Lynda E. Rucker első és mindeddig egyetlen önálló gyűjteményes kötetét azután rendeltem meg, hogy Ramsey Campbell a 2014-es dedikáltatásom során felhívta a figyelmemet az írónőre. Sokat nem tudok róla azon túl, hogy az „amerikai Délen” (vagyis az USA déli régióiban) nevelkedett és élt – ez egyébként visszaköszön írásaiban –, bár több önálló kötete nincs, azóta is ontja a novellákat különféle antológiákba, és szereti a kézműves söröket, amiért innét üzenem, hogy szerelmes lettem belé.

A The Moon Will Look Strange karcsú kis kötet, mely összesen tizenegy novellát tartalmaz; ezek a novellák kiváló társak egy rövid utazáshoz, és maga a kötet is üdítő kivétel a szófosó féltéglák divatjának korában. Az olvashatóság sem hagy maga után kívánnivalót, a történetekkel jól lehet haladni. Hangulatát tekintve a kötet meglehetősen jól illeszkedik abba a – nem tagadom, kicsit sztereotip – vonulatba, amit még 2013 nőnapján észleltem a női rémtörténet-írókkal kapcsolatban. Ezekben a novellákban nem találkozunk vérfagyasztó förtelmekkel, nem roppanunk össze a lét iszonyatára való ráébredéstől, viszont mindnek van egyfajta csendesen borongós, elidegenedett hangulata. Rucker novelláiban a félelemforrás, a természetfeletti akkor találja meg a főszereplőket, amikor ők már eltávolodtak hétköznapi életüktől és az őket körbevető világtól. Ezek a főszereplők megállíthatatlanul sodródnak ki a megszokott valóságból, olyannyira, hogy az olvasó szemében nem az a kérdés, hogy elveszítenek-e minden kapcsolatot ezzel a valósággal, illetve – ha már rémtörténet-gyűjteményről beszélünk – megtalálja-e őket a természetfeletti, csupán az, mikor és milyen formában. Olyan feszültségfokozás, amitől az olvasót majd’ szétveti az izgalom, a kíváncsiság és a rettegés, nincs, csupán az olvasmány erejéig mi is elidegenedünk a mindennapoktól.

Az első három novella zsinórban hozza ezt a benyomást. A The Burned House központi motívuma – szó ami szó, nem különösebben újító módon – a kísértetház: egy mindenki által elkerült, baljós hírű, leégett épület, amelyet az idős főhősnő kocogás közben fedez fel újra. A novella érdekessége az, hogy tizenhárom egységre van osztva, mindegyiket egy mondóka egy sora nyit. A No More A-Roving főhőse hosszú utazáson van a felesége nyomában, akivel egy későbbi állomáson hivatott találkozni, ám valahogy a kelleténél tovább időzik a rozzant kis fogadóban, ahol eredetileg egyetlen éjszakára kívánt megszállni. A The Chance Walker főszereplője egy fiatal amerikai nő, aki Prága félreeső, kommunizmust idéző sikátoraiban megszállva egy angol nyelviskolának dolgozik, illetve magánórákat tart egy különös lánynak, ám eközben nemcsak a magánéleti gondokkal kell megbirkóznia, hanem meg kell fejtenie azt is, kiféle-miféle az a különös, idős férfi, akit néha-néha rövid időre megpillant. E három novellában különösen érzékletesen mosódik össze a határ evilági és földöntúli között: Rucker egy-egy kósza, jóformán odavetett, bizarr mozzanattal éleszti fel és nem hagyja nyugodni a már-már tudat alatt motoszkáló sejtelmet, miszerint valami nagyon nincs rendjén, aztán egyik pillanatról a másikra azon kapjuk magunkat, hogy nem tudjuk eldönteni, vajon a főhős ama bizonyos határ innenső felén leledzik-e még, avagy odaát ragadt. Mindeközben a legszívesebben ráüvöltenénk a főhősre, hogy szedje össze magát, és ne csessze el a saját életét. Ez az érzés különösen a No More A-Rovingban ragadja el az olvasót: talán csak a bérből élő mezei polgár beszél belőlem, de már-már fájdalmas olvasni, hogy a főhős utazgat, munkát nem végez, a cselekmény idején pedig egy szállóban lébecol, ami általában nem olcsó mulatság. Arról nem is beszélve, hogy a felesége nyomában kellene lennie. Az ilyen és ehhez hasonló emberi helyzeteket olvasva semmilyen pozitív végkifejletre nem számíthatunk.

A kötet negyedik írása a The Moon Will Look Strange. Ennek főhőse egy férfi, aki a kislánya halálát követően eltávolodott a feleségétől, és végül meg is szűnt a kapcsolatuk, igaz, nem konkrétan a gyász miatt, hanem azért, mert a férfi egy feketemágushoz fordult, remélve, hogy ő fel tudja támasztani a gyereket. Ez végül is nem történt meg, azonban a varázsló visszatér. A novella középpontjában egyértelműen a gyerek elvesztése miatti gyász, vagy inkább kiüresedés áll, valamint a tragédiának a szülők kapcsolatára gyakorolt hatása. Emellett tulajdonképpen eljelentéktelenednek a feketemágus titkos mesterkedései és a történet fojtottan apokaliptikus zárása: a szülő életének kiüresedése az olvasót is fásulttá teszi.

Az In Death’s Other Kingdom egy testcseréről szól. A női narrátor egyszer csak azt veszi észre, hogy valami az ő külsejét öltötte magára, őt pedig egy titokzatos másik helyre vetette. A testcsere bizonyítékának tartja, hogy a bitorló eltérő érdeklődése és személyiségjegyei láthatóan megmutatkoznak. A novellában megjelenik egy olyan motívum, ami később is visszatér a könyvben: a rideg, vallásos neveltetés nyomasztó emléke. Valószínűleg az amerikai Dél ábrázolásának egy leágazása ez. A jelen elbeszélés annak gyanúját ébreszti az olvasóban, hogy a megszállás egy démon műve, akit a narrátor még gyerekként, akaratlanul magára szabadított. Ám ez nem nyer kétséget kizáróan megerősítést, és elképzelhető egy olyan variáció is, hogy mindez csak kóros képzelgés, amelyre a narrátort a vallásos neveltetés hajlamosította.

Az Ash-Mouth majdnem szörnyhorror, de mégsem: a főszereplő gyerekkorának emlékeit és felnőttkorának eseményeit párhuzamosan bemutató történet központi motívuma a címbeli névvel illetett dolog, melyre azonban csak mindig utalás történik, létét illetően az olvasó nem szabadulhat a bizonytalanságtól, azt csakis a művön kívüli források, feltételezések oldhatnák fel. A vissza-visszatérő utalások, a titokzatos halálesetek és a nyomasztó családi emlékek együtt adják a novella hangulatát. A cselekmény családi közegben és részben gyermekkorban játszódik, mindezek olyan mélyen gyökerező szorongást hoznak létre, amely elől a főhőst sem a felnőtté válás, sem a szikár racionalizmus felé fordulás (egyetemi oktatóként dolgozik) nem szabadíthatja meg.

A These Foolish Things a kötet legrövidebb írása, amivel én személy szerint nem sokat tudtam kezdeni. Valamiféle örökké ismétlődő, reménytelen újjászületést mutat be, talán a kárhozat egyfajta értelmezését, azonban számomra kicsit nehezen áll össze a kép. Nem tudom kitalálni, miért kerültek a szereplők ebbe az állapotba, milyen létállapotban vannak ők és az őket körülvevő fizikai világ, mire utalnak vissza rövid párbeszédük során. Végső soron a novella ezek megválaszolása nélkül is élvezhető, a hangulata többé-kevésbé rendben van, számomra azonban kicsit érdektelennek viszonyult így. A véget nem érő elveszettség, kivetettség motívuma itt is megjelenik, épp úgy, mint a kötet kezdő írásaiban.

A Beneath the Drops középpontjában nemcsak a víztől, a nyirkosságtól való undor áll, hanem a felszabaduló női kreativitásnak a párkapcsolatra gyakorolt destruktív hatása is. A főszereplő pár férfi tagjának első személyű narratívájában írott novella a kísértettörténetek kedvelői számára ismerős technikát alkalmaz: már a nyitó bekezdésből megtudjuk, hogy az illető nem kedveli a nyirkos éghajlatot és gyűlöli az esőt. A szóban forgó pár elköltözik, történetesen esős vidékre. Itt a nő festeni kezd – vagyis itt már egész biztosan fest –, ám alkotásait illetően meglehetősen titkolózó, és egyre jobban elszigetelődik környezetétől, hogy a festésbe merüljön. Az elszigetelés azonban nemcsak gyanús, de félő, hogy veszedelmes is – legalábbis a mi fogalmaink szerint, mert a nő lelkesen átadja magát az ihletnek. A nyitáson túl a novella stilisztikailag nem emlékeztet a régi kísértethistóriákra: nyelvezete letisztult, visszafogott, nem törekszik a lenyűgöző, felkavart rettegés bombasztikus ábrázolására. Ugyanakkor a kötet egyik legfélelmetesebb jelenete ebben az írásban található. A mű záró bekezdéseiben már-már kozmikus távlatok nyílnak meg, amikor utalás történik a száraz chilei területeket egykor beborító, kortalan óceánra.

A These Things We Have Always Known bizonyos szempontból csalódás volt. A könyv hátoldalán ismertetett néhány cselekmény közül e novelláé az egyik: egy félreeső kis hegyi faluban, Cold Restben a lakók különféle titokzatos dolgokat fabrikálnak, maguk sem tudják, hogyan vagy milyen célból. Ez a téma kicsit Stephen King Rémkoppantókjára emlékeztet, ám itt egyszerűbb „vívmányokról” van szó, és persze nem derül ki, mi váltja ki a lakókban ezt a különös alkotókészséget. A vidéki élet monotóniája, a hétköznapi családi afférok szinte elválaszthatatlanul összefonódnak a természetfölöttivel, az utóbbi pedig egyszerre válik a mindennapok részévé és a mindennapos egyhangúságból való kipillantás eszközévé.

A Different Angels ismét a kitörölhetetlen gyerekkori emlékek és a vallásos neveltetés nyomasztó mellékhatásainak világába kalauzolja az olvasót. Ez a novella szól a legközvetlenebbül a hanyatló Délről. A Georgiából származó főszereplő hazatér, ahol feltámadnak régi emlékei, melyek közül a legerőteljesebb az a meggyőződés, hogy még maga Jézus is a pokolban ég – márpedig ha őrá is az örök kárhozat tüze várt, mit remélhet az esendő emberiség? –, valamint a haragvó Istent szolgáló kígyótestű angyalok képzete. Ezek a motívumok szépen megalapozzák a novella fojtogató, nyomasztó hangulatát.  Mindehhez társul egy kellemetlen affér kellemetlen leleplezésének emléke, és máris adott egy teljesen diszfunkciós, hanyatló közösség, melynek kísértő rémségei talán szunnyadhatnak, de ha egyszer beköltöznek az emberbe, soha ki nem takarodnak belőle, és előbb-utóbb eljönnek érte.

A kötetet a The Last Reel című történet zárja, mely egyúttal a legközelebb áll ahhoz, hogy egyszerűen „horrornovellának” nevezzük. Van benne elhagyott ház, amit természetesen az egyik főhős örököl, van benne boszorkány, meg van benne megszállás. Ez a leírás kb. le is fedi a lényeget. A The Last Reel egy jó novella, ami csorbítatlanul hozza a kötet egészére jellemző sejtelmes hangulatot, és ott van a kedvenceim között. Happy end itt sincs, van helyette sötét családi titok, ami természetesen lebírhatatlanul felébred, és a végére már-már az a benyomásunk támad, hogy az áldozat öntudatlanul is végig a számára előírt szerepet játszotta.

Lynda E. Rucker nem tűnik termékeny írónak, ami furcsának hathat a zabolátlan tömegtermelésre szakosodott korunkban, én azonban ezt nem tartom rossz dolognak – leszámítva, hogy így kevesebb olvasnivalóm akad –, mert úgy gondolom – és szerintem a blogon már kifejeztem e meggyőződésemet –, jó, ha az olvasónak legalább a lehetősége megvan arra, hogy bensőségesebb kapcsolatot alakítson ki egy könyvvel, szerzővel, amit eléggé megnehezít, ha egy szerzőnek, évente-kétévente jönnek ki 4-5-600 oldalas monstrumai. Külön pozitívum, hogy szerzőnk a novella műfajával operált, ami a rémtörténet-irodalom alapvető műfaja, még ha napjainkra kicsit meg is kopott a jelentősége.  A The Moon Will Look Strange novellái jól megírt alkotások, érződik rajtuk, hogy az író tudta, mit csinál, volt mondanivalója. Hangulatát tekintve minden történetre egyformán jellemző egyfajta fojtott, az elme sarkában megbúvó, nem harsány, de mégis zavaró atmoszféra. A kötet előszavát író Steve Rasnic Tem Robert Aickmanéhez hasonlította Rucker stílusát, ami szerintem is találó jellemzés, leszámítva, hogy ezeknek a történeteknek van koherens cselekménye, Aickmannél az ilyesmi nem magától értetődő. Atmoszférájában viszont a könyv tényleg Aickamant idézi, ezért ez utóbbi kedvelőinek jó szívvel ajánlom Rucker írásait is. Természetesen ez a sajátosság azt is jelenti, hogy nem fogjuk eldobni az agyunkat egy-egy félelemforrás őrjítő borzalmasságától vagy az emberiséget porszemmé alacsonyító hatalmasságától. Ezek a művek nem az ilyesfajta borzongatásra utaznak, hatásuk kifinomultabb, észrevétlenebb. Talán az hozható fel kritikus pontként, hogy ez a csendesen ható atmoszféra alkalmanként egyfajta fásultságba megy át, különösen a novellák szereplőinek olykor egyenesen irritáló tehetetlensége, cselekvésképtelensége miatt. Ettől függetlenül azonban Rucker könyve üdítő színfolt a kortárs rémtörténet-irodalomban.