Shirley Jackson életművének csak csekély hányada sorolható a természetfeletti horror fogalomkörébe. Jómagam először a The Bus című, kellemes novellát olvastam tőle. A The Haunting of Hill House-t, amennyire én láttam, a szerző legjelentősebb művének tekintik a kritikusok, melynek alapján elmondható, hogy a „kasszasiker” ez esetben találkozik a minőséggel.

Dr. John Montague a természetfeletti jelenségeket kutatja, ennek apropóján kísérleti céllal kiszemeli a Hill House néven ismert, az 1880-as évek során épült, a cselekmény idején mintegy nyolcvan éves házat, mely kétes hírnévnek örvend a környékbeliek körében. A mindenféle nyilvántartásokból összeszedett, a paranormálissal így vagy úgy kapcsolatba került egyénekről vezetett lajstromáról az alkalmatlanokat kiszűrve levelet küld tizenkét személynek, annyit említve, hogy a házhoz kapcsolódó mendemondák kutatásáról lenne szó. A tizenkettőből négyen válaszolnak, közülük ketten meg is jelennek a kijelölt időpontban, a megjelölt helyen.

E kísérlet szolgáltatja a regény keretét. A főhős azonban egyértelműen Eleanor Vance, a harminckét éves, egyedülálló nő, aki barátok és társ nélkül éldegél a nővérével és annak barátjával egy házban. Dr. Montague levelét lehetőségként fogja fel, és postafordultával válaszolt rá, mivel meggyőződése volt, hogy „valami történni fog”, ami kimozdítja őt tespedt állapotából. Így hát elemeli a nővérével közös tulajdonukban álló autót, és elhajt Hill House-hoz.

Az életvidám Theodora – aki nem használja a vezetéknevét, így mi sem tudjuk meg – a második résztvevő. Ő egy túlhevített baráti veszekedéstől indíttatva jelenik meg Hill House előtt. A harmadik résztvevő, az aranyifjú Luke Sanderson jelenléte már valamelyest kézenfekvőbb: nagynénje, Hill House tulajdonosa csak azzal a kikötéssel egyezett bele a kísérlet lefolytatásába, ha valaki a rokonságából figyelemmel kíséri. A negyedik résztvevő maga Dr. Montague.

Az egymás után érkező résztvevőket Mr. Dudley, az arrogáns modorú gondnok fogadja a kapunál, majd Mrs. Dudley, a búsképű, bevett sallangokat gépiesen ismételgető házvezetőnő kalauzolja el őket szobáikba. Mindannyian különösnek érzik a hatalmas épületet, főleg Eleanor, akinek megérzése azt sugallja, hogy jobb volna távozni.

Lassacskán kezdetüket veszik a házban a különös események. Az első dolog, ami mindenkinek feltűnik, az, hogy az ajtók rendre becsukódnak. A lakók felfigyelnek rá, hogy az épület architektúrája abnormális: minden fal a várthoz képest egy picit ferdébben áll, és noha kívülről nem látszik, ez olyan meghökkentő eredményeket produkál, mint például azt, hogy az ablakából kitekintve Eleanor nem látja a toronyépületet, amelyet normális esetben kellene. Szintén a ház kifordított architektúrájának az eredménye, hogy könnyű – túlságosan is könnyű – eltévedni benne.

Némi unszolásra Dr. Montague elmeséli a lakóknak a ház történetét, legalábbis annak egy szeletét: Hill House-t az 1880-as években emeltette egy mágnás, bizonyos Hugh Crain aki feleségével és két lányával ideköltözött. A feleség meghalt, és hamarosan két további követte. Hugh erre kiköltözött a házból, majd a pártában maradt idősebb leány költözött vissza, aki aztán egy helyi parasztlányt is felvett maga mellé lakótársnak A két nővér sokat marakodott az ingatlan fölött, majd az idősebbik halálával a fiatalabb lány és a lakótárs folytatta a cívódást. Végül a lakótárs ismeretlen okból felakasztotta magát a toronyban.

SPOILER

A félelmetes jelenségek eszkalálódnak. Eleanor és Theodora több alkalommal szörnyű dörömbölést hall a folyosó, majd ajtajuk felől. Az egyik földszinti folyosó falára krétával a következő feliratot írták: SEGÍTSÉG ELEANOR SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG. A tettes személye ismeretlen, csak Luke járt arrafelé, aki azonban váltig tagadja a kétségkívül morbid viccet. Nem sokkal ezután Theodora ágyát és ruháit vérben találják, és valakik az ágytámla fölé a falra hasonló üzenetet írtak vérrel. A személyi feszültség is fokozódik, elsősorban azért, mert Theodora Eleanort vádolja a tett elkövetésével.

Időközben megérkezik a doktor ingerlékeny, házsártos felesége is egy Arthur nevű férfi kíséretében (akiről nem tudjuk meg, pontosan milyen kapcsolat fűzi a Montague-házaspárhoz). A nő szintén nekiáll méréseket végezni egy „planchette”-nek nevezett műszer segítségével – háromszögletű táblaféleség egy tartószerkezetre erősített íróeszközzel, amely „beüzemelve” lejegyzi a túlnanról jött üzeneteket –, és másnapra születik is némi eredmény: a sok fölösleges információ mellett többször előkerülnek az „Eleanor”, „Nellie”, „Nell” szavak.

A cselekmény akkor éri el a csúcspontját, amikor Eleanor, valami gyerekdal-féleséget hallva, elindul a toronyba, azon belül is a könyvtárba, majd felmegy az ott található csigalépcsőn, a padlásszoba felé, mely a parasztlány öngyilkosságának színhelyéül szolgált; közben mintha a ház egykori népével játszott volna. Végül sikerült lehozni őt a lépcsőről. A társaság az esetet követően egyértelműen arra az álláspontra jut, hogy Eleanornak el kell hagynia Hill House-t. Ő azonban nem hajlandó erre, és amikor beül a kocsijába, teljes sebességgel belehajt egy fába. Az incidens hatására a társaság elhagyja a házat.

SPOILER VÉGE

Shirley Jackson írása legalább annyira hat lélektani regénynek, mint kísértettörténetnek. A mű javarészét nem a természetfeletti jelenések és azok megvitatása teszi ki, hanem a kísérletben résztvevők, mindenekelőtt Eleanor tevékenysége. Egyes furcsa események természetfeletti jellege ráadásul vitatható: például igaz, hogy az ajtók rendre becsukódnak, azonban ez éppúgy magyarázható a rossz dőlésszöggel, mint a ház abbéli tudatos szándékával, hogy elszigetelje egymástól a vendégeket. Végtére is világosan kiderül a mű során, hogy a ház architektúráját építtetője kifejezetten megtévesztőnek szánta; az alaprajz rendellenességéből, a szobák furcsa elrendezéséből könnyű arra következtetni, hogy az ajtók dőlésszögét is szándékosan alakították úgy, ahogy. A fali krétafeliratot akárki odafirkanthatta. Amikor Eleanor félálomban egy kezet fog, melyről azt hiszi, Theodoráé, de kiderül, hogy nem, bármennyire is a mű egyik legrémisztőbb jelenetéről van szó, csak az olvasó értelmezésétől függ, vajon valódi kísértet jelent-e meg nála, vagy csak elméje űzött vele játékot, mely nem utolsósorban a ház hírnevének tudható be.

Másfelől azonban akadnak olyan esetek is, melyek természetfeletti jellege – legalábbis a regény fiktív keretei között – nehezen tagadható. Ilyen például a dörömbölés, melyet többen is hallanak, valamint a Theodora szobájában talált vér, melynek hamis voltát bizonyára bárki könnyen felfedné, mégsem teszi senki. Összességében mégis elmondható, hogy nem önmagában a természetfeletti adja a regény központi témáját, amit a vitathatóan természetfeletti jelek létén túl az is alátámaszt, hogy a szereplők kevés időt fordítanak a rendkívüli tapasztalatok megvitatására.

A házat körbevevő legendárium, a rideg, fojtogató atmoszféra, mely a puritán Hugh Crain nevelési módszereit övezi, a házhoz kapcsolódó viszálykodás és öngyilkosság mind kiváló kísértetcsalogató, ám ezek csak keretet adnak az Eleanorral történt események számára. Eleanor élete tartalmatlannak és céltalannak tűnik. A szerző Bierce-et meghazudtolóan metsző cinizmussal jellemzi helyzetét, amikor azt írja róla, „[a]nyja halálát követően a nővére volt a világon az egyetlen személy, akit szívből gyűlölt” (“[t]he only person in the world she genuinely hated, now that her mother was dead, was her sister”). Ez a mondat többszörösen is riasztó képet fest Eleanorról. Már önmagában az szokatlan, hogy valaki legközelebbi rokonaihoz viszonyuljon ilyen negatív érzelmekkel. Ez azonban akkor válik különösen pikánssá, ha tekintetbe vesszük, hogy azt a nővérét utálja ennyire, aki egyébként megosztja vele az otthonát.

Ugyancsak fokozza e mondat erejét, ha kontrasztba állítjuk az Eleanor anyjához kapcsolódó információval. Eleanot tizenegy évig ápolta magatehetetlen anyját. Emiatt nincs barátja, elidegenedett a világtól, és „nem tudott felidézni egyetlen igazán boldog pillanatot sem felnőttkorából” (“[s]he could not remember ever being truly happy in her adult life”). Noha az ember azt gondolná, a tehetetlen szülő ápolása valamilyen szempontból felemelő, de legalábbis morális szempontból dicséretes, itt nyomokban sem található efféle utalás: az anya puszta nyűgnek tűnik lánya nyakán. Egyetlen öröksége az, hogy Eleanor sivár tespedtségbe süpped, és kialakul a fentebb említett sültgalamb-váró attitűdje.

Közben a maga módján Eleanor is átveszi azt a fajta „élősködést”, amivel anyja az ő életét tönkretette. A regény elején láthatjuk, hogy nővérével él együtt, noha az már férjezett, és egy gyerekük is van. A mű vége felé pedig azt kéri Theodorától, hogy fogadja be őt magához, és lakjanak együtt. Ekkor hangzik el a mű talán legmegrendítőbb mondata is Eleanor szájából: „[e]ngem soha, sehol nem láttak szívesen” (“I’ve never been wanted anywhere”). Tulajdonképpen mintha befogadásra várna magától Hill House-tól is. Ugyanakkor az önálló életvitelre való képességnek jóformán a legapróbb morzsácskáját sem mutatja. Mintha anyja a magatehetetlenségével nevelte volna: az anya fizikailag volt képtelen gondoskodni saját magáról, Eleanor lélekben alakult ilyenné. Két meghatározó mozzanat mutatható ki, amikor mégis úgy tűnik, Eleanor saját kezébe veszi sorsát. Az első az, amikor nővére kifejezett tilalma ellenére elemeli közös autójukat, hogy Hill House-ba utazzon vele. Ez a tett egyébként nemcsak azért rendkívüli, mert szembeszegül nővére akaratával, hanem azért is, mert még sosem vezetett egyedül ilyen messzire.

KHM, TULAJDONKÉPPEN ITT IS SPOILER VAN

A második fontos mozzanat az, amikor Eleanor szántszándékkal nekihajt a fának: „Tényleg megteszem, gondolta, miközben egyenesen a feljárókanyar mellett álló, óriási fának kormányozta az autót. Tényleg megteszem, most végre mindezt tényleg magamtól teszem; ez én vagyok, és tényleg, tényleg, tényleg magamtól teszem” (“I am really doing it, she thought, turning the wheel to send the car directly at the great tree at the curve of the driveway, I am really doing it, I am doing this all by myself, now, at last; this is me, I am really really really doing it by myself.”). Azonban nem ez a legutolsó gondolata. Közvetlenül azelőtt, hogy belecsapódna a fába, a következőt gondolja: „[m]iért csinálom ezt? Miért csinálom ezt? Miért nem állítanak meg?” (“Why am I doing this? Why am I doing this? Why don't they stop me?”) Nem állapítható meg bizonyossággal, kik azok az „ők”, valószínűleg a kísérlet többi résztvevőjére gondol, esetleg a szellemgyerekekre, akiknek futkosását a házban akkor is hallani véli, amikor a gázpedálra tapos. Akárhogy is, élete legeslegutolsó pillanatában Eleanor megint mintha más segítségére várna, és szerintem e motívum révén a szerző gyilkos iróniával csavart egyet a mű végén.

OKS, VÉGE

A regény során Eleanor sokszor elismétel egy Shakespeare-idézetet, mely így szól: “journeys end in lovers meeting”. Az idézet a Vízkereszt vagy amit akartokból származik, egész pontosan a második felvonás, harmadik színből. A bohóc szerelmes nótájában tűnik fel; Lévay József fordításában így szól, „[s]zeretőké a nap vége”, Radnótiéban „[ö]sszefut a két út vége [ti. a dalbeli szerelmeseké]”, Nádasdyéban „egy útra lépnek, kik szeretnek”. Sejtésem szerint ez a sorocska Eleanor ama vágyát szimbolizálja, hogy végre történjen vele valami, ami kimozdítja poshadt állapotából; illetve Eleanor és Hill House „egymásra találását”, habár ez utóbbit nem érzem annyira találónak, mert az őközöttük fennálló kapcsolat, valamint a szerelmesek viszonya nehezen rendezhető analógiába.

Figyelmet érdemel az is, hogy eleinte Eleanor sem vonzódik Hill House-hoz. Miután beengedik a külső kapun, kilép, és szemben találja magát az épülettel, a következő leírást olvashatjuk: „[a] ház gonosz volt. Megborzongott, s a szavak akadálytalanul áramlottak elméjébe, mialatt azt gondolta, Hill House gonosz, beteg; tűnj el innen azonnal” (“The house was vile. She shivered and thought, the words coming freely into her mind, Hill House is vile, it is diseased; get away from here at once”). Nem sokkal később még mindig ezt olvashatjuk: „[v]issza kellett volna fordulnom a kapuban, gondolta Eleanor. A ház láttán szörnyű görcsbe rándult a gyomra, és a ház tetőzetét kémlelve hiábavalóan igyekezett azonosítani, bármiféle rossz lakozzék alatta; (…) de legfőképpen félt, s egyre csak az egészségtelen hangot hallotta, mely azt suttogta elméjében: tűnj el innen, tűnj el” (“I should have turned back at the gate, Eleanor thought. The house had caught her with an atavistic turn in the pit of the stomach, and she looked along the lines of its roofs, fruitlessly endeavoring to locate the badness, whatever dwelt there; … and beyond everything else she was afraid, listening to the sick voice inside her which whispered, Get away from here, get away”). Ehhez képest a negyedik fejezet elején már azt furcsállja Eleanor, hogy hosszú évek óta Hill House-ban sikerült először valóban kipihennie magát alvás során. A második reggel során, mely Hill House-ban érte, már kifejezetten boldognak érezte magát, és fokozatosan kialakul az az érzése, hogy a ház lakói rá várnak, az ő segítségét kérik. Még később, a hetedik fejezet szintén hasonló boldogságon érhetjük a főhősnőt. Olybá tűnik, mintha Hill House kihasználná Eleanor elhagyatottságát, és fokozatosan „becserkészné” őt, aminek egyik megnyilvánulása a nő fokozódó boldogsága. A ház ily módon – a kísértetház-történetekben nem először, és nyilván nem is utoljára – maga is egyfajta élőlénnyé avanzsál.

A ház élőlény-jellegét erősíti meg a szerző jellemzése is, mely a teljes regényt keretbe foglalja. A mű nyitó bekezdése a következőképp szól:

„Élő szervezet képtelen sokáig fennmaradni a megmásítatlan valóság körülményei között; egyesek szerint még a pacsirták és a lombszöcskék is álmodnak. Hill House nem volt egészséges: dombjai lábának támaszkodva, magányosan állt, sötétséget rejtve; nyolcvan esztendeig állt így, s talán ugyanígy áll további nyolcvan esztendeig. Benne a falak egyenesek maradtak, téglái simán illeszkedtek, a padló szilárdan nyugodott, az ajtókat előrelátóan becsukták; zavartalan csönd nehezedett Hill House deszkáinak, köveinek, s bármi sétált odabent, egyedül sétált.”

“No live organism can continue for long to exist sanely under conditions of absolute reality; even larks and katydids are supposed, by some, to dream. Hill House, not sane, stood by itself against its hills, holding darkness within; it had stood so for eighty years and might stand for eighty more. Within, walls continued upright, bricks met neatly, floors were firm, and doors were sensibly shut; silence lay steadily against the wood and stone of Hill House, and whatever walked there, walked alone.”

A regény záró bekezdése címszavakban ismerteti a megmaradt szereplők további sorsát, majd a következő részletet emeli be az első bekezdésből minimális változtatással:

„Maga Hill House, nem lévén egészséges, dombjai lábának támaszkodva, magányosan állt, sötétséget rejtve; nyolcvan esztendeig állt így, s talán ugyanígy áll további nyolcvan esztendeig. Benne a falak egyenesek maradtak, téglái simán illeszkedtek, a padló szilárdan nyugodott, az ajtókat előrelátóan becsukták; zavartalan csönd nehezedett Hill House deszkáinak, köveinek, s bármi sétált odabent, egyedül sétált.”

“Hill House itself, not sane, stood by itself against its hills, holding darkness within; it had stood so for eighty years and might stand for eighty more. Within, walls continued upright, bricks met neatly, floors were firm, and doors were sensibly shut; silence lay steadily against the wood and stone of Hill House, and whatever walked there, walked alone.”

Vagyis egy, ha nem is kortalan, de hosszú életet élt, és hosszú életre számítható lénnyel találkozhatunk Hill House „személyében”, mely türelmesen kivárja áldozatát: a keretes szerkezet gondoskodik róla, hogy az olvasó érezze, Eleanor, valamint Dr. Montague egész kísérleti személyzete a ház hosszú történetének pusztán múló tüneményei. A leírásból ráadásul az tűnik ki, hogy a ház nemcsak él, de kifejezetten jó állapotnak örvend: nincs szó omladozó vakolatról, lehullott cserepekről, kitörött vagy bedeszkázott ablakokról, arasznyi porrétegekről és méteres pókhálókról, ellenkezőleg: a jól illeszkedő téglák és a szilárd padló azt igazolják, hogy Hill House nincs elhanyagolva, és ezt a sejtelmet megerősíti, hogy tényleg van, aki karban tartja, takarítja.

Azt, hogy a ház nemcsak él, de gonosz is, jól igazolja a második fejezet Lovecraftot idéző nyitánya, melyben ismét maga a szerző adja értésünkre, miként értékeljük e nem mindennapi karaktert:

„Emberi szem képtelen kiszúrni a szögek és az elhelyezkedés gyászos összecsengését, melytől a ház első látásra gonosznak tetszik, mégis, a tébolyult elrendezés, a rosszul beállított szög, a tető és az égbolt csapodár illeszkedése valamiképp a kétségbeesés színterévé torzította Hill House-t; rémességét csak fokozta, hogy Hill House homlokzata ébernek tűnt, üres ablakai szorgosan figyeltek, párkányzat-szemöldöke leheletnyi örömöt sejtetett. (…) A házból hiányzott minden kellem, nem lakhatásra tervezték, emberek, szeretet, remény számára mostoha hely volt. Ördögűzéssel nem változtatható meg egy ház arculata; Hill House változatlan marad, amíg le nem rombolják.”

“No human eye can isolate the unhappy coincidence of line and place which suggests evil in the face of a house, and yet somehow a maniac juxtaposition, a badly turned angle, some chance meeting of roof and sky, turned Hill House into a place of despair, more frightening because the face of Hill House seemed awake, with a watchfulness from the blank windows and a touch of glee in the eyebrow of a cornice. … It was a house without kindness, never meant to be lived in, not a fit place for people or for love or for hope. Exorcism cannot alter the countenance of a house; Hill House would stay as it was until it was destroyed.”

Érdekes módon a regényből nem kapunk csalhatatlan nyomokat arra nézvést, vajon mi tette ennyire gonosz hellyé Hill House-t. Pedig a kérdés könnyedén adja magát, és úgy tűnhet, a választ nem az emberi tényezőkben kell keresnünk, de legalábbis nem a házban végbement halálesetekben, hiszen itt arról van szó, hogy a ház eredendően gonosz, annak „született”, nem pedig „azzá tette” valamiféle rémtett. A válasz azonban elmarad, Hill House gonoszsága az a priori szférákba vész.

Nagyon érdekes, hogy bizonyos szempontból Eleanor tűnik a mű legkézzelfoghatóbb kísértetének. Ez többféleképpen indokolható. A legegyszerűbb magyarázat kétségkívül az, hogy Eleanor amolyan „kísértetlétet” él mindennapjaiban, hiszen szeretet, elszántság nélkül tengeti életét Hill House előtt, csodára várva. Azonban a mű vége felé is úgy tűnik, mintha egyre „láthatatlanabbá” válna. E folyamat egyik manifesztációja a jelenet, amikor Eleanor Theodorával és Luke-kal lesétál a patakpartra, majd gyermekhangokat hall, és a nyomukba ered, ám eközben Theodora és Luke szándékosan elmaradnak mögötte, feltételezhetően enyelgési célzattal. Eleanor neheztel rájuk ezért, és azzal vádolja őket, hogy róla sugdolóztak. Ezután a házban rejtőzködve Eleanor több beszélgetést is kihallgat, nevezetesen Theodoráét és Luke-ét, Arthurét és Dr. Montague-ét, valamint Mrs. Montague-ét és Mrs. Dudley-ét. Az olvasónak a három egymást követő jelenetet olvasva valósággal az a benyomása támad, hogy Eleanor valamiképp maga is testetlenné vált. Hajlamos vagyok arra az álláspontra helyezkedni, hogy Eleanor ilyetén rejtettsége, „kvázi-kísértetsége” valóban az ő félreeső helyzetét hivatott jelképezni. Ez annál szembeszökőbb, ha belegondolunk, hogy a cselekmény elején a szereplők kifejezetten ügyelnek arra, hogy nyitva tartsák a belső ajtókat, mondván, a ház célja elszigetelni őket egymástól. Most az látható, hogy Eleanor mégiscsak elszigetelődött a többiektől, ráadásul néha kifejezetten ajtó mögül hallgatózik, és az ajtó fizikailag is elválasztja őt a többiektől. Ezzel együtt feltételezhetően annál inkább belekerült Hill House „vonzásterébe”. Ezt a meglátásomat alátámasztja (és bizonyosan mélységeiben kifejti) Naomi Gesingernek a Penguin-kiadáshoz írt előszava, én azonban nem ezt a kiadást rendeltem meg, így jobb híján a moly.hu-n közölt részlet (hátlapszöveg?) felé tudom irányítani az olvasót.

Amikor röviden belepillantottam Joshinak a regényt elemző cikkébe, láttam, hogy a szerző stílusát Bierce-éhez hasonlítja. Erre emlékezve nem tudtam megállni, hogy ne tartsam szem előtt ezt az összehasonlítást, és helyenként arra a következtetésre jutottam, hogy van alapja. Fentebb ennek olvashattuk is egy példáját, amikor Eleanor anyjához és nővéréhez való viszonyáról volt szó. Azonban egyéb párhuzamok is felfedezhetők. A bierce-i gyilkos, fekete humor megnyilvánulásaként értékelhető, amikor az írónő azt írja, a kísérleti alanyok lajstromát összeállító Dr. Montague „[e]lőször is kihúzta a halott emberek neveit a listáról” (“[f]rom his list he first eliminated the names of people who were dead”). Olyasféle groteszk evidenciának tűnt ez számomra, mint Az Átkozott első részének címe, mely szerint „Az ember nem mindig eszi meg, ami az asztalon van”, a cselekmény pedig halottszemlével kezdődik, ahol a halott egy asztalon fekszik.

Ugyancsak Bierce-et idézi Theodora és Luke kihallgatott beszélgetése: egy gyilkosságsorozatra terelődik a szó, melyet bizonyos Grattan követett el. Keresztnevet nem tudunk meg, de a szemfüles olvasónak már bizonyára eszébe ugrott Bierce A holdfényes út című novellája, amelyben éppenséggel feltűnik egy Caspar Grattan nevű férfi, és mit ad Isten, ő is gyilkol, még ha regényben olvashatótól eltérő módon is. Természetesen nem állítható kétséget kizáróan, hogy Bierce járt az írónő fejében, amikor a regénynek ezt a részét írta meg, a párhuzam mindazonáltal figyelemreméltó.

Érdemes felfigyelni egy mélyebb párhuzamra is. Amikor a szerző az ötödik fejezet elején Eleanor boldog reggeléről ír, említést tesz arról, hogy a nő „[m]aga mögött hagyva egész életében táplált meggyőződését, miszerint a boldogság elillan, ha megnevezik, rámosolygott a tükörképére, és azt súgta magának, boldog vagy, Eleanor, végre neked is jutott a boldogság téged illető szeletéből.” (“[a]bandoning a lifelong belief that to name happiness is to dissipate it, she smiled at herself in the mirror and told herself silently, You are happy, Eleanor, you have finally been given a part of your measure of happiness”). A gondolat, miszerint a boldogság elűzhető a megnevezéssel, Bierce Haïta, a pásztor című novelláját idézi, melyben a főhős azzal űzi el a boldogságot jelképező szüzet, hogy kifejezi előtte vágyait.

Végül érdemes röviden szót ejteni róla, hogy noha a későbbi filmfeldolgozásban egyértelművé válik, hogy a kísértetgyerekek egyfajta „túlvilági nevelőt” szeretnének, amely szerepet Eleanor be is tölti, a regényben ilyesmiről nincs szó. A falfeliratok nagyjából annyit tartalmaznak, hogy „segítség”, és „planchette” sem nyújt sokkal többet; leginkább Eleanor beszédéből lehet tudni, hogy a kísértetek valami hasonlót akarnak, és tulajdonképpen sosem tudjuk meg, vajon a nő tényleg egyesült-e az őt hívó gyermekekkel. Akárhogy is, efféle „túlvilági nevelős” történetek akadnak a klasszikus rémtörténet-irodalomban, ilyen például Mary E. Wilkins The Lost Ghost című elbeszélése, melyben egy halott gyerek szelleme addig kísért, amíg egy nő nem vállalja el, hogy „átlép” hozzá a túlvilágra.

Kísértettörténet, lélektani regény, Bierce-parafrázis – bármelyik értelmezést is vesszük, Shirley Jackson regénye figyelemreméltó olvasmány, mely a puszta rémisztgetésnél többet kínál. Örömmel, de főleg kíváncsisággal ajánlom minden olvasó figyelmébe.