Az „okkult detektív” figurájának van egyfajta hagyománya a Brit-szigeteken. Nem kell feltétlenül Arthur Conan Doyle és Agatha Christie bűnügyi zsenijét idézően fondorlatos, természetfeletti környezetbe helyezett krimikre gondolnunk; az „okkult detektív” fogalma kiterjesztően értendő, és felépítésüket tekintve nem mindig krimire emlékeztető történetekben bukkan elő. Talán William Hope Hodgson Carnacki-je áll legközelebb ehhez a figurához. Le Fanu Dr. Hesseliusa nem igazán aktív részese az eseményeknek, inkább az orvosi dokumentumokat olvasva, vagy a pácienseit hallgatva értesül a titokzatos eseményekről; Blackwood John Silence-e pedig többnyire a Végtelen Tudás szentélyéből alászállva adja értésünkre a tutit, mi pedig éppúgy szájtátva ámuldozhatunk nagyságán, mint kritikátlan szárnysegédje, Mr. Hubbard.

James Herbert, a jó értelemben vett brit ponyvahorror egyik kiemelkedő alakja ezen okkult detektív figuráját eleveníti meg David Ash nyomozó személyében, aki két regényében is főszereplőként tűnik fel. Először az általam még mindig abszolút favorizált Haunted című írásban találkozhatunk vele, majd később a jelen bejegyzés tárgyául szolgáló The Ghosts of Sleath-ben tér vissza. Ez utóbbi egyfajta folytatása az előbbinek, amennyiben több alkalommal utalás történik a Haunted cselekményére, annak emlékére és következményeire, ezek azonban sohasem maradnak annyira rejtve, hogy a The Ghosts of Sleath élvezhetetlenné válna elődje beható ismerete nélkül.

David Ash a Psychical Research Institute ötvenes évei körül járó munkatársa. Az intézet profilját a kísértetjárások és egyéb titokzatos jelenségek alkotják; tulajdonképpen nyomozóiroda, amely a természetfeletti-gyanús ügyekre specializálódott. Ash megrögzött szkeptikus, aki mintegy Sherlock Holmes és Vágó István keverékeként a szellemek és egyéb fikciók leleplezésének ügyét kívánja szolgálni. Teszi mindezt annak ellenére, hogy egyszer – a Haunted című regényben – elég csúnyán szembesítették a kísérteties valósággal. Az élmény természetesen nem múlt el nyomtalanul, ám David amolyan anti-Mulderként csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy természetes magyarázatot találjon az eseményekre – javára legyen mondva, ez túlnyomórészt sikerül is neki.

Egy alkalommal Ash azt a megbízást kapja, hogy járjon utána a bejelentésnek, miszerint kísértetjárások egész sora zajlik a mindössze pár száz főt számláló, minden forgalmas úttól távol eső Sleath falucskában. Odaérkezve Ash maga is tapasztal furcsaságokat: az úton egy gyereket pillant meg, aki persze a padlófékezést követően már nincs ott, majd valami régi dalt hall az iskola épülete felől. Hamarosan megismerkedik Grace Lockwooddal, akitől a „megrendelés” érkezett. Grace a helyi lelkész, Edmund Lockwood lánya. A férfi szemmel láthatóan nem örvend a nyomozó kihívásának.

Az első kivizsgálandó „eset” Ellen Preddle-é, aki nemrég elhunyt gyermeke, Simon visszajárásáról számol be. A nő iszákos-családverő férje, George Preddle még egy évvel korábban boglyatűzbe hullott, a fiú pedig fürdés közben halt meg néhány héttel a bejelentés előtt. Vélelmezhetően megfulladt, ám a halottvizsgálat ezt nem tudta kétségkívül igazolni; az ellenben tény, hogy a gyermek arca halálos rettenetbe torzult. Ash, aki a magára valamit is adó szellemnyomozók minden kellékével rendelkezik (infravörös kamera, finom por a lábnyomok ellenőrzésére, etc.), hamarjában munkához lát. Amit egyébként ekkorra minden olvasó megsejt, beigazolódik: Preddle-papa szelleme visszajár terrorizálni néhai (?) gyermeke szellemét, s ezáltal közvetve a még élő anyát is, és a még élő gyermek elveszejtése is az ő számlájára írható.

Aki csak egy horrorregényt is elolvasott életében, tökéletesen tisztában van vele, hogy a félreeső, csekély népességű, feltehetően szellemjárta települések lakói nem azok a beszédes típusok. Ez Sleath esetében sincs másképp, ám David maga is egyre inkább kezdi észlelni a faluban felgyülemlő indulatokat és rettegést. A helyi fogadó felszolgálólánya félszeg udvarlójának a kelleténél határozottabb udvarlása elől menekülve megpillantja gyermekkori molesztálója szellemét. A helyi vadőr orvvadászok helyett furcsa, különféle testrészek örvényeként megjelenő kísértetet lát éjszaka az erdőben. A falu alkoholista orvosa rosszindulatú suttogást hall a háza földszintjén berendezett rendelőjéből. A fogadós és felesége hálószobájukban klasszikus poltergeist-jelenség tanúi lesznek. Egyre erősebben érződik, hogy valami kitörni készül.

KÉSZÜLJ, OLVASÓ, SPOILERFÉLESÉG KÖZELEG!

David egyre erősebben kezd gyanakodni arra, hogy a félelmetes jelenségek eredetének köze van Edmund Lockwoodhoz. Közben bensőséges viszony alakul ki közte és Grace között (igen, szexelnek is). A lányban értő társra lel, mert mindketten rendelkeznek egyfajta „hatodik érzékkel”, képesek előre megérezni bizonyos jövőbeli eseményeket. (Ez a képesség persze nem akadálya annak, hogy David továbbra is mániákus hévvel szegezze orrát a racionális magyarázatok irányába.)

Időközben a városba vetődik egy különc figura, aki a leírás alapján leginkább egy ír koboldra emlékeztet. Az egyébként valóban ír származású Seamus Phelan, akiről később tudjuk meg, hogy korábban számos furcsa balesetnél jelen volt, Davidnek jött besegíteni. Rövid tanakodás után nekiállnak felkutatni a templomban őrzött iratokat, amelyek a falu és a Lockwood-család történetére is rávilágítanak. A templomban meghökkentő látvány fogadja őket: az iratokat tároló jókora láda mellett a paralízistől tehetetlen Lockwood tiszteletes hever, körülötte egy rakás megsemmisített, illetve nyilvánvalóan megsemmisíteni szánt papiros.

Miután a lelkészt hazaszállítják, Seamus és David, később Seamus egyedül megkísérli rekonstruálni a dokumentumokat. Noha ez nem sikerül makulátlanul, annyi elég világosan kiderül, hogy a Lockwood-família a faluba érkezése óta baljós hírnévnek örvend. A család még a középkorban telepedett le, és földesúri birtokként jutott a faluhoz, később, kiváltságaik elvesztése után, lelkészként vezették a községet nemzedékről-nemzedékre. A falu meglehetősen véreskezű irányítása mellett azonban egyéb elfoglaltságra is jutott idejük: különféle szadisztikus orgiákat rendeztek, és emberáldozatokat mutattak be sötét rítusaik során. A falu kísértetei az ő átkos tevékenységük folytán elevenednek meg.

Davidnek nagy nehezen sikerül meggyőznie Grace-t, hogy apja a rejtély kulcsa. A férfit azonban már nem találják otthon. A kísértetjárás közben kulminálódik: tejszerű, sűrű köd borítja be Sleath-t, és a kísértetek minden korábbinál tisztább formában elevenednek meg.

A páros a néhány mérfölddel arrébb lévő Lockwood-kastély maradványai felé veszi az irányt. Az épület sok évvel korábban égett le, azóta senki nem állította helyre, és – meglepetés! – mindenki kerüli, mint a pestist. Az épület pincéjében megtalálják Lockwood tiszteletest Seamus társaságában, aki megpróbálta szóra bírni őt a szellemjárás kapcsán. Kiderül, hogy a hely, ahová érkeztek, egyfajta kör alakú kripta, melynek falába vájt mélyedések rejtik a Lockwood-dinasztia elhunyt tagjait. Ekkor (mikor máskor) jelenik meg a Főgonosz, Carl Beardsmore, a Lockwood-telek (de nem a kastélyrom) jelenlegi tulajdonosa, aki egyúttal a Lockwood-család távoli sarja. Ő meséli el a főhősöknek a Nagy Szembesítés során, hogy az örök élet elnyerésére irányuló, meglehetősen sok „nyersanyagot” igénylő kísérletek folytak itt. E kísérletekhez sokszor gyerekeket öltek meg. Ami azt illeti, Grace-t is fel kellett volna áldozni gyermekkorában, azonban apja közbenjárására másvalakit végeztek ki helyette.

Időközben a sűrű szellemköd beszüremlik a Lockwood-kastély romjai közé is. A köddel együtt a bosszúra éhes kísértetek is megérkeznek. A főhősök számára világossá válik, hogy azonnal el kell hagyniuk a helyszínt. Beardsmore ugyan végezni akar velük – eddig ugyebár csak azért nem tette meg, mert ismertetnie kellett az Ördögi Tervet –, a szellemek azonban kezelésbe veszik. A kivégzési mód a következő: kis bőrdarabokat letépkedve fokozatosan megnyúzzák az áldozatot, majd kitépik a szívét. A főhősök szinte az utolsó utáni pillanatban menekülnek csak el, egész eddig fogva tartotta őket az ámulat, valamint Beardsmore puskája.

A menekülés feletti öröm azonban nem teljes. A romokból kiérve Grace-ről szintén kis bőrdarabok kezdenek leszakadozni. A lány már menthetetlen, jobb „megoldás” híján visszarohan a romok közé, hogy mihamarabb végezzenek vele is. Annak a gyereknek – név szerint Timmynek – a kísértete támadta meg, akit helyette áldoztak fel réges-rég. Őt látta Ash az úton a faluba jövet.

SPOILER VÉGE.

Herbert bácsi ért a cselekményszövéshez, és ahhoz, hogy néhány kellemesen borzongató percet szerezzen hű olvasóközönsége számára. Ebből a szempontból a The Ghosts of Sleath-ben is hozza a formáját: az új információmorzsák kellő ütemben potyognak az olvasó elé ahhoz, hogy ne érezze vontatottnak a művet, és a kísértetek megjelenése kellően félelmetes ahhoz, hogy a könyvet a kislámpa mellett, egyedül olvasva óhatatlanul is fel-felpillantsunk egy-egy váratlan nesz hallatán. És végső soron ez a kísértettörténetek rendeltetése.

A négyszáz oldal azonban szerintem több a kelleténél. Modern, felgyorsult, piacosodott, teljesítményorientált, elszemélytelenedett (kihagytam valamilyen klisét?) korunkra jellemző a mennyiség dominanciája a minőség rovására, és ezt a regény is megsínyli. Nem először tapasztalom, hogy a szerzők bizonyos „helykitöltő” technikákkal élnek, és olyan információt is közölnek az olvasóval, amire a cselekmény megértése végett semmi szükség. Nem hinném, hogy kevesebbek lennénk, ha nem szereznénk róla tudomást, hogy David felgyűrt ingujjal, zsebretett kézzel lépett ki Lockwood tiszteletes lelkészlakásából; ahogy a cselekmény szempontjából abszolút mellékes szerepet játszó Kate McCarrick Sleath-be vezető útjának beszámolójáról, az útközben támadt gondolatairól szóló beszámolót is bizonyosan tudnánk mellőzni, különösen arra tekintettel, hogy a végső kísértetjárás után, a köd eloszlását követően érkezik a faluba, és annyi a dolga, hogy hazavigye a megtört Davidet.

Herbert a tradicionális kísértethistóriák elemeit elegyítette egy jól megtermett regénnyé. A kritikák előzetes böngészése során ugyanakkor találtam egy olyan vélekedést, melyet magam is osztok, nevezetesen, hogy a különböző félelemforrások túlburjánzanak a műben. Egyfelől találkozhatunk klasszikus kísértetekkel, amelyek megjelenési okai már egyfajta sokszínűséget mutatnak. Ellen Preddle férje esetében a primitív agresszió és a bosszúvágy keveréke a kiváltó ok. Ruth Cauldwellnél az egykori molesztáló kísértetének felbukkanása egyúttal az eset miatti trauma metaforája is. A Lockwood-család ellen feltámadó kísértetek célja pedig a nagyon is tudatos bosszú a sok évszázad gyötrelemért.

Az igazán problematikus motívum azonban szerintem a Lockwood-família rovására írható rémtettek köre. Legalább háromféle gusztustalanság róható a terhükre. Egyrészt ott van a puszta kegyetlenkedés – főleg a középkorban, amikor a földesurakat bíráskodási jog illette meg a jobbágyaik felett, sokaknak kellett ettől szenvednie. Hogy ne menjünk messzire, a mi népmondakincsünkben is visszatérő elem a kegyetlenkedő földesúr, de a klasszikus brit horrorirodalom is halhatatlanná tett egy szadizmusáról ismert havasalföldi vajdát. E kegyetlenség, szadizmus tehát önmagában potenciális ok lehet a természetfeletti bosszúra. Másodszor ott vannak a szadista orgiák, melyekbe néha „bevontak” külsős személyeket is. Ez a fenti motívum egy továbbfejlesztett változata, amikor a kegyetlenkedést nem az igazságszolgáltató hatalom keretein belül éli ki az adott személy, hanem a „négy fal között”, rabolt személyekkel. Ez történhet a puszta „örömszerzés” végett is, nem kell, hogy bármilyen, önmagán túlmutató cél társuljon hozzá. Végül a rémtettek harmadik körét a kifejezetten mágikus célzattal végrehajtott kegyetlenkedések, szertartások szolgáltatják.

Ez a változatosság zavaróan feldúsítja az antagonisták borzalmasságának repertoárját. Lockwoodék agyondémonizált sátánfajzatokként jelennek meg előttünk, akik egyfajta „mindegy, csak gonosz legyen”-elv alapján választanak hobbit, és míg egyesek a kegyetlen és aránytalan igazságszolgáltatást tekintik szórakoztató mulatságnak, addig mások inkább a rituális áldozatokra koncentrálnak. S noha a regény végére kiderül, hogy az örök élet elnyerésére irányuló áldozatok álltak a középpontban, a család örökletes kegyetlenségét nem igazán tudjuk hova tenni, hiszen nem kell szadista őrültnek lenni ahhoz, hogy valaki akár emberáldozatok révén is az örök élet rejtelmeit kutassa. M. R. James Lost Hearts című novellájának Mr. Abney-je a lehető legnagyobb diszkréció mellett tüntette el kotyvalékának szívdonorjait, miközben a külvilág ártalmatlan könyvmolyként tekintett rá, Lovecraft Herbert Westje pedig tudományos rögeszméjének megvalósítása végett hajkurássza a halottakat (bár ez idővel tényleg perverzitásba torkollik). A The Ghosts of Sleath-nél viszont e szadizmus vérhabos tölteléknek tűnik, mellyel a szerző leginkább azon roppant tájékozott olvasók szemében kívánta szörnyen félelmetesként beállítani a Lockwood-famíliát, akik a nácikat is a Wolfenstein-széria alapján képzelik vérivó bestiáknak, akik gyerekeket esznek, éjjel pedig csontok között alszanak emberbőr-takaró alatt, levágott fejet szorongatva teddymaciként.

A természetfeletti rémségek mellé – mintegy fűszer gyanánt – jut egy kevéske nyers, profán brutalitás is. Korunk horrorregényei naturalisztikus aprólékossággal írják körül a fizikai szörnyűségeket; nincs ez másként Herbertnél sem. Magunk elé képzelhetjük Ruth börtönben öngyilkosságot elkövető zaklatója, Joseph Munce saját maga által levágott nemi szerve helyén éktelenkedő véres sebhelyét; szemtanúi lehetünk annak, ahogy a Beardsmore által agyonlőtt Lockwood tiszteletes agydarabkái Grace hajába kerülnek; és persze a zárójelenetben láthatjuk a nyúzott Grace melleit, mint „nyers, véres kitüremkedéseket” – ez utóbbi esetben a közönséges naturalizmus leheletnyi szadizmussal párosul.

A kísértetek sajátosan fogják fel a bűnösséget, valamint a tett és eredménye közötti ok-okozati kapcsolatot. Különösen George Preddle, valamint Timmy szelleme érdemel figyelmet ebből a szempontból. A könyvből megtudjuk, hogy az előbbi halálát követően a kis Simon szemmel láthatóan megkönnyebbült, elevenebbé vált, de legalábbis semmiféle gyászt nem tanúsított apja halála miatt (nem mintha lett volna rá oka). Más szóval haszonélvezője volt apja halálának. Halott apja aztán elsősorban őt terrorizálja kísértet formájában. Grace ugyan tudtán kívül, de szintén haszonélvezője lett annak, hogy Timmyt feláldozták, elvégre így nem neki kellet meghalnia. Tudatos kívánságról, pláne tudatos, felróható cselekvésről az ő esetében sem beszélhetünk, hiszen egy hat-hét év körüli kislányról van szó. S jóllehet valamit bizonyosan sejtett az eseményekből, hiszen azokat ösztönösen tudattalanja legmélyére szorította, nem ő kezdeményezte a másik gyerek megölését, és egyáltalán, a mi eszünkkel ilyesmi aligha felróható egy kisgyereknek. Ennek ellenére Timmy kísértetét nem foglalkoztatják efféle gátlások, és betölti bosszúját a szerencsétlen lányon.

Vagyis ezeket a kísérteteket semmiféle „magasztosabb”, de legalábbis morálisan érthetőbb motivációk nem vezérlik. Szó sincs arról, hogy teszem azt elégtételt vesznek azon, aki indokolatlanul, vagy puszta önös érdektől vezérelve megölte őket. Ellenkezőleg. George Preddle halála után is folytatja azt, amit életében: saját szerencsétlenségét másokon vezeti le. Nyilvánvalóan gyűlöli a fiát, amiért az életben maradt, ő pedig nem, és még inkább azért, mert a gyereknek jobb lett nélküle. Timmy pedig gyerekként halt meg, és bosszújának motivációja is gyerekes: amolyan irigy testvér módjára tönkre akarja tenni a másik „játékát”, ha már neki nem jutott. Csak zárójelben jegyzendő meg, hogy felvetődik a kérdés: akkor miért jelenik meg a fiú szelleme többször is Davidnek (az olvasó puszta borzongatásán kívül)?

A kísértetjárás kulminációjának oka kissé fura. A regényből az olvasható ki, hogy a gyilkosságok és egyéb csúnya tettek elértek egy „kritikus mértéket”, ami fölött a kísértetek előjönnek és bosszút állnak. Ezt az értelmezést alátámasztja, hogy a pincében zajló jelenet során a ködből előrajzolódó kísértetek kétségkívül a Lockwoodokra vadásznak. Ezt a képet árnyalja, hogy – mint az Seamus okfejtéséből megtudjuk – David és Grace, a természetfelettire különösen fogékony egyének lévén, katalizálólag hatnak az eseményekre. A lényegen azonban ez nem változtat: valamilyen különös okból az öldöklésnek meg kell ugrania egy bizonyos határértéket ahhoz, hogy az visszaüssön. Ez a magyarázat azonban valószerűtlennek hat, hiszen semmi fogódzót nem kapunk e határérték „belövéséhez”.

Herbert egyes írásaira jellemző egyfajta „haláltánc-dinamika”. Bizonyosan más írók is alkalmaznak efféle technikát, én azonban kifejezetten Herbertnél figyeltem meg, nevezetesen a The Fog és a The Survivor című regényekben. Arról van szó, hogy a szerző egyenként mutatja be, amint egy sor különböző munkát, tevékenységet végző mellékszereplőre lesújt a félelem forrása – valahogy úgy, ahogy a haláltánc-metszeteken a legkülönbözőbb rétegbeli személyeket ragadják el a táncoslábú csontvázak. Az imént jelzett regények esetében ez tipikusan a szereplők halálával jár együtt. A The Ghosts of Sleath-ben alacsonyabb a halandósági ráta, a technika viszont ugyanaz. A szerző ezzel a technikával mintegy „behozza” a félelemforrásokat a különféle mindennapi helyzetekbe. Egyes elemzők szerint kisebb társadalmi tablót is szolgáltat ezzel, noha a The Ghosts of Sleath esetében ez szerintem nem állja meg a helyét. A hatás változó. A The Fog-ban például idővel kifejezetten időhúzásként értékeltem, hogy bárki bármit csinál, úgyis az lesz a vége, hogy leszáll rá a mutagén köd, és elborul az agya. A The Ghosts of Sleath-ben a hatás pozitív, a technika egyfajta izgalmas lendületet ad a cselekménynek, fokozottabban várjuk a végkifejletet, a kísértetjárás magyarázataként szolgáló nyomok, összefüggések felbukkanását.

Szerencsére a regény nem hepienddel végződik: David a kísértetjárás élménye, valamint az elszenvedett veszteség hatására magába roskadva beszáll Kate autójába, aztán elhajtanak a faluból. Egy röpke másodpercre még megpillantja Timmyt, és ekkor rakja össze magában, miért is kellett Grace-nek meghalnia. Ez a végződés persze szomorú a fiktív szereplő szempontjából, az én nagyon is valós esztétikai érzékem szempontjából ellenben kifejezetten üdítő. Nem tartom igazán hitelesnek, ha egy horrornak szánt regény végén minden főhős boldogan távozik a helyszínről, és szirupos mosollyal lépnek/tekintenek előre a napsütéses nyuszikkal tarkított jövőbe. Ennél legitimebbnek gondolom, ha a műben ábrázolt „gonosz” valamilyen módon továbbél – akár úgy, hogy nem sikerül teljesen elpusztítani, akár úgy, hogy a traumája megmarad a főhős emlékezetében. Jelen esetben ez utóbbi történik. Davidet, akit rosszindulatú (és Timmyhez hasonlóan szintén bosszúvágyó) húgának kísértete egyszer alaposan megleckéztetett, most újból cserbenhagyta jól bevált szkepticizmusa, ráadásul elveszítette azt a nőt, akivel teljesen megértették egymást.

Összességében a The Ghosts of Sleath klasszikus kísértettörténet-elemekből, vagy ha úgy tetszik, klisékből – mert tény, hogy a szerző nem tesz újat a műfajhoz – összeállított szórakoztató irodalom. Számos klasszikus rémirodalmi alkotás az olvasó eszébe ugrik, nekem különösen Stoker Draculája, valamint Lovecraft The Rats in the Walls-a ugrik be, előbbi a szadista nemes, utóbbi a genetikailag perverz nemzedék miatt. Bizonyos „helykitöltő” technikák sajnos felfedezhetők a műben, és a kísértetek felbukkanásához vezető gonosztettek zavaróan sokszínűek. Egyszeri olvasásra javallott, kellemes kikapcsolódás a XIX. század kísértethistóriáit, a bennük alkalmazott fogásokat kedvelők számára.