...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2018. március 28. 20:20 - Thasaidon

Veres Attila: Odakint sötétebb, Agave Kiadó, 2017, 264 o.

veres_odakint_sotetebb_cover.jpgMondtam, hogy hamarosan új érdemi bejegyzés.

Szóval Veres Attilától megjelent egy regény, a szerző első önálló kiadványa, és ez eléggé a 2017-es év egyik legfontosabb hazai eseményévé nőtte ki magát meglehetősen gyorsan, okkal. Egy rahedli könyves oldal írt már róla, eljött az idő, hogy a Zothique blog is hozzátegye a kritikákhoz a magáét.

Az alapszitu, ha véletlenül valaki az Aggteleki-cseppkőbarlangban élte volna le 2017-et sakkozással és mammutcsülök sütögetésével: 1983-ban ismeretlen lények, a cellofoidák jelennek meg valahol a vidéki Magyarországon, amelyek nemcsak önmagukban furcsák, de mindenféle furcsa hatást is eredményez a felbukkanásuk. Emésztőváladékuk állítólag rákgyógyító. Eleinte irtják őket, majd megmaradt példányaikat egy falu melletti telepen őrzik és turistalátványosságként mutogatják őket. Nem igazán hasonlítanak semmire, mindenesetre bozontosak, csáposak és leginkább a pókokkal hozhatók összefüggésbe részben a kinézetük, de főleg az általuk keltett hatások tekintetében. Ezeknek a kreatúráknak a telepén kap gondozói munkát főhős-narrátorunk, (a roppantmód unikális nevű) Gábor, akit a lények maguk választottak ki a feladatra. Természetesen ez a kiválasztás nem véletlen, és Gáborunk csakhamar azon kapja magát, hogy sokkal nagyobb tétű játszmába csöppent, mint amit valaha el bírt volna képzelni.

A korai kritikák szerették megismételgetni a könyv hátoldalán olvasható reklámszöveget, miszerint a regény „a lovecrafti horrort és a vandermeeri szürreáliát vegyíti”, és ezzel a dumával engem már a könyv elolvasása előtt stabilan ki lehetett kergetni a világból. A helyzet nem változott az elolvasás után sem, pedig a VanderMeerrel való megismerkedésem – az Expedíció című filmet leszámítva – még várat magára. A lovecrafti jelleg alapvetően a kozmikus távlatokra „korlátozódik”, azonban e távlatok szerepe Veresnél egészen más, mint Lovecraft esetében – ami azt illeti, a szerző maga sem horrorként tekint erre a regényre, amivel igazolta a bennem kialakult benyomást. A hangulati körítést tekintve némiképp Lovecraftot idézik még az ügyesen – és napjaink ingerküszöbének megfelelő intenzitással – adagolt rémséges szóbeszédek, illetve események is, ez a párhuzam azonban inkább felszíni, és nem befolyásolja a lényeget. A helyzet az, hogy az Odakint sötétebb, akárhogy is nézem, alapvetően egy optimista alkotás. Lovecraft munkásságáról ez meglehetősen sajátos nézőpontból lenne csak elmondható, ámbátor ezzel kapcsolatban megjegyezhető: létezik az írónak ilyen olvasata, a Lovecraftian Proceedings című konferenciakötet második számában foglalkozik ezzel egy tanulmány.

Viszont ha már azon évődünk, milyen szerzők köszönnek vissza Veres művében, engedtessék meg, hogy én is hozzátegyem a magamét! Egyrészt egyes, drogos látomásnak ható képzetek – főleg a második részben – Laird Barron néhány nagyon eszement fantáziálását idézik azzal a különbséggel, hogy Veres fantazmagóriái követhetőbbek és koherensebbek, mint amiket Barronnak sikerült összehoznia főleg a Swift to Chase-ben. Hogy Veres ezt több vagy kevesebb whiskey fogyasztásával érte el, nem tudni, mindenesetre bármelyik munkamódszer mellett is tör lándzsát, csak biztathatjuk a folytatásra. Nekem ezek mellett felrémlett még John Langantől a The Fisherman és Stephen Kingtől az Az is, nem önmagában a történet vagy a félelemforrás miatt, hanem azért, mert mindegyikben körvonalazódik egy kozmikus keret, ami perspektívába helyezi a félelmetes eseményeket. Ez a perspektíva nem minden tekintetben biztató az ember számára, de az ember mégsem kizárólagosan passzív áldozatként jelenik meg benne.

Szóval tulajdonképpen nem horrorregénnyel van dolgunk, akkor sem, ha a szerző döbbenetes műveltséggel rendelkezik ezen a téren és az Odakint sötétebb bővelkedik a horrorelemekben. A regény két egységre oszlik, az első rész bő 200 oldalt tesz ki, a második ennek körülbelül egynegyede, mindössze jó 50 oldal. Ha az ember nyitott az újdonságra és a váratlan fordulatokra – a XXI. században a túlélés és a lelki nyugalom megőrzése szempontjából nem hasztalan tulajdonságok –, akkor ezzel a fordulattal semmi baja nem lesz, és nagyon csípni fogja a regényt. Ha kevéssé, akkor az első rész egy többé-kevésbé kerek, de legalábbis a zsánerkeretek között maradó horrortörténetet kínál a számára, amely gogolian kisszerű és kafkaian abszurd hirtelenséggel ér véget (vagy ha úgy tetszik: szakad meg). Ebben a részben a maga a cselekmény kicsit lassú, mert ha lehántjuk a földöntúli elemet, akkor lényegében arról szól, hogy Gábor a telepen éldegél, és idővel olyan érzése támad az olvasónak, hogy kevesebb is elég lenne, de a szerző alapvetően jól adagolja a feszültséget, és mindig történik benne valami váratlan, ami felkelti az olvasó figyelmét. Mintha Veres Attila tényleg elszívta volna azt a sok spanglit, amit Szabolcs a könyvben eltolt. Temérdek jó ötlet jelenik meg a regényben, ezekből minden olvasó válogathat magának kedvencet. Ez az ötletgazdagság idővel kicsit túlcsordulóvá is válik, és némiképp megnehezíti az olvasó dolgát, aki lényegében minden új fordulattal újfajta módokon rakhatja össze a kirakóst, és a korábban elképzelt végkifejletet vagy magyarázatot felülbírálva újat dolgozhat ki. Ilyenkor néha muszáj visszalapozni, mert az olvasó elvész a részletek között, és nem teljesen biztos benne, hogy melyik korábbi esemény az, ami megelőlegezte a későbbi fejleményeket. Azt viszont biztosra veheti, hogy az elolvasást követően a magyar vidék új, baljós színben marad meg az emlékei közt.

E sűrűség látszólag belső ellentmondásokat is keletkeztet a műben, mert eleinte nehéz dűlőre jutni azon, hogy a könyv a Lovecrafttól megismert módon az ismert fizikai törvények talaján igyekszik állni és annak határait kibővíteni azzal, hogy a földi létformáktól teljesen idegen kreatúrákat ábrázol, vagy egy sokkal szürrealisztikusabb világgal dolgozik, ahol fölösleges feszes logikai konzisztenciát keresni. Lovecraftnál a mitológiai élmény arról szól, hogy kiderül: az ősi népek, kultúrák primitívnek hitt istenhite valóságos alapokon nyugszik, és tényleg éltek-élnek a szent irataikban ábrázolt vagy azokhoz hasonló lények. Szerkezetét tekintve ez a motívum Erich von Däniken és a hasonló szerzők nézeteire emlékeztet, akik amellett érvelnek, hogy a régi iratok, rajzok UFO-k meg egyéb idegen lények, képződmények létét bizonyítják. A párhuzam alapja tehát az, hogy az idegenek mindkét esetben valamilyen szilárd, fizikai törvények szerint működnek, még akkor is, ha ezek a törvények mélyen elütnek az emberi világéitól, egyúttal ezek a szörnyek nagyon is húsba metszően valóságosak.

Veres Attila könyvének fiktív világa inkább a Lovecraft által időnként felemlegetett teozófusok vízióinak megvalósulása, az emberi és a kozmikus összeolvadása. A regény mitikus kozmológiája egyértelműen az említett szürrealisztikus irányba viszi el a művet, méghozzá rettentő izgalmas módon, ugyanis így központi motívummá válik a határok elmosódása és minden bizonyosság megkérdőjeleződése, aminek egyik megnyilvánulása az a bizonyos sokat emlegetett végtelen kártyaparti. Ebből a tulajdonságból eredeztethető, hogy fölösleges lenne túl szigorúan figyelemmel kísérni az esetleges ellentmondásokat, mert ebből a fiktív világból hiányoznak – vagy legalábbis ahogyan haladunk előre, kipotyognak – a megkérdőjelezhetetlen természeti alapok. Mindemellett akadtak olyan elemek, amelyekkel a cselekmény szempontjából nem igazán tudtam mit kezdeni, ilyen volt mindenekelőtt a rákgyógyító kristálytejmirigy, ami – túl azon, hogy veszedelmes életszerűséggel hívta elő a biztonsági őr kisstílű tahóságát – legfeljebb csak érdekes extra díszítmény az összképen.

Mítoszszerű elemet képez a történetben az, hogy Gábor kiválasztott, akár egy mese vagy mítosz hőse, hiszen a cellofoidák választották őt a posztjára. Hogy pontosan miért épp őrá esett a választás, az számomra nem derült ki igazán egyértelműen a regényből. Persze meg lehet jelölni a főhős egyes tulajdonságait, de nem formálódik olyan jellemrajz, amire azt lehetne mondani, hogy hősünk mesébe illően egyedülálló tulajdonságokkal bír. Van egy céltalanul tengődő emberünk, akinek kapóra jön egy teljesen tétlen munkakör, amellyel elvonulhat a világ színe meg a felelősség elől, és mindeközben folyamatosan ((a ribanca után picsog, vagy ha úgy tetszik, pöcsög, esetleg faszog, na, szóval folyton miatta vinnyog, értitek)) az egyszervolt nagy szerelme után bánkódik lagymatagon – nem mintha ezek ab ovo kizárnák a kiválasztottságot, de nehéz elképzelni, hogy ne akadna az országban tucatnyi Gábor-féle bolyongó. Banálisabban szólva: Gáborról nem kimondottan a táltos királyfi, de még csak nem is a szegény ember élelmes legkisebb fia jut eszünkbe.

Egyszer belefutottam egy filmes oldalba, ahol egy érdekes cikk a mítoszelemek filmes előfordulását tárgyalta, és tizenkét „stációt” különböztetett meg. Anélkül, hogy túlságosan a részletekbe bocsátkoznék, szerintem néhány rövid észrevétel erejéig érdemes kicsit kitérni néhány ilyennek a jelenlétére, pláne, hogy a szerző maga is forgatókönyvíró, úgyhogy nem lepne meg, ha e motívumok némelyikét tudatosan alkalmazta volna. Amikor e bejegyzés írásához újra rápillantottam a cikkre, szinte megborzongtam, amikor az első stáció, az „egyensúlyi állapot” kapcsán azt a megállapítást olvastam, hogy a hős életéből gyakran hiányzik az apafigura, Gáborunk esetében ugyanis pontosan ez a helyzet: az Odakint sötétebbnek mindjárt a második és harmadik mondata így szól: „Apám emlékére. Nem ismertem őt, csak egy távolból integető, cigarettaszagú alakként gondolok rá.” Pár bekezdéssel később azt is megtudjuk, hogy az illető „egy nap kisétált az ajtón, és soha nem tért haza.” Az apahiány lényege nem okvetlenül az apa fizikai jelenlétének a hiánya, hanem az, hogy a hős korán felelősségvállalásra kényszerül, és ez megint csak elég jól tetten érhető a regényben, hiszen a felelősségvállalás nem erős oldala Gábornak, viszont mégis olyasmi, amit nem semmi körülmények között kell megtanulnia. Egyébként ha már itt tartunk, ismételten kihangsúlyoznám az Azt és általában King – főleg korai – munkásságát, amelyben a felelősségvállalás, illetve tágabban a felnőtté válás témája a serdülőkoron keresztül nyer ábrázolást. Természetesen nem célom hatásokat sugallni, de a tematikai kapcsolódás adott, és mindkét szerző a horror keretein túllépve, annak elemeit hasznosítva hoz létre valami eléggé mást.

Úgyszintén említést érdemel a negyedik stáció, a „találkozás a mesterrel”, amely szerintem az Odakint sötétebb esetében megfeleltethető Gábornak a saját cellofoidájával, Babyface Nelsonnal való összebarátkozásával. Ugyebár ezek a lények maguk választják ki a gondozóikat, és a regényben éppen az bontakozik ki, hogy ez a döntés nem csak úgy potrohraütésszerűen történt, és Nelson egyfajta mesterként, útmutatóként jelenik meg, aki közreműködik abban, hogy Gábor ráébredjen a feladatára.

John Langan úgy nyilatkozott, hogy szeretné „emberibb szintre” lehozni Lovecraft „gigantizmusát”, és ez elég jól sikerült is neki a The Fishermanben, amelynek monumentális keretei között is alapvetően olyan emberi érzelmek, kötelékek képezték a cselekmény mozgatórugóit, mint a barátság és a szerelem. Ez a motívum felvillan az Odakint sötétebb-ben is, amelynek Gábora fejben mintha lehorgonyzott volna Rita emlékénél, látomásaiban rendre őt látja viszont, és mintha az új barinőbe, Lenába is egyszervolt nagy szerelmét akarná belelátni. Én ezzel az aspektussal nem igazán tudtam mit kezdeni, csak annyit észleltem, hogy az egy olvasóra eső „Rita” szavak aránya messze meghaladja az átlagos magyar szövegekre jellemző mértéket. A magam részéről inkább úgy voltam vele, hogy ha már mindenképp kínzó emlék kell Gábornak, akkor oké, akár ez is lehet, de remekül ellettem volna nélküle is, és mivel a középpontban úgyis a cellofoidák állnak, nem igazán jött le, hogy a Gáborral történteknek miért lennének szerves alakítói az exével kapcsolatos emlékei. Mindenesetre a kozmikus és az emberközeli összefonódásának motívuma itt is tetten érhető. Én azért elég sokszor pofánvertem volna Gábort a Ritázásai miatt.

Nem tekinthetünk el a regénynek egy olyan tulajdonságától, ami ha nem is játszik kulcsszerepet a cselekmény alakulásában, de mindenképpen közelebb hozza a történetet a magyar olvasóhoz: az, hogy Magyarországon játszódik a cselekmény. A magyar szerzők spekulatív fikciós műveinek helyszínválasztásánál többnyire két probléma merül fel – bár ez elsősorban a sci-fire jellemző, az Odakint sötétebb pedig semmi esetre sem sci-fi. Az egyik az, hogy Magyarország gazdaságilag és politikailag nem áll éppenséggel a fejlett világ élbolyában, az, hogy itt történik valami, nem olyan jelentős, mintha az mondjuk Washington, D. C.-ben vagy New Yorkban történne (a sci-fi vonatkozásában ez kiegészül azzal is, hogy Magyarország még egy darabig nem fog űrhajót fellőni, nem lesz az IT fellegvára, stb., vagyis nem magától értetődő helyszín azoknak a határoknak a feszegetésére, amelyeket a sci-fiben jellemzően feszegetni szokás). Másrészt viszont a hiteles fikció elengedhetetlen része a hiteles helyszínábrázolás, hely- és kultúraismeret, ezért okkal vetődik fel a kérdés, vajon a nem helybéli szerző képes-e a felsoroltak hiteles ábrázolására. Veres Attila könyve a weird vagy new weird zsánerébe sorolható, ennyiből – megkockáztatom – könnyebb dolga volt. A helyszín egy ismeretlen magyar falu, és ezt a közeget, a tájat, a stagnálást, a kiskocsmák nyomorát a szerző kiválóan kelti életre az olvasó számára. A fiktív környezet kialakításának sajátos – és sűrűn méltatott – eszközei a fejezetek elején található, kitalált mottók létező személyektől. Ezek mindenképpen találóak abból a szempontból, hogy nagyrészt a rendszerváltás környéki magyar kultúra, kultúrpolitika vagy éppen politika ikonikus szereplőitől származnak (olyanoktól, mint a Tankcsapda, Moldova György, Dörner György, Alföldi Róbert, Csurka István, Torgyán József). A puszta nevek így már önmagukban is erősítik az ismerősség érzetét. Időnként ezek tartalmukat tekintve is egész jól eltaláltak, például a Dörner-Alföldi-féle eltérő cellofoidaértelmezések remekül tükrözik a nemzeti-kozmopolita nézőpontok ellentétét, és van, hogy izgalmas hangulati adalékkal szolgálnak, ilyen a megbolondult számok esete. Máskor viszont nem áll össze úgy a kép: a kitalált Tankcsapda-strófa szerintem egyáltalán nem karakteres és eléggé képzavaros, függetlenül attól, hogy mit gondolunk már eleve Lukács Laciról mint dalszövegíróról, azt pedig még egy retorikai okokból túlzó politikai nyilatkozatról is nehezen képzelném el a valóságban, hogy az EU-tagságot egy védett faj megőrzésétől tenné függővé.

A mottókhoz, méghozzá kifejezetten a külföldieknek tulajdonított mottókhoz kapcsolódik egy, a cselekményvezetés szempontjából mellékes, de némiképp szembeszökő hézag. Egy misztikus állatfaj utolsó fennmaradt példányai élnek a környéken, az állatvédelem nagy nemzetközi alakjai szólalnak fel értük, emésztőváladékuk pedig rákgyógyító hatású, ennek ellenére semmi nyoma sem turistáknak – egy maroknyi külföldit leszámítva, akik többé-kevésbé részei a cselekménynek –, sem annak, hogy bármilyen ipar kiépült volna a váladékuk gyógyhatására. Erre a könyvben nem igazán találni magyarázatot, ami egyáltalán nem rontja a mű élvezetét (nem is erről szól), mindazonáltal feltűnik az olvasó számára.

Hajlok az egyetértésre a korábbi kritikusokkal a tekintetben, hogy az Odakint sötétebb jelentős, ígéretes kiadvány a magyar spekulatív fikció területén. Többszörösen rétegzett alkotás (ezt valaki más is elsütötte, de hát ha egyszer én is így látom…), amely olyan kérdéseket feszeget, mint az én mibenléte, a létezés és a valóság természete, a gondolat és a nyelv teremtő ereje. És nem utolsósorban egy horrorelemekkel elég alaposan megspékelt, jó regény, amit, Kedves Olvasó, ha képbe akarsz kerülni a kortárs honi spekulatív fikció helyzetével, akkor okvetlenül el kell olvasnod.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr4213786776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása