A Próza Nostra magazin szerkesztője, Gaborják Ádám Pintér Bencével (Spekulatív Zóna), Szabó Dominikkal (ekultura) és Takács Gáborral (Próza Nostra) nagyszabású, egy komplett napot felölelő programot szervezett a spekulatív fikció hazai kedvelői számára a Bem moziban. Úgy látszik, van most egy ilyen felívelés a magyar kultúrában, ezt nemcsak a spekulatív fikcióban figyeltem meg, hanem mintha a kemény zenék körében is egyre színvonalasabb alkotások, együttesek jelennek meg. Maradjon ez mindig így, mi most nyilván a fikcióra összpontosítunk. Szóval jelennek mostanság meg a magyar spekulatív fikciós szcénában igencsak pozitív fogadtatásban részesülő könyvek. Ez különösen sci-fis és fantasys berkekben tetten érhető, de Veres Attila Odakint sötétebbje a horrormezőnyben is elég nagyot domborított (már amennyire az a könyv horror, de erről majd egy későbbi posztban). A tér és idő pedig alkalmasnak bizonyult rá, hogy a spekulatív fikció kedvelői egy fedél alá csődüljenek és néhány kiválasztott megvitassa általában ennek az irodalmi ágnak, és szűkebben az egyes zsánereknek a mai helyzetét. Gaborják Ádám rövid nyitóbeszédét öt beszélgetés követte, melyek közül az első kettő a zsánerirodalom intézményi környezetének problémáit járta körbe (kritikai és szélesebb társadalmi recepció, a zsánerirodalom kiadói szemszögből), a többi három pedig a három fő alzsáner (sorrendben: a fantasy, a sci-fi és a horror) állapotát vette górcső alá.

A beszélgetések elérhetők az ekultura.hu YouTube-csatornáján, a horrorirodalomról szóló beszélgetés itt található.

Az első beszélgetés (Bárány Tibor, Keserű József, L. Varga Péter, Pintér Bence, Szabó István Zoltán; moderátor: Sepci László) leginkább a zsánerirodalom hazai, és kisebb részben külföldi helyzete körül forgott, különös tekintettel az oktatásban elfoglalt helyére, illetve a „magas irodalomhoz” viszonyított státuszára. Főként arról hangzottak el fontos és érdekes megállapítások, hogy a jelenlegi magyar oktatási – konkrétan középiskolai oktatási – rendszer milyen megjelenési teret biztosít a zsánerirodalom részére. A benyomások nem túl pozitív képet mutattak, és itt előkerült a jól ismert probléma, miszerint oktatási rendszerünk a leginkább elriasztja a tanulókat a napjainkban kiadott kötelező irodalommal. Azt nem igazán specifikálták a résztvevők, hogy a normatív kerettel van-e inkább probléma vagy magával a pedagógustársadalommal, annak beidegződéseivel, de nehéz vitába szállni azzal, hogy a magyar irodalomoktatás sokszor a puszta adatbemagolásról és -visszamondásról szól, ahelyett, hogy az olvasás élményére való reflektálásra és szövegértelmezésre tanítana. Ebben a közegben a zsánerirodalom halmozottan hátrányos helyzetben van, hiszen a klasszikusokkal telepakolt kurrikulumban nem sok hely marad a tanulók világához, élettapasztalatához sokkal közelebb álló könyvek – márpedig a zsánerirodalom tipikusan ilyen – tárgyalására. Javaslatok természetesen elhangzottak, ezek alapvetően a szabadabb olvasmányválasztásra helyezték a hangsúlyt, akár tanulónként, akár az osztályon belüli kisebb csoportonként. Előremutató gondolatok, reméljük, az illetékes államtitkárságra is eljutnak.

Szó esett a zsánerirodalom egyetemi-kutatói recepciójáról, annak szegényes állapotáról. Mondjuk én nem látom olyan borúsan a helyzetet, mert tényleg vannak az országban kiváló kutatók, de vitathatatlan, hogy így is elmaradásban vagyunk a nyugati országokhoz képest, ahol sokkal kiterjedtebb a zsánerirodalom és a populáris kultúra kritikai recepciója, még úgy is, hogy egyes visszajelzések szerint odakint sem sokkal rózsásabb a helyzet. Utóbbi álláspontot egyébként kicsit furcsállva olvastam, mert már így is oda meg vissza frusztrálódok, hogy nem győzöm behozni magam a sok bitang jó tudományos értekezés olvasásában, de nem áll szándékomban érdemben vitába szállni vele. Furcsa helyzet, ha így van, hiszen a zsánerirodalom tudományos igényű kutatásával végső soron a saját társadalmi valóságunkat ismernénk meg jobban, erről pedig nemcsak, hogy azt gondolná az ember, hogy közérdek, de ráadásul baromi érdekes kutatási témát is jelenthetne az érdeklődőknek, hiszen sokkal frissebb jelenségről beszélünk, mint a klasszikusok esetében, még akkor is, ha semmiképp sem szeretném ez utóbbiakat degradálni vagy csökkenteni a jelentőségüket.

A beszélgetés számomra legérdekesebb mozzanata mindenképpen az volt, amikor kétféle kutatói szemléletmód vetődött fel, amelyeket talán nevezhetünk itt minőséginek, illetve mennyiséginek (jelenségközpontúnak). Az előbbi, ha jól vettem le, esztétikai értékek alapján – vagy azok alapján is – válogatja meg kutatása tárgyát (magyarán számít a kutatónak egy irodalmi mű minősége, és valószínűleg nagyobb érdeklődésre tarthat nála számot, teszem azt, egy Ulysses, mint egy akármilyen összegányolt fércmű, népszerűségétől függetlenül). Az utóbbi esetében a kutatási értéket értelemszerűen a kutatási tárgy létrelevanciája adja, magyarán hiába rossz például – tegyük fel – A szürke ötven árnyalata, az azt övező széles figyelem és érdeklődés önmagában elemzésre érdemessé teszi. Nem hinném, hogy ez a két szemléletmód egymást kizáró lenne, az sem biztos, hogy összemérhetők, mindenesetre a jelenségközpontú talán valamivel közelebb áll hozzám.

Ezt a tudománymódszertani párost azért tartom különösen érdemesnek a kiemelésre, mert ebből kiindulva lehet kicsit reflektálni valamire, amiről én az első beszélgetés során is szívesen hallottam volna: az irodalomtudomány/irodalomkritika és a szélesebb közönség kapcsolatára. Magyarán: pontosan mire jó az irodalomtudomány a zsánerirodalom tekintetében, miért érdemes a laikus olvasóközönségnek érdeklődéssel fordulnia felé? Akárhogy is nézzük, az olvasók többsége egyszerűen csak élvezi a művet és annak első olvasásra átjövő tartalmát, és nem fogja érdekelni, hogy tudom is én, milyen intertextuális olvasata lehetséges az adott műnek, milyen kulturális hagyományokat, motívumokat elevenít fel, vagy adott motívum milyen implicit jelentéssel bírhat a mű kulturális vagy eszmetörténeti kontextusában. A helyzet az, hogy bármennyire izgalmas kérdések tudnak ezek lenni, az olvasók többsége ezek nélkül is tökéletesen elvan, és az olvasás így is teljes értékű élménnyel ajándékozza meg. A humán tudományok nincsenek, legalábbis első ránézésre semmiképp sincsenek abban a szerencsés helyzetben, mint a természettudományok, mely utóbbiak esetében nyilvánvalóan húsba metsző érdek, hogy felfedezéseik közvetítődjenek a széles közönség felé. Elvégre ha a természettudományok alapvetései nincsenek meg, akkor az ember fogja, és nekiáll sarlatánokkal gyógyíttatni magát meg beáll oltásellenesnek, vagy ami még veszélyesebb: általánosságban gyanakvóvá válik a tudománnyal szemben, mert az a profitéhes zsidó gyíkemberek machinációja. A humán tudományok esetében ilyen nyilvánvaló fontossággal nem találkozhatunk, az olvasó többnyire nem igényli az elemzőbb megközelítést.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lenne értelme egy ilyen elemzőbb megközelítésnek, amelynek elmélyítésében egy irodalomtudományos vagy irodalomkritikai szemléletmód segíthet. A Lovecraft rasszizmusával kapcsolatos párbeszéd illusztrálhatja ezt valamelyest. Ismerős téma, jó pár tanulmány foglalkozik vele a Lovecraft-szakirodalomban, és ezeket olvasva nemcsak Lovecraft személyiségéről, gondolatvilágáról vagy éppen koráról tudunk meg többet, de képet nyerünk a társadalmi kontextusában elhelyezett irodalom működéséről is. Az ilyesmi pedig szerintem tök izgi és tanulságos. Még úgy is, hogy azért megvan a tűrőképességem határa, és nehezen tudok mit kezdeni az olyan állításokkal, hogy teszem azt a karakter ödipálisan meg akarja baszni az anyját, a kút valójában fallikus szimbólum, avagy a cápa állkapcsa igazából fogas pina.

Még korábban felmerült, hogy érdemes lett volna a témával foglalkozó irodalomtudósokat is meghívni. Remélhetőleg a ViTa folytatása ebben az irányban is nyitni fog. Engem alapvetően érdekel az irodalomtudomány, és izgalmas beszélgetés kerekedhetne arról, milyen tudományos igényű kutatási témát nyújthat a zsánerirodalom. Ráadásul egy ilyen alkalom arra is kiváló lehetőség lenne, hogy a közönség közelebb kerüljön ahhoz, miért több az irodalomtudomány néhány bogaras ember elefántcsonttoronyban űzhető hobbijánál, mert ha három embert a foglalkozásáról kérdeznének, és tegyük fel, az egyik azt válaszolná, postás, a másik azt, ügyvéd, a harmadik pedig azt, irodalomtudós, megkockáztatom, hogy még a zsánerirodalom kedvelői közül is sokan nem az első kettő valamelyikén húznák fel furcsálkodva a szemöldöküket. Talán túldimenzionálom ezt a dolgot, de a médiában rendre visszatérő bölcsészellenesség talán tanúsítja, hogy nem alaptalanul feltételezek bizonyos előítéleteket, és ha ezek már a „sima” végzett bölcsészeket, illetve bölcsészhallgatókat érinti, akkor nem zárható ki, hogy az irodalomtudomány létjogosultságával szemben még kritikusabb a társadalom.

A második beszélgetés (Erdélyi István/Raon, Velkei Zoltán, Farkas Balázs, Gaborják Ádám; moderátor: Pintér Bence) négy résztvevője közül három fő reprezentált egyes magyar zsánerkiadókat, az írói oldalt Farkas Balázs képviselte, illetve Erdélyi István mindkét minőségben jelen volt. A téma a könyvkiadás folyamata, buktatói voltak, és tényleg alaposan lefedésre került a teljes folyamat a kézirattól a megjelenésig. Főleg a kéziratbeküldéssel felmerülő típushibák meg a szerkesztő és az író közötti módosítási javaslatos csörték kaptak jelentős hangsúlyt. A kiadói nézőpont itt markánsabban előtérbe került, és nemcsak a nyilvánvalóan alkalmatlan kéziratok típuseseteit taglalták (rossz helyesírás, rossz szinopszis, elsőkötetes íróként túl hosszú anyag, szerkesztők irányában való kompromisszumképtelenség), de szó esett a szerkesztő és az író közötti megfelelő együttműködésről.

A harmadik etap (Berke Szilárd/Eric Muldoom, Juhász Viktor, Moskát Anita; moderátor: Szabó Dominik) volt a fantasyé, a furcsamód mindössze háromfős leosztás pedig nagyon markáns szemléletbeli különbségeket villantott fel. A beszélgetés – a címének megfelelően – leginkább a fantasy új irányaira hegyeződött ki, illetve ezek különbözőségeire a „hagyományos” epikus fantasyhez képest. Nagyjából az a konklúzió rajzolódott itt ki, hogy a fantasy zsánere elég rendesen és buzog és sokféle irányzata van. Ez így nyilván nem tűnik valami roppant mélyenszántónak, pláne egy hozzáértő számára, de azért egy órában ezt elég bőségesen és sokrétűen kifejtették. Én kimondottan élveztem, jó beszélgetés volt, és részben azért is akartam az egész ViTa-napon ott lenni, mert nem mozgok otthonosan a fantasyben, egy ilyen alkalom pedig jó kis kitekintést adhat.

Hasonló a kapcsolatom a sci-fivel és a ViTa sci-firől szóló fordulójával (Kánai András, Kleinheincz Csilla, Markovics Botond/Brandon Hackett, Takács Gábor; moderátor: Nyerges Csaba), szóval eléggé érdeklődve hallgattam a beszélgetést, amelynek során persze szintén előkerült a sci-fi sokszínűsége. Emellett itt felmerült a sci-fi esetleges válsága, illetve a nemi arányok örökzöld kérdése. A fantasys etaphoz képest itt sajátos színezetet jelentett, hogy Kánai András a jövőkutatói minőségét is latba vetette, ami persze a sci-fi esetében kézenfekvő is, hiszen mégiscsak arról a zsánerről beszélünk, amely direkt módon spekulál a várható jövőről, ráadásul – mint az itt is szóba került – a fikció és a jövő a szemünk láttára kerül egyre közelebb egymáshoz.

És zárásként elérkeztünk a horror/weird zsáneréhez (Fekete I. Alfonz, csekélységem, Németh Vladimir, Sepsi László, Veres Attila; moderátor: Szabó István Zoltán), amelyet a spekulatív fikció három hagyományos ága közül mi tárgyaltunk a legnagyobb létszámban, ez pedig furi, hiszen úgy tűnik, hogy jelenleg nálunk e zsáner iránt mutatkozik a legcsekélyebb érdeklődés. Az első kérdés rögtön arra irányult, vajon minek tudható be napjainkban a horror népszerűsége. Nagyjából elő is kerültek az ilyenkor rendszerint előhozott témák az ember különleges státusának megingásáról, az antropocén végéről és arról, hogy napjainkban igazából minden korábbinál hatékonyabban fenyegetjük a bolygó ökoszisztémáját, ez a bizonytalanság és fenyegetésérzet pedig elég jó táptalaj egy olyan zsáner számára, ami fogalmilag a félelemre és szorongásra épít. Azt utólag teszem hozzá, hogy jópofa (igaz, belátható) paradoxon ez, hogy épp amikor a valaha elért legnagyobb hatásfokkal tudjuk befolyásolni a környezetünket, akkor félünk a legjobban a katasztrofális következményektől. Ott és akkor nem vetődött fel, de az is érdekes, hogy mennyire új jelenség a horror/weird mai felfutása, miben más ez, mint a zsáner korábbi felfutásai. Elvégre ha megnézzük, legalább a ’60-as évektől kezdődően mindegyik évtizedben volt egy-két mérföldkő, ami népszerűvé vált és követőket is szerzett, legyen szó filmek terén Az élőhalottak éjszakájáról (1968), A cápáról (1975), A dologról (1982), az Ideglelésről (1999), a Parajelenségekről (2007, de ilyen egy agyfaszító fordítást) vagy éppen az egyébként sablonos kísértetházas filmek alkalmankénti átütő sikeréről (Démonok között, 2014). Az irodalom terén természetesen a múlhatatlan Stephen King szolgál illusztrációként 1974 óra (még 70 aktív évet az öregnek!). Szóval a horror/weird azért valamilyen formában eddig is jelen volt. Ezek a gondolatok inkább spekulációk, kérdésfelvetések, nem ismerek releváns számadatokat, és persze egy csomó háttérismeretet fel kellene tárni a megalapozott állásfoglaláshoz, szerintem azonban ha más nem, legalább utólag érdemes kitérni ezekre.

Téma volt a beszélgetésen az is, milyen irányzatok futnak manapság jól a horror/weird vonalán belül. Itt nyilván bedobtam a posztlovecrafti irodalmat, mert hát abból van bőven, és elég aktuális is, elvégre meglehetősen markáns a jelenléte a populáris kultúrában, amely jelenségről népszerűsítő irodalom is született a közelmúltban. Előkerült Stephen King is, méghozzá kifejezetten az idén vetített, újraforgatott Az kapcsán, ami kicsit leszűkítő tárgyalása volt mérhetetlen életművének, de ez annyiból nem baj, hogy úgysem Stephen King-szimpóziumra jöttünk. Egyébként összességében az a benyomásom támadt, hogy mintha a horror/weird irodalomban lenne a legnehezebb csapásirányokat beazonosítani úgy, ahogyan az a fantasy és a sci-fi vonalán azért összejött.

Szóba kerültek a fontos szerzők is, ezek köréből T. E. D. Klein, Thomas Ligotti, Laird Barron és Caitlín R. Kiernan megkerülhetetlen volt, de szerencsére felmerültek nem angolszász nevek is – itt főként Attila remekelt, akinek azóta csodálom a tájékozottságát, hogy először szót váltottunk.

Természetesen a fő konklúzió az, hogy mi itt a horrorblokkban igen okos, vicces és fasza gyerekek vagyunk (de amúgy főleg az Attila meg a Sepi). Egyébként pedig – mint azt a fenti futó morfondírozásaim jelzik – valószínűleg kétszer ennyi ideig is bőven lett volna megbeszélnivaló. Bízom benne, hogy lesz alkalom a folytatásra.

A ViTát az első Hexa-díj átadása zárta. A sztori annyi, hogy a szervezők kitalálták, hogy alapítanak egy díjat, amit olyasvalaki kap, aki sokat tett a zsáner népszerűsítéséért. A díjazott személyére a jelenlegi elképzelés szerint a ViTa mindenkori résztvevői két fordulóban tesznek javaslatot, a második fordulóban az első forduló első három helyezettjéről többségi szavazással döntenek. Most legalábbis biztosan így történt. A díjjal nem jár pénzjutalom vagy luxuskurvák, amolyan jelképes cucc ez, fizikai paramétereit illetően egyébként egy kocka. Érted, hexaéder. Engem a díjak jelensége nem kimondottan érdekel, a könyvborítókon is átsiklik a tekintetem és a memóriám a szerző díjainak felsorolása fölött, de szerencsére a Hexa-díj kiötlői mentesek az én közönyömtől, úgyhogy kívánom nekik, hogy a díj töltse be a rendeltetést, amit neki szánnak, és hogy legyen még sok-sok alkalom kiosztani (magyarán a ViTa váljon hagyománnyá).

Az első Hexa-díj nyertese Kleinheincz Csilla, ezúton is szívből gratulálok neki, és kívánok további örömteli, sikeres munkát.

A magam részéről talán annyi plusz ötletem lenne, hogy az első fordulóban a javaslattevők pár mondatban indokolják, pontosan mi az az eredmény vagy tett, ami miatt az adott jelöltre teszik le a voksukat. Ez azért lenne érdekes, mert a mostani merítés mindenféle szempontból irtó változatos volt. Álljék itt pár példa. Kleinheincz Csilla kiváló fantasyíró, fordító és szerkesztő is. Pintér Bence társszerzője egy alternatív történelmi regénynek, de talán fontosabb, hogy vezette a mandiner.sci-fit, annak megszűnése után létrehozta a Spekulatív Zónát, mindemellett a Magyar Nemzetben is cikkez zsánerirodalmi témában. Kornya Zsolt fantasyíró, fordított csomó mindent, Lovecraft definitív magyar hangja (szándékosan nem annyit írok, hogy fordítója) és nem akármilyen könyvek szerkesztője. Tomasics József a The Black Aethert és a Magyar H. P. Lovecraft Társaságot hívta életre. Veres Attila az Odakint sötétebbel robbantott a horrorkedvelők körében. Ezek az emberek egészen eltérő zsánerekben és módokon alkottak meghatározót, ezért szerintem érdemes kifejezetten láthatóvá is tenni a választás indokát. Nem írok olyat, hogy azért, hogy legyen összehasonlítási alap, mert ez így nem igaz, de egy ilyen rövid indokolás fényében a díj azt is tükrözi, hogy – legalábbis a zsűri megítélése szerint – az adott pillanatban milyen tevékenység éri el a legeredményesebben a közönséget.

Felvetődött annak lehetősége a nap zárásakor, hogy az ilyen kerekasztal-beszélgetések mellett/helyett lesznek egy szűkebb témára irányuló, hosszabb előadások is. Szerintem ez a „mellett” verzióban teljesen üdvözlendő, van hozzá anyag bőven.

A szervezésről nem igazán akarok irkálni, részemről kifogástalan volt. Helyszín gyanánt a Bem Mozi választása azért volt – trészóvicc-riadó – príma, mert Primator IPA-t csapolnak ottan. Egyébként pedig betyár kurva jó volt, remélem, hosszú kifutása lesz ennek a történetnek. Köszönöm mindenkinek a társaságot, a szervezőknek pedig a megtisztelő invitálást.