...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2019. február 18. 14:21 - Thasaidon

Stephen King: Újjászületés (Revival, ford. Dranka Anita), Európa Kiadó, 2015, 380 o.

king_ujjaszuletes_cover.jpgA modern horror grafomán királya 2014-es penzumával a rémtörténet klasszikusai, köztük kiemelten Arthur Machen előtt hajtott fejet, mottójául pedig Abdul Alhazred „megmagyarázhatatlan dalát” választotta, amelyek miatt rögtön be is húztam neki egy szép, kövér piros pontot szívem szőrös tájékoztató füzetében, és nem volt kérdés a magyarul 2015-ben kiadott könyv megvásárlása. Aztán persze ahogyan lenni szokott, a regény évekig állt a polcomon, mígnem január elején rám tört a ki-kiújuló „olvassunk Stephen Kinget, mert kell valami sodró cucc” kórságom, és lényegében egy hétvége alatt befaltam, alvásszünetet is csak azért tartottam, hogy ne aludjak be másnap egy kibaszott diplomaosztón. Ezzel régóta fennálló adósságot törlesztettem, amennyiben mindeddig nem olvastam semmit a mester 2000 utáni munkásságából. Hallani olykor, hogy ma már csak a betűket koptatja az öreg, meg cucc nélkül nem az igazi, ebben nem foglalok állást, a magam részéről azért nem követtem a munkásságát, mert sok más olvasnivaló is jutott, és nehéz Kinggel lépést tartani. A regény címe Újjászületés, amelynek eredetijén talán elmolyolt kicsit a fordító, Dranka Anita, hiszen az angol revival szó egyaránt jelent újjáéledést és újjáélesztést, újjászületést és „újjászülést”, márpedig a könyvben van mindkettőből, de végső soron a fordító döntése találó. Maga a regény pedig baromira pozitív benyomást tett rám.

Adott egy főhős-narrátorunk, Jamie Morton, meg egy lelkész, Charles Jacobs, és a regény azt kíséri végig, ahogyan ennek a két karakternek a sorsa újra meg újra összefonódik. A cselekményvezetés tulajdonképpen egyszerűbb a faéknél is: lineárisan haladunk előre az időben, Jamie kora ifjúságától – hatévesen találkozunk vele először – egészen késő felnőttkoráig – 59 évesen, 2014-ben köszönünk el tőle –, és ugyan történik sok minden az életívben, amelyet áttekintünk, a regény velejét egyetlen központi szál képezi: Jacobs tiszteletes érdeklődése, majd megszállottsága a rejtélyes erő iránt, amit „titkos elektromosságnak” nevez. Kutatásainak végső stádiuma, a hipotézis kísérleti igazolása az, amire az egész történet irányul, és amiben a cselekmény végül betetőzik, s ebből a szempontból akár egy hosszúra nyúlt novellaként is felfoghatjuk az Újjászületést.

Mondják Kingről, hogy sikerét részben annak is köszönheti, hogy ügyesen nyúlt a rémtörténet klasszikus elemeihez, és nem mondhatnám, hogy nincs igazság ezekben a vélekedésekben. Az Újjászületésben tulajdonképpen az „őrült tudós” toposzát gondolta újra, és ennek során meglehetősen híven követte az ősi receptet. Adott egy ember, aki elszántan – mi több, elkeseredetten – akarja megfejteni a halál rejtélyét, és ehhez felfedezett egy sajátos, rejtett erőt – azt a bizonyos titkos elektromosságot. Kutatásait, kísérleteit nem egyetemek vagy kutatóintézetek jól felszerelt laboratóriumaiban, az intézményesített tudomány közegében végzi, hanem magányosan, saját szakállára, akár az őrülttudós-géniusz romantikában megformált archetípusa, Victor Frankenstein, akire abból a szempontból is emlékeztet, hogy tudománya inkább emlékeztet okkult, misztikus művészetre, mint a racionalista világkép egzakt, empirikus tudományára. Nem véletlen, hogy King éppen Arthur Machennek ajánlotta kiemelten regényét, ahogyan az sem, hogy külön nevesítette tőle A nagy Pán isten című elbeszélést, mert Charles Jacobs valójában nem is annyira – vagy nem csak – Victor Frankensteinre emlékeztet, mint Machen Dr. Raymondjára, aki szintén a természetfelettivel határos „tudományos” felfedezést tett. A betetőző fordulat nem emlékeztet egy az egyben A nagy Pán isten nyitó bekezdéseire és a bennük olvasható szituációra, az áthallás azonban meglehetősen erős és eltéveszthetetlen. Mondhatni, míg Machen azt mutatta be, hogy Raymond különös kísérlete milyen következményekkel járt, King felvázolt egy lehetséges forgatókönyvet arra, miként jut el valaki oda, hogy óriás tétű és veszedelmes kísérletekkel próbálja ledönteni az élet és a halál titkait rejtő falakat.

A regény furcsa húzása, hogy bár Jamie Morton szemén keresztül látjuk az eseményeket, és az ő életútját kísérjük végig, a tulajdonképpeni főszereplő mégis – vagy legalább annyira – Jacobs tiszteletes, aki egyúttal a történet „gonosza” is. Az Újjászületés esetében nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt az idézőjelet. Nem vagyok túl nagy májer Stephen King munkásságát illetően, de azokban a könyveiben, amelyeket eddig olvastam, a gonosz elég jól azonosítható volt, akár azért, mert az valami embertől idegen és az emberre veszélyes szörny, akár azért, mert alapvetően gonosz természetű ember, aki nem különösebben vívja ki az olvasó szimpátiáját. Talán A ragyogás kivételnek tűnhet ebből a szempontból, de szerintem abban is egyértelmű, hogy Jack Torrance alapvetően jó ember, és a benne lakozó gonoszt a Panoráma Hotel szabadítja fel, a végső gonosz tehát maga a szálloda. Az Újjászületésben ez az egyértelműség elmosódik, mert noha a félelem forrása a tiltott határokat áttörni kívánó Charles Jacobs, és ő az, aki transzgressziójával veszélyt hoz saját magára, törekvésének megvalósítása során pedig gátlástalanul kihasznál másokat – ezt azért a következőkben árnyalom –, olyan problémákat és kérdéseket testesít meg, amelyekkel sokan szembesülünk.

Szokás azt mondani, hogy a történet középpontjában a függőség vagy a fanatizmus áll, de ennél többről van szó, a fanatizmus emlegetése pedig szerintem teljes tévút. Jacobsszal szimpatikus, de kissé különc lelkészként találkozunk az 1960-as években, amikor a hatalmas társadalmi változások a mindennapi beszélgetésekben is visszaköszönnek („Miért akarhatta bárki is lelőni azt a King tiszteletest? Az ég szerelmére, az egy rendes nigger volt!”). A tiszteletes hamar a gyülekezet bizalmába férkőzik, a templom vasárnaponként megtelik, az Ifjúsági Közösség virágzik, és ha nem is sikerül visszafordítani a vallásosság erodálódását, azért Jacobs látványosan lelassítja a folyamatot, mondhatni, kicsit kiragadja Harlow kisvárosát a nyugati világ szemléletbeli változásának folyamából. Az egyetlen furcsa dolog körülötte a dilije: imád az elektromossággal bíbelődni, és ennek első jele – ha úgy tetszik: baljós előjele – akkor mutatkozik meg, amikor helyrehozza Jamie bátyjának, Conradnak a hangját. Aztán a tiszteletes felesége és kisgyereke egy autóbalesetben életét veszti, s ez a tragédia kifordítja a hitéből, egyúttal szenvedélyes érdeklődését elkeseredett és kérlelhetetlen megszállottsággá fokozza. Olyan élethelyzet ez, ami maximálisan hihető és együttérzést vált ki az olvasóban, elvégre bizonyára mindannyian feltettük már a kérdést – vagy legalábbis találkoztunk már vele –, miféle értelmet lehet találni abban, hogy szeretteink egyik pillanatról a másikra meghalnak. A könyvben természetesen ez a vallás síkján fogalmazódik meg, vagyis úgy szól, hogyan egyeztethető össze a végtelen szeretetű Isten léte a mindennapok tökéletesen értelmetlen, céltalan és nyomorúságos veszteségeivel, de a kérdés Isten nélkül is adott, hiszen traumákat nemcsak a vallásos emberek szenvednek el. Ebben a felállásban pedig egyből megérthetővé válik nemcsak – talán nem is elsősorban – Jacobs hitehagyása, de az is, hogy fáradhatatlanul törekszik a halál rejtélyének felfedésére és hatalmának megtörésére.

A függőség kérdése a narrátor élettörténetén keresztül jön a képbe, ábrázolása meghökkentően érzékletes, és aligha kérdéses, hogy King a saját életéből merített a meggyőző ábrázoláshoz (volt miből, ugyebár). Talán ebből is fakad, hogy Jamie Morton felnőtt élete némiképp kiegyensúlyozatlanul jelenik meg előttünk, mert míg a függőség évei viszonylag alaposan és átélhetően kerülnek bemutatásra, utána már csak ugrálunk találkozásról találkozásra Jacobs tiszteletessel. A regény persze húzza magával az olvasót és nem engedi lerakni magát, talán jót is tesz a cselekmény dinamikájának, hogy nem kapunk részletesebb életrajzi betekintést, viszont így meglazul az a szál, ami szükségszerűvé tette a két férfi útjainak állandó kereszteződését. A két szereplő abban az értelemben párhuzamba állítható, hogy mindkettejüket rabul ejtette valamilyen szenvedély, de nem biztos, hogy ez a párhuzam túl messzire vezet, mert a két szenvedély eredete, jellege, „célja” különböző; a főhős-narrátor „csak” mintegy a zenészélet „velejárójaként” süppedt bele a heroin mocskába, Jacobsban egy trauma hatására erősödött fel az elektromosság iránti megszállottság, amelyet a gyógyítás révén önmagán és személyes vágyain túlmutató céllal is igazolt. Jamie-t a saját szenvedélyéből kigyógyította Jacobs, a „változás ügynöke”, neki azonban nem volt ilyen szerencséje, nem volt, aki észhez térítse mániájából – valószínűleg erre esély sem volt.

king_ujjaszuletes_cover_2.jpgJacobs nemcsak azért különleges „gonosz” a King-univerzumban, mert kórossá váló szenvedélye megérthető okból fajult el, hanem azért is elgondolkodtató figura, mert nem egyértelmű, hogy árt az embereknek. A személyében az amerikai kultúrába mélyen beágyazott karaktert láthatunk, egy vándorprédikátort, aki városról városra utazva látványos istentiszteleteket és még látványosabb gyógyulásokat rendez, értelemszerűen jó summáért. Az ilyen alakot szinte automatikusan a mások reménytelenségét kizsákmányoló, gátlástalan pénzéhséggel kapcsoljuk össze, ám ahogyan a regény párbeszédeiből kitűnik, King csavar egyet ezen a fennálláson, és egyfelől eltolja az erkölcsi súlypontot, másfelől pedig árnyalja Jacobs megítélését: a pénzkeresésnél ugyanis fontosabb a tiszteletes számára az a motiváció, hogy kísérletezzen módszere hatékonyságával és végső soron ráleljen az élet és halál titkára. Vagyis eszközként használja az embereket, akik erről nem tudnak, és ami azt illeti, maga Jacobs sincs tisztában gyógymódja kockázataival, amely ennek ellenére az esetek jelentős többségében mellékhatások nélkül működik, és az ex-lelkész, ha nem is egy Bentham vagy egy Kant fogalmi kidolgozottságával, de vérfagyasztó meggyőzőerővel taglalja, hogy egy utilitárius mércével mérve kifejezetten hatékony és hasznos a tevékenysége, és gyógyítási kísérletei összességében mind az ő oldalán, mind a szolgáltatását igénybe vevők oldalán pozitív eredménnyel végződnek. Emellett eltűnődhetünk Jacobs tiszteletes moralitásának kérdőjelein annak fényében is, hogy vajon azok az emberek, akik tőle várják a gyógyulást, visszakoznának-e, ha tudnák, hogy egy eszement és lehetetlennek tűnő kísérlet eszközeivé válnak ezzel, avagy ha látnák, hogy egyes esetekben milyen mellékhatások léptek fel. Gondolom, nem kell túlzottan hangsúlyoznom, hogy akik ilyen orvoslási módszerekhez folyamodnak, azokat nem egy futó meghűlés kínozza: a tüdőráktól a függőségig a legkülönfélébb orvosolhatatlan gyötrelmekkel keresik őt fel, olyan állapotban, amelyben az ember gyakorlatilag bármilyen sarlatánságnak hajlandó alávetni magát próba-szerencse alapon, nem (feltétlenül) azért, mert megvezethető és tájékozatlan, hanem azért, mert reményvesztett. Jacobs érvelésének szerkezete analóg a „hús-vér” szemfényvesztők érvelésével: kiragad egyetlen szempontot, amire visszavezet minden betegséget, és állítja, hogy annak megfelelő bütykölésével bármilyen nyavalya kezelhető. A való életben a lelki tényezőkkel szokás előhozakodni (tudjátok: a ráknak pszichológiai okai vannak, teremts magadban lelki békét, és soha nem leszel rákos/kigyógyulsz a rákból, és társai), Jacobs esetében ez az elektromosság, és történetesen a regény világában tényleg működik az olvasói szemmel szemfényvesztésnek tűnő eljárás. Nem tudom, King a hamis gyógyítók fölött akart-e pálcát törni Jacobs alakjával, vagy egy árnyalt karaktert kívánt-e elénk tárni személyének többoldalúságával, de, főleg ha az előbb írtakhoz hozzávesszük azt a tényt is, hogy, amint azt Edward Jenner esete példázza, az orvostudomány egyes úttörő felfedezéseitől sem ismeretlen a nem konszenzuális emberkísérlet, akkor határozottan állítható, hogy az utóbbi eredményt sikerült összehoznia.

Jacobs karakterét tovább árnyalja, és úgy gondolom, még rokonszenvesebbé, de legalábbis elfogadhatóbbá vagy megérthetőbbé teszi az olvasó számára, gyógymódjának egy olyan sajátossága, amelyet a, khm, mai rohanó világban, illetve eredendően kényelemszerető-hatékonyságkereső természetünknek köszönhetően aligha tudunk eléggé megbecsülni: azonnal hat. Ezt tükrözi Jamie függőségének kezelése. A függőség jelenleg olyan állapot, amelyre nincs „gyógyszer”, hanem acélos akarattal lehet szabadulni tőle, gyakran oly módon, hogy az alany engedmény nélkül lemond szenvedélye tárgyáról. Ez az út sóvárgással és elvonási tünetekkel van kikövezve, a kábítószerfüggő még többéves tisztaság után is vágyik a cuccra. Nem csoda, hogy a köreikben nagy kereslete támadna egy olyan csodaszernek, ami ebből az állapotból egy csapásra kikúrálja őket. De nem kell leragadnunk a kábszisoknál: bizonyára ezerféleképpen át tudjuk élni azt a vágyat, hogy a rögös és küzdelmes utat leegyszerűsítsük magunknak. Jacobs tiszteletes alakja ezt a vágyunkat kihasználva teszi számunkra átélhetővé a cselekményt, s egyúttal sajátos látleletet is nyújt a gyógyszerekre – vagyis az azonnal ható „hibaelhárító szerekre” – rákattant amerikai társadalomról. Jacobs egyszerűen túl erősen rezonál az átlagember szorongásaival, semhogy egyszerűen egy tőlünk idegen „gonosznak” tekinthettük a történetben. Nemcsak azért válik szimpatikussá az olvasó számára, mert nehezen feldolgozható emberi tragédián ment keresztül, hanem azért is, mert olyasmit kínál, amire igencsak vágyunk.

Egyes kritikák a függőséget emelik ki a regény fő motívumaként. Kétségtelen, hogy Jamie drogozása fontos szerepet játszik a cselekmény előremozdításában, azonban szerintem nem maradéktalanul találó a függőségre kihegyezni ezt a történetet, és úgy vélem, a fanatizmus esetenkénti felemlegetése is kissé félrevisz. Mindezek persze jelen vannak, de különösen a „fanatizmus” (ami helyett a „megszállottság” szó találóbb) csak annak fényében érthető meg, amit a regény központi elemének tekintek: ez pedig a veszteségek feldolgozása, a személyes tragédiákon való túllépés – vagy éppen az arra való képtelenség. Természetesen ez főleg Jacobsot érinti, aki családjának elvesztésére egy egész életre szóló, dühödt, gátlást nem ismerő, elszánt kutatási programot épített. Ezzel összefüggésben nem lehet nem megemlíteni John Langan remekbe szabott The Fishermanjét, amely ugyancsak egy család elvesztésének tragikus következményeit meséli el, igaz, némileg kozmikusabb távlatokba helyezve, zsigeribb félelemforrásokkal operálva – most, hogy így felidéztem a könyvet, azok a hal-ember szörnyek azért elég parásak. Jamie élettörténetének ívében is kirajzolódik egyfajta veszteségérzet: King igencsak remekelt narrátora egyes életszakaszainak leírásában, és felébreszt az olvasóban egyfajta mélabút, amit az elkerülhetetlen elmúlás tudata ébreszt az emberben. Erre a szálra fűzhető fel a gyerekkori szerelem motívuma. Ez egyfelől – nem lehet nem felhánytorgatni – iszonyatos giccsfaktor a regényben a diákkori kedvessel való újbóli találkozás. Másfelől viszont a tinédzserszerelem, az ábrándos, tiszta hódolat és a hormonok fűtötte testiség kettőse, a fiatalság gondtalansága rendkívül megkapóan és intenzíven lett ábrázolva, s ez az intenzitás élesen ellentétes az egykori barátnő későbbi felbukkanásával, ily módon a múlt és a jelen, a lüktető életerő és az eleven rothadás kontrasztját, az enyészet elkerülhetetlenségét állítja az olvasó elé. Mint említettem, némi amerikai giccs óhatatlanul belecsöppent a regénybe ezen a vonalon, de a mérleg abszolút pozitív. Az Újjászületés fölöttébb meggyőző irodalmi emlékmű az elmúlásnak.

A regény kiegyensúlyozatlan abból a szempontból, hogy a végkifejlet, a beteljesülés meglehetősen hirtelen tárul elénk, különösen annak fényében, hogy mivel Jamie szemén keresztül figyeljük az eseményeket, nem követhetjük nyomon Jacobs kutatásait, aztán amikor talál „valamit”, azzal csak a könyv legvége foglalkozik. Mégsem tudom annyira bánni ezt a hiányosságot, mert az, amit Jacobs felfedez, annyira lapos és kiábrándító, hogy ezen igazán agyalhatott volna még egy darabig a mester. Maga a koncepció, az atmoszféra, az egész kietlen világkép, amit az Újjászületés közvetít, remekül el lett találva, a képi érzékeltetés viszont egyszerűen gyatra. Erről többet nehéz úgy elmondani, hogy ne legyen benne durva spoiler, ezért nem boncolgatom, legyen elég annyi: Stephen King 2014-es regényéből egész biztosan nem a végeredményt fogod élvezni, hanem az odáig vezető utat, ami viszont a maga Kinges módján kifejezetten magával ragadó. Az Újjászületés csapongó, ahogyan azt Kingtől megszokhattuk, és a végkifejlete aligha kielégítő, azonban berántja az olvasót, nagyszerűen építkezik, remek a karakterábrázolása, erős érzelmi töltettel bír, „gonosza” minden gátlástalansága mellett is elgondolkodtat és együttérzést ébreszt. Engem kilóra megvett.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr1114634078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása