Kij Johnson Theodore Sturgeon-díjas, World Fantasy-díjas és többszörös Nebula-díjas sci-fi- és fantasyíró. Saját elmondása szerint tízévesen olvasta a Zarándokút Kadathba című Lovecraft-írást. Szerencsénkre már ilyen fiatalon felfigyelt a hihetetlenül lényegi problémát képező rasszizmusra, furcsamód a nők Lovecraft világában való csaknem teljes hiányának majdnem annyira esszenciális problémájának csak később ébredt tudatára. Mindenesetre szerzőnk 2016-ban elhatározta, hogy megörvendezteti olvasóközönségét egy felnőtt olvasattal, amely mellesleg szólva 2017-ben elnyerte a World Fantasy-díjat kisregény kategóriában. A kisregényének címében szereplő utalást, gondolom, nem kell magyarázni. A művet, ha értesülésem helyes, a Fumax Kiadó a Könyvfesztiválra vagy a Könyvhétre tervezi magyar nyelven kihozni.

Vellitt Boe, az Ulthari Női Egyetem középkorú matematikaoktatóját egy éjjel azzal verik fel, hogy egyik diákja, a kiemelkedő tehetségű Claire Jurat szőrén-szálán eltűnt. Rövid kutakodás után kiderül, hogy olajra lépett egy fiúval, méghozzá egy, a való világból származó fiúval. Az egyetemre ólomsúllyal nehezedik a botrány és a bezáratás veszélye (a tekintetes kurátor urak már így is erősen pikkelnek egy kizárólagosan női oktatási intézményre), így Vellittre vár az óriás tétű feladat, hogy Claire nyomába eredjen és hazaráncigálja, ha törik, ha szakad. Hősünk fel is kerekedik evégből, társául szegődik egy ki tudja, honnét elővetődött, mindamellett elképesztően aranyos, fekete nősténymacska, és ketten mennek hetedhét ország ellen.

Érdekes húzás volt Johnsontól, hogy a kisregényt választotta írása műfajául. Én ezzel teljesen jól ki vagyok békülve, nemcsak a befogadható terjedelem miatt, hanem azért is, mert a The Dream-Quest of Vellitt Boe egy roppant dinamikus, gördülékeny, pörgős alkotás – nem abban az értelemben pörgős, hogy rogyásig tele lenne akcióval (jut belőle, de nem ezeket a részeket emelném ki a legfontosabbként), az olvasó viszont elég lelkesen forgatja, mert hamar követik egymást a fordulatok, mindig kilátásba helyeződik valami, ami tovább csigázza a kíváncsiságot. Ugyanakkor lenne annyi anyag ebben a történetben, hogy egy sokkal terjedelmesebb írás is kerekedhetne belőle. Találkozunk szereplőkkel, akikről azt gondolnánk, fontosak lesznek még, ehelyett viszont nyom nélkül lekopnak (aztán ki tudja, lehet, hogy egy gug vagy egy kísértet bendőjében végezték suttyomban), a végkifejlet és az ahhoz vezető fordulat pedig, amelyről azt gondolnánk, konfliktust, vívódást, személyiségváltozást, tanulságot – akár ezek egész sorát – generál, megdöbbentően rövidre, talán úgy is mondhatom, csonkára lett fogva. Nem különösebben tapsolnék miatta, de ilyen zárás mellett teljesen kézenfekvőnek gondolnék egy folytatást. Félreértés ne essék, a nem tapsolás nem a műnek szól, hanem a folytatásos regényektől való zsigeri averziómból fakad.

A Zarándokút Kadathba Lovecraft „álomciklusának” egyfajta összegzése, foglalata, terjedelmes – és egy alkalomra szóló – visszatérés a nagyjából 1919-21 folyamán megírt, Lord Dunsany ihlette művek fiktív világához. Ehhez a mérsékelten egységes világhoz – S. T. Joshi egy cikkében elég tüzetesen kielemzi, hogy az álomvilág és a való világ viszonya egyáltalán nem koherens ebben a „ciklusban” – fordul Kij Johnson, érdemes ezért néhány gondolatot szentelni annak, mit is tartott meg szerzőnk a lovecrafti alapírásból. Persze a földrajz és a varázslények adottak. Találkozunk Randolph Carterrel is egy futó pacsi erejéig. Mindezt az író elevenebben mutatta be, mint amire Lovecrafttól valaha is számíthatnánk. Hús-vér, élő közösségek mindennapjaiba nyerünk röpke, mégis valódi bepillantást, találkozunk marcona matrózokkal, pletykás szolgálókkal, olyan álomvilág-települések utcáin bolyongunk Vellitt Boe-val, ahol nem egyszerűen csak vannak emberek – a sokkal inkább az architektúra iránt érdeklődő Lovecrafthoz képest ez is bivalyerős fegyvertény –, de élnek is. Kij Johnson esetenként mindössze néhány, szinte csak odavetett szóval is olyan valószerű közeget teremt, amelyben mégsem feledkezünk meg arról, hogy az álomvilágban járunk. Pazar munka, erre nincs mit mondani. Mindemellett az építészet és a tájleírások sem lettek elhanyagolva.

Megmaradt az eredeti alkotás pikareszk jellege, Kij Johnson művének középpontjában egyértelműen az utazás áll. Talán kicsit túlzóan is, tekintve, hogy az olvasónak időnként szemet szúr, hogy a küldetés jelentőségéhez képest Vellitt Boe mintha nem aggódna túlzottan, vajon sikerrel jár-e – és ami még fontosabb: időben-e. Az utazás központi jellegét tanúsítja a teljesen lineáris történetvezetés is. Mindenesetre főhősünk egyetemi letelepedése előtt eltökélt vándor és kalandor volt, és ez a vér buzdul fel benne, amikor ismét útnak eredhet. Meseszép, egzotikus, lélegzetelállító és nem ritkán (sőt, inkább általában) veszedelmes tájakon kalauzolja a szerző az olvasót, maximálisan átélhetővé téve számára a táj furcsaságát, és mindezt olyan nyelvezettel teszi, ami helyenként egy letisztultabb, fegyelmezettebb, „jelzőmentesebb” Lovecraftra emlékeztet, úgy, hogy közben mégis költői marad.

Maga Vellitt Boe egy nagyon bírható figura, könnyű azonosulni vele, mindemellett semmi különösebben rendhagyó nincs benne. Nem fiatal, ennek megfelelően sokat látott, nem veszíti el a fejét extrém helyzetekben, ugyanakkor újra meg újra szembesülünk vele, hogy már nem bírja úgy a gyűrődést, mint régen. Összességében tehát meglehetősen hiteles karakter. Egy-két alkalom volt, amikor azért felvontam a szemöldökömet vele kapcsolatban, talán a legkiemelkedőbb ilyen az volt, amikor a machetével egyetlen öntudatlan vágással lenyeste egy kísértet karját, ez a könnyedség, még ha nem is ember végtagjáról, hanem kísértetéről beszélünk, amolyan olcsó filmbe való elem. Ja, egyébként meg a főhős önfegyelmét dicséri, hogy egyetlenegyszer sem értesülünk arról, hogy legszívesebben felpofozná azt a fruskát, aki ekkora szarba keverte nemcsak az intézményét, de egész hazáját is.

Fontos szót ejteni az istenek ábrázolásáról az álomvilágban. Ha közömbösségüket és szeszélyességüket vesszük, akkor ebben a tekintetben Johnson hozta a lovecrafti hagyományt, de valójában ezzel ki is merül a párhuzam. Johnson álomvilágának istenei inkább a kicsinyes, durcás, torzsalkodó görög isteneket idézik, sőt, még inkább trickster-figurák, azzal a különbséggel, hogy míg a mitológiák tricksterei valamilyen konvencionális normarendszer kontextusában léteztek, azt szegték meg, itt az álomvilág istenei bármilyen norma, bármilyen áthágható korlát nélkül űzik „gonosz” és értelmetlen tréfáikat. Ezt a vonást azért érdemes kiemelni, mert ezek az istenek így sokkal különbözőbbé válnak Lovecraft kozmikus entitásaitól, amelyek akkor válnak veszélyessé, ha kedvük éppen úgy tartja, és az emberiségről tudomást sem véve közel vetődnek hozzá, ezzel szemben a Johnson által feldolgozott álomvilág istenei közelebb állnak az emberekhez annyiból, hogy célzatosan, ártó szándékkal tesznek velük dolgokat (megfigyelhető, hogy alig esik szó a lovecrafti „nagy” panteon tagjairól). Johnson tehát mintegy „lejjebb rángatta” az isteneket is, amitől azonban egyáltalán nem váltak veszélytelenebbé vagy súlytalanabbá.

Tulajdonképpen végig sejteni lehet, hogy nagyjából hová lyukad ki a történet, de kicsit mégis meglepődünk – méghozzá a zárásának, nos, slamposságán, a sok-sok nyitva maradt kérdésen. Utaltam erre föntebb. Az összecsapottság mellett zavarónak, de legalábbis furcsának találtam a hősködő hangvételt is. Leginkább ez az a mozzanat, amely miatt egyfajta feminista, avagy „feministás” nézőpont kikandikál az olvasóra, belecsempészve némi empowermentet a műbe. Én nem szoktam az ilyesmiért rajongani, de miért ne lehetne akár így is írni, ellenben tény, hogy a műnek ez a vetülete is egészen elsikkad a nagy sietség miatt. Ez a kisregény sokkal kevésbé párbeszédalkotás, mint a Red Hook sistergő utálkozására reakcióként íródott Fekete Tom balladája, inkább tekinthető egyfajta továbbgondolásnak. Időnként langyosan megkapjuk, hogy milyen sok férfi szemét, és a fiktív álomvilág tulajdonképpen elég patriarchális, de a mű mégsem irányítja markánsan a figyelmet a nők megkülönböztetésére, hogy úgy mondjam, nem húsba metsző e diszkrimináció jelenlétének az érzete.

Kij Johnson írása igen szép stílusban megírt kisregény, amolyan egydélutános, magával ragadó olvasmány, ha az ember ráér; ábrázolásmódja méltó Lovecraft örökségéhez, a bemutatott világ pedig jóval élettel telibb, mint azt a mestertől megszokhattuk. A cselekmény lezárása azonban temérdek kérdőjelet hagy maga után, nincs kiteljesítve, ezért az olvasó óhatatlanul hiányérzettel teszi le a művet. Ugyancsak felbukkan benne némi odavetett, erőtlen didakticizmus, ami szerintem fölösleges egy Lovecraftra reflektáló írásban.