...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. szeptember 01. 00:58 - Thasaidon

Victor LaValle: The Ballad of Black Tom, Tom Doherty Associates, 2016, e-könyv változat

lavalle_the_ballad_of_black_tom_cover_kicsi_1.jpgLovecraft életének, örökségének legvitatottabb aspektusa az író nem igazán leplezett, ellenben élete végéig megőrzött fajgyűlölete. Nemcsak az irodalomkutatók elemzik (lassan már redundanciába hajlóan), miként búvik meg ez a gondolat művei tartalmában, de a kritikusok is vitáznak arról, hogy egy ilyen szellemiségű írónak milyen elismerés járhat az utókor részéről. A diskurzus egyik csúcspontja (mélypontja) a World Fantasy Award „Howie”-ja körüli kampány és vita, továbbá annak végeredménye volt, melyről magam is kifejtettem az álláspontomat.

Victor LaValle a maga módján szállt be ebbe az eszmecserébe: ötödik önálló kiadványában – mely ősszel a Fumax Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható lesz – újraértelmezte Lovecraft talán legintenzívebben rasszista töltetű novelláját, a Red Hookot. A Red Hook 1925-ben íródott, Lovecraft katasztrofális New York-i tartózkodása idején, és hát az író nem éppen meleg szívvel tapasztalta, mennyi különféle nem angol népcsoport hömpölyög a nagyváros utcáin. A Red Hook (és kevésbé durva kivitelben az Ő) Lovecraft felbőszült kitörése New York (mindenekelőtt etnikai) sokszínűségével és idegenségével szemben. A novellában a természetfeletti gonosz alantas szövetségesei (mert a magas intellektusú ötletgazda mégiscsak a fehér Robert Suydam) a nem árja bevándorlók, akik egyebek között csinos, kék szemű norvég gyerekeket rabolnak nevenincs célokra, és a primitív korokkal való eleven kapcsolatuk révén olyan szörnyű, öröktől való titkokat hordoznak és élesztenek újra, amelyeket a magasan fejlett civilizációk a nyugodt emberi létezés érdekében ellepleznek, elfojtanak több-kevesebb sikerrel. Ez a tömeg alapvetően arctalan massza, nincsenek közöttük személyek, autonóm szubjektumok. LaValle ezzel a technikával fordult szembe. Ahogy a The Black Aethernek adott interjújában fogalmazott, Lovecraft egyáltalán nem ismerte Red Hookot és annak lakóit, emellett a novella vége esztétikai szempontból is pocsék. Kézenfekvőnek tartotta, hogy olyan terepen intézzen bírálatot Lovecrafttal szemben, ahol ő nyilvánvalóan nem mozgott otthonosan.

A két, nagyjából azonos terjedelmű egységre osztott kisregény főhőse a harlemi Charles Thomas Tester, egy húszéves fekete férfi, aki különféle alkalmi munkákból, illetve némi gitárhakniból tartja el magát és idős, haldokló édesapját. A bonyodalom akkor bontakozik ki, amikor hősünk titokzatos felkérést kap, hogy játsszon egy bizonyos Robert Suydam partiján, nem csekély summáért. Tommy Tester először, úgy tűnik, akaratlanul sodródik az eseményekbe, de azért idővel kiviláglik, hogy ő ezt egyáltalán nem bánja annyira, mint azt naiv fejjel gondolhatnánk.

Míg az első egység Tommy Tester nézőpontját közvetíti, addig a másodikban Thomas Malone kerül fókuszba, aki az eredeti Lovecraft-novellához hasonlóan fogékony a természetfeletti tikokra, viszont a Red Hooknál részletesebben követhetjük nyomozását és tépelődéseit a Suydam-ügy rejtélyeit illetően.

A The Ballad of Black Tom gyorsan olvasható, befogadható, élvezetes nyelvezettel megírt írás, ha az ember egy kora délutánon nekiáll, legkésőbb éjszakára nagy eséllyel kivégzi. LaValle jó érzékkel tette pörgőssé a cselekményt. Emellett jól kezeli a természetfeletti rémségeket is, írói tehetségének hála a mű több dermesztő jelenetet tartalmaz, és ezeket LaValle nemcsak kiválóan eleveníti meg lelki szemünk előtt, de olykor ezt egyértelműen Lovecraft legjobb – avagy ha úgy tetszik, legkarakterisztikusabb – pillanatait idézően teszi (például „Malone didn’t realize he’d fainted until the patrolmen were helping him up”).

Természetesen a kisregényben kiemelt jelentőséggel bír a tudatosan tematizált rasszizmus, nem meglepő módon az azt elszenvedők nézőpontjából. LaValle nemcsak a szavak, de a gesztusok segítségével is érzékletesen teremti meg annak légkörét, ahogyan az ember legszívesebben láthatatlanná válna az utcán, és nem akar semmibe sem belekeveredni, mert úgyis ő húzza a rövidebbet. Nehéz megítélni, mert én nem tapasztaltam meg ezt a létet, ráadásul él bennem némi szkepszis a narrativista alapú társadalomkritikával szemben, mindazonáltal könnyen el tudom képzelni, hogy LaValle nagyon is valószerű élményeket ábrázolt Tommy Tester helyzetének bemutatásakor, főleg mivel az 1920-as évekbeli Egyesült Államokban tagadhatatlanul létezett egy olyan intézményi és emberi-társadalmi környezet, amelynek árnyékában kézzelfoghatóan hátrányos volt színesbőrű embernek lenni. Akárhogy is, LaValle szövege messzemenően átélhető.

Érdekes a helyzet Malone ábrázolásával. Tommy Testert LaValle kellő részletességgel mutatja be, az ő esetében tehát az emberi oldalra is mély rálátásunk esik. Ehhez képest Malone-ról, az emberről nem sokat tudunk meg. Az első rész megágyaz a másodiknak, és a Suydam-ügy ez utóbbiban bontakozik ki istenigazából, ami azzal is jár, hogy nem magukra az emberekre, hanem a rejtélyekre és az akcióra helyeződik a hangsúlyt. Tommy Testerrel szinte együtt rezzenünk, amikor amiatt szorong, nem kötnek-e bele, nem toloncolják-e le a buszról, és az apjához való viszony tekintetében is mélyen együttérzünk vele. Ilyesmi Malone esetében nincs, az ő agya sohasem személyes ügyeken kerreg, hanem Robert Suydam sötét titkain és a Red Hookot elárasztó bűncselekményhullámon. Talán bele lehet kötni ebbe a leosztásba, én nem akadtam fenn rajta, a történet így is kerek, egy horrortörténet mércéjével mindenképpen.

LaValle elkerüli azt a hibát, hogy Lovecraft novelláját a feje tetejére állítva Malone-t egyszerűen előítéletes, kőrasszista bugrisnak mutassa be. Kapunk ilyen szereplőt is Mr. Howard, a magándetektív személyében, aki nem válogat az eszközeiben, pláne, ha kisebbséggel van dolga, és persze még korrupt is. LaValle ebből a két figurából kialakíthatott volna egy gyermekded jó zsaru-rossz zsaru párost, de szerencsére ezt a ballépést sem tette meg, eléggé el is vette volna az élét a művet átjáró fő kontrasztnak. Igaz, hogy Mr. Howard a rossz zsaru, Malone viszont legfeljebb semleges zsaru lehet mellette, aki ugyan nem visszaélésszerűen végzi a feladatát, viszont korának szülötte és a korszellemet megtestesítő törvény érvényre juttatója, ezért semmi kivetnivalója nincs példának okáért abban, hogy a törvényszegőket – pláne a fekete törvényszegőket – a járőrök olykor elég fickósan elkalapálják.

A kisregény két központi szereplője tehát Tommy Tester és Thomas Malone, akik közül az egyik hozzáadott alak az eredeti Red Hookhoz képest. Ehhez képest Robert Suydamet nem ismerjük meg közelebbről. Megint csak opcionális, hogy ezt valaki kifogásolhatónak tartja-e vagy sem, szerintem fölösleges hibaként felróni. Suydam a Lovecraft-írásban is a történet távoli katalizátora volt, ez most is így van, a LaValle által bevezetett hangsúlyeltolódás a faji előítéletek másik oldalán állókat és a helyszín ismeretét érinti, mindehhez nincs okvetlenül szükség Suydam perspektívájára.

A The Ballad of Black Tom nyilvánvaló célja mellett is általában nem szájbarágós a faji kérdést illetően. LaValle alapvetően jobb író annál, semhogy egy lealacsonyítóan egyszerű „ártatlan néger vs. kollektíve gonosz fehér társadalom” képletet toljon az olvasó arcába a Lovecrafttal való posztumusz diskurzus leple alatt. A végkifejletnél azonban nem mentesülünk némi didakticizmustól, és olyasmit olvashatunk az események magyarázataként, amivel a meredekebb faji-antirasszista társadalomkritikai elemzésekben találkozhatunk. Nem vagyok biztos benne, hogy erre így feltétlenül szükség volt. Természetesen ötletes gondolatkísérlet, amivel LaValle megspékelte az eredeti cselekményt, de ennek van egyfajta panaszirodásan vádaskodó mellékíze. Tegyük hozzá, van ott egy igen kegyetlen, szimbolikus és a történet keretében nézve eléggé eltalált fordulat is, amelynek szegény Malone felügyelő a szenvedő alanya.

Laird Barron a borítón idézett ajánlóban úgy fogalmaz, a The Ballad of Black Tom kiváló példája annak, hogy a weird fiction mit képes tenni és mit kell tennie. Én nem vagyok biztos abban, hogy a rémtörténet-irodalomnak mindenáron critical race theory-t kell az olvasó arcába nyomnia, persze hogy képes rá, azt eddig is elhitte, akinek van fantáziája. De egyébként LaValle a rémtörténet hagyományosabb funkciói terén sem vall szégyent, magyarán meg tud ijeszteni és képes nyomasztó atmoszférát teremteni. Az ajtóban álló Ma Att, valamint Malone felügyelőnek a könyvtárba való bekukucskálása kimagasló pillanatai az írásnak.

LaValle kisregénye tehát összességében egy jó horroralkotás, bár a zsánert nem fogja fenekestül felforgatni. Tiszteletadás Lovecraft örökségének és élvezhető rémtörténet némi ideológiai felhanggal, ami a végén eléggé erőteljesen kulminál, de nem telepszik rá irritálóan a műre. Különösen azt tekintve, milyen ostobaságok hangzottak-hangzanak el Lovecraftról a mű megjelenése előtt és után is, kifejezetten örülhetünk ennek a kulturális kontextusa nélkül is helyét megálló írásnak, amely tényleg az, aminek LaValle szánta, posztumusz diskurzus Lovecrafttal, illetve az író hagyatékával, méghozzá annak kifogásolható szegmensével. Amolyan diszkrét észrevétel: „Te, Howard, jó gyerek vagy meg minden, de mi, fekák sem a szarból bugyborogtunk fel, és ez nem ennyi, hogy a kisebbségek direkt összetorlódnak a szennynegyedekben, hogy ott árthassanak mindennek, ami fehér”. Nem az év horrorja (ez így visszatekintve azért megállapítható), de egy jól pörgethető alkotás, amellyel a horror és Lovecraft kedvelőinek egyaránt érdemes megismerkedniük.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr3012795212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása