...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. augusztus 14. 00:58 - Thasaidon

Anthony Horowitz: Horowitz Horror, Orchard Books, 1999, 196 p.

Általában következetesen kerülöm a néhány száz forintért árult könyveket, olykor azonban a filléres kiárusítások egész kellemes meglepetéseket tartogatnak a figyelmes könyvmoly számára. Ez történt akkor is, amikor a Keleti pályaudvar hatos vágánya melletti könyespult háromszáz forintos egységáron kapható idegen nyelvű könyvei között turkáltam. A jelen bejegyzés tárgyául szolgáló művet nem volt nehéz kiszúrni, hiszen borítójáról több centis, csillogó vörös betűkkel ordított felém az általam kedvelt műfaj elnevezése. Kicsit hezitáltam, ugyanis nem szeretek ismeretlen szerzőktől könyvet venni, még potom áron sem, ezért átfutottam a kötet értékelését az amazon.comon, aludtam rá egyet, majd fogtam és megvettem, mondván, nálam még mindig jobb kezekben lesz, mint bárki másnál. Nem bántam meg, kellemes esti olvasnivalóval lettem gazdagabb.

Az 1955-ben született, brit Anthony Horowitz jól ismert író, egy rahedli könyvet írt, elsősorban humoros és kalandregények fűződnek a nevéhez. Talán az Alex Rider nevű kémről írt alkotásai a legismertebbek, melyek közül sokat magyarra is lefordítottak. Emellett azonban szerzőnk a horror műfajában is kipróbálta magát. Az e helyütt vizsgált kötet egy kilenc novellát tartalmazó antológia.

A történetekben hétköznapi tárgyak kelnek életre. Nem új dolog, ha másutt nem, Stephen Kingnél láthattuk, hogy a kamionoktól a mángorlókig bármi életre kelhet és félelemforrássá léphet elő; egyéne válogatja, hogy ezt az adott szerző, illetve mű erényeként vagy hibájaként könyveli el. A jelen kötetben olvasható művekből, terjedelmükre tekintettel, gyakran kevés részletet tudhatunk meg a tárgyak életre kelésével kapcsolatban, és sok összefüggés a képzeletünkre van bízva, amit én pozitívan értékelek.

Az első elbeszélés, mely a Bath Night címet viseli, egy ormótlan, viktoriánus kori fürdőkádat állít a középpontba. A kis Isabel Martin ellenszenvvel viseltetik az új tárggyal szemben, és erősen olybá tűnik, hogy a szerelem kölcsönös, ugyanis amikor kettesben vannak, a kád vize egyik pillanatról a másikra meghűl, a csapból vér folyik, a fürdőszoba tükörképében pedig vér és belek közepette egy darabolós gyilkos aprítja áldozatát. A lány kideríti, hogy a múlt században (ami a történetben még a XIX.) egy gyilkos valóban feldarabolt több nőt abban a kádban.

A második, Killer Camera című történet, mely bornírt címe ellenére egyik személyes kedvencem, egy megbabonázott fényképezőgépről szól: Matthew King potom áron vásárol egy kiváló, régi, tükörreflexes és filmes fotómasinát apja születésnapjára. A szerkezet sajnálatos módon több mint kiválóan működik: amit lefényképez, záros határidőn belül megsemmisül. A fiú utánajár a fényképezőgép rejtélyének, egyúttal homályosan megsejti azt is, miért tűntek el a dolog előző tulajdonosai. Amikor kétségbeesetten hajszát követően végre megtalálja kirándulni indult családját, nem mondhatni, hogy megkönnyebbülten fellélegzik, amikor arról informálják, hogy öccse nem a család egyik tagjáról készítette első fényképét, csak szájtátva mered a Londont lassan elborító fekete felhőkre.

A tanmeseszerű Light Moves egy halott sportújságíró számítógépének rövid utóéletét tárja az olvasó elé. A masina olykor akár hálózati csatlakozás nélkül is képes beüzemelni, és különféle feliratokat jelenít meg ifjú tulajdonosának. Mint kiderül, a szavak a legközelebbi lóverseny nyertes lovának nevét takarják. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor a volt iskolai terrorizáló (van már megfelelő szavunk az angol bullyra?) tudomást szerez e hasznos szerkezetről, és el akarja rabolni. Mint kiderül, ami utoljára megjelenik neki a monitoron, az közel sem olyan pozitív végkicsengést előlegez meg.

A The Night Bus tipikus szórakoztatási célú mese két tinédzserről, akik a kelleténél tovább időznek egy halloweeni buliban, és némi tévelygés után felpattannak egy gondviselésszerűen előttük termő, öreg buszra. Az utasok azonban több mint különösek: a jelek szerint a fiúknak sikerült egy járgányra kerülniük a Halloween alkalmából feltámadt kísértetekkel.

A Harriet’s Horrible Dream a címben szereplő elkényeztetett kislány rémisztő álmát mutatja be. Ebben az álomban Harriet apja csődbe jut, és a család kénytelen szerényebb körülmények között folytatni életét. Mindez persze hatalmas megrázkódtatást jelent a kislánynak, aki már túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy bármit megkap maximum egy kis hisztivel. Az igazi sokk azonban akkor érkezik, amikor apja a büdzsé karcsúsítása érdekében őt is odaadja egy „ismerősnek”, aki, legalábbis apja elmondása szerint dolgozni viszi egy étterembe, de igazából kicsit más a célja. A csattanó természetesen az ébredés pillanata.

A Scared egy Gary Wilson nevű lelketlen tinédzser története: a fiú eltéved vidéken, egymás után járja a tisztásokat, de nem sikerül visszatalálnia a nagymamája házához. A természet egyre-másra bosszantja őt, nyilván válaszképpen, amiért fittyet hányt a „vidéki kódexre” (country code). Végül hiába igyekszik, nem sikerül hazatérnie.

A hetedik elbeszélés címe A Career in Computer Games. Egy piti tolvaj semmi előképzettséget nem igénylő számítógépesjáték-fejlesztői álláshirdetésre bukkan. Kapva kap az alkalmon, és bár a körülmények gyanúsak, elfogadja a munkát. A dolgok akkor kezdenek furcsává válni, amikor a megszólalásig azonos, fegyveres alakok kezdik üldözni, először csak gyalog, aztán motorral, majd helikopterrel is. A „fejlesztői” munkakör valójában az „éles tesztalany” státuszát takarja.

A The Man with a Yellow Face varázslatos tárgya egy igazolványkép-automata. A főhős, Simon készít magáról egy sorozatot, és döbbenettel látja, hogy a négyből a harmadik kép nem őt ábrázolja, hanem egy csúf arcú, ősz öregembert, aki azonban kísérteties módon pontosan olyan pózban ül, mint a fiú. A rémes kérdésre egy vonatbaleset hozza meg a választ.

A kötet zárónovellája, a The Monkey’s Ear beismerten W. W. Jacobs The Monkey’s Paw című elbeszélésére hajaz – ez utóbbira történik is utalás a műben. A Becker-család a marrakeshi vásáron vásárol egy majomfület, ami az eladófiú közlése szerint gazdája négy kívánságát teljesíti. A szkeptikus szülők nem veszik komolyan a fiú szavait, de azért csak elmondanak egy-egy kívánságot, melyek azon nyomban teljesedésbe mennek, ám a gépezetbe egy apró porszem csúszik: kiderül, hogy a fül egy hallássérült majomé volt, ezért nem hallja rendesen, amit mondanak neki, és „rosszul” teljesíti a kívánságokat. Ám amikor tényleg a család egyetlen reménye, hogy a fül rosszul hallotta az utolsó kívánságot, úgy tűnik, ez az egy üzenet mégiscsak világosan érthető volt.

Az első dolog, ami nekem feltűnt – és amire már bizonyára a Kedves Olvasó is felfigyelt –, az, hogy a novellák főszereplői kivétel nélkül gyerekek. A legidősebb főhőssel a The Night Busban találkozunk: Nick tizenhét éves. A többi ennél fiatalabb; jellemzően tinédzserek, de van, hogy még ezt a kort sem érik el.

Ugyancsak szembeszökőnek találtam, hogy a főhősök szüleikkel való kommunikációja finoman szólva is akadozó volt. Az egyetlen igazán markáns kivételt a Killer Camerában figyeltem meg, ahol valóban egy boldog család látható: a szülők házasságkötésük emlékére cseresznyefát ültettek az udvarba, a család elmegy kirándulni vidékre, az idősebbik fiúgyerek pedig nem sajnálja a hatvan dollárt a fényképezőgépért, amikor apja ötvenedik születésnapjáról van szó. És igaz, hogy a két testvér sokszor civakodik, de hát ez melyik családban nem fordul elő? A többiben komoly problémák mutatkoznak. A nyitó Bath Nightban a szülők egyáltalán nem veszik komolyan a kislányukat; a gyerek káddal kapcsolatos problémáit szinte azonnal mentális rendellenességnek tudják be. És persze, érthető, ha a szülő aggódik, amikor a gyerek azzal hozakodik elő, hogy a fürdőkád természetellenes dolgokat művel, de ebben az esetben semmilyen érdemi párbeszédre nem került sor, és a novellát egyébként is belengi a folyton vitatkozó szülők okozta elhidegültség.

A szülő-gyerek kapcsolat csökevényességének még eklatánsabb példáját szolgáltatja a Harriet’s Horrible Dream, ahol a gátlástalan apa, aki becsődöléséig abból tartotta el a családját, hogy tudatlan emberektől potom áron vásárolt meg hatalmas értékű bútorokat, majd busás haszonnal továbbadott rajtuk, nemes egyszerűséggel odaadja gyerekét egy fölöttébb kétes alaknak, nyilvánvalóan azért, hogy ennyivel is kevesebb pénzt kelljen költeni.

Vagyis Horowitz történeteinek visszatérő motívuma a gyermeki lét biztonságának, a család mint a nagyvilág által tartogatott veszedelmek elleni végső menedék illúziójának a leomlása. Nemcsak bizonyos, a dolgok megelevenedésétől való gyermeki félelmek, illetve a gyerekekkel szemben alkalmazott fenyegetések („ha nem leszel jó kisfiú/kislány, elvisz a gonosz néni/bácsi” – hű, ez de sovén volt) támadnak fel, hanem egy másfajta félelem is: a család elvesztésétől, a család nyújtotta biztonság megszűnésétől való félelem. Ha tekintetbe vesszük, hogy Horowitz nevéhez több gyerekkönyv is fűződik, akkor ez a meglátás máris kézenfekvőbb lesz. De talán az sem véletlen, hogy a szerző gyermekotthonban nevelkedett, ahol valószínűleg mindennapos élménye volt az imént említetthez hasonló bizonytalanság.

A történetek tehát bizonyos szempontból a gyermeki félelmekre apellálnak, ezáltal egyfajta „antimesékként” tekinthetünk rájuk Másfelől azonban nagyon is a „valódi” mesékre hajazó jellegzetességük a néha egészen előrelátható erkölcsi tanulság. A Light Movesban például erősen adja magát, hogy a számítógép csúnya leckét ad Billnek, az egykori iskolai nehézfiúnak, mi több, a halálos kimenetelű lecke sem elképzelhetetlen, elvégre horrortörténetről beszélünk. Ami azt illeti, egy fokkal még érdekesebb is az, hogy a főhős-narrátor a fiú megszállott rablóvágyát látva ráébred, hogy ő sem volt messze a kapzsiság e brutálisan nyers fokától.

A fentinél még kézenfekvőbb a Scaredben az Anyatermészet bosszúja, különösen az után, hogy a szövegben utalás történik a vidéki kódexre: ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a szemetelő, az élő szervezeteket nem tisztelő főszereplő végzetének bekövetkezte csak idő kérdése.

Összességében tehát nem egyszer megfigyelhető, hogy a történetek félelemforrásai bizonyos alapvető értékek őrzői. E sajátosság amolyan felnőttes mesékké teszi az elbeszéléseket. Ám pontosan ez az, amit több olvasó is bizonyára kifogásolhatónak talál bennük: a nyilvánvaló morális tanulság, illetve a szereplők e tanulságot implikáló tulajdonságai, viselkedése kiszámíthatóvá teszi a végkifejletet. Noha a történetek olvasmányosak, izgalmasak, több alkalommal éreztem azt, hogy tudom, mi következik majd a végén, egyszerűen azért, mert az adott negatív tulajdonság szinte elengedhetetlenül magához vonzza a megfelelő következményt.

Olykor a cselekmény kontextusa is hasonló kiszámíthatóságot eredményez. Így például a The Night Busban, ahogy nő az utasok száma, egyre könnyebb kitalálni, hogy valójában szellemekről van szók, akik ugyebár Halloweenkor feltámadnak, és kocsikáznak egy kicsit. Amikor aztán a fiúk hazaérnek, és anyjuk előszedi a térképet, hogy ellenőrizze, milyen pontokon állt meg a busz, azt hiszem, szintén nem bonyolult szellemi művelet az olvasó részéről megfejteni, milyen pontokon is állt meg a busz. De hasonló a helyzet a The Monkey’s Earrel is, amelynek esetében nemcsak a rémtörténetileg művelt olvasó élhet a gyanúperrel a fejleményeket illetően, de néhány kívánság elhangzását követően bármely olvasó is.

A nyitányban tett kijelentésem ellenére megesik, hogy bizonyos összefüggések hiánya okoz szemöldökfelvonást. Az, hogy egy mű a természetfeletti horror műfajába sorolandó, nem azt jelenti, hogy nyakra-főre érik egymást a megmagyarázhatatlan jelenségek, emellett az esetek nagy részében kirajzolódik valami homályos sejtelem a félelemforrás mibenlétét illetően. Az e helyütt tárgyalt műben ez esetenként hiányzik. Így például a fentebb már szóba hozott Scaredben nem kapunk semmilyen kézenfekvő célzást arra nézve, miért éppen madárijesztővé változott a vidéki kódexet semmibe vevő srác, és véleményem szerint a Bath Nightban is érdekes lett volna mélyebben kifejteni, miért jut az apa a novellavégi töprengései során, hogy rendbe teszi a környezetét egy jóféle viktoriánus baltával. Természetesen jól tudjuk: egy, a jelek szerint sikertelen életű ember készül kicsit levezetni a környezete által ráterhelt, folyamatos megaláztatásokat, de ez akkor is furcsának hat, ha azzal állítjuk kontrasztba, hogy addig a cselekményt kizárólag a kislány szemszögéből láthattuk. Természetesen hatásos (sőt: hatásvadász) a vég, de egy mélylélektani tanulmánytól egy kicsit azért még arrébb esik, akkor is, ha mindamellett kiváló horrorcsattanót képez.

Olykor a klisék önmagukban is szembeszökőek. Ezt tapasztaltam a Killer Camerát olvasva, ahol Matthew a fotómasina utolsó filmtekercsét kidolgoztatva (bizony, filmes, tükörreflexes szerkentyű volt az, önkioldóval, fénymérővel, állítható blendével) kisilabizálja, hogy a gép korábbi gazdái megidéztek valamiféle démont, ami, úgy tűnik, beleköltözött a szerkezetbe. Szerencsére azonban e körülmény messze nem bír jelentőséggel, a hangsúly sokkal inkább azon van, sikerül-e a fiúnak megakadályozni a családi tragédiát. A klisé tehát itt egyfajta háttérmagyarázat funkcióját tölti be: mintegy „magyarázható természetfelettiként”, a horrorkedvelők által jól ismert, kézenfekvő „természetfeletti törvény” (jelesül: a démonidézés átokkal végződik) segítségével teszi hihetővé, hogy a fényképezőgép elátkozott. Minthogy azonban nem erre a klisére fókuszál a novella, az olvasó is könnyen napirendre tér fölötte.

Mindent egybevetve Horowitznak a jelen bejegyzésben górcső alá vett novelláskötete olvasmányos, lendületes írásokat tartalmaz, a modern horror kedvelői számára szerintem élvezetes csattanókkal. Bátran ajánlom az Olvasónak akár egy kimerítő nap végére is, esténként egy-két novellát adagolva (én is így „fogyasztottam”: fárasztó napok után, esti egy-két novellánként). Úgy gondolom, hogy még a középfokú angoltudással rendelkezők számára is megfelelő olvasmány (sokkal inkább, mint például Henry James munkái…), ha az angol nyelvű olvasás örömeibe kívánnak fejest ugrani. Ha a Kedves Olvasó nem szereti a fel-felsejlő didakticizmus kísértetét, akkor ez a kötet nem annyira az ő terepe. A némileg klisés, de azért hatásos történetek középpontjában gyerekek állnak, meghatározó motívumuk rendszerint valamilyen gyermeki félelem. Ha mindezt elmélyült szociográfiaként nem is értékelhetjük, azért úgy gondolom, e jellegzetességük túlmutat a felszínes szórakoztatáson.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr694711207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása