Második érdemi bejegyzésemben egy számomra különösen kedves novelláskötetet veszek górcső alá, előtte azonban szeretnék ezúton is köszönetet mondani Aliz barátosnémnek és Ákos cimborámnak, amiért hasznos észrevételeikkel enyhítették az előző és a jelen írás stilisztikai csapodárságát. Természetesen minden esetleges fennmaradó baklövés az én orrom alá dörgölendő.

A klasszikus kísértettörténet Magyarországon gyakorlatilag elavultnak számít. No, nem mintha annyira virágoznék a horrorélet itt Európa szívében, de a XIX. század jó öreg, sejtelmes visszajáró lelke tényleg megkopottnak, sőt, megmosolyogtatónak tűnik napjaink akciódús belezései és harsány látványvilága mellett. A műfaj koronázatlan királyának az 1863-1936-ig élt Montague Rhodes James vallástörténészt tekintik, aki szabadidejében négy keskeny kötetre való kísértethistóriával ajándékozta meg a sötét irodalom szerelmeseit. E históriák jellemzően a jól ismert „sötét titok felfedése + földöntúli bosszú” képletre épülnek, és egyes kritikusok szerint Monty bácsi ezzel csúcsra is járatta a műfajt. Ennek ellenére természetesen mindig adódtak vállalkozó szellemek (hö-hö), akik jól-rosszul megkísérelték újraértelmezni azt. A mifelénk még a szokásosnál is ismeretlenebb Sarah Monette kisasszony e kompánia sikeres tagjait gyarapítja.

A viszonylag fiatal, egyesült államokbeli illetőségű hölgy fantasy- és horrortörténeteket publikál. Az előbbi műfajban több regénye is megjelent, 2007-ben pedig kiadta The Bone Key című kis gyűjteményét, mely az időközben különféle orgánumokban közzétett kilenc kísértetnovelláját tartalmazza, megspékelve egy vadiúj történettel. Nem mellékes, hogy e kollekciót szerzőjük M. R. James és H. P. Lovecraft emlékének ajánlja – önmagában is jó pont.

A történetek főhőse, egyben narrátora egy Kyle Murchison Booth névre hallgató férfi. Kyle barátunk a – valóságban is létező – amerikai Samuel Mother Parrington Múzeum levéltárosa, akit finoman szólva nem kényeztetett el az élet. Ügyefogyott, visszahúzódó, másokkal nehezen kommunikáló ember, aki iskolás korában tökéletes céltáblaként szolgált a nagymenők számára; álmatlanság gyötri, szülei korán meghaltak, így szívtelen mostohaapja nevelte. És mindennek tetejébe homoszexuális. Ha azt gondolnánk, ennyi áldás több mint elég egy férfiembernek, nos, alaposan mellétrafálnánk. Kyle ugyanis egy kevéssé szerencsés véletlennek köszönhetően képes kapcsolatba lépni a túlvilág lakóival – szellemekkel, incubusokkal (bizony, olyan incubusokkal), egyebekkel –, s e képessége a legkülönfélébb kalamajkákba sodorja. A tíz novella alapvetően önálló egységet alkot, tehát mindegyik külön is olvasható, s noha olykor akad célzás egy-egy másik írás cselekményére, ezek sohasem kapcsolódnak nélkülözhetetlen információkhoz. Az egyetlen rendezőelv az időbeliség: a cselekmények kronologikusan követik egymást.

A Bringing Helena Back című nyitódarab egy nekromantikus tragédiába fúló szerelmi háromszög történetét ecseteli; egyúttal fény derül arra is, hogyan sikerült Kyle-nak amolyan non plus ultraként szert tennie szellemlátó képességére. Állítólag a történet bizonyos homoerotikus felhangokkal bír, én azonban körülbelül olyan kifinomultsággal szoktam ráérezni az ilyesmire, mint egy fatuskó. E tézisemet egyébként a később várható bejegyzések hegye támasztja majd alá.

Augustus Blaine, Kyle egyetlen egyetemi barátja még tanulmányai idején fülig belezúg egy leányba, bizonyos Helena Pryde-ba. Rövid flörtölés után frigyre lépnek, mely azonban nem sikeredik boldogra. A szerelemtől és a vágytól elpuhult Augustus papucsként tűri neje minden kicsapongását. A nőt végül holtan találják szeretője otthonában, a halál oka kábítószer-túladagolás. Augustus nem képes beletörődni a veszteségbe, és az összes létező okkult fóliánst átnyálazza, hátha sikerül módot találni választottja feltámasztására. Végül szert tesz egy titkosírásos könyvre, és Kyle-t kéri meg, hogy fordítsa le neki. Kyle szörnyülködve teszi meg a szívességet, tudván, hogy ez egy borzalmas, fertelmes, démonoktól idefajzott könyv, amelyet tűzre kellene vetni (öhömm! Ugye, emlékszünk még, kinek is ajánlotta a művésznő a novellacsokrot?). A szöveg megfejtése után besegít Blaine-nek a halottidézésben, s láss csodát! Helena kísértete valóban manifesztálódik a pincepadlóra rajzolt körben. Augustus botor módon belép a körbe, mire azonnal holtan rogy össze. A jelenés elenyészik, Kyle sokkhatás alatt tántorog haza, és a nyomok eltüntetése után tűzbe dobja a titkos könyvet. Az esemény azonban legalább két okból kitörölhetetlen nyomot hagyott életében: önmagát ostorozza barátja végzetéért, és ettől kezdve látja a szellemeket.

Amolyan elkerülhetetlen szimbolizmusként érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy Helena neve beszédes, tekintve, hogy akadt már a történelemben hasonló nevű, ellenállhatatlan, vadító szépségű nő, aki finoman szólva is csúnya kalamajkát okozott csapodárságával.

Noha a cselekmény középpontjában egy halottidézési kísérlet áll, valójában Kyle barátja iránti ragaszkodása képezi a fő témát. A műből megtudjuk, hogy a főhős csak azért vállalkozik az olvasás nélkül is baljós varázskönyv áttanulmányozására, mert bizonyítani akar Blaine előtt. Ebből kiviláglik, hogy a kettejük barátsága aligha „igazi” barátság: Blaine, aki valóságos Casanova volt az egyetemen, kicsit mindig félvállról vette barátját. Amikor Kyle rajtakapja Helenával, a könyvtárban enyelegve, Blaine arrogáns módon, utált becenevét használva pattintja le őt: „Kopj le, Boothie!” Kyle baráti hűsége azonban töretlen marad. Blaine végül különös igazságszolgáltatásnak „esik áldozatul”: a meglehetősen ironikus cselekményszövés következtében őbenne is hasonló, feltétlen ragaszkodás támad Helena iránt. Az intrikus Helena feltámasztott lelke aztán nem is rejti véka alá ezt a furcsa párhuzamot: „Boothie meg Ruthie [Helena szeretője] – Auggie-nak is, nekem is megvoltak a kis ölebecskéink, nincs igazam?”, veti oda a megrökönyödött Kyle-nak.

Érdekes dolog, hogy noha vámpírokról egy árva szó nem esik a történetben, Helena valami nagyon hasonlóként viselkedik, ami miatt ha létezne olyan kategória, hogy „metaforikus vámpírtörténet”, a Bringing Helena Back egész biztosan beleillene. A nő – kis túlzással – „elszívja” Blaine életét, a férfi teljesen háttérbe szorult mellette (a narrátor szerint csak „a »Mr. és Mrs. Blaine« nevű entitás összetevőjeként” jelent meg a lapokban). Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy még holtában is Blaine energiáját szívja el, hiszen ez utóbbi pénzt, időt nem kímélve küzd a feltámasztásáért (vagyis a férfi oldalán jelentkező energiaveszteség végül energianyereségként jelentkezik a nő oldalán), hovatovább, a nő csak prédaként tekint rá.

Ha ezt tekintetbe vesszük, máris mélyebb értelmet nyer Kyle-nak a mű végére kialakuló „szellemlátó” képessége. A nyilvánvaló természetfeletti látása mellett ugyanis hősünk tanúbizonyságot tesz egy másik „látó” képességről: egyedül ő figyel fel már a cselekmény elején Helena igazi arcára: „Kétlem, hogy Tobias [Helena testvére] valaha is felfigyelt rá, én azonban észrevettem – észrevettem Helena szemének szilaj, ragadozó csillogását, valahányszor Blaine-re tekintett, és még annál is világosabban észleltem Blaine arckifejezésén, valahányszor viszonozta Helena pillantását, hogy nem olyannak látja, mint én. Nem látta, a lány micsoda igazából.” Amikor a narrátor először találkozott Helenával, és e megfigyeléseket tette, természetesen minden sejtelmes felhang ellenére nem arra célzott, hogy valamiféle természetfeletti lény lenne. Mégis, amikor Helena a sötét mágia által feltámasztott jelenésként terem előttünk, e természetfeletti állapota több puszta borzongató klisénél: ekkor válik nyilvánvalóvá valós mivolta. Mintha a földi porhüvely elvesztésével lefoszlott volna róla a máz, amely ragadozó természetét elleplezte. Amikor a Blaine-nel játszadozó kísértet végül ex-férje felé fordul, a férfi a hamisítatlan, mohó, kisajátító démonszemekbe pillant, és noha halálát egyértelműen az okozta, hogy a varázskönyvben foglalt tilalom ellenére belépett a jelenést övező mágikus körbe, újabb párhuzam, hogy ebben a pillanatban érte őt az imádott asszonyának valódi arcához kapcsolódó csalódás.

A kötet második írása a The Venebretti Necklace címet viseli. A tíz novella közül ez az egyik leghosszabb, több mint negyven oldal. Tulajdonképpen egyfajta okkult krimibe csöppenünk: főhősünk egy kollégájával befalazott, megbilincselt, mintegy nyolcvanéves női csontvázra bukkan. A csontváz mellett egy erszényben a hírhedt Venebretti-nyakék lapul, melyhez sötét legendák egész sora kapcsolódik. Kyle a múzeum meglehetősen gender-öntudatos régészasszisztensével a rejtély nyomába ered, és kiderítik, hogy az ékszer néhai tulajdonosa – egyben a Parrington Múzeum volt igazgatója – őrzőszellemet akart kreálni az elhunytból, nehogy bárki is megkaparinthassa az ékszert, azonban botor – hovatovább Darwin-díjas – módon nem jutott eszébe önmagát megóvni a kísértettől, aki végzett vele, mikor magához akarta venni zsákmányát.

A címadó The Bone Key Kyle meglehetősen sajátságos családi örökségének pikánsabb mozzanatait villantja fel. Lényegében arról van szó, hogy Kyle-nak házasságot kellene kötnie hirtelen felbukkant unokatestvérével. Az ok egyszerű: egy ősi felmenő erőnek erejével szerzett feleséget, első gyermeke nemi erőszakban fogant. Az asszony – aki történetesen boszorkány is volt – belehalt a szülésbe, ám utolsó leheletével elátkozta családját. Eszerint valamennyi Murchisonnak megőszül a haja huszonöt éves kora előtt, házastársuk pedig meghal harmincöt éves kora előtt. Az egyetlen működőképes menekülési útvonalnak a belterjesség ígérkezett, így adódott, hogy Kyle-nak is frigyre kell lépnie unokatestvérével. Ő azonban erre semmi szín alatt nem hajlandó. A címben emlegetett csontkulcs amolyan családi ereklye, mely mintegy a boszorkányos örökséget szimbolizálja. Kyle elroppantja a kulcsot, jelképesen is szakítva a családját övező sötét titkokkal.

A negyedik meskete címe Wait for Me. Ezt olvasva a bizarr családi intrikákról békésebb vizekre evezünk. Egy tizenéves kislány, Georgiana szelleme kísérti a családját. Kyle latba veti újsütetű képességét, és segít felgöngyölíteni a kísértetjárás okait. A halott lány testvére, Amelia naplóbejegyzéseiből a lánytestvérek között mindennapos féltékenykedés sejlik fel, mely ebben az esetben tragédiába torkollik. Noha Amelia nem hibáztatható testvére végzetéért, mégis önmagát okolja, és újra meg újra felcsendül fülében a vérfagyasztó esdeklés: „Várj meg, Milly!” Az élő és a halott testvér között egyfajta párhuzam keletkezik: mindketten megragadnak egy bizonyos állapotban. Míg Georgie szellemként kísért tovább, Amelia lélekben megmarad gyereknek.

Sarah Monette olyan rendhagyó kísértetet állít elénk, amelyet bizonyos szempontból maga a megkísértett tart életben. Úgy tűnik, mintha a műben a kísértet Amelia lelkiismeret-furdalásának kivetülése volna, és ezzel újfent sajátos kapocs jön létre a morális és a természetfeletti között. A kettő közötti kapcsolat persze többféle lehet, a legtipikusabb az, amikor egy objektíve felháborító, erkölcstelen tett (jellemzően brutális gyilkosság, bár például Edith Wharton Eyes című művében a férfi felelőtlenség) váltja ki a természetfeletti reakciót. Ilyen esetekben a bosszúálló kísértet eljövetele elkerülhetetlen, az erkölcsi rend helyreállítása megköveteli a természetfeletti beavatkozást. A jelen műben azonban mintha szubjektív okból kísértene az elhunyt kislány: nővére lelkiismeret-furdalása az ő szemében legalábbis „olaj a tűzre”, legitimálja a létezését.

Az írónő kötetének ötödik darabja egyben egyik személyes kedvencem. A Drowning Palmer egy tragikusan végződő „gyerekcsíny” történetét szövi át kísérteties motívumokkal. Főnöke, a rettegett Dr. Starkweather amolyan oroszos diplomáciával rábeszéli Kyle-t, vegyen részt tizenöt éves osztálytalálkozóján, és csábítsa el a Parrington számára egy volt évfolyamtársát, John Pelham Ratcliffe-et, aki azóta elismert régésszé avanzsált. Ismerve kommunikációs vénáját, valamint a tényt, hogy iskolásként két lábon járó céltáblának számított a bajkeverők szemében, képzelhetjük Kyle lelkesedését (és gratulálhatunk Starkweather Machiavellit kenterbe verő fortélyosságához). A helyszínen furcsa álmai, látomásai támadnak, melyekben különböző gyerekek testéből szemléli ugyanazt az eseményt. Mint kiderül, hat srác belehajszolta a címszereplő Palmert az iskola úszómedencéjébe, majd végignézték, amint megfullad. Hősünk a megcélozni kívánt tudóssal göngyölíti fel a rejtélyt. Mint megtudjuk, az igazságszolgáltatás teljesen felesleges: a gyilkos banda hat tagjából öt már eltávozott az élők sorából, a hatodik – az iskola jelenlegi igazgatója – pedig megtörve várja végzetét.

Ebben a történetben szerintem különösen markánsan mutatkozik meg, miért élvezet olvasni Monette kisasszony munkáit. A szerző úgyszólván páratlan módon kölcsönöz álomszerűen sodró lendületet műveinek a mélabú és egyfajta fanyar humor megfelelő adagolásával. A Drowning Palmer például komikus párbeszéddel kezdődik, mely Dr. Starkweather és Kyle között zajlik. Starkweather zsarnokként jelenik meg, aki kérlelhetetlen számítással „győzi meg” a kommunikációval hadilábon álló hősünket arról, hogy semmi akadálya az osztálytalálkozón való megjelenésének. Kyle harmatgyenge kifogásait természetesen habozás nélkül félresöpri, és nehéz megállni mosoly nélkül, amikor előveszi az ultima ratiót: „Mr. Booth, némelykor eltűnődöm rajta, vajon tényleg annyira elkötelezett-e a munkája iránt, mint azt állítja.” Később Ratcliffe, megbánva, hogy a kelleténél modortalanabbul hagyta faképnél Kyle-t, midőn az „küldetését” teljesítette, meghívja őt egy kávéra. Barátunk a maga szívmelengetően mamlasz módján az osztálytalálkozó programtervére hivatkozik, Ratcliffe azonban elüti ezt a mentegetőzést: „Pokolba a programtervvel! Mit tesznek? Kicsapnak bennünket?” Békülési kezdeményezését pedig a következőképpen magyarázza: „A tény, hogy inkább rikító zöldre pingálom a képemet, és megkérem egy kétpúpú teve patáját, semhogy egy Emerson Starkweather-féle öntömjénező mini-Napóleonnál húzzam az igát, még nem ok arra, hogy durva legyek önhöz.”

Ezen üdítő mozzanatok sohasem csapnak át dilettáns önparódiába. A teljes írást egyfajta diszkrét, de mindig érzékelhető szorongás hatja át. Az osztálytalálkozón való részvétel kényszere és a múlt fájó emlékeivel való szembesülés körülbelül annyira élvezetes Kyle számára, mintha betuszkolnák egy kísértetházba, amely kétszáz éve nem látott embert. A tudat, hogy az iskola területén valaha gyilkosság történt, melynek elkövetőit sosem vonták felelősségre, szintén nem fokozza a hely varázsát a két pünkösdi nyomozó szemében. Jóformán csak hab a tortán, hogy valóban kísértet tanyázik az iskola területén, aki elégtételre vágyik. Annyira jellemző nemcsak Monette-re, de több más női rémtörténet-íróra: a természetfölötti rettenet valamilyen morális teherből ered, és ez teszi különösen rettenetessé az egyébként csak homályos célzásokkal érzékeltetett kísérteteket.

The Inheritance of Barnabas Wilcox címmel folytatódik ábrándos odisszeánk a köztünk élő holtak világában. E história cselekményes szorosan követi az osztálytalálkozót: egykori fő terrorizálója, bizonyos Barnabas Wilcox felkéri Kyle-t, hogy katalogizálja a nemrég elhunyt bácsikája által reá hagyott irdatlan könyvtömeget. Úgy gondolom, a figyelmes olvasónak szemet szúr Wilcox elejtett megjegyzése, melyben értetlenül fogadja, hogy rokona épp őt szemelte ki örökösnek, mivel sosem álltak különösebben bensőséges kapcsolatban, ráadásul Wilcoxot sosem érdekelték a könyvek. A furcsaságok aztán hamar helyükre kerülnek: a nagybáty a ház inasának közvetítésével testcserét kíván végrehajtani (a Lovecraft-hívőknek talán eszébe jut erről egy bizonyos küszöb), és Wilcoxnak szánta a „hordozó” szerepét. A műveletet nem sikerül megakadályozni, és csak Wilcox megváltozott szemszíne tanúskodik a mágia beteljesedéséről – racionális korunkban édeskevés bárminek a bizonyításához.

Mint fentebb utaltam rá, már a nyitónovella tartalmaz célzásokat Kyle szexuális orientációját illetően. Ám a hetedik novella, az Elegy for a Demon Lover teszi egyértelművé ezt a vonzódást. A történet rövid, és nem különösebben bonyolult: barátunk szeretőre lel egy Ivo nevű férfi képében, akiről aztán megtudja, hogy incubus, vagyis démon, mely az emberekkel való nemi érintkezéssel tartja magát életben. Kyle csak úgy űzheti el a teremtményt, ha nem vesz tudomást a létezéséről. Így is tesz, mire a kreatúra szép lassan elenyészik.

Jómagam nem figyeltem fel rá, hogy a nyitómű homoerotikus utalásokat tartalmaz, ellenben annál inkább megrettentem az Elegy for a Demon Lovert olvasva, amikor hősünk Ivót megpillantva a következő megjegyzést teszi gondolatban: „úgy méregetett, akár az oroszlán a prédáját”. E fordulat hatására sejlett fel bennem, miféle relációval is állhatunk szemben, és gyanúm bizony beigazolódott. Ez elsőre zavart, elvégre nem vágytam rá, hogy kedvenc műfajomba behozzanak egy olyan témát, amely akarva-akaratlanul is aktuálpolitikai, illetve ideológiai felhangoktól terhes. A helyzet az, hogy roppantmód utálom az olyan alkotásokat, amelyek a manapság olyannyira elterjedt egyenlőségesdit tukmálják az emberre. Ezért nem vagyok hajlandó például megnézni a District 9 című filmet – amikor a rendezője úgy nyilatkozott, hogy azért szerepeltetett kétlábú idegeneket négylábúak helyett, mert azokkal az emberek jobban tudnak azonosulni, végleg leírta magát előttem. Szerencsére Monette kisasszony művében pozitívan kellett csalódnom: a modern, toleráns korunkhoz „mindennaposított” külsőségek nagyon is ősi tartalmat rejtenek: a történet fókuszában a szeretetéhség áll. Az írás utolsó mondatából megtudjuk, miért jelentett magának Kyle-nak is borzasztó fájdalmat az Ivótól való elfordulás: ő volt az egyetlen, aki önmagáért szerette. A szeretet iránti epekedés, az, hogy az embert azért fogadják el és szeressék, aki, olyan vágy, amely szinte kivétel nélkül mindenkit emészt. Ezen univerzális tulajdonság középpontba helyezésével az írónő szerintem sikerrel érte el, hogy novellája azon olvasók számára is elgondolkodtató legyen, akiknek esetleg szálka a szemében Kyle szexuális orientációja.

A nyolcadik elbeszélés, melynek címe The Wall of Clouds, egy kísértetjárta szállodában játszódik. A kísértetek egyúttal a szálloda múltjának sötétebb foltjait is felidézik; az olvasó – és a szereplők – elsősorban két, időtlen kort megélt pletykafészek révén értesül mindezekről, akikről kiderül, hogy ghoulok, vagyis hullazabálók. A borzongató földöntúli emlékek ellenére a hangsúly az emberekben zajló lelki folyamatokra helyeződik. A „felhők fala” (wall of clouds) szimbólumértékkel bír: a másoknak való alávetettséget, a külső körülmények előtti meghajlást, a változtatástól való visszariadást jelképezi. Ez a fal egyszerre börtönzi be Kyle-t és egy másik szállodavendéget. Mindkettőnek le kell győznie valamiféle „démont”, és ennek kapcsán kis időre összefonódott a sorsuk.

Ismét érdemes felhívni a figyelmet a szerző ajánlásának jenki címzettjére, hiszen ez a mű több finom utalást is tartalmaz a munkásságára. Az egyéni kutatómunka élményének zömét az Olvasóra hagyva kiemelném a két legkézenfekvőbbet ezek közül. A műben két, a szálloda liftjében megesett, hallucinációval (?) egybekötött halálesetről olvashatunk. Az egyiknél egy rakoncátlan kislány az áldozat, aki néhány kismacskát pusztított el. A gyerek aztán a meghibásodott liftben reked, ahol macskákról kezd el sikoltozni, majd elhallgat, és a mentésére sietők már csak az összekarmolt holttestet tudják kiemelni a fülkéből – remélem, nem török össze galádul nyomozói ambíciókat, ha már ehelyütt a Skai folyó mellé kalauzolom az Olvasót. A második haláleset szintén a meghibásodott liftben történik: a zsarnok nagynéni sikoltozásának tárgyát a falban osonó patkányok képezik – ez, azt hiszem, nem igényel kommentárt.

Természetesen messze nem csak e párhuzamokért érdemes olvasni a novellát: a hamisítatlan hangulat, a két párhuzamos bonyodalom – a szállodához kötődő természetfeletti jelenségek és a szereplők lelki tusái –, valamint az egyáltalán nem didaktikusan beillesztett tanulság mind a művet méltatja.

Úgy vélem, a The Wall of Clouds egyfajta csúcspontját jelenti az antológiának, az utána következő két záródarab – melyek hossza együttvéve is csak az előző írás felét teszi ki – amolyan levezető funkciót tölt be: élvezetesek, jól megszerkesztettek, de nem mutatnak fel különösebb pluszt a korábbiakhoz képest. A The Green Glass Paperweight a bosszú és a gyűlölet erejét mutatja be. A mű tulajdonképpen kivétel annyiban, hogy nincsenek benne konkrét kísértetek, „csak” természetfeletti összefüggések. A középpontban egy zöld papírnehezék áll. Gyermekkorában Kyle ebbe pillantva elképzelte, amint a modern nevelési elvekkel igencsak hadilábon álló, gyűlölt nevelőapja, Mr. Siddons, valamint annak hasonszőrű rokonai meghalnak. A helyzet akkor fordult komolyra, amikor évtizedekkel később csakugyan meghalt a nevelőapja; az olvasó pedig sejtheti, hogy egyfajta mágikus „csapdának” köszönhetően, melyet Kyle haragja készített elő. Kyle a lelkiismeret-furdalástól hajtva szétzúzza a papírnehezéket, ám továbbra is önmagát vádolja az események miatt.

Habár az imént utaltam a konkrét kísértetek hiányára, az írónő mégis alkalmaz motívumokat, melyek nem állnak távol azoktól. A történet úgy kezdődik, hogy Kyle megtudja: végrendeletében Mr. Siddons egy ötven dollárt meg nem haladó értékű, tetszőleges ingóságot hagyott rá, feltéve, ha a kiválasztott dolog elvitelére Mrs. Siddons, valamint a keresztfia is áldását adja. E nyilvánvalóan megszégyenítési célzattal született fordulatban Kyle egy régi eset megbosszulását látta, amikor még tinédzserként Siddonsék fejére olvasta, hogy eladták a szülei házát, és semmit nem hagytak neki, ami rájuk emlékeztetné. Később Kyle úgy érzi, Mr. Siddons azért is szőtte bele e bizarr fordulatot a végrendeletébe, mert azt akarta, hogy mostohagyermeke majd nyomorultul érezze magát, amiért valami elvihető dolog után fürkészik a házban. Tehát két olyan jelenettel is találkozhatni, amelyben az elhunyt amolyan álkísértetként, saját kifordított „remekművében” poszthumusz dagonyázva jelenik meg, s ezt a kísértetlátó főhős nem tudja véletlenként értelmezni.

Nem mentes ez a novella (sem) a morális célzásoktól, a tanulság azonban szerintem egyáltalán nem csap át arcbamászó didakticizmusba. Megtudhatjuk, persze, hogy a bosszú rossz (érteeem?), azonban az első személyű narrációnak köszönhetően ismét csak Kyle belső tusakodása kerül figyelmünk középpontjába: megelevenedik előttünk a mostohaapja által okozott gyermekkori szorongás, az elfojtott gyűlölet, a tehetetlenség miatti kétségbeesés, melyet mind a papírnehezékben látott vízión keresztül vezetett le. Mindennek súlya azonban csak akkor válik érzékelhetővé, amikor Kyle – ráadásul felnőtt fejjel, kiforrottabb erkölcsiséggel – szembesül egykori kívánsága teljesülésével.

A kötetet a Listening to Bone című elbeszélés zárja. Hősünk meggondolatlanul elfogad egy csontdarabot egy kísértetgyermektől. Az elfogadással akaratlanul is elvállalja a kisfiú megsegítését. Mint kiderül, évtizedekkel korábban nyoma veszett, azonban kísértetként továbbélt, és most „haza akar menni”. A „hazatérés” ebben az esetben azt jelenti, hogy meglelik az egyetlen embert, aki emlékszik rá. A történet happy enddel záródik: a férfi előkerül, és befogadja házába a gyereket.

Több történetben is megfigyelhetők feministának tekinthető utalások. Így például a The Venebretti Necklace-ben Miss Coburn, a régészasszisztens neheztelését fejezi ki, amiért Kyle nem háborodik fel kellőképpen azon, hogy az áldozatot meggyilkolták. A The Bone Key-ben kicsit áldozatnak tekinthetjük a családi átok „meghonosítóját” is, hiszen nemi erőszakot követtek el rajta, ráadásul meg is kellett szülnie az így fogant gyermeket. A Drowning Palmerben pedig Ratcliffe egy kollégája évente visszatérő álmáról beszél, melyben az illető egy trójai asszony bőrében éli át a város görögök általi bevételét – a szűkszavú utalásból is sejthető, hogy az írónő mintegy emléket állít annak a sok millió elfelejtett nőnek, akik a harcokat követő erőszakoskodásoknak estek áldozatul.

Az eddig leírtak után nem tudom, mennyire szükséges tovább ragozni a kötet iránti abszolút rajongásomat. Ez a gyűjtemény egyike azon rémtörténet-összeállításoknak, amelyekre, ha e blogban rendszeresen osztályoznék, gondolkodás nélkül rávágnám a 10/10-et, ugyanis kifejezetten zsánertörténetek találhatók benne. Horrornak, kísértettörténetnek nevezhetők, hiszen vannak benne szellemek, az írónő pedig olyan markáns atmoszférát teremt, amely az első betűtől az utolsó pontig átjárja a művet, még sincsenek benne véres, ízléstelenül nyers, vagy éppen klisés rémisztgetések, ráadásul az írások mélyen emberi vonatkozásúak, így messze többet adnak egy közönséges rémmesénél.

Kedves Olvasó! Kérlek, vedd úgy, hogy vadul lelkendezve, virtuálisan a markodba nyomtam Sarah Monette The Bone Key című novelláskötetének tetszőleges kiadását!