...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2016. december 30. 02:13 - Thasaidon

Adam L. G. Nevill: Some Will Not Sleep, Ritual Limited, 2016, 280 p.

A spekulatív fikció három nagy, hagyományos zsánere, a sci-fi, a fantasy és a horror közül bizonyos szempontból a horrornak jutott a legmostohább sors, amennyiben neki sikerült a legkevésbé túlnőnie a „ponyva” – egyébként vészesen erodálódó – minősítésen. (Most tegyük félre a lovecrafti horrornak a spekulatív realizmus fényében történő kortárs újraértelmezését. Légyszi.) Magasröptű és eltúlzott állításnak tűnhet ez, különösen napjainkban, amikor a zsánerek közötti határok napról-napra, percről-percre párolognak el, mégsem tartom egészen alap nélkülinek. A sci-finek viszonylag könnyű dolga volt, hiszen az természetét tekintve a társadalmi lét elemi kérdéseit feszegeti, ráadásul adott esetben olyan környezetet vázol fel, amely mintha a szemünk láttára valósulna meg fokozatosan. A fantasy is messze túlnőtte azt a sztereotípiát, hogy varázslók, harcosok meg elfek kalandoznak fel-alá a botjukkal-kardjukkal-íjukkal hadonászva, és miszlikbe szabdalt sárkánytetemeket hagynak maguk után – ez a zsáner is rendkívül mély tartalmat tud közvetíteni, legyen szó akár személyes életutakról, felnőtté válásról, akár komplett, aprólékosan felépített társadalmak problémáiról. A horrorirodalom ebbéli minősége viszont egyetlen tényezőn múlik: azon, hogy félelmet kelt-e vagy sem. Természetesen lehet okoskodni arról, hogy mennyire léteznek vegytiszta zsánerek. Igen, eleve az, amit ma felszínesen sci-finek, fantasynek, horrornak nevezünk, egyfajta vegyesfelvágottból különült el. Valóban, példának okáért az Árnyék az időn túlról vagy Az őrület hegyei legalább annyira számítanak sci-finek, mint horrornak. Csakugyan, számos módon meghaladható a „horror” (meg a többi zsáner) egyoldalú címkéje: a Lovecrafttól átvett „weird” (irritál, amikor a magyar nyelvben ezt használják) kategóriája a „letisztultként” elkönyvelt zsánerek keveredését jelölte, és hasonló tartalmat jelöl a manapság kedvelt „new weird” címke, de például Farah Mendlesohn is „intrusive fantasy”-ként jelölt és elemzett olyan alkotásokat, amelyekre simán ráböknénk, hogy horror – nyilván hosszan folytatható a sor. Mindez nem változtat a tényen: a „horror” kifejezés mindenek előtt való differentia specificája az, hogy félelmet kelt (vagy kelteni szándékszik) az olvasóban (nézőben), és annak, aki ilyen alkotások iránt érdeklődik – talán nem nyúlunk nagyon mellé –, legalábbis egyik fontos preferenciája az, hogy jól félhessen egyet. Nem újkeletű szempont ez, már M. R. James is ráirányította a figyelmet, és ami azt illeti, Lovecraftnál is hangsúlyos szerepet kapott, a relatíve újabb szakirodalomban például Noël Carroll hegyezte ki erre a zsáner elméletét. (Burke-öt most hagyhatjuk, mivel ő nem kifejezetten horrorirodalomról írt, hanem a fenségesről.) A horror eme sajátosságából azt következik, hogy az esztétikai nézőpont igen jelentős súllyal esik latba az értékelésénél: sokat számít az élvezetében, mennyire hatásosan fejeződik ki benne a félelem, mennyire képes a szerző fenntartani a feszültséget, a szorongást, egyáltalán, mennyire rémisztő maga a félelemforrás. Ennek a szempontnak a kizárólagosságát mára bőven meghaladtuk – nem véletlen például a Lovecraft lapos karakterábrázolásával szembeni visszatérő kritika, amellyel csak fenntartásokkal tudok egyetérteni –, és a különféle szakirodalmi és fikciós antológiákban zsákszámra találkozhatunk a zsáner önreflexiójára vagy a bevett toposzok lebontására irányuló kísérletekkel – olyannyira, hogy egy szerző például a konzervatív idegengyűlölet feléledésének kísérőjelenségeként értékelte azt, hogy a Borzalmak városa vámpírjai félelmetes szörnyként kerültek ábrázolásra. De azért az esztéticista csecsemő nem ömlött ki a posztmodern-önreflektív fürdővízzel. Bizony, jól tud esni az olyan horror, amely nem nyom freudi allúziókat az ember orra elé, nem unszol együttérzésre a félreértett-kirekesztett szörnyeteggel, nem traktál irodalomelméleti interpellációkkal, és nem is tolja túl a művészkedést, hanem egyszerűen csak beszarat, ahogy kell. Ezért nyúltam Adam Nevill Some Will Not Sleep című könyvéhez.

Nevillre Ramsey Campbell hívta fel a figyelmemet, amikor dedikáltattam vele néhány könyvet. Ennek nyomán szereztem be House of Small Shadows című regényét, amelyet minden műveletlenségem mellett is nyugodt szívvel nevezek a valaha megírt egyik legfélelmetesebb bábos horrorregénynek. A Some Will Not Sleep a szerző tizenegy korai novellájának foglalata. Ebből a szempontból nem egészen friss anyagról beszélhetünk (az egyes novellák első megjelenései 2003-tól 2013-ig datálódnak), viszont az újdonsült kötetbe rendezés, valamint a novellák minősége indokolttá teszi, hogy tárgyaljam a gyűjteményt.

Általánosságban a könyv írásairól két benyomást érdemes kiemelni. Egyrészt a novellák óriási tematikus változatosságot mutatnak. Van itt egyebek között western-horror, posztapokaliptikus horror, beavatás-történet, mindemellett szerencsére nem maradnak el a régisulis borzalmak sem. Kicsit olyan, mintha Nevill a saját hangját kereste volna azzal, hogy ennyi témába belekóstolt. Ugyanakkor ezzel függ össze a második észrevételem: vitathatatlan, hogy Nevill jó, hozzáértő, sőt, profi író, ám prózája valahogy túlságosan lecsiszolt, semleges, nem ad semmilyen stilisztikai pluszt, amivel az egyes írások karakteresebbé válnának úgy, ahogy az megfigyelhető az olyan régi és kortárs klasszikusoknál, mint Bierce, James, Lovecraft, Smith, Ligotti vagy Barron. Nevill erőssége a képszerű ábrázolásban van és az árnyak között megbúvó rémségek sejtetésében: ilyenkor nem kellenek külön stíluselemek ahhoz, hogy együtt vacogjunk a karakterekkel, vagy épp égnek álljon a hajunk, amikor a megkergült telefonunk ébresztője hajnali kettőkor sikolt a fülünkbe. Máskor azonban úgy éreztem, jót tenne a műnek, ha valamiképp a stílus is idomulna a tartalomhoz. Lovecraft stílusának filozófiai horderejéről egy komplett könyv készült, Nevillt ez a veszély – minden rosszmájúság nélkül mondom – nem fenyegeti.

A Where Angels Come Innel voltaképpen egyetlen probléma van: nyitónovella létére elviszi a hátán az egész könyvet. Szabályosan rettegtem az olvasása közben, és rendszeresen félrepillantottam, hogy meggyőződjek róla, nem kukucskál be semmi a szobám ajtónyílásából (mert ajtó ott még nincs felszerelve). Ezzel a novellával önmagában teljesült az első bekezdésben megjelölt cél, a pőre, okoskodástól mentes rettegés. A kötet összélményét tekintve annyiból hátrányos ez a novella, hogy Nevill egyik további írásában sem lesz képes annyira elevenen fenntartani azt a kizökkentő, felkavaró feszültséget, amit ebben a művében teremt – pedig lesznek még kiváló írások. De ha ezt a felszíni problémát félreteszem, akkor a Where Angels Come Inbe nem lehet belekötni.

A fő motívum és az alapszituáció is ismerős bárki számára: van egy kísértetház, ahová a főszereplők bemennek. A narrátor egy tízegynéhány éves fiú, ő látogatja meg barátjával a dombtetőn álló rejtélyes, elhagyatott, fehér házat, melynek meglehetősen rossz híre kering a város lakói körében, nem utolsósorban azért, mert már több gyereknek is nyoma veszett benne. Aztán odabent természetesen látnak valamit. Hogy mit? Nos, az egészen nem egyértelmű, de az nem is számít. Ami ellenben igen: Nevill nagy hozzáértéssel villantja meg azt a kötetben vissza-visszatérő tehetségét, hogy a szemünk sarkából látható árnyékba, a fény és a sötét határvidékére helyezi borzalmait, melyek így kellően határozatlanok maradnak ahhoz, hogy nyugtalanul fészkelődjünk a székünkben. Egy megrezzenő árny itt, egy kósza surranás hangja ott, és az ember a torokszorító iszonyat kellős közepén találja magát. A Where Angels Come In esetében a feszültséget az üldözős jelenet fokozza a végletekig, ami egy közvetlenebb veszélyhelyzetet előfeltételez, mint a meghatározhatatlan eredetű érzéki ingerek, azonban közel sem lenne olyan csontig hatoló, ha Nevill nem alapozta volna meg a liminális borzalom atmoszférájával. Egy szó mint száz: a Where Angels Come In mestermű. Egyetlen erőtlen vonása az, hogy a szerző nem tudta az elbeszélésmóddal meggyőzően érzékeltetni az elbeszélő gyermek mivoltát, holott világosan kiderül, hogy az elmesélésre nem sokkal a történtek után kerül sor (vagyis a narrátor nem később, felnőttként emlékezik vissza az eseményekre). Ez azonban eltörpül a kiváló tartalom mellett.

Ismered-e, Kedves Olvasó, Algernon Blackwood The Wendigo című klasszikusát? Hát, persze, hogy ismered, különben hogy a nyúlfülében kolbászolnál önszántadból egy Zothique-nak keresztelt weblapon? Ugye, hogy ugye. Keseregtél-e már azon, hogy alig van horrorszerző, aki a zabolátlan természet félelmetességét képes volna oly elemi erővel, ihletettséggel megidézni, mint Blackwood? Persze, hogy keseregtél, különben nem olvastál Blackwoodot. Nos, ha e két premissza igaz rád, akkor a The Original Occupant egyenesen neked szól. (És egyébként Michelle Paver Dark Matterje még inkább, de arról máskor.) Ebben a novellában egy szétszórt életű férfi némi thoreau-i indíttatásból elvonul egy messzi svéd erdőbe egy régi házba, ahonnét csak kézzel írott levélben kommunikál a külvilággal. Egy ilyenből kiderül, hogy a természet lágy ölén élni mégsem annyira harmonikus, mint ahogy azt Thoreau elhitette a népekkel, ugyanis – ki gondolta volna – valamiféle névtelen, ősöreg szörny-isten ólálkodik a környéken. Végső soron ez a szörny kicsit csalódást okoz, a szerzőnek nem sikerült a maximálisra kihoznia a szembenézést, de a mérhetetlen erdők idegensége, elhagyatottsága hamisítatlanul lejön, ez pedig elég nyomasztó, sötét árnyékot vet az egész novellára.

A Mother’s Milk című novella kicsit elüt a többitől, és talán nem is annyira horror, inkább a „bizarro” fikció kategóriájához áll közel: egy gusztustalan freudi apa-anya-gyerek hármassal találkozunk, megspékelve a függőség és az elvonás okozta emésztő gyötrelmekkel. A főhős-narrátor házvezetőnő egy félreeső helyen lakó családnál, amelyben az anya addiktív tején élnek. Ezek a vívódások állnak a középpontban, mellette majdhogynem elenyésző információnak tűnik, hogy az anyag különféle elváltozásokat is okoz a fogyasztóiban. Legalábbis erre következtethetünk már a második mondatból, amelyből kiderül, hogy az egyik szereplőnek hét lába van. Sohasem tudjuk meg, ez hogy alakult ki, viszont a hatásos nyitás felébreszti a figyelmünket, próbáljuk megfejteni, mi történik, miféle lények között vagyunk, és egész pontosan mi az általuk fogyasztott anyag hatásmechanizmusa, a legtöbb kérdés azonban válasz nélkül marad. A családban tapasztalható kényszer és az emberi társadalomtól való eltávolodás fojtogató légköre azonban ezek nélkül is egy erős és szokatlan írássá teszi a Mother’s Milket.

A Yellow Teeth-szel eleinte semmit nem bírtam kezdeni, és meglehetősen irritált, hogy a kötet egyik leghosszabb novellája egy pofátlan, élősdi vendégről, avagy inkább lakásfoglalóról szól. A fogakra való utalás a címben és a „küszöbön átengedni” kifejezés használata az ötödik mondatban arra engedne következtetni, hogy vámpírirodalommal lesz dolgunk, ez azonban csak áttételesen igaz, mert végső soron a „vendég”, Ewan valóban élősködik a főhősön, ezzel azonban a vámpíros vonatkozások ki is merülnek. A novella első felében azt tekinthetjük végig, ahogy Ewan – aki egyébként a narrátor lemorzsolódott egyetemi ismerőse – egyre határozottabban jogot formál arra, hogy bekéredzkedése után nála lakjon, és saját, nem éppen szalonképes és higiénikus életvitelét folytatja. Ebben a szakaszban nem kap hangsúlyt a természetfeletti, ha valami érzelmet vált ki az olvasóból, az Ewan bicskanyitogatóan pimasz modora és értetlenkedése arra, amikor felvetik neki, hogy ha nem képes rendet tartani maga körül, sem vigyázni a házigazda tárgyaira (kevés borzalom lehet tébolyítóbb, mint egy első kiadású Walter de la Mare-kötet megsérülése), akkor talán künn mégiscsak tágasabb. Az ellenkezés alapja az a megfontolás, hogy Ewannek nincs hová mennie, innét kezdve pedig a főhőst terheli annak megindokolása, miért köteles mégis távozni. Nem kell véres szájjal őrjöngő vadkapitalistának lenni ahhoz, hogy magától értetődőnek tekintsük: a tulajdon tárgyát képező lakásba önkényesen még a legkilátástalanabb nyomor esetén sem lehet következmények nélkül beköltözni. Ezt az alapvetést borítja fel a racionalizmus kifigurázásával Ewan, ezáltal a Yellow Teeth kap egy kis érdekes világnézeti színezetet.

A mű második felében viszont beköszönt a természetfeletti, és hirtelen minden sokkal sötétebb árnyalatot ölt. Megtudjuk, hogy hosszú távolléte alatt Ewan felfedezett egy titkos, misztikus iratot, melynek címe Az Evangéliumok az Istennő szerint (The Gospels According to the Goddess), és természetesen erre vezethető vissza különös és bosszantó viselkedése. Innét kezdve a novella nem szolgál gyökeres újdonsággal egy avatott régisulis horrorkedvelő számára, azonban ez a fejlemény kellett ahhoz, hogy egyáltalán horrorjellegűvé váljon az írás, mely itt már kifejezetten érdekessé válik. Számomra Arthur Machen jobb pillanatait idézte fel, leszámítva, hogy itt bizonyos körülmények egyértelmű ábrázolását olvasva Caerleon finomlelkű szülötte minden bizonnyal elájult volna. A mocsok és a degeneráció, amelybe a misztikus tanok követője „emelkedik”, itt bizony nem csupán ködös, távoli célzások tárgya, hanem rendesen le van írva. Ebből a szempontból a novella kicsit Laird Barron világára emlékeztetett, ahol egyes esetekben az emberfeletti erő hasonlóképp a szennyhez kapcsolódik (lásd például a Hallucigenia kezdését). Összességében tehát a Yellow Teeth hosszúra sikeredett novella, mely azonban a második felében erőre kap, és egy tisztességes, klasszikus horrortörténetté kerekedik.

A Pig Thingben egy Új-Zélandra költözött angol család hányattatásait ismerjük meg, akik új otthonukban azt tapasztalják, hogy valamilyen ocsmány ábrázatú, félig emberszerű lény – ő lesz „Disznódolog” – rendszeresen az udvarukban matat és benézeget az ablakon. A novella kétosztatú: első része azt a helyzetet mutatja be, amikor az apa, aztán az anya kimennek az udvarra, és nem jönnek vissza, sőt, a ténykedésük sem hallatszik. Itt Nevill kiválóan érzékelteti az odabent maradt, kiszolgáltatott gyerekek – egy tíz- és egy kilencéves fiú, illetve egy négyéves lány – zsigeri szorongását. A második részben már nem a gyerekekre irányul a figyelem, itt megérkezik a segítség, és először csak kósza, távoli jelekből, majd egyértelmű megnyilvánulásokból rájövünk, kicsoda-micsoda valójában „Disznódolog”. A csattanó cinikus és könyörtelen, mindamellett hátborzongató is, emléke olvasás után is tovább kísért annak ellenére, hogy természetfeletti jelenség voltaképpen nem tűnik fel a műben. Ezt a részt olvasva bizonyos szempontból Lovecrafttól A kép a házban juthat eszünkbe. Továbbá Nevill érintőlegesen az idegengyűlöletet is beleszőtte a novellába, de ez tényleg csak egy kis színezet, nem rontja el a tiszta borzalom élményét. A Pig Thing határozottan éjszakai olvasásra ajánlott darab, csak aztán merjetek utána kimozdulni a megvilágított, biztonságos szoba melegéből.

A What God Hath Wrought? újabb hosszú darab, és elsősorban a zombitörténetek, illetve az olyan magányos (anti)hősök kedvelőinek nyerheti el a tetszését, amilyen Howard Solomon Kane-je, Stephen King Rolandja vagy újabban Joe R. Lansdale Mercer tiszteletese. 1848-ban járunk Utah-ban, a Vadnyugaton. Különös szekta gyűjti áldozatait a poros, rozoga, hevenyészett kisvárosokban: egy magát csak Lehi testvérként nevező férfi, azt hirdetve, hogy egy angyallal találkozott egy hegyi barlangban, teljes lakosságokat állít az oldalára, azokat pedig, akik nem bizonyulnak kellően erős hitűnek, egyszerűen elpusztítják. A „megtértek” közé tartozik a mexikói háborúból visszatért Ephraim Lisle hadnagy – a főhős – húga, emiatt a veterán bosszút fogad, és útnak ered, hogy Lehi testvért és megmenthetetlen „követőit” elpusztítsa. Ahogy a másik hosszú novella, a Yellow Teeth, ez is lassan bontakozik ki, a második felére viszont egy tisztességes western-horrorrá növi ki magát. A műből nem sugárzik eredetiség vagy virtuozitás, inkább azt tanúsítja, hogy Nevill hozzáértő író: jól sikerült felhasználása a magányos bosszúálló alakjának, nem kevesebb, és nem is több. Élvezetes, de sem a főhős, sem a főellenség nem különösebben emlékezetes. A Lehi tiszteletes által emlegetett angyal neve Moroni, ami szerintem tudatos szójáték és fricska az író részéről, tekintve, hogy a moron szó angolul elmebeteget jelent.

A Doll Hands talán a kötet egyik legkevésbé erőteljes darabja. Érződik rajta, hogy bár Nevill tehetséges író, itt nem hazai pályán mozog. Ez a posztapokaliptikus horrortörténet egy morbid jövőképet fest le, amelyben a megritkult emberiség lepusztult, mérgező levegőjű városokban tengődik, az emberek külalakja pedig állatias vonásokat ölt. Ebben a világban a pórnépnek csak élesztő jut eleség gyanánt, a gazdagabbak viszont egyéb, gyanús eredetű csemegével egészítik ki étrendjüket. A főhős-narrátor, egy gnóm küllemű, aránytalanul nagy fejű és kis kezű éjjeliőr ennek az eredetnek jár utána, és ez szolgáltatja a cselekményt. A történet lényegét illetően komoly meglepetésre nem számíthatunk, az a bizonyos eredet nem sok tippel kitalálható. Kapunk némi finoman adagolt erkölcsi töprengenivalót a szubhumánnak tekintett életformákkal való bánásmódról, e vonatkozásban a novella James Herbert Others című regényét juttatta az eszembe (nem gondoltam, hogy valaha az életben hivatkozni fogok e blog első könyvkritikájára). Azért a történet legvége okoz némi kellemes meglepetést, mi több, az utolsó mondat akár gondolkodóba is ejthet a főhős szándékait illetően. Összességében viszont a Doll Hands, bár természetesen jól meg van írva, nem kiemelkedő alkotás.

A To Forget and Be Forgotten egyértelműen a kötet leglesújtóbban nyitó írása. Már maga a cím is elég beszédes, de aztán a novella első oldalaiból olyan életundor és emberiszony árad, mintha személyesen Thomas Ligotti lenne a narrátor. Pedig nem ő az, bár a napsütötte Florida antinatalista prófétájának szelleme félreismerhetetlenül ott kísért a sorok között. A főhős-narrátor a szörnyen karakterisztikus nevű Jack, aki az élet mindennapi, céltalan küzdelmeitől és különösen a munkahelyi áskálódástól megcsömörödve egy alig lakott társasház éjjeliőréül szegődik, kifejezetten azzal a vággyal, hogy távol maradjon az emberi kapcsolatoktól. Ebben az összefüggésben a novella érdekes adalékokat villant fel a tudás látszatának és valóságának ellentmondásáról: a főhős lebecsült munkát végez alacsony fizetésért, mégis filozófiai és tudományos témájú könyvekkel szerelkezik fel, hogy kielégítse kíváncsiságát, így pedig nem akadémikusként, a tudományos világ kényszereitől és hatásaitól mentesen tesz szert valamiféle sajátos tudásra. Ami viszont a cselekmény fő szálát illeti: hősünk kezdetben remekül érzi magát elszigetelt munkahelyén, ám alkalmazásának második hónapjában megmagyarázhatatlan eredetű mozgásra és zajokra figyel fel a társasház folyosóinak árnyai között, aztán megismerkedik a lakókkal, csupa kortalan vénasszonnyal, akik ijesztő, furcsa benyomást tesznek rá, és időnként mintha mozgásuk rendellenes volna. Ezeknek a rémségeknek a leírásában Nevill ismét kimagaslóan teljesít, nagyszerűen érzékelteti a megfoghatatlan, sompolygó rettenetet, ami belakja és áthatja a rideg, kietlen épületet. Sajnos azonban a betetőzés nem üt akkorát, mint amire az egész zseniális alapozás után számítanánk, egyszerűen értelmetlenné válik, de nem úgy értelmetlenné, hogy az világnézeteket rendítsen meg (ha már Ligottit emlegettük), hanem úgy, hogy nem igazán lehet összerakni az egyes elemeket valamiféle hatásos összképpé, illetve abból az információból, amit kapunk, erőtlen és konvencionális összkép rajzolódik ki, hiába van meg mind a motívumokban, mind az íróban a potenciál valami többre. A végkifejlet nem rossz, hangulatos, de valahogy az az érzése támad az olvasónak, hogy nem sikerült a maximumot kihozni belőle.

Emlékszel, Kedves Olvasó, A kis hercegre meg arra, hogy „ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák”? Hogyne emlékeznél, talán a te tinédzser szívedet is megérintette annak idején ez a dolgozó, gyakorlatias élet kötöttségeit kritizáló passzus. Nos, bizonyos szempontból hasonló gondolatokkal traktálja a The Ancestors Maho nevű kísértete a főhős-narrátort, egy Yuki nevű kislányt, aki nemrégiben költözött új, vidéki házba a szüleivel. Nevill saját bevallása szerint az ázsiai horror világába kóstolt bele ezzel az írással, de szerintem a szereplők nevein és származásán túl nincs a műben olyan elem, ami kimondottan ebbe a kategóriába helyezné. Van ellenben egy mesterien megírt novella, mely a kísértetház és a bábos horror elemeit ötvözi. Maho összebarátkozik Yukival, bemutatja neki a ház eleven játékait, melyek a korábbi lakóktól maradtak meg, és igyekszik őt érzelmileg magához láncolni, miközben persze sejthetjük, hogy a barátkozásnál gonoszabb célok vezérlik. A házban lakozó sötét erők jelenlétét a szülők is felfedezik, és megbolygatják a játékok rendjét, ami nem biztos, hogy okos lépés. Míg a Where Angels Come Inben kifogásoltam, hogy a szerző nem tudott gyerekhangon megszólalni, a The Ancestors esetében ilyen szó nem érheti a kísértetház elejét (hehe), mert Nevill nagyon jól visszaadja a gyerek perspektíváját, akinek a friss költözés után nagy lelki megnyugvást jelent egy rendkívüli barát, és az ő naiv felfogása, illetve az olvasó tudása (elvégre hogyne gyanítaná az olvasó, hogy a lidérces figura rosszban sántikál?) közötti ellentét a fő feszültségforrás. Hátborzongató az is, ahogyan Maho lassan, finoman igyekszik elidegeníteni a kislányt a szüleitől. A megelevenedett játékok, majd a morbid végkifejlet aztán betetőzik az eddigiek által megalapozott iszonyatot. A Where Angels Come In után ez a novella a Some Will Not Sleep csúcstartója.

A The Age of Entitlement kilóg a sorból, amennyiben nem horrornovella, hanem egy bizonyos fajta megkésett felnőtté válás története: a pénzszűkében tengődő narrátor megelégeli, hogy az ún. „barátja”, Toby huszonhárom évnyi ismeretségük során folyamatosan kihasználta, és a sarkára áll. Természetfeletti elem nincs is a műben, ha nem számítjuk annak a hátat fordító szobor megpillantását, a természetfeletti jelleget azonban itt is elhomályosítja a kontextus. Mindez önmagában nem is probléma, még ha a jelen kötet deklaráltan a horror zsánerének lett szentelve. Akad példa hasonlóra, ilyen Nathan Ballingrud S. S. című novellája a North American Lake Monsters kötetből. A probléma az, hogy míg Ballingrud novellájának főhőse, a rossz társaságba sodródó tinédzser teljesen valószerű karakter, ugyanez nem mondható el Nevill narrátoráról. A The Age of Entitlementet olvasva ugyanis azt kellene elhinnünk, hogy a főszereplő több mint két évtizeden keresztül nemcsak eltűrte társa részéről a megaláztatásokat és a kizsákmányolást, nemcsak nem volt tudomása arról, hogy társa egyébként dúsgazdag, és ezt eltitkolta, de ráadásul a saját életében is jelentős áldozatokat hozott azért, hogy Toby kedve szerint rejtélyes helyekre utazgassanak, így például több munkahelyétől is meg kellett válnia a sok kiesés miatt, ami napjaink nehéz gazdasági helyzetében eléggé önveszélyes életstratégia. Nevill a saját elmondása szerint azt akarta bemutatni, hogy a folyamatos kihasználás miként tesz valakit szociopatává – és a novella utolsó mondata is azt fejezi ki, hogy a történések egy hosszú folyamat eredményei –, de ehelyett egy irritálóan életképtelen figurával ismerteti meg az olvasót. Ha már emberi kapcsolatok, talán érdekesebb lett volna arra fókuszálni vagy alaposan bemutatni azt, mitől vált a narrátor annyira önfeladóvá, hogy még a nevét sem tudjuk meg a műből. Így viszont az olvasó nem tud sem azonosulni vele, sem megérteni őt. Azt is nehéz hová tenni, mi jó van abban egy dúsgazdag ficsúrnak, hogy évtizedekig túrázgat egy nála sokkal szegényebb ember társaságában, annak félrevezetésével.

Azért ne ragadjunk le a negatívumoknál: Nevill ebben a novellában is megcsillogtatja kiváló hangulatteremtő képességét, és ebből az aspektusából nézve a mű kétségtelenül elfér a horrortörténetek között. A narrátor érzékeny a különféle helyszínek kisugárzására, amit szépen át is ad nekünk, ez teszi kísértetiesen elevenné például az említett szoborjelenetet. De hasonlóképp erős a fenyegető tájak bemutatása is, és a feneketlen tenger, a végtelen éjszakai ég együttes ábrázolása, közöttük az észrevehetetlen emberparánnyal, egyenesen kozmikus jelleget adnak a műnek.

A Florrie című zárónovella klasszikus beköltözős-kísértetházas történet: a főhős, Frank megvásárolja első házát, amelyben persze kísértet lakozik. Erről a kísértetről nem sokat tudunk meg, sőt, jóformán semmit. Ténykedésének eredménye ellenben annál szembeötlőbb: a főszereplőt töredékes emlékű rémálmok gyötrik, később pedig olyannyira elidegenedik mindentől, ami a házán kívül van, hogy a barkácsboltba sem képes eredményesen elbuszozni. Mintha egy túlpörgött agórafóbia lefolyásának lennénk tanúi, amit idomtalan módon négykézláb osonó emberszerű alakokról és az éberen figyelő, testetlen árnyékokról szóló rémálmok tesznek még elviselhetetlenebbé. Nevill e novella megírásakor ismét elemében volt.

A fikciós írásokat rövid szerzői megjegyzések zárják az egyes művek keletkezéséről. Kellemes kis adalék, melyből a legérdekesebb elemek talán a felhasznált valós események, melyekből egészen sok van.

Félni akartam. Ezért vettem kézbe a Some Will Not Sleepbe. A célom teljesült. Nem minden novella esetében, és nem maradéktalanul, de összességében abszolút eredményes volt a kis kirándulásom a sallangtól mentes parázás birodalmába. Nevill horrorírói tehetsége elvitathatatlan: roppant súlyos hangulatot tud teremteni, legjobb pillanataiban borzalmai szinte felemelkednek a lapokról és vészjóslóan fonják körbe az olvasót. Hogy nem ő lesz korunk legújítóbb horrorszerzője, az nagy bizonyossággal megjósolható, de előfordul, hogy a jól bevált receptek helyes alkalmazása is meggyőző eredményt hoz. Adam Nevill Some Will Not Sleep című novellagyűjteménye az ilyen esetek egyike.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr4712082393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mocsariszorny 2017.01.31. 14:00:45

Ezt nekem is be kéne fejeznem. Tök jó ajánló, talán vissza is térek hozzá, de miután elolvastam a nyitósztorit, a Where the Angels Come In-t, valahogy elvesztettem az érdeklődésem. Nem rosszul megírt a novella, csak már minden részletét olvastam máshol, és számomra nem volt hatásos zsigeri szinten sem. Nem találtam rossznak sem, csak olyan meh-nek.
De lehet, hogy csak rossz passzban kezdtem neki és tovább kell küzdenem a kötettel.

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2017.02.02. 00:13:18

@mocsariszorny: Megeshet, hogy a te olvasottságoddal nem fogsz hanyatt esni a kötettől, persze ha nekifutsz ismét, nem akarlak eltántorítani. :-) A Mother's Milket szerintem azért bírnád. Az Original Occupant főleg a blackwoodi légkör miatt érdekes. A Pig Thing a végkifejlete miatt mókás. A What God Hath Wrought? jóféle frontier történet. A To Forget and Be Forgottent főleg a narrátor nagyon lesújtó lelki alkata teszi emlékezetessé. A The Ancestors pedig simán jó. Ezeket tudnám kiemelni, amennyiben szelektálni szeretnél. A Where Angels Come In engem eléggé magába rántott, megadta azt a jó kis félelemélményt, amire egy horrornovellától vágyok.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása