A blog csaknem egy kerek évig állt. Sajnos így hozta a munka és egyéb teendőim. Most sem ígérem, hogy ez másként lesz, de nemrég homlokon csókolt a Múzsa, és úgy döntöttem, ezt az ihletet nem hagyom elröppenni.

Aki az én nemzedékemhez tartozik (a ’80-as évek büszke sarja vagyok), valószínűleg sosem létezett valójában, és amit életútjának vélt, pusztán csalfa illúzió, esetleg a Mátrix alattomos trükkje, ha a „bohóc” szóról nem ugrik be neki Pennywise (a regény magyar fordításában Krajcáros) narancssárga pamacshajú, piros gomborrú, vérszomjasan vicsorgó alakja, akitől velem együtt bizonyára tinédzserek ezrei rettegtek annak idején a képernyő előtt. E kétrészes film (melytől, valljuk be, ma is sokkal szívesebben rettegnénk, mint a magyar rögvalóságtól, az orosz-ukrán helyzettől, vagy éppen az IS terjeszkedésétől) Stephen King kétkötetes regényének adaptációja. A filmet valószínűleg nagy vonalakban az is ismeri, aki sosem látta, ezért a jelen bejegyzésben csak annyit jegyeznék meg róla, hogy – már amennyire 1400 oldal belesűríthető hozzávetőleg 3-4 órába – viszonylag hűen visszaadja az eredeti cselekményt, legalábbis ami a filmre vihető részeket illeti. A továbbiakban a regényre fókuszálok (na, meg ez a blog amúgy is határozottan könyvorientált).

A regény cselekménye tulajdonképpen zavarba ejtően egyszerű, és részben a filmfeldolgozás közismertségére, részben a regény ezernyi finomságára tekintettel talán nem tekinthető spoilerezésnek, ha nagy vonalakban felvázolom. Adott egy rusnya, beteg, de mégis gyarapodó városka, Derry – amely, surprise, surprise, Maine államban fekszik –, ebben hét gyerek, akiket csesztetnek a nagyok, „mellesleg” mindnek víziói vannak egy bohócruhás szörnyetegről, illetve egyéb, „személyre szabott” bestiákról. Rájönnek, hogy a látomások egy, a város csatornarendszerének mélyén tanyázó kreatúrától – „Az”-tól – származnak, akit a félelmük erősít. 1958 augusztusában lemennek a csatornába, megsebesítik Azt, majd megfogadják, hogy ha a lény visszatér, ők is visszatérnek, hogy végleg kiiktassák. Ez 1985-ben be is következik: a „hetesfogat” némiképp foghíjasan, de elpusztítja Azt, és lesz nagy hepinesz.

Na, de lessük meg kicsit alaposabban a történetet!

A regény alapvetően harmadik személyű narrációban íródott, ezt azonban helyenként megszakítják ún. „közjátékok”, amelyek az egyik főhős (Mike, a feka) első személyben írt feljegyzései. Időbeli szerkesztését tekintve a mű nem lineáris: többé-kevésbé párhuzamosan futnak egymás mellett az 1958-as és 1985-ös események. Ez különösen a második kötet végén, az Azzal vívott küzdelem leírásánál válik határozottá, amikor nemcsak egymást váltja a két esztendő, de még az alfejezetek mondatai is átnyúlnak egymásba (úgyszólván téren és időn). Ezen kívül főként visszaemlékezések, felidézések szolgáltatják az apropót az időbeli ide-oda ugráláshoz, mígnem az olvasó azon kapja magát, hogy a regénynek tulajdonképpen nincs jelene, vagy legalábbis két párhuzamos, egyenrangú idősíkon játszódik egyszerre, némileg elbizonytalanítva a jelen és a múlt közötti, eleddig élesnek vélt határvonalat. Amolyan egyszerre mindenütt ott lebegő, testetlen olvasónak érezhetjük magunkat a regényt olvasva.

A regényt olvasva hamar kiszúrható, és a magyar kiadás fülszövege is hangsúlyt fektet rá, hogy a főhősöket valamilyen okból bántalmazták, amolyan „lúzerek” voltak. Maga a tény valós, jelentőségét azonban vitatnám. Igaz ami igaz, a felállás a következő: adott egy néger, egy zsidó, egy lány (akit az apja rendszeresen ütlegel), egy dagi, egy asztmás, egy dadogós, és egy tényleg ütnivaló – azt hiszem, a mű egyik fő fogyatékossága, hogy ezt a humorherold illetőt, valahányszor szólásra nyitotta a száját, nem verte arcon valaki, akárki –, krónikus beszólógép. Kétségkívül mind kiváló célpont az iskolai kötekedők számára. Ennek ellenére a bántalmazottság egészen mellékes körülménnyé törpül King regényében. Ennek szerintem az a fő oka, hogy hamar kiderül, hogy az iskolai kötekedők vezére, Henry Bowers nem közönséges keménygyerek, hanem egy elfuserált idegbeteg, aki tényleg képes lenne akár meg is ölni áldozatait; ez már akkor világossá válik, amikor az egyik korai jelenetben késsel vágja bele Ben hasába keresztneve kezdőbetűjét.

A regény egyik fő témája a felnőtté válás, vagy legalábbis a serdülőkorba lépés; a gyerekek – legalábbis feltételezhetően, mert ezt az író nem különösebben érzékelteti – az Azzal való szembenézés során érettebbek lesznek, „felnőtté válnak”, biológiailag pedig láthatóan kezdetüket veszik az ilyenkor esedékes testi változások. Működésbe lépnek a hormonok, nyakra-főre kapjuk a kemény meg a vidám erekciókat, mi több, egy fiúgyerek nekiáll kiverni a másiknak. Bár tegyük hozzá, egyikük sem a főhősök közül kerül ki – ha LMBT-aktivista lennék (vagy mi a csuda, igazából fogalmam sincs, hány új nemi identitás kezdőbetűjével egészült ki az LMBT betűszó az elmúlt években), már szóvá tettem volna, micsoda diszkrimináció, hogy a homoszexualitás csak a gonoszoknál jelenik meg (szerencsére nem vagyok LMBTwhatever-aktivista).

Természetesen a főhősök sem maradhatnak ki a tutiból. A hetesfogat a csatornarendszerből menekülve eltéved, mert a félelemtől begörcsöl és összezavarodik az a csapattag, aki észben tartja az útvonalat. A kislánynak, Beverlynek pompás ötlete támad arra nézvést, hogyan lazíthatná el a bandát. Úgy bizony. Letolja a bugyiját, és megdugatja magát mind a hat csapattársával. Nem csalás, nem ámítás, Kedves Olvasó, ebben a könyvben tizenegy éves kölykök zavarnak le egy gangbang partit. Oké, nem kapunk éles jelenetet az arcunkba, de akkor is… Gyerekek kefélnek, na.

Nem hallottam róla, hogy az Egyesült Államokban bárhol kicsapta volna a botrányt Kingnek ez a húzása. Könnyen lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan e téren, de meglepne, ha abban az országban sehol nem verte volna ki a biztosítékot az, hogy tizenegy éves gyerekek nemcsak szexelnek, de ráadásul olyan formációban, ami a jámbor polgárok szemében – pláne a Reagan-érában, amikor a regény született – biztos, hogy messze túllép azon a körön, amit a jó erkölcsök megengednek. Nehéz megtippelni, mi járhatott King fejében, amikor ezt a jelenetet papírra vetette. A műben arra céloz, hogy a szextől az ember tudata kitágul, úgymond „eggyé válik a mindenséggel”. Gyanúm szerint olyasmiről lehet szó, hogy a gyermekkor és a nemiség összekapcsolásával az író az utóbbit meg akarta szabadítani a „bűnösség” stigmájától, ami a keresztény kultúrkörben ráragadt, és ami különösen egy konzervatív társadalomban erősen jelen van – márpedig a Reagan-korszakot erősen konzervatív kurzusként szokás jellemezni, legalábbis az irodalomkutatók szeretnek erre hivatkozni, amikor egy ’80-as évekbeli műben mindenféle elfojtást és lázadást vélnek felfedezni. Szóval Kingnél a szexualitás ártatlan, természetes dolog, ezért nem összeférhetetlen a gyermeki minőséggel. De lehet, hogy ez is a felnőtté válás része.

King elég részletesen ismerteti meg olvasóit a hét főhős életútjával. Piaci szempontból nyilván arról van szó, hogy termelni kell az oldalakat, elvégre manapság – no, meg két évtizeddel ezelőtt is – a könnyen fogyasztható regények jelentik a legjobb bevételi forrást egy író számára. Irodalmi szempontból, ha nagyon bele akarunk menni a kivesézgetésbe, a „hétköznapi életet feldúló borzalom” jelenségével állunk szemben. Nem egy írónál figyelhető meg efféle, a csaknem komplett King-életmű mellett Ramsey Campbell tud ilyet produkálni (én a The Darkest Part of the Woods-t olvasva figyeltem ezt meg), de T. E. D. Klein The Ceremonies című regénye is tartalmaz egy ilyen szálat. Nem tudom, vajon tetten érhető-e bármilyen mögöttes társadalmi tendencia, ami a regény horrorirodalmi dominanciájában csapódik le, vagy egyszerűen a nagyközönség a regényre vevő, ezért azt szállítják neki. Azt sem tudom, mennyire épp a regény a legszerencsésebb műfaja a horrornak – jómagam a novellákat preferálom, és nem gondolom tarthatatlannak azokat az álláspontokat sem, amelyek szerint a rémtörténet igazán csak novellisztikus formában tudja betölteni rendeltetését. Mindenesetre tény, hogy aki manapság horrort akar olvasni, az jó eséllyel regény formájában kaphatja meg azt, amire vágyik. Így van ez King esetében is, és ezzel együtt egy kisebb kvázi-szociográfiai törekvésen is keresztül kell rágnunk magunkat. Nehéz megítélni, sok-e vagy sem a töltelék a szövegben. Én néha fölöslegesnek éreztem a sok személyes körülmény leírását, egyszerűen azért, mert annyi mindent kell olvasni, hogy azzal maga a cselekmény belassul – még akkor is, ha egyébként egy ráérős olvas számára két nap elegendő lenne a teljes mű bekebelezésére. A másik probléma az, hogy a szerző némileg következetlen, ugyanis míg a regény java részében mind a hét főhős sorsát nagyjából azonos mértékben követhetjük nyomon, addig a záró fejezetben már csak a vezér Bill Denbrough szerepel. Persze könnyen elképzelhető, hogy King egyszerűen csak megunta a gépelést.

A hét kölök mellett természetesen nem feledkezhetünk meg a főgonoszról sem, aki miatt egyáltalán horrornak minősíthető a regény. Ez a szörny egy kozmikus teremtmény, amely – mint azt az egyik gyerek víziójából megtudjuk – sok-sok millió évvel ezelőtt hullott alá a végtelen űrből a Földre. A mezei olvasónak könnyen eszébe ugorhat Lovecraft Szín az űrből című – legjobb – alkotása, hiszen a szörny abban is az űrből érkezik egy meteoritban. Ám a helyzet az, hogy Providence borzadálymágusa 88 évvel ezelőtt hitelesebben alkalmazta a kozmikus motívumot, mint Maine állambéli kollégája – vagy legalábbis a megfelelő körítéssel ügyesebben szőnyeg alá söpörte annak kérdését, hogy ugyan mégis hogy lehetett ekkora szerencséje a kozmikus szörnyeménynek, hogy a mérhetetlen messzeségből – ahol ráadásul az anyag természete más, mint az általunk ismert világban – épp egy olyan bolygócskára sodorták őt az idegen kozmikus erők, ahol számára megfelelő tápanyag található.

Stephen King erre rátesz még egy lapáttal. A kreatúra a jelek szerint évmilliókon keresztül várakozott, mire végül megjelent az ember, és elkezdhette gyötörni őket kényszerképzeteikkel. Mit csinált addig? Mivel táplálkozott? Vagy ő is olyan, mint a nevenincs bestiák a Charles Dexter Ward esetében, amelyek tulajdonképpen nem igényelnek táplálékot, csak úgy hobbiból fogyasztják el, amit eléjük vetnek? És pontosan mivel táplálkozik? Emberhússal? Ha esetleg igen, akkor hogy bírta ilyen sokáig? És miért nem fogyasztja el teljesen áldozatait? Sok embert brutálisan megcsonkít, de – ha tényleg belőlük eszik – épp csak egy-két falást fogyaszt belőlük. Avagy volna egy konkrét kívánatos testrész, mint Az averoigne-i szörnyben a gerincvelő? Nem tűnik olybá (amúgy szerintem Kingnél az úgyis a fütyi lenne). De ha nem fizikai táplálékkal él, akkor egyfajta mentális parazita lehet, amely áldozatai rettegésén lakmározik valamiféle telepatikus úton? Megeshet, de akkor a bohócfigura miért lakmározott a regény elején ismertetett egyik gyilkosság áldozatának teteméből? Egyáltalán: hogyan gerjeszt félelmet áldozataiban? Igaz, rendelkezik olyan képességgel, hogy mindenkiből előcsalja azt a képzetet, amitől leginkább retteg – legyen az egy böhömnagy, dülledt szemű madár, farkasember, vagy éppen Frankenstein szörnye –, de akkor miért olyan univerzális mindenkinél Pennywise-Krajcáros látomása? Oké, kétségkívül félelmetes figura, és a bohócok amúgy is ijesztőek? Na, de vajon már a XVIII. századi telepeseket is egy olyan figurával ijesztgette, ami legkorábban a XIX. század második felében elképzelhető? És mi szükség volt erre, amikor minden bizonnyal sok ember sokkal jobban fél mástól. Egyáltalán: vízióinak mi a halmazállapota? Az, hogy csak bizonyos célszemélyek láthatják őket – pl. Beverly fürdőszobájában a mosdókagylóból felbugyogott vért csak a hét főhős látja –, még rendben lenne, hiszen mentálisan gerjesztett látomásról van szó. Még az is oké, hogy a vérfoltok többé-kevésbé eltűnnek, amikor sikálni kezdik őket, hiszen a szereplők elméje működhet úgy, hogy a sikálástól eltüntetettnek látja a szennyeződést. Na, de egy látomás hogy tud sebet ejteni hús-vér embereken, vagy akár letépni a karjukat? A mentális erőkifejtés olyan nagy lenne, hogy az áldozat elképzeli, hogy leszakad a karja, et voilá? És egyáltalán, meddig terjed Az telepatikus hatalma? Henry Bowers elkerül Derryből, Az mégis kapcsolatba lép vele. Akkor viszont miért nem fejti ki hatását a környező városok lakóira is? Nyilvánvaló, hogy King nem törekedett arra, hogy valami kifogástalanul következetes főgonoszt alkosson. Az itt leírt kérdések nem rontják le a regény élvezetét, hiszen az könnyen olvasható, és annyira azért mindig történik valami fordulat, hogy az ember egyre tovább és tovább akarjon haladni a könyvvel. A szerző célja annyi volt, hogy olyasmit alkosson, amivel ráijeszt szereplőire, és rajtuk keresztül az olvasókra is – ez többé-kevésbé sikerül is neki, bár szerintem a XIX. század hajnalán nem sokan tojnák össze magukat holmi közönséges farkasembertől. Azért pl. a víztározós kísértetjelenet például tényleg vérfagyasztó.

Két további kérdőjel is megemlíthető az Az kapcsán, nekem személy szerint ezek jobban szemet szúrtak. Először is, azt írja a könyv, hogy Derryben évente 40-60 gyerek tűnik el, de a kritikus években ez a szám 120 fölé is játszva felcsúszik. Lehet, én ítélem meg rosszul, de szerintem egy hozzávetőleg 100000-200000 körül mozgó (sőt, a főhősök gyerekkorában 100000 alatti) lakosságszámú városban ez a mennyiség nagyon nagy. Ha e gyerekek zöme nem kerül elő rövid időn belül – mint ahogy az a valóságban történik –, nem hinném, hogy ilyesmi észrevétlenül bekövetkezhet. Hogyhogy nem tűnt ez fel senkinek, hogyhogy mindezek ellenére a város folyamatosan fejlődött és gyarapodott? Persze, sok mindent el lehet tussolni, és többször történik utalás arra, hogy a városban mintha valamiféle köd ereszkedett volna az emberek jóérzékére, egyszerűen közönyösek a körülöttük tomboló erőszak iránt (csak sejthetjük, hogy valamiképpen ez is Az jelenlétének okozata). Azonban itt nem holmi elszigetelt kisvárosról vagy faluról beszélünk, mint pl. Innsmouth esetében, amelyet kívülálló nem is látogat, hanem egy folyamatosan fejlődő, közepes nagyságú városról. Másodszor, kicsit furcsa véletlen, hogy noha Az évszázadok óta tizedeli az embereket, mégis épp 1985-ben rakta le első petéit. Hogyhogy ilyen sokáig tartott ez neki? Vagy ilyen hosszú a peték „érési ideje”? Ez a rész kétségkívül hatásos, hiszen, noha a főhősök biztosak benne, hogy minden petét elpusztítottak, az olvasóban azért támadhat némi kétely, nem maradt-e a mélységben ivadék, amely folytathatná anyuci munkáját (Erről egyébként megint csak a Szín az űrből jutott eszembe).

Érdekes módon ami a számomra a legijesztőbb volt a könyvben, az nem elsősorban a szörny tevékenysége volt, hanem az, hogy az Azzal való viadal után a főhősök egyszerűen elfelejtették egymást. Talán a gyerekkor ártatlanságának ködbe veszését akarta érzékeltetni vele a szerző. Végül is Az felfogható úgy, mint a főhősök gyerekkorának egy része, ami valahogy túlélte fiatalságukat – noha nem szabadott volna –, és amikor ő feltámadt, vele együtt a főhősök gyerekkora is újjáéledt. Ha így tekintünk a regényre, akkor Azt felfoghatjuk a gyerekkor irodalmi megtestesítőjeként is: egyrészt számtalan irracionális félelem forrása (ahogyan a gyerekek is félnek az ágy alatt rejtőző szörnytől, a szekrényben lakó gonosz majomtól, stb.), másrészt azonban egyfajta jó vs. gonosz harc résztvevője is, ahol ő játssza a gonoszt, a gyerekek pedig a jót. Az, hogy léteznek jók és gonoszok, a gyerekkor képzete, amit a dolgos életbe belecseperedő emberek fokozatosan levetkőznek. Igaz, hogy Az egy pöttyet brutális módon bánik el áldozataival, de pl. a népmesék világa nem csupa belezés és mészárlás? A főhősök gyerekként voltaképpen egy mese jó oldalon álló szereplői; Az – bármilyen bizarrul hangzik is – mintegy lehetőséget biztosít egy mese hús-vér tapasztalatként való megélésére. A gyerekkor azonban véget ér – akkor is, ha ebben az esetben a már felnőtt főhősök egyfajta „kvázi időutazáson” esnek át, amikor régi emlékeik, barátságaik rövid időre feltámadnak –, a naiv, kétosztatú világkép a gyerekkorral együtt a múlt ködébe vész, és a felnőtt ember életében Aznak sincs helye.

Egy ilyen volumenű alkotás esetében érdemes szót ejteni a jellemábrázolásról is. Az Azban ezt nem éreztem különösebben erősnek. Nehéz állást foglalni, mert nem tartom magam jó emberismerőnek – ha horribile dictu írásra adnám a fejem, valószínűleg Lovecraft krédója mögé bújnék, és a személyek helyett a jelenségekre koncentrálnék –, ezért nem tudok határozottan állást foglalni abban, hogy a szereplők mennyire valószerűek vagy éppen valószerűtlenek. Én leginkább átlagosnak véltem őket. Persze, mindegyiknek egyéni betegsége vagy meghatározó tulajdonsága volt, de valahogy egyiküket sem éreztem különösebben kiemelkedő egyéniségnek. A köztük lévő különbségek valamiért nem tűntek elég kiélezettnek ahhoz, hogy markáns személyiségként megmaradjanak az olvasó emlékezetében. Egyszerű, rendes, jómódú átlagemberek – de semmi többek.

Arra viszont felfigyeltem, hogy King mintha egyensúlyozni próbált volna a megértést segítő sorsábrázolás és a morális leckéztetés között. Vegyük pl. Beverly bántalmazó férje, Tom példáját! A szerző többször kiemeli, hogy a férfire már gyerekkorában súlyos teher nehezedett, hiszen apa nélkül, legidősebb fiú családtagként kellett őriznie testvéreit, és ha bármi baj történt, csúnyán kikapott az anyjától – vagyis a társadalmi determinizmus működött, Tom szépen továbbvitte a fenyítés mintáját saját családi életébe. Ez akár némi együttérzést, vagy legalábbis megértést is kicsalhat az olvasóból, mindazonáltal Tom a gonosz oldalon áll, ezért eléri őt a büntetés. Hasonló a helyzet Henry Bowersszel, akit apja bántalmaz, ezt vezeti le diáktársain – nem éppen helyeslendő, de valamelyest érthető –, a szankciót ő sem ússza meg. Ha már fentebb mesékről locsogtam, e vonatkozásban a történet meglehetősen perverz mesévé facsarodik: ez a két szereplő bizonyos szempontból áldozat, mégis megbüntetik őket. A gyermekkor biztonsága, a mesebeli igazság érvényesülése itt semmivé foszlik – mi több, mindkettejük gyerekkora súlyosan sérült.

Hát, ennyi. Kicsit alaposan kikezdtem a könyvet, de még egyszer hangsúlyozom, az olvashatósági értékét a fent említettek nem kezdik ki számottevő mértékben. Az Az szerintem egyfajta horrorregénnyel és fejlődésregénnyel ötvözött mesének tekinthető. Ha nem kizárólag horrorirodalmi alkotásként fogjuk fel, és ha eltekintünk a fentebb említett ellentmondásoktól – ez egyébként nem nehéz, a cselekmény kellően lendületes ahhoz, hogy ne akarjunk akadékoskodni –, akkor érdekes olvasmánnyal gazdagodhatunk, bár a keményvonalas horrorrajongók nem biztos, hogy különösebben elégedettek lennének. Ha az ember rettegésre vágyva későn olvassa a regényt, az kicsit olyasmi, mintha teszem azt az Atrox, az Opeth és a Nile kimerítő hallgatása után akarna megismerkedni az AC/DC-vel. Stephen Kingről gyakran írják, hogy ötvözi a műfajokat, erre a jelen blog által is érintett példa A Setét Torony, de ide sorolható A Talizmán vagy A halálsoron is. King írásainak e sajátossága már az Az esetében tetten érhető. Szerintem ha az olvasó mélyebben meg akarja érteni ezt a művet, mindenképpen szem előtt kell tartania ezt a műfaji keveredést.