...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2018. január 23. 12:53 - Thasaidon

Shirley Jackson: We Have Always Lived in the Castle, Penguin, é. n., e-könyv változat

jackson_we_have_always_lived_in_the_castle_cover.jpgShirley Jackson a The Haunting of Hill House-szal a XX. századi angolszász rémtörténet-irodalom megkerülhetetlen klasszikusát tette le az asztalra. Zsánerkörökben a mai napig leginkább erről ismert, illetve novelláiról, közülük mindenekelőtt a The Lottery-ről (ezt a novellát Stephen King nemcsak méltatta, de egyes írásaira konkrétan hatást is gyakorolt). A magyar olvasó számára külön érdekességgel bírhat, hogy a The Bus című novelláját Janisch Attila 1997-ben filmre vitte Hosszú alkony címmel, olyan színészekkel, mint Törőcsik Mari és Csuja Imre. A mindössze negyvennyolc évet élt szerző életműve nem igazán bőséges, de azért az előbbieken túl is akadnak írásai, amelyek szintén megérdemlik a figyelmet. Az alábbiakban egy ilyen művet járunk körbe.

Jackson utolérhetetlen mestere annak, hogy az emberi lét nyomorúságát végletesen kisszerű, agyzsibbasztóan értelmetlen élethelyzeteken keresztül ábrázolja. Erről szól a The Haunting of Hill House is, amelynek olvasásakor az ember óhatatlanul felteszi magában a kérdést, hogy igazából ez az Eleanor… minek él egyáltalán. Nos, a We Have Always Lived in the Castle-t, a The Haunting of Hill House utáni egyetlen megjelent fikciós alkotását – eltekintve a 9 Magic Wishes című gyerekkönyvtől – befejezve egyértelműen állítható: az írónő kanonizálódott kísértetregényében távolról sem járatta csúcsra ezt a képességét.

Hát, Kedves Olvasó, ez egy beteg könyv, iskolapéldája annak, amely jó alaposan megrág, aztán kiköp. Szóval ilyen lesújtó emberábrázolással én még nem hiszem, hogy találkoztam. Kicsit eszembe jutott Németh Lászlótól a Gyász. Csakhogy azt utáltam. Ez a könyv viszont gyilkos. És nem átvitt értelemben, hogy teszem azt letaglózó a látványvilága vagy az ember agya kettéáll a furfangos fordulatoktól, hanem szó szerint, tényleg kiöl valamit az olvasóból. Mindemellett a We Have Always Lived in the Castle abból a szempontból is különleges, hogy az ember ritkán olvas olyan regényt, amelynek narrátorát az első betűtől az utolsó pontig folyamatosan fel akarja pofozni. Vannak múló pillanatok, amikor együtt lehet érezni vele, sajnálni lehet őt, de az általános benyomás sokkal inkább a viszkető tenyér.

Az alapszituáció három szereplő köré épül. Mary Katherine Blackwood, irritáló becenevén Merricat, a cselekmény idején tizennyolc éves narrátor nővérével, a körülbelül huszonnyolc éves Constance-szal, valamint tolószékbe kényszerült nagybátyjukkal, Juliannel él a családi kúriában egy falu mellett, feltételezhetően családi örökségükből, mert amúgy igazából nem csinálnak semmit. Szüleik ételmérgezésben haltak meg, a rendőrség Constance-t gyanúsította, de felmentették. A tragédia és megpróbáltatás természetesen kihatott a lányok egyébként sem épp virágzó társadalmi kapcsolataira, hiszen a szörnyű kettős haláleset a nyilvánosság szemében a felmentés ellenére is árnyékot vetett rájuk. Zárkózott életmódjuk nem sokat segít a helyzeten. Mondani sem kell, a faluban folyik a pletykálkodás és a lányok eléggé páriasorsra jutnak, amin viszont nem is törekednek különösebben változtatni.

A regény különleges képessége, hogy úgy tud hatást gyakorolni, hogy voltaképpen nem történik jóformán semmi, de legalábbis semmi bonyolult. Maga a cím – „mindig a kastélyban éltünk” – híven kifejezi, mi is a vezérfonala az egész cselekménynek. Két jelentős fordulat befolyásolja az eseményeket: a lányok unokatestvérének hirtelen felbukkanása – aki jó eséllyel a kúriában fellelhető tetemes családi vagyonra pályázik –, valamint egy katasztrófa. A helyszínen mindez semmit nem változtat, a regényt nyitó bekezdések még Mary falusi bevásárlását írják le, ezt leszámítva azonban minden a házban és a ház körül történik. Ez a helyszínválasztás, térkijelölés Jackson egyik nagyszerű érzékkel bevetett eszköze arra, hogy az olvasó ne győzzön hüledezni, milyen döbbenetes mértékben elszeparálódtak ezek a szereplők attól azoktól normális mindennapoktól, amelyek menete számunkra evidens.

A regény összesen tíz fejezetből áll, a fejleményeket és a hangulatát tekintve három fő egységre tartom feloszthatónak. Az első öt fejezet során a leginkább betekintést nyerünk a Blackwood-família e maradványainak elszigetelt mindennapjaiba. Ha van kritikus pont Jackson írásával szemben, akkor ez az, ugyanis ez a legnehezebben befogadható része a regénynek, itt bizony a szerző nem csekély mértékű bizalmat és kitartást követel az olvasótól, a cselekmény ugyanis a legjobb indulattal is csupán siralmasan vánszorog. Jackson kiváló írói vénával megírt, épp ezért megrendítően sivár mondatai, a fájdalom könnyeit fakasztóan banális szituációi már-már hipnotikus erővel késztetik az olvasót arra, hogy üvöltve vágja a sarokba a könyvet (e-könyvolvasót), és soha a We Have Always Lived in the Castle-nek még a címe felé se nézzen. Az egész szakasz belefullad egyfajta gyötrelmes, elkínzott, debil hétköznapiságba, a látszatcselekvések céltalan és üres egymásutániságába, a reménytelenség sugárzik a lapokról (kijelzőről), ugyanakkor az olvasó el sem bírja képzelni, hogy bármi érdekes történni fog, és arra számít, hogy tíz fejezeten keresztül ez a siralmas jellegtelenség fogja uralni a művet.

Ebben némi változást hoz Charles, az unokatesó érkezése. Shirley Jackson-regényben járunk, tehát a jóember véletlenül pont azután bukkan fel, hogy az apja meghalt, és történetesen nem hagyott rá semmit. Jackson írói zsenije ismét felvillan: soha nem kapunk közvetlen információt arról, hogy az egyébként igencsak tetemes családi vagyonra pályázna, még maga a narrátor sem fogalmaz meg ilyen gyanút – a férfit első pillantástól rühelli, de ilyen összefüggés átlátásához a gyakorlatias gondolkodásnak legalább az írmagjával kellene rendelkeznie –, azonban az el-elejtett sejtetések a „normális” világból való olvasóban mégis felkeltik ennek gyanúját. Egyébként közbevetőleg hozzáteszem: számomra Charles egyáltalán nem ellenszenves, amikor azon hüledezik, hogy Mary értékeket ás el az udvaron, ezen a ponton tökéletesen megértem, én talán még fel is pofoztam volna ezt a menthetetlen félkegyelműt. Mindenesetre itt kezd kicsit felgyorsulni és érdekessé válni a cselekmény. A hatodiktól a nyolcadik fejezetig tart ez a szakasz, amelynek során az olvasói kitartás meghozza gyümölcsét, az események ugyanis nem kevésbé banálisak, mint korábban, de mégis formálódni kezd valamiféle bonyodalom, fokról-fokra érezhető, hogy beindulnak a dolgok. Ekkor válik egyre nehezebbé lerakni a könyvet.

Az utolsó két fejezet a regény kataklizmáját és az azt követő állapotot beszéli el. Ezek közül főleg a záró tízes emelendő ki abból a szempontból, hogy a szerző egy olyan mesterien tragikomikus fogást alkalmaz, amitől leesik az olvasó álla. Mert tényleg arról van szó, hogy a szereplők helyzete tragikus, vagy még inkább szánalomra méltó – mert hát igazából katarzis az nincs ebben a történetben –, viszont az idióta csökönyösségtől, ami a lányokat jellemzi, attól a képtől, ahogyan maga elé képzeli a jelenetet, konkrétan röhögnie kell az embernek.

A regény folyamatos feszültségforrását a főhősök és az olvasó közötti ismeretkülönbség jelenti, méghozzá az utóbbi javára. Három főhőst említettem fentebb. Ezek közül mindhárman, de ketten egész biztosan valamilyen formában szellemileg sérültek. Julian bácsi katasztrofális mértékű demenciában szenved, elfelejt eseményeket, néha neveket is. Mary majdnem biztos, hogy fogyatékos. Elképzelhető, hogy a széltől is óvott, elkényeztetett gyerekről van szó – erre nincs igazán utalás a könyvben, azt leszámítva, hogy a Blackwood-családnak nyilván volt mit a tejbe aprítania –, aki így alig tud valamit a „való világról”, de ezt kevéssé tartom megalapozott értelmezésnek. Akárhogy is: mellbevágó élmény, ahogyan Mary naiv-suta nézőpontján keresztül szemléljük az eseményeket – józan, a valóságtól el nem szakadt felnőttként. Ilyen narrátorral Jackson zseniális sejtetéseket, célzásokat tudott beiktatni, melyek keresztül-kasul áthatják a könyvet. Számomra az egész regény legfélelmetesebb és egyik legmaradandóbb pillanata az, amikor a hetedik fejezet legvégén Mary beleréved saját képzelgéseibe egy családi idillről.

Jackson a The Haunting of Hill House-ban tanúsította, hogy remekül ért a hatásos, atmoszférateremtő regénykezdésekhez. Ezt a képességét a We Have Always Lived in the Castle-ben sem hazudtolja meg. A regény első bekezdése Mary tömör és sokat sejtető bemutatkozása. Pár kötelező adat után a harmadik mondatban már arról értekezik, hogy szívesen lenne vérfarkas. Az ötödik mondatban megtudjuk, hogy szereti a nővérét, Plantagenet Richárdot (nem derül ki, melyiket a sok közül) és a gyilkos galócát. Aztán a bekezdés azzal zárul, hogy a családban mindenki más halott. Bizalomgerjesztő, nem? Ekkor még az olvasó nem tudja, hogy amikor Mary azt állítja, szereti Constance-t, azzal implicite azt is kijelenti, hogy mindenki mást utál.

Constance szerepét illetően némi bizonytalanságba estem. A könyv elején rögtön kiderül, hogy ő nem hajlandó a ház kertjén kívülre lépni, meglehet, hogy ennek is kóros oka van, de mégis ő az, aki legalább egy kis átmeneti időre – igaz, teljesen fölöslegesen – felismeri, hogy abnormális az életük. Mindazonáltal ha tudja is, ezt leginkább csak elhessegeti a semmitmondó, negédes szövegeivel, amelyek általában abba torkollnak, hogy „I love you, Merricat”. Általában önmagát okolja húga minden állatságáért, és partner a valóság elkendőzésében. Számomra nem teljesen tiszta, hogy a külső világ rettenti-e el ennyire, vagy a húgát akarja óvni álomvilága összeomlásától.

Mondani sem kell, a külső világ nem sokkal szerethetőbb, mint ez a félnótás kompánia. Aki olvasta a The Lottery-t, tudhatja, hogy Jackson milyen mesterien ért a legsötétebb csőcselékmentalitás testközelivé tételéhez, és ezt a talentumot az írónő a We Have Always Lived in the Castle-ben is szépen csillogtatja. Számunkra, olvasók számára a Blackwood-család életvitele egy merő kamikazeakciónak tűnhet, viszont a szerző túlságosan beránt bennünket ebbe az univerzumba, és innét nézve minden, ami a kúria kertjén kívül van, ellenséges, kaotikus és veszélyes. Ezt az atmoszférát Jackson az első fejezettel, Mary bevásárlásával és hazasétálásával mesterien alapozza meg, és utána végig hibátlanul fenntartja. Egyes szereplők viselkedése eltér ettől a mentalitástól, és egy bizonyos ponton számos falusié is, de ekkor már rég nem tudjuk, hogy a szándékaik mennyire valódiak, és igazából mindeggyé is válik: ha nem őszinték, akkor azért megrázó a regény, ha pedig őszinték, akkor azért. Megjegyzem, itt találkozni olyan viselkedéssel, ami az én szememben némileg furcsa és irreális még a regény teljesen kifacsart belső logikájának fényében is. A regény fő érzelme a félelem és a gyűlölet, melyek egy csodálatos felfelé tartó spirálban fokozódnak és érnek el egészen szürreális mértéket. Jackson ennek az érzékletessé tételével sem késlekedik, és amennyire tartózkodva és ellenségesen viselkednek Mary-vel a falusiak, őbenne legalább annyira engesztelhetetlen gyűlölet sistereg irántuk.

Ha úgy nézzük, Jackson ezzel a regénnyel sem tagadta meg gótikus hírnevét, a kísértetház toposzát ugyanis sajátos módon használta fel a maga céljaira. A kísértetházat általában kívülről látjuk, a külső emberek szemszögével. Ebben az esetben fordítva történik az ábrázolás: ott tanyázunk benne, a lakóikkal. A kísértetek általában fenyegetők, idegenek, ebben a regényben ők válnak „ismerőssé” az olvasó számára, és a Blackwood-lak végső soron semmiben sem különbözik a falu lakói számára egy „valódi” kísértetháztól: ugyanolyan idegen, ugyanolyan ismeretlen, és ugyanúgy bizonytalan szóbeszédek övezik. Ami azt illeti, az, hogy itt a szereplők hús-vér emberek, csak még lidércesebbé, még hátborzongatóbbá teszi a történetet.

A kísértetház motívumát azért is érdemes felemlíteni, mert gyakran jelképezi az abnormális módon velünk élő (rendszerint elég negatív) múltat. Ez itt is megfigyelhető. Bizonyos mértékig kétségkívül jelen van a könyvben s letűnt kort képviselő, hanyatló, a múltjához mégis abszurd módon ragaszkodó család motívuma. Ezt példázzák az olyan fájdalmasan banális mozzanatok, mint például az, hogy helyzetük teljes kilátástalanságában is az Constance legfőbb gondja, hogy van-e elegendő számú ép csésze, mert úrinő csészéből csakis a fülénél fogva iszik. Talán nem egészen indokolatlan Faulkner A hang és a tébolyával párhuzamot vonni, mely, mint az ismert, a hanyatló Dél vergődését örökíti meg, ráadásul ott is találkozhatunk szellemileg visszamaradott narrátorral, aki nem fogja fel elbeszélésének az olvasó számára riasztó implikációit. Azonban nem gondolom, hogy Jackson figyelme ezzel a könyvével elsősorban makrotársadalmi változások mikroszintű illusztrálására irányul: itt bizony a pőrére vetkőztetett emberi természetet figyelhetjük meg a maga legalantasabb formájában, azt a mélyen nyugvó esszenciát, amelyet semmilyen társadalmi változás nem tud eltörölni.

Shirley Jackson We Have Always Lived in the Castle című regénye egy fájóan rövid, mégis maradandó életmű egyik utolsó darabja, dermesztő alkotás az emberi természet sötét oldaláról úgy, ahogyan arra csak Jackson volt képes. Tulajdonképpen nem természetfeletti regény, szerzőjének személye révén valamelyest mégis kapcsolódik a természetfeletti rémirodalomhoz, továbbá a regényben eltéveszthetetlenül tetten érhetők a klasszikus gótikus regények, kísértettörténetek motívumai. Sejtetésektől, ki nem mondott, ám annál hátborzongatóbb információktól hemzsegő, elborult elmékkel benépesített alkotás ez, mely zsánertől függetlenül klasszikus, a rémtörténetek kedvelői számára pedig fenntartások nélkül ajánlható.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr6312936841

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása