Kedves Olvasó! A jelen bejegyzés tárgyául szolgáló regény esetében nyomatékosan javallom a spoilerriadó komolyan vételét.

Ha finoman akarunk fogalmazni, akkor elmondhatjuk, hogy a brit Leslie Purnell Davies (1914-1988) neve az égvilágon semmit nem mond a magyar olvasók 99%-ának. A maradék 1%-nak puszta jóhiszeműségből előlegezem meg az állítás ellenkezőjét, hiszen nem rendelkezem beható ismeretekkel honfitársaim olvasottságát illetően, így nem vonhatok le drasztikus következtetéseket. Amellett, hogy a legváltozatosabb munkákat végezte élete során (volt gyógyszerész, szemész, festő, dohányárus, ajándékbolt-tulajdonos), Davies nevéhez több mint húsz regény fűződik. Ezek leginkább a sci-fi-beütéses thriller-krimi kategóriába sorolhatók (jó kis kategória, igaz-e?), a bennük felbukkanó titokzatos, hovatovább félelmetes motívumok miatt azonban a misztikus horrorirodalom kedvelőinek figyelmére is érdemesek. Davies műveiben visszatérő elemet képeznek a tudat működésével kapcsolatos legkülönfélébb rejtélyek, megmagyarázhatatlan fordulatok. Azt hiszem, Philip K. Dick rajongói különösen élveznék Davies munkásságát, egy Dick-kedvelő (aki silány szóviccet vél kiolvasni a kifejezés mögött, érezze magát borzalmasan valagba rúgva) barátommal folytatott beszélgetésből legalábbis ez derült ki (személy szerint nem olvastam Dicket).

L. P. Daviesről először Joshi The Evolution of the Weird Tale című opusát olvasva értesültem, és már akkor eltökéltem, hogy így vagy úgy, de mindenképpen beszerzem – egyebek mellett – a szerző The Paper Dolls című munkáját, melyben egyetlen elme egy négyes ikerkupac (hisz mégsem írhatok „pár”-t) tagjaiban ölt testet. E cél most a szemem előtt lebeg, mi több, az értekezés újraolvasása során kiegészült a The Shadow Before című regénnyel is. Sajnálatos módon Davies munkái fájdalmasan nehezen hozzáférhetők, mert nemigen adják ki őket újra (vagyis nem pusztán azért nyavalygok, mert ma reggel sem hozta az ágyamba ezüsttálcán egy fekete harisnyás, félmeztelen gótmetálos lány). A What Did I Do Tomorrow? című regénnyel szerencsém volt, mert kapható az Amazonon, ráadásul vadiúj formában, a Trashface kiadó Alternative Modern Classics sorozatának részeként. Azelőtt 1973-ban adták ki utoljára.

A regény visszaemlékezésekkel kezdődik, melyek során a főhős, Howell Trowman élete egyes emlékezetes pillanatait idézi fel. A következő pillanatban a fiút iskolája teraszán mélázva látjuk. Howell egy gyógyszeripari nagyvállalat “self-made” vezérigazgatójának érettségi előtt álló fia, egyúttal a cég várományosa. Anyja azt szeretné, ha gimnázium után egyből dolgozni kezdene a cégnél, apja ellenben azt, ha az orvosi egyetemen tanulna tovább, és annak befejeztével csatlakozna a vállalathoz. Az egy agyvérzésen már átesett öreg mindkét döntést megsínylené: az első esetben felidegesítené magát, amiért fia nem az általa kijelölt utat követi, a második esetben pedig továbbra is egymaga viselné minden döntés terhét. Howell e dilemmáját beszéli meg legjobb barátjával, Martin „Mick” Debroyjal, aki egyben a Trowman vállalat ősellensége, a Solmex vezérigazgatójának a fia. Időközben többször is déjà vu érzése támad. Miután Mick távozik, Howell magára marad gondolataival, problémáival, és egy székbe roskadva azt kívánja, bár a jövőbe láthatna, hogy megtudja, melyik döntés lesz a helyes.

Vágya hamarabb beteljesül, mint azt gondolná. A következő pillanatban egy teljesen ismeretlen, irodának tűnő, üres szobában találja magát. Innét rögvest kilépve lassacskán kideríti, hogy öt évvel előbbre röppent az időben, anélkül, hogy a közben eltelt eseményekről a legapróbb emlékmorzsája is volna. A ruhája zsebében lapuló tárcában egy cetlire talál, amely egy érkezéséhez képest nemrég megismert lányhoz, Christinához vezeti. Előadja neki a történetét – tehát szerencsére nem kell hosszú oldalakon, fejezeteken keresztül szenvednünk a különféle erőltetett magyarázkodási kísérletek miatt –, a lány pedig hajlandó elhinni neki, hogy komolyan gondolja, amit mond.

Ketten együtt kiderítik, hogy Howell egy szegényes külvárosi lakásban lakik, melyet Mickkel közösen bérel, utóbbi szobájából azonban csaknem mindent eltüntettek, ami közvetlenül lakójára utalhatna. Kiderült továbbá, hogy Howell a Solmexnek dolgozik, meglehetősen alacsony beosztásban – mely utóbbi mellesleg Howell olcsó öltönyéből és autójából is sejthető –; valamint az is, hogy nyugtatókat szed.

Howell elképzelni nem tudja, miért nem lakik gazdag családjánál, és miért dolgozik az „ősellenségnek”. Úgy dönt, titokban beoson eredeti otthonába, remélve, hogy talál némi segítő nyomot. Nagynénje azonban lefüleli, és noha nem árulja be a család többi tagjának, tőle eddig ismeretlen hevülettel, hovatovább haraggal hajtja el. Ezt követően iskolatársánál, Andy Brettnél próbálkozik, akinek ő maga kuncsorgott ki egy munkát apjától, a férfi azonban még dühösebben kergeti el. Howell – barátainak, jelen esetben csak Tinának „Howie” – döbbenten konstatálja e reakciókat, és elképzelni sem tudja, mit követhetett el. Csupán annyi derül ki egy segítőkész szomszéd révén, hogy Micket holtan találták Howell eredeti otthonának garázsában, és ő volt az első számú gyanúsított, de bizonyítékok hiányában megszüntették a nyomozást.

Kedélyállapotán ez az információ mit sem javít, miként az sem, hogy két alkalommal is meg akarják ölni, és minden esetben azzal csalogatják a félreeső helyszínre, hogy tudják, mi a problémája, és tudnak neki segíteni. Először egy szűk sikátorban ússza meg hajszállal, hogy halálra gázolják, másodszor pedig egy romos épület pincéjébe zárják – a jelek szerint fölöttébb amatőr módon.

AZT HISZEM, MÉG NEM KÉSŐ SZÓLNI, HOGY SPOILER KÖZELEG

Egy újabb, elszánt próbálkozást követően sikerül rábírniuk Andyt, hogy hallgassa meg Howell mondandóját. Andy végül kötélnek áll, ám sok érdemi segítséget nem bír nyújtani. Helyette elhívja a társaság jelenlegi vezetőjét, Wilf bácsit, Howell nagybátyját. Rövid tanácskozás után Wilf felajánlja Howellnek, hogy elviszi egy darabon. Amikor kettesben ülnek a kocsiban, előad egy hosszas monológot. Eszerint érettségi után Howell egyből munkát vállalt apja cégénél. Rövidesen valaki üzleti titkokat kezdett szivárogtatni a Trowman társaságtól a Solmexnek. Sosem derült ki, ki a spicli, de tény, hogy amikor Howell kilépett a cégtől, a kémkedésre utaló jelek is megszűntek. Két potenciális gyanúsított volt, az egyik maga Howell, a másik Andy. Wilf bácsi beszámolója szerint Howell megneszelte, hogy Andy a valódi bűnös, ráadásul „ügyfele” nem volt más, mint Mick. Ekkor Howellnek érthető módon kissé elborult az agya. Mi történt, mi nem, azt nem lehet tudni, de tény, hogy Wilf bácsi látta Howellt dühtől remegve bemenni abba a házba, ahol Mick is tartózkodott, majd egy jól megtömött zsákkal a hátán jött ki. Ekkor kocsiba pattant, a Trowman-lakba hajtott, és nem sokkal ezután telefonált a rendőrségnek. Az egész történet implikációja természetesen az, hogy Howell gyilkos, és csak a szerencsés körülményeknek köszönhető, hogy nem ül rács mögött.

A történet azonban nem itt ér véget; Davies csavarint egy kicsit a végkifejleten. Hazaérve Howellt egy tagbaszakadt, kopasz, valamint egy deres hajú, idősebb férfi várja. Ezek a másodperc törtrésze alatt elkábítják Howellt, aki abban az irodában eszmél fel, ahol „érkezésekor” is ébredt. Rövidesen kiderül, hogy a kopasz ember valójában pszichológus, akinek a hipnózis a specialitása. A vele folytatott diskurzusból a következő tények kristályosodnak ki.

Kétségtelen, hogy spicli volt a Trowman cégnél. Ez a spicli gyanús módon épp akkor kezdett el tevékenykedni, amikor Howie munkába állt. Apja tudta, hogy nem ő az, ellenben mihamarabb le kellett leplezni a valódi kémet. Atya és fia azt a tervet ötlötték ki, hogy egy látványos jelenettel öriharit mímelnek, majd Howie munkába áll a Solmexnél. A terv több mint könnyen működött, mindazonáltal érdekes módon a szivárogtatások is megszűntek Howie távozásával, ami finoman szólva nem terelte el róla a gyanút a többi Trowman-alkalmazott szemében. A feszültség sem Howellt, sem apját nem kímélte. Miközben az előbbi nyomra bukkant Mick pénzzel dugig tömött aktatáskája képében, utóbbi nem bírta a gyűrődést, és meghalt, mielőtt bármi konkrétra fény derült volna. Nem kell külön hangsúlyozni, mennyire súlyosbította ez Howell helyzetét, akinek időközben nyugtatókra volt szüksége. Egy elcsípett telefonüzenetből rájön, hogy Debroy tartotta a kapcsolatot a spionnal. Természetesen éktelen haragra gerjedt legjobb barátja iránt, azonban a gyilkosságot nem ő követte el. Howellék garázsában Debroy véres sálját rejtegették, nem véletlenül: Wilf bácsi végzett vele. Ő szivárogtatott Micknek, és akkor ölte meg, amikor az idős Trowman halála és Wilf bácsi hatalomátvétele után a fiatalember zsarolni kezdte őt.

SPOILER VÉGE

Nos, ügyesen megírt, furmányos olvasmánnyal állunk szemben. Noha harmadik személyű narrációban íródott a mű, a narrátor nem mindentudó, hiszen csak annyit tudunk meg, amennyit a főhős is. A regény két okból is kriminek tekinthető. Egyrészt természetesen meg kell tudni, ki ölte meg Micket. Ez klasszikus nyomozási, nyomelemzési folyamatot igényel; ami azt illeti, túl sokból nem is részesülünk e vonatkozásban, hiszen viszonylag későn tudjuk meg, hogy az ő megölése az egyik nagy fekete folt a főhős múltjában. Másrészt azonban sokkal fontosabb, hogy Howellnek a saját múltjában is kutakodnia kell, és itt kerül igazán előtérbe az a fajta krimijelleg, amellyel Poe The Murders in the Rue Morgue című novellájában is találkozhatunk: a főhős elsősorban kérdezősködik és összerakja a rendelkezésre álló információkat. Veszélyes szituációkba aránylag kevésszer, mindössze kétszer keveredik, és ezeket is viszonylag könnyen megússza, egyébként pedig – a kiesett múlt mellett – leginkább az szembeötlő számára, hogy rokonsága nyilvánvalóan irtózik, de a közelében élők is ódzkodnak tőle.

Nem tudom, ki hogy van vele, de személy szerint mérhetetlenül örültem neki, hogy a hirtelen ismeretlen környezetbe és időbe került Howell nem állt neki fogyatékoshoz illően hantázni, nem kezdte el holmi agyatlan, másodosztályú vígjátékba illően eltitkolni az emberek előtt, hogy fogalma sincs, hová került, hanem egyből megosztotta sejtését az első emberrel, aki az ismeretlen múlt egy szemernyi információtöredéke alapján ismerte őt. Persze reálisan gondolkodva óriási mázli kell hozzá, hogy ilyen helyzetben ne röhögjék képen az embert, ha a Howelléhez hasonló mondandóval áll elő, én a jelen esetben mégis az irrealitást helyeztem előnybe az idióciával szemben. Szerencsére Tina megértő típusnak bizonyult, és ha Howell időugrásos teóriáját nem is vette komolyan, annyit elhitt, hogy Howell, őszintén gondolja, amit gondol, és segített neki az ügy végére járni. Szeretnivaló, kicsit anyáskodó természetként mutatkozik be az olvasó előtt; önzetlensége különösen óvatosságra intő korunk tükrében üdítő. Természetesen össze is jöttek a könyv végére, de a szerző javára legyen mondva, semmiféle posványos románc nem rondít bele a műbe.

Nyomatékosan kiemelendő, hogy látványos akciókra nem érdemes számítani Davies regényében. Ami azt illeti, Howell egészen meglepő nyugalommal viseli sorsát. Amikor egyik pillanatról a másikra öt évvel későbbi önmaga bőrében találja magát, majdhogynem képtelen hidegvérrel veszi tudomásul helyzetét, és az utcáról kilépve sem esik pánikba. Érzései helyett sokkal több hangsúly esik a helyzetelemzésre. Bizonyosan „britesebb” ettől a regény, és különösebben nem is nehezményezem ezt az attitűdöt, de talán érthető, ha az extrém körülmény e hűvös lereagálását némi szemöldökfelvonással konstatálja az átlag olvasó.

Szintén hiányzik az akció kiváltotta feszültség: noha elég dinamikusan kerülnek elő a nyomok Howell múltját illetően, nincs semmiféle harci jelenet, ahol látványosan megpróbálják kiiktatni a főhőst, vagy efféle. Ennek ellenére az olvasóban nem támad hiányérzet, hiszen a rejtély fokozatos feltárulása kárpótolja mindenért. Az egyik legizgalmasabb pillanat szerintem az, amikor markánsan érzékletessé válik, hogy a helyzetéről szinte mit sem tudó Howell nem bízhat senkiben. Ekkor két személy segíti őt: Tina, és a szomszéd lakásban élő Pete, akitől a címlapokra került Debroy-gyilkosságról értesül. Egyszer csak Pete bejelenti, hogy vissza kell mennie dolgozni, majd hamarosan Tina is hazaindul, és az olvasó önkéntelenül is megborzong, hiszen az adott helyzetben nem lehet tudni, nem Howell tőrbe csalására játszik-e valamelyikük – esetleg mindkettejük. Véleményem szerint ez a jelenet érzékelteti leghatékonyabban a tulajdonképpen ismeretlenbe keveredett Howell elkerülhetetlen kiszolgáltatottságát.

Fellelhető a műben egy érdekes visszatérő gondolat: Howell rendre elgondolkodik rajta, jövőbe csöppenése vajon nem tudatos célzattal történt-e, nevezetesen azért, hogy megismerje saját jövőjét, és a látott gondokból tanulva a tizenkilenc éves jelenébe visszakerülve helyesen döntsön a pályaválasztás során. Ez a lehetőség persze komoly kérdéseket vet fel, melyeket a főhős röviden meg is vitat Christinával. A történet folyamán semmi nem utal efféle célzatosságra, Howell mégis kitart annak lehetősége mellett. A dolog természetéből fakadóan e szál továbbszövésére nem volt módja az írónak, én mindazonáltal sajnálom, hogy nem ment el a regény kifejezetten a tudatos beavatkozás lehetőségének feszegetésébe.

Summa summarum, olyan regénnyel van dolgunk, amely távol esik a természetfeletti horrortól, melynek e blogot alapvetően szentelem, a rejtélyes időugrás miatt azonban a mű szerintem belefér a keretbe. Davies jóféle múltfejtegetős alkotással ajándékozta meg olvasótáborát. A főszereplő hidegvére a szokatlan helyzet értékelése során olykor irreálisan angolos, és a szerző helyenként olyan információt is az olvasó szájába rág, amelyet magától is kitalált volna a körülmények alapján, de ezen apróságoktól eltekintve izgalmas történettel van dolgunk, amelyben magára a rejtélyre és annak felfedésére helyeződik a hangsúly, kevéssé a „külsődleges” látványelemekre; mindezt az angolszász „titokzatos” irodalom egy méltatlanul elfeledett szerzőjének tollából. Rá kell hangolódni, de szerintem kár kihagyni.