azonban érdekes módon sosem tapintja meg őket senki. A Gardner-tanya hatósági kivizsgálása során az egyik ember a kút belső falába kapaszkodva egy hosszú póznával nyúl bele a kút mélyén lapuló iszapba, mely „érthetetlenül porózusnak és gyöngyözőnek hatott”, és a vizsgálatot végző személy „úgy találta, bármilyen mélyen leszúrhat a sárba anélkül, hogy a farúd szilárd talapzatba ütközne”.

Két közvetlen tapintási élményjellemzéssel találkozhatunk, mindkettő meglehetősen negatív. Amikor Ammi benyit Mrs. Gardnerhez, a haldokló asszonyt megpillantva felordít, és erre „mintha egy átfutó felhő homályosította volna el az ablakot”, majd közvetlenül ezután „úgy érezte, valami undorlatos páragomoly súrolja őt elhaladtában”. Ebben a pillanatban semmilyen jellemzést nem kapunk az érzésről, ám nem sokkal később a „nyákos”, majd egy még későbbi passzusban a „nyirkos” mellékneveket olvashatjuk (az eredeti mű mindkét alkalommal a „clammy” melléknevet használja).

Ám hogy pontosan milyen érzés is igazán „testközelből” barátkozni egy idegen világból jött parazitával, arról a közvetlenül érintett révén kapunk némi felvilágosítást. A szó szerint darabokra hulló Nahum utolsó leheletével azt rebegi a döbbent Amminek, hogy a szín „éget… hideg és nyirkos, mégis éget”. Ebből szerintem az derül ki, hogy Lovecraft a tapintás síkján kétféle módon is „nemkívántossá” tette szörnyalakját. Egyfelől a hideg, nyirkos jelleg undorítóvá teszi a lényt. Ha belegondolunk, olyan állatok jellemezhetők ekként, amelyek jellemzően – és főleg az európai kultúrkörben, melyből a Lovecraftnak otthont adó Egyesült Államok, még közelebbről Új-Anglia kultúrája is sarjadt – visszataszítóak az átlagember szemében, mindenekelőtt a kígyók és a békák, amelyek hidegvérűek és nyálkásnak tűnnek. Másfelől az égető jelleg a fizikai károsodás, sőt, megsemmisülés fenyegetését hordozza, elvégre a tűz, ha nem bánnak vele megfelelően, pusztító erővé válhat. A parazita is pontosan ezt teszi: elpusztítja, valósággal „elhamvasztja” áldozatait, akikből ráadásul szürke, hamuszerű por marad.

Végül az ízlelés maradt hátra. Ennek kapcsán úgy gondolom, négy jelenet emelhető ki az elbeszélésből, ezek közül kettő közvetlenül leírja az ízleléssel szerzett benyomásokat, kettő pedig az ízzel egyértelműen kapcsolatba hozható, ám részletesebben ki nem fejtett tulajdonságot jelöl meg. Az első csoport első példája a becsapódást követő szüret, melynek során az ínycsiklandóan lédúsnak tűnő, nagyra nőtt termést ocsmány íz teszi ehetetlenné. A meteorit becsapódási helyének közelében nőtt körték és almák „felséges zamatát lappangó fanyarság és furcsa, undorító íz keserítette meg, és már egyetlen harapás is hosszan tartó émelygést váltott ki”. A második jelenet a megromlott kútvízzel kapcsolatos. Az apátiába dermedt Nahum helyett Ammi jön rá, hogy a kút vize ihatatlan: „förtelmes íze volt – nem egészen büdös, és nem egészen sós”. Az ízre közvetetten utaló jelenetek körében először a tej minőségének romlása említhető meg, mely „május vége felé” következik be, az elbeszélés kronológiája szerint a rovarok érkezését követően. Másodikként a megnevezhetetlen kórságban elhullott hízók húsának jellemzése emelhető ki: eszerint a hús „természetesen ehetetlen volt”. Mindezen ízbeli benyomásokkal a mű korai eseményei során találkozhatunk, ez azonban kevéssé meglepő, hiszen a Gardner-család elszigetelődésével senki nem kerül közvetlen kapcsolatba a parazita által fertőzött terménnyel, és annyira azért mindenki tisztában van vele, hogy Nahumék háza táján rossz dolgok történnek, hogy ne akarjon a fertőzéssel gyanúsítható élelmiszerből fogyasztani – és ezáltal az olvasó is el van zárva az ízlelés nyújtotta további információszerzés lehetőségétől.

Egyébként érdemes utalni arra, hogy Hölzing kissé következetlen az íz szerepének megítélésénél: először megállapítja, hogy Lovecraftnál az ízlelés és a szaglás jellemzően együtt jár, állítását azonban nem támasztja alá konkrét példával. Majd néhány bekezdéssel később tömören leszögezi, hogy az ízlelés riasztó módon hiányzik Lovecraft munkásságából. A fentiek alapján szerintem elmondható, hogy egyrészt az ízlelés, legalábbis a Szín az űrbőlt tekintve, nem hiányzik, másrészt pedig nem szükségszerűen járnak együtt, ahogy azt a padlásszobai példa is mutatja.

A fentiek alapján levonható a következtetés, miszerint a Szín az űrből című elbeszélésben Lovecraft mind az öt érzéket felhasználta szörnyalakjának taszítóbbá, félelmetesebbé tétele érdekében. Az érzéki benyomások némelyike kifejezetten a szörny idegenségére, és így félelmetes mivoltára játszott (leírhatatlan szín, hang), mások egyszerűen undort keltenek az olvasóban (ocsmány bűz, romlott íz, nyirkos érintés), illetve egy esetben kifejezetten a pusztítás, pusztulás érzetét hordozzák (égetés). Lovecraftnak talán ez az egyetlen novellája, ahol ennyire teljesen megjelenik mind az öt érzék, ugyanakkor éppen ezért megérdemli a részletes elemzést, Hölzing általánosítása ugyanis csak e kivétel feltüntetése mellett tekinthető érvényesnek.

Összehasonlításképp vessünk néhány pillantást az érzékek szerepére más klasszikus rémhistóriákban! Az alább következő gondolatmenet természetesen nem általános következtetések levonására irányul – arra nem is alkalmas –, pusztán – bizonyos grafomán hajlamok kiélésén túl – ötletszerű szemléltetésre.

A régi kísértettörténetek gyakran fontos szerepet tulajdonítanak a látásnak, mivel a kísértet sok esetben megjelenik valamelyik szereplőnek. Edward Bulwer-Lytton Kísértetjárás című történetében, mely egy kísértetjárta ház titkának felfedését meséli el, részletes leírást olvashatunk azokról a víziókról, amelyek az épületbe vakmerően bemerészkedő narrátort érik. Percival Landon Thurnley Abbey című novellájában roppant érzékletes az a jelenet, amelynek során éjszaka megjelenik a csontváz a főhős ágyának végénél. E. F. Benson Negotium Perambulans… című elbeszélése, melynek középpontjában a szent hely megbecstelenítéséért járó természetfeletti bosszú áll, a fény kialvását helyezi középpontba: a szentséggyalázó alakok idővel rettegni kezdenek a sötéttől, ám egyszer menthetetlenül kialszik náluk minden fény, ekkor ragadja el őket a piócaszerű förmedvény. Túl azon, hogy most mindenkinek egyből eszébe jutott Lovecrafttól A sötétség lakója, elmondható, hogy ebben a történetben is meghatározóak a vizuális ingerek, méghozzá kétféleképpen: egyrészt a sötétség beálltával a korlátozott tájékozódás váltja ki a félelmet, utána pedig a szörny látványa, illetve az áldozat haláltusája.

Bierce The Damned Thing című novellájával folytatnám az okfejtést. A mű két magyar fordításban is megjelent; először László Balázs fordította le Az Átkozott címmel a Bagoly-folyó című, kétszer kiadott antológia számára, majd a Szukits-féle novella-összkiadásba Vándor Judit tolmácsolásában került be, Az az Átkozott Dolog címmel. Azért tartom érdemesnek ezt az alkotást kiemelni, mert itt szintén az emberi szemnek idegen színnel találkozhatunk, így a mű bizonyos szempontból a Szín az űrből „prototípusának” is tekinthető.

Ha már szín, értelemszerű látatlanban a látásnak tulajdoni a főszerepet, és aki így tesz, nem trafál mellé. A teljesség igénye nélkül a legmeghatározóbb impressziók – melyeket a II., valamint a IV. rész tartalmaz – itt kétségkívül a következők: a nyomvonal keletkezése a zabban, noha nem látható állat, mely letaposná; Morgan viaskodása az ismeretlen kreatúrával, melynek során optikailag képtelen módon tűnnek el, majd válnak láthatóvá egyes testrészei; továbbá az elhunyt naplójában olvashatunk egy alkalomról, melynek során Morgan az eget kémlelve arra lett figyelmes, hogy a csillagok balról jobbra eltünedeznek egy pillanatra, mintha valamilyen mozgó tárgy kitakarná őket. Markáns hallási ingerekkel az I. részben találkozhatunk, amikor a szerző aprólékosan leírja az éji neszeket, melyek a csöndes halottszemlét kísérik. Ezek a hangok azonban nem állnak semmilyen kapcsolatban a történet félelemforrásával.

Ha olyan írást keresünk, amelyben a látás messze nem rendelkezik olyan prominens szereppel, mint az eddig elemzett művek, célszerű Blackwood The Willows című vaskos elbeszéléséhez fordulni. Ebben a történetben két kenus kiránduló a Duna Bécs és Budapest közötti szakaszán – becslésem szerint, figyelembe véve a folyó háromfelé szakadására való célzást, a Szigetközben – harmadik típusú találkozást él át bizonyos más dimenzióbeli lényekkel. A különös az, hogy e lényekből sem a főhősök, sem az olvasó nem lát semmit, egyetlen alkalmat leszámítva, amikor a narrátor éjszaka hatalmas spirált lát az ég felé ágaskodni. A lények jelenlétéről azonban elsősorban egy különös hang árulkodik – amely egyébként, a Szín az űrbőlhöz hasonlóan, nem teljesen földi, a hallószerveken keresztül érkező hang, inkább úgy tűnik, az ember fejében szól. Itt mégoly annyi vizuális támpont sem nyújt segítséget sem a karaktereknek, sem az olvasónak, mi több, az is kérdéses, képes lenne-e az ember felfogni a lények látványát, melyekről a narrátor társa intuitíve mond el annyit, hogy egy másik dimenzióban élnek, és hatalmuk, erejük összehasonlíthatatlanul nagyobb az emberénél. A markáns vizuális ingerek mindenesetre főképp a monumentális tájleírásokra korlátozódnak. Egyébként ha már Blackwood, érdemes hivatkozni egy másik írására is: a The Wendigo című elbeszélésben az indián mitológia ősi szelleme ragadja el; elragadtatásában égető érzésről ordítozik: „Tűz égeti a lábam!” (“My burning feet of fire!”). Itt tehát a tapintás, vagy legalábbis a bőrérzékelés fontossága jelenik meg.

Még markánsabban háttérbe szorul a látás Francis Marion Crawford The Upper Berth című elbeszélésében. Itt két érzék kap jelentős szerepet: a szaglás és a tapintás. Az írás egy különös tengeri szörnyről vagy kísértetről szól, amely mindig egy adott kabinból szedi áldozatait. A főhős-narrátor, Brisbane matróz két alkalommal találkozik a százötös kabint a rettegés helyévé változtató kreatúrával. Az első alkalommal nem lát egyebet a folyósón elsurranó fekete árnyalaknál, a második esetben már teljes valójában látja: egy loncsos hajú, üveges szemű vízihullaszerűséggel néz farkasszemet. Mindkét találkozásnál érzékletes leírást kapunk a teremtmény tapintható jellegzetességéről – sikamlós, vizenyős fogásáról –, valamint a jelenlétét kísérő poshadt tengerbűzről. Ezek az ingerek felülmúlják a lény puszta látványa által keltett hatást. Az eredmény az olvasóban keletkező felfokozott undorérzet, az intenzív viszolygás a tenger nyákos szülöttétől. Ez egészen máshogy hat az elmére, mint a főleg vizuálisan megjelenített szörnyalakok.

Fölöttébb érdekes helyzet áll elő olyankor, amikor egy mű főhőse lát vagy látni vél valamit, az olvasó azonban nem tudja meg, mit. Ilyenkor az érzékek korlátozottságából fakadó félelem kizárólag az olvasó szívébe markol. Persze, Lovecraftnál is találkozhatni ilyennel. Mindenki nagyon jól ismeri a nagy providence-i mesélő fordulatait, melyekben a főhős képtelen szavakba önteni az általa látott, rémes jelenséget. Ilyenkor azonban többnyire mégiscsak kapunk valamiféle fogódzót, melynek mentén elindulhatunk. Például hiába „nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására” (Kornya Zsolt fordítása), a Cthulhu hívása korábbi részeiben mégis kapunk némi képet Cthulhuról a dombormű és a szobor révén.

A lengyel Stefan Grabinski The Glance című novellája egészen másképp dolgozza fel a leírhatatlant: konkrétan nem ír róla semmit, még annyit sem, hogy leírhatatlan. A történetben a főhősön egyre inkább eluralkodik a paranoia: fél a kinyíló ajtóktól, nem mer balra fordulni az utcán, később pedig egyszerűen nem mer hátranézni, ám soha nem tudjuk meg, mitől fél ennyire. Végül elszánja magát, és hátrapillant – majd holtan roskad össze. Hogy mit látott, ha egyáltalán látott valamit, soha nem tudja meg az olvasó, és épp ez teszi végleg félelmetessé a művet. A bejegyzés témájára szabványosítva az imént elmondottakat, mindvégig a látási inger korlátozottságától szenvedünk a főhőssel együtt, és míg a főhős megszakítja ezt az állapotot, az olvasó akarva-akaratlanul benne marad, nem tud kilépni belőle. Mindemellett más érzék nem is kap szerepet a történetben, mely így kizárólag egy érzék, a látás, pontosabban annak korlátozottsága körül forog.

Mi hozható ki mindebből? Nos, meglátásom és szándékom szerint az, hogy noha érdekes dolog az érzékek szerepének vizsgálata a horrorirodalomban, önmagában azzal a megállapítással, hogy Lovecraftnál a látás kimagasló szereppel bír, nem jutunk messzire. Ilyesmi más íróknál éppúgy megfigyelhető, ami szerintem a látás tájékozódásunkban való kardinális szerepének is betudható. Hölzingnek a látáson kívüli érzékek Lovecraft munkásságában megmutatkozó alárendelt szerepéről alkotott megállapítása helytállónak tűnik, viszont úgy gondolom, a szerző nem merítette ki kellőképpen a témát; ez különösen a konkrét példák hiányában mutatkozik meg. Másrészt, Lovecraft munkásságának e szempontból való értékelése során érdemes kitérni a Szín az űrből című elbeszélésre, melyben mind az öt érzék szerephez jut; de ugyancsak örvendetes lett volna foglalkozni azokkal a művekkel is, amelyekben Lovecraft kozmicizmusa nyilvánul meg. Harmadrészt, talán a fenti rövid járulékos áttekintő is segített rávilágítani az érzékek felhasználásának változatosságára a rémtörténet-irodalomban. Remélem, a fenti okfejtés némileg hozzájárult a szerző megállapításainak árnyalásához.