Ja, most a másodiknak kellene következnie, egyébként azt is elolvastam, de most erről frissebb az élmény, úgyhogy ez jön. És ha még több érdekel, a jelen bejegyzésben tárgyalt kötetről itt elérhető egy beszélgetés és felolvasás a kötet szerzőivel, amelyre a New York-i Lovecraft Barban 2017. november 27-én került sor.

A Nightscript antológiasorozat első kötetét bemutatva az egyik dolog, ami markánsan feltűnt, az igen értő borítóválasztás volt. Szerencsére a szerkesztő, C. M. Muller tartja magát ehhez a hagyományhoz. Én a magam részéről imádom a századforduló szürreális festészetét, a horrorrajongó szempontjából eszement jó alkotások keletkeztek akkoriban, és úgy tűnik, hogy a szerkesztő is hasonlóan látja, mert az eddigi megjelenések alapján rendre ebből a bizsergetően termékeny, ópiumtól bódult időszakból választ alapanyagot. A 2017-es kötet címlapjáról Edvard Munch 1895-ös, Madonna című festményének nagy, fekete, hullaszemű Máriája mered vissza ránk, hátoldalán a torz testű, gebe kis Jézus gubbaszt rettegő tekintettel. Impozáns az egész, ahogy van.

An Anthology of Strange & Darksome Tales, továbbra is így szól az antológiasorozat bemutatkozása, és ez maradéktalanul megfelel a tartalmának. Nem annyira nyílt borzalmakat elénk táró horrortörténeteket, mint nyomasztó vagy rendhagyó, némi természetfelettivel fűszerezett weird alkotásokat olvashatunk a kötetben. Három kötet elolvasásának fényében azt lehet mondani, hogy a Nightscript-széria meglehetősen határozott arculatot öltött, ami részben előnyére, részben hátrányára válik. Előnyére, mert nem csak egymásra dobált horrortörténetek képezik az egyes kiadványok korpuszát, hanem markáns koncepció rajzolódik ki belőlük, részben azáltal, hogy a fókusz a sejtelmességre, a megfoghatatlanságra helyeződik a legtöbb írásban, részben pedig azért, mert a kötetek észrevehetőek azáltal, hogy steril photoshop-képek helyett régi – az eddigiekből kitűnően következetesen századforduló környéki – képeket látunk a borítókon, és a küllem maradéktalanul összhangban van a tartalommal. Mondják, hogy a jó borító fél eladás (vagy mi a szösz), és ebben a tekintetben a Nightscript-széria kiválóan vizsgázott. Ugyanakkor hátrányára válik a kialakult arculat abban, hogy sok írásban mintha csorbát szenvedne a belső koherencia. Ez olykor – elvétve – nyílt önellentmondásban vagy következetlenségben is megnyilvánul, de sokszor inkább abban, hogy túl körvonalazatlan a novellában feltárni szándékozott összefüggés. Összességében a sorozat láthatóan egyenletes színvonalat mutat fel: az írások nem minden tekintetben verdesik az egeket, de távolról sem nevezhetők rossznak; a borongós történetek kedvelői biztosan megtalálják benne a számításaikat, mert a kötet szerzői szemlátomást erősebbek az atmoszférateremtésben, mint a feszes, következetes cselekményszerkesztésben, és teljesen egyértelmű, hogy a szerkesztő is ezt a vonást igyekszik kidomborítani.

Novellaantológiával van dolgunk, és a kötet változatlanul hű a műfajt jelölő angol kifejezéshez, mert továbbra is rövid történetek találhatók benne. A terjedelem viszont bővült, az első kötet 20 és a második kötet 21 novellájához képest a harmadik kiadványba 23 novella került. Megfigyelhető tendencia az antológia történetében, hogy a szerkesztő szemlátomást igyekszik teret adni az új hangoknak, ennek megfelelően kezdő és elsőkönyves vagy leendő elsőkönyves írók munkáival is találkozhatunk, mi több, olyan szerzővel is, akinek első, nyomtatásban megjelent írását a Nightscript egyik kötetében olvashatjuk. Mielőtt ettől megijedne a Kedves Olvasó, nyugodt szívvel tájékoztatom, hogy tapasztalatom szerint egyes történetek hibái nem mutatnak összefüggést alkotóik szakmai múltjával. A másik oldalról pedig az is igaz, hogy Muller igyekezett egy-egy húzónévvel lendíteni a sorozat hírnevén, a második kötetben ilyennek tekinthető Steve Rasnic Tem és talán Matthew M. Bartlett, a harmadik etapból egyértelműen a British Fantasy- és Shirley Jackson-díjra is jelölt Simon Strantzas tölti be ezt a szerepet.

A novellák sorát rögtön Strantzas nyitja The Flower Unfolds címmel, és ugyan egész biztos, hogy nem élete főművét rakta bele ebbe a kollekcióba, decens és koherens alkotással van dolgunk. A történet kicsit olyasféle öntudatra ébredést mutat be, mint Hemingwaytől a Francis Macomber rövid boldogsága, csak éppen weirdbe oltva, női főhőssel és kevésbé tragikus végkifejlettel. Nem kimondottan túlbonyolított történet, ezt jól tükrözi a címben rejlő pofonegyszerű szimbolizmus is. A középpontban Candice, a negyvenes, megfáradt irodai alkalmazott áll, aki felfedez a munkahelyi épületének tetején egy buja kertet, ahol egy titokzatos férfialak lángra lobbantja érzéseit. Stranzas meglehetősen hatékonyan ábrázolja szereplőjének és munkakörnyezetének fásultságát, reménytelenségét, ugyanakkor a rendellenes, természetfeletti növényzet által keltett érzéki benyomásokat is rendkívüli elevenséggel írja le. A The Flower Unfolds kicsit nehézkesen indul, de a finom humort sem nélkülöző írás végül is élvezetesnek bizonyul.

Rowley Amato a Nightscript második kötetében debütált egy nem túl izgi novellával, egy kis latino ízzel és pubertáskori nemiséggel meghintett vámpírtörténettel. Azóta a könyvvégi bemutatása alapján mintha nem sok mindent csinált volna, de azért egy történetet a 2017-es gyűjteménybe is kerekített, ez pedig az A Place with Trees. A Nightscript III írásaiban igencsak domináns motívum a kisemberek mindennapos szenvedése vagy a magán-, vagy a nyilvános életben; Amato írásának narrátora egy albérlő, aki egy elég szutyok bérleményben éldegél; a cselekmény középpontjában az általa észlelt fali repedés áll. Ez a meglehetősen hétköznapi, már-már banális élethelyzet aztán fokról-fokra – a novella mindössze hatoldalas terjedelméből fakadóan meglehetősen gyorsan – átfordul egy ködös, szürreális, és attól tartok, kissé inkoherens rémálommá. A mű egyúttal tartalmaz némi lovecrafti utalást is. Arachnofóbiások csak óvatosan közelítsenek hozzá.

Malcolm Devlin nem sokat szarozott What Little Boys Are Made Of című novellája alapszituációjának megteremtésével; rögtön az első bekezdésben megtudhatjuk, hogy a történet fókuszában álló lány, Beatrice viaszból van, az anyja gyúrta össze, miután közölték vele, hogy sohasem lesz képes teherbe esni (ami aztán mégis megtörténik). Mindössze három mondat, és a viaszlány máris úgy szaladgál körülöttünk, mint akármelyik hús-vér lurkó egy lakótelepi játszótéren. A novella egyébként a testvéri szadizmus és a vérségi összetartozás paradoxonát járja körbe ezzel a furcsa, ám tömören tálalt szettinggel.

M. K. Anderson Grizzlyje klasszikusan nem az esetem, a novella egy szörnyszülött – vagy annak tartott – és a családjával elszigetelten élő lány, Griz életének egy epizódját meséli el. A torzság természetéről nem tudunk meg semmi konkrétat, csak a szülők megjegyzéseiből derül ki, hogy valami nem oké, és a történet végéhez érve csak sejthetjük, hogy a bonyodalom ekkor kezdődne igazán.

Charles Wilkinson jó pár megjelenést maga mögött tudhat, és a Nightscriptnek is következetes kontribútora – mind a négy eddig megjelent számba publikált –, de a koherens cselekményszerkesztés képességét valahogyan nem sikerült magára erőltetnie. A Nightscript III-ba írt, Might Be Mordiford ugyan sikerültebb ebből a szempontból, mint az egy évvel korábbi, de még mindig messze van attól, hogy összerakható legyen a cselekmény. Pedig a rendellenes, bizarr hangulat megteremtésében Wilkinson kétségtelenül otthon van. A Might Be Mordifordban a főszereplő, Norris szobát bérel egy kisvárosban, ahol néhány ügyfelet hivatott megvárni, de az események természetesen nem a tervezettnek megfelelően alakulnak, és egy ránézésre egyszerű, hétköznapi eseménysor egyre több darabkája billen ki a megszokott helyéről, és végül a cselekmény egy furcsa álomba folyik át, amely ugyan megy előre a maga módján, elemei azonban folyamatosan változnak, és nekünk ez szinte fel sem tűnik, csak amikor felébredünk és belegondolunk.

Ha Lynda E. Rucker The Moon Will Look Strange című novelláskötetét érdekesnek tartottad, akkor Daniel Braum Palankarja neked íródott, de legalábbis csípni fogod; a történet ugyanis nagyon hasonlóan mutatja be a mindennapi élettől való elidegenedést, mint Rucker az említett kötetében. A narrátor, Jacob csatlakozik fivéréhez, a világvándora Stevenhöz egy kis búvárkodásra, ám a merülés alatt történik valami, ami miatt az a félelem ébred fel benne, hogy a testvérét kicserélték. Ebből az alaphelyzetből bontakozik ki a konfliktus, amely a testvéri ragaszkodás, a családhoz való kötődés és a kötetlen, gyökértelen sodródás körül forog. A fordulópontot jelentő vízmélyi jelenet tömören, ám kiválóan és érzékletesen van megírva, a szerző borzongatóan közvetíti a víz alatti kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzését.

Christi Nogle The Gestures Remainjét némileg feledhető kísértettörténetnek találtam. A novella főszereplője a narrátor és egy Cole nevű személy, aki valószínűleg a féltestvére, és feltételezésem szerint mindketten gyerekek vagy fiatalok, de elég nehéz volt összerakni már magát az alapszituációt is, és a végkifejlet is meglehetősen homályos.

David Peak a House of Abjection című novellával gyarapította a Nightscript III novellaanyagát. Így van, kedves bölcsészek, az abjection „arra” utal, ez legkésőbb akkor derül ki, amikor megtudjuk, hogy a történetben szereplő turistalátványosságot egy francia bevándorló hátterű, Kristeva vezetéknevű házaspár üzemelteti. Peak novellája tehát ilyen bölcselői vénájú írás, amely egy nagynevű teoretikus gondolatait igyekszik újraértelmezni fikciós keretek között. Korábban Sofia Samatar Olimpia’s Ghost című novellájával találkoztam (ami a Year’s Best Weird Fiction első kötetébe íródott), ami hasonló felütésű, abban természetesen Freud Das Unheimliche, azaz A kísérteties című esszéje kerül fókuszba, különös tekintettel arra, amit a pszichológia emberi manifesztációja Hoffmann A homokemberéről fejtett ki. Peak írása jobbra sikeredett, főleg mert tényleg olvasható egyszerű történetként, és azok számára is élvezetes lehet, akiket nem különösen csigáznak fel Julia Kristevának az abjektről kifejtett gondolatai (márpedig szerény becslésem alapján a homo sapiens sapiens faj 99%-a ebbe a halmazba sorolható). A sztori annyi, hogy egy család betér egy szórakoztatóipari célokra felújított kúriába, ahol különféle rémes tapasztalatokkal gazdagodnak, és ezek a tapasztalatok a tudatalatti félelmeikkel függenek össze. Nem bombasztikusan sokkoló történet, ellenben van benne néhány ötletes mozzanat, a vége pedig egyszerű, de nyomasztó.

Clint Smith The Undertow, and They That Dwell Therein című novellája szerintem bejönne azoknak, akik Nathan Ballingrud munkásságával, mindenekelőtt az író North American Lake Monsters című novelláskötetével közeli barátságban állnak. A kötet történeteit az jellemzi, hogy a természetfeletti vagy természetellenes esemény csak mintegy háttérként szolgál a figyelem középpontjában álló emberi történésekhez képest, ennek megfelelően nem is igazán számíthatunk ijedtségre, rettegésre – na, jó, a lovecrafti felhangokat sem nélkülöző The Crevasse azért elég hatásos ezen a téren is –, ellenben mély és árnyalt jellemábrázolásra annál inkább, Ballingrud ugyanis elég értő módon pengeti a lélek húrjait. Smith novellája hasonló vonalon mozog. Ebben a történetben a furcsa elem annyi, hogy egy tengerparton rendellenes módon megszaporodnak a cápatámadások. Ez nem kimondottan természetfeletti, talán inkább egyfajta reflektálás az abnormális természeti jelensége megsokasodására napjainkban, bár a cápáktól való félelem már-már kísérteties jelleget ölt. A főszerepben azonban egy egyedülálló, kétgyermekes nő szerepel, akinek nemcsak a helyzetéből, szerepéből adódó mindennapos küzdelmeket kell megvívnia, de az anyja és közte kialakuló konfliktusokat is kezelnie kell. Ballingrud szintjéhez azért még kicsit gyúrni kell.

Amar Benchikha novellája, a Downward legfeljebb annyiban weird, hogy elég bizarr szituációt és egy minden okot nélkülöző cselekményt mutat be, de sem természetfeletti, sem annak sejtelme nem található meg benne. A novella egyes szám második személyben íródott, amire épp ennek az antológiasorozatnak az első kötete szolgált példával korábban, és sem akkor, sem most nem voltam benne biztos, hogy pontosan miért annyira szükséges ez a rendhagyó narratív technika, de a jelen esetben jobban „bele tudtam rázódni” és azt hiszem, végül tényleg nagyobb átélést eredményezett. A történet arról szól, hogy a főhőst („téged”) ismeretlenek elrabolják, bezárják egy pincébe, ott tartják valameddig, aztán kiengedik. Magyarázatnak nyoma sincs, tanulságnak is alig, a főhős lelki kínjait követhetjük végig, ahogyan kétségbeesetten keresi a szabadulást és az értelmet, és közben az öngyilkosság gondolatával küszködik. A novella erőssége, hogy faék egyszerű, tömör, de szemléletes képet ad az élni akarás démonáról, egyúttal vázlatosan végigköveti egy trauma kialakulását. A végére nyomokban odabiggyesztett „tanulság” viszont szerintem kicsit szájbarágós és fölösleges. Összességében azonban abszolút kellemes csalódás volt.

Cory Cone novellájának címe könnyen ismerősen csenghet a klasszikus rémtörténetek kedvelőjének fülében, hiszen Joseph Sheridan Le Fanu egyik legborzongatóbb kísértettörténete – a „Hesselius-ciklus” második darabja – szintén a The Familiar címen olvasható. A párhuzam megmarad a felszínen, de azért így is egy surranó árnyakkal, megborult családdal, gonosz kisvárossal és a mindent felfaló és nem eresztő múlttal átszőtt, agybajos rémtörténetet kapunk. Megkockáztatom, van az írásnak egy kis Matthew M. Bartlettes beütése, de Bartlett képzeletének romlottságától azért távolabb van.

Inna Effresstől a Liquid Air kevésbé fogott meg. Konkrétan megint nem vagyok biztos benne, hogy összeállt a kép. Van benne egy feleség, egy férj, aki mellesleg bábkészítő, és egy üvegműves. Meg egy egész naturalisztikusan ábrázolt hulla. Az összkép viszont homályban marad.

Ezzel szemben Adam Golaski The Beasts Are Sleep című novellája három egyetemista igencsak jóféle éjszakai-eltévedős rettegését mutatja be némi slasher végkifejlettel, ami talán egy hangyányit lehetett volna erősebb, de összességében itt egy igen hangulatos, sejtelmes horrornovellával van dolgunk. Nagyon tetszett az az életszerű fogás, hogy a horrorban megszokott klisékkel ellentétben a főszereplők, amikor érezték, hogy elég baljós helyen csámborognak, akkor nem szétváltak, és nem továbbmentek egyenesen bele a veszélybe, hanem – dobpergés és harsonaszó! – visszamentek a buszukhoz!

Úgy látszik, a horrorban visszatérő téma a „boszorkány (vagy más varázsló) felmenő” témája. Ez persze könnyen adhatja magát, hiszen besorolható a kísértő múlt általánosabb halmazába, márpedig az embert izgatják saját múltjának sötét foltjai, ráadásul a boszorkány misztériumának az Egyesült Államokban adtak egy löketet a salemi perek. Jessica Phelps ehhez a hagyományhoz nyúlt a The Witch House című novellában, amelynek első mondata – „My Aunt is a witch” – kertelés nélkül elénk rakja az alapszitut. Az írás egyébként jól összerakott, koherens novella, csak éppen nincs benne különösebb újdonság, a megbűvölt házat örökül hagyó, misztikus felmenő motívuma nem sok teret hagy a kísérletezésnek.

Ehhez képest Stephen J. Clark On the Edge of Utterance-e a borultabb szerzemények körét gyarapítja. A kísértetház (vagy inkább kísértett ház) motívuma keveredik itt egy kis vérfertőzéssel meg a némaság magasztalásával. Az alapszituáció szerint két unokatestvér birtokba veszi az elhunyt nagybácsi házát. Az öreg a némaság megszállottja volt, aki még egy kéziratos értekezést is írt erről a témáról, és ebből a tudásból valamit átszivárogtatott az újabb nemzedékbe is. A ház természetellenes geometriájának motívuma tetszett; aki pedig olvassa a történetet, az felfigyelhet arra a nem túl meglepő mozzanatra, hogy a ház kicsit az egykori tulajdonos személyiségének kivetüléseként jelenik meg. Szerintem ennek a történetnek akarna lenni valami nyelvelméletes áthallása is, de ha igen, azt nem sikerült maradéktalanul kivennem.

Clark művével ellentétben Armel Dagorn Homeward Bound Now, Paulino című írásán nemigen volt mit nem érteni, viszont a félelemre sem adott különösebb indokot. A helyszín Paraguay, ahol egy megáradt folyón kenu sodródik, benne egy hullával. A helyi rendőr vállalkozik rá, hogy a holttestet visszaviszi az elhunyt feleségének. Aztán persze jön a meglepetés. A zárás egészen rendben van, de összességében – főleg a szakadó eső és a csónakban szállított hulla kombója miatt – inkább éreztem kellemetlenséget, mint szorongást vagy félelmet.

James Everington The Affairje a középkorú házasok párkapcsolati nehézségeit mutatja be a weird irodalom eszköztárával, a hasonmás motívumát felhasználva. A bonyodalomban bekövetkező fordulatot nem gondolnám annyira magától értetődőnek, mindenesetre sikerült megéreznem, mire fut ki a történet. A mű központi érzelme sokkal inkább az elvágyódás, a megfáradtság, a megszokás fojtásából való szabadulás vágya, és ez elég jól és érzékletesen átjön, szorongásra, baljós hangulatra azonban a némiképp csavaros záráskor se számítsunk.

A feminista felhangú mesefeldolgozás nem kimondottan az én műfajom, azt is mondhatnám, nagyon nem. Rebecca J. Allred a When Dark-Eyed Ophelia Sings című novellával ehhez képest meglehetősen kellemes csalódást okozott. Az alapszituáció fokozatosan bontakozik ki az olvasó számára: van egy város a tenger mellett, a tenger felszínére pedig időnként emberszerű nőalakok emelkednek, amelyeket Opheliáknak neveznek – a szerző, gondolom, a Hamlet nőalakja nyomán adta ezt a nevet –, és Mira, a főhősnő egy adósságot törlesztve halássza ezeket azért, hogy eladja a „gonosz földesúrnak”. Hogy itt milyen módon „hasznosítják” őket, arra könnyű tippelni, és a szerző sem tartja igazán homályban. A történet nyilvánvalóan egy mesevilágban játszódik, emiatt az idegenség miatt pedig oda kell figyelni az olvasásnál, hogy összeálljon a környezet és az alaphelyzet, de ha egyszer összeáll, akkor izgalmas írássá válik. Ez a mesevilágba helyezés természetesen azt is jelenti, hogy nem beszélhetünk rémtörténeti alkotásról. A végződésre erkölcsi értelemben lehetett számítani – vagy legalábbis biztos sok olvasó kíván hasonlót –, de a kompozíció szempontjából teljesen összecsapottra sikeredett.

John Howardtól a We, the Rescued a démonszerető toposzát gondolja újra, vagyis hát annyira nem újra, mert hasonlót lényegében már olvashattunk hetero- és homoszexuális kivitelezésben is (magas ég, az a modoroskodó seggfej a Monette-bejegyzésben tényleg én vagyok?). Howard novellája az utóbbi kategóriába esik. A Berlinbe költözött főhős éppen szerelmi bánatba esik, és közben időnként rohamszerű forróságérzés tör rá, ami feltételezhetően a II. világháborús bombázások kísértő emléke, de nehéz átlátni, hogy ezzel a motívummal a szerző mire akar kilyukadni, mert nem illeszkedik a fő cselekményszálhoz.

Christian Riley a Twenty Miles and Running című novellában klasszikusabb horrorhúrokat pendít meg, és ezzel nagyon-nagyon kedvesen cselekedett. A novella a vadnyugaton játszódik és egy átok beteljesülését követi végig. Faék egyszerű, de hatásos írás, az a fajta, amelyet olvasva az ember azt érzi, hogy néha egy horrortörténetnek nem kell olyan rettenetesen eredetinek lennie, elég, ha izgalmas, és ijesztő. Riley régisulis története, ha nem is annyira hatásos, mint Adam Nevill egyes írásai, mindkét feltételnek megfelel. Egyedül a homályosságát tudom felhánytorgatni, mert a félelemforrást ennél jobban kellett volna körvonalazni.

David Surface Something You Leave Behindja nyomokban tartalmaz némi Ligotti-hangulatot: az írás ugyan meg sem közelíti a detroiti tébolykrónikás (mi más származhat Detroitból?) groteszk és rothadó stilisztikáját és képzeletvilágát, a témaválasztás és kicsit a helyszínválasztás rokonságot mutat: Surface az én integritásának szétbomlását mutatja be egy rövid jelenetben. Ha meg kellene nevezni egy irodalmi művet, ami szinte látható sötétséget áraszt, ez a novella igen esélyes lenne, mert valahogy a Something You Leave Behind éjszakai szellemvárosának ábrázolása rettentően átjön. Ez a novella is elég homályosan végződik, de ez tulajdonképpen remekül illik az egész művet átjáró sejtelmességhez, és össze lehet rakni, mi történik, persze csak annyi konkrétsággal, amennyit a szerző enged, mert az egyértelmű, hogy Surface elég tudatosan épített a megfoghatatlan szorongásra.

Julia Rust Young Bride című novellája visszatérés a kísértetház motívumához, méghozzá elég furcsa módon: úgy tűnik, a kísértetház itt ki akarja sajátítani a főhősnőt a férje ellenében. Igazából tényleg ennyi. Ja, és van benne kemény baszás meg terhesszex. A megelevenedett élettelen tárgyak akár jó kis témául is szolgálhatnak egy rémtörténet számára, de ez a ház azért nem bizonyul valami nagy ellenfélnek, még akkor sem, ha a főhősnő szorongása igen érzékletesen átjön az írásból.

M. R. Cosby The Other Side of the Hill című írásában a határtalan és misztikus természet kap központi szerepet, amelynek felvonultatása szívmelengetően pazar, abban az értelemben, hogy az ember szinte érzi a bőrén a ködpárát, a nedves talaj és a fák szagát, a cuppogó bakancs elsüppedését a sárban, és azt, hogy mindeközben valami megnevezhetetlen jelenlét vagy erő járja át a vidéket. Nos, valami efféle környékre vetődik a történet középpontjában álló pár, akik a járt útról a járatlanra térve igyekeznek közelebb kerülni az úticéljukhoz. A történet zárása egy akár mitikus áthallásokkal is felruházható átalakulást sejtet, de az olvasó bizonytalanságban marad azt illetően, hogy végül is hogyan jutottunk el a végponthoz.

A Nightscript-sorozat harmadik darabja hozta az eddigi termés szintjét, és összességében meglehetősen erős lett, szerintem jobban is sikerült, mint a második. Persze sok helyen kritikus voltam, de ha egy jó kis borongást keresel, Kedves Olvasó, akkor mindenképpen érdemes egy próbát tenned ezzel a kiadvánnyal vagy a széria valamelyik számával.