...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. november 01. 18:47 - Thasaidon

Les Daniels: The Black Castle, Necon E-Books, 2010, 181 p.

Az ünnep alkalmából maratoni bejegyzéssel örvendeztetem meg Kedves Olvasóimat.

Amennyire ősi részét képezi a horrorirodalomnak, sőt, egyáltalán a természetfelettiről való képzelgésnek a vámpír alakja, olyannyira fittyet hánytam e tényre idestova kemény nyolc hónapos tevékenységem során. E hiányosságot pótolom most egy olyan regény és főhőse bemutatásával, amelynek és akinek azonnal visongó, fanatikus rajongója lettem.

Leslie Noel Daniels (1943-2011) sajnos már elhunyt, ám talán nem dacolok istenkáromló mértékben a tér és az idő törvényeivel, ha kortárs szerzőként könyvelem el, hiszen Stephen Kinggel nagyjából egyidős íróról beszélünk, aki a maine-i borzadálykrónikás korai műveivel nagyjából egy időben jelentette meg saját, zsánerünk szempontjából jelentős alkotásait. Emellett 1975-ben kiadott egy könyvet Living in Fear címmel, melyben a félelemkeltés tömegkultúrában való megjelenéséről nyújt áttekintést, illetve – és ez a jelen blog olvasótábora számára talán kevéssé érdekes – több történeti értekezést írt a különböző képregényekről (Marvel, DC Comics). Öt regénye tarthat számot a horrorirodalom kedvelőinek érdeklődésére. Ezek a művek Don Sebastian de Villanueva, a spanyol katonából lett vámpír kalandjait beszélik el. A művek a megírás és a cselekmény kronológiai sorrendje alapján a következőképpen követik egymást: The Black Castle, The Silver Skull, Citizen Vampire, Yellow Fog, No Blood Spilled. A különböző regények különböző korokban és helyszíneken játszódnak, nevezetesen: a reconquistát követő évek Spanyolországában, a Cortez katonái által megtámadott Azték Birodalomban, a forradalmi Franciaországban, a viktoriánus Angliában, valamint a gyarmati Indiában. A szerző saját bevallása szerint tervezett egy hatodik kötetet is, melynek helyszínéül Tibetet szánta, ám egyéb, nem fikciós teendői lekötötték, később pedig a kiadó nem mutatott érdeklődést az új mű iránt.

Az alábbiakban a Don Sebastian-ciklus egyes műfaji sajátosságaira mutatok rá, ezt követően röviden bemutatom Don Sebastiant mint vámpírt, végül pedig rátérek a jelen bejegyzés tárgyát képező mű, a ciklus nyitóregénye, a The Black Castle részletes elemzésére.

Joshi úgy fogalmaz The Evolution of the Weird Tale című értekezésében, hogy Daniels regényei több műfaj sajátosságait ötvözik. Vele egyetértve itt két műfaj markáns jelenlétére szeretnék rámutatni: a természetfeletti horroréra és a történelmi regényére. Egyikük tettenérése sem igényel rendkívüli szellemi kapacitást. A természetfeletti horror adja magát pusztán azáltal, hogy vámpírokról beszélünk. Ám fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ezzel lényegében kimerül a természetfeletti rémségek tárháza. A vámpírok képesek – olykor egész látványosan – varázsolni: Sebastian látványos kártyatrükköket visz véghez és változtatja az alakját, Margarita parancsol a villámoknak. Egyéb természetfeletti esemény azonban egyetlen fontos kivétellel nem történik. A szereplők túlnyomó többsége hús-vér ember, mint ahogy maga a környezet is egy közönséges spanyol város, melyet semmiféle földöntúli rém nem riogat.

A történelmi regény titulusa nem pusztán amiatt adja magát, hogy a cselekmény egy meghatározott korszakban játszódik, hiszen számos rémtörténet úgy helyezkedik el egy valós történelmi korban, hogy jóformán fikarcnyi összefüggés sem fedezhető fel közöttük. A jelen mű esetében meglátásom szerint három okból indokolt a szóban forgó műfaji megjelölés. Egyrészt a cselekmény szempontjából jelentősek bizonyos körülmények. Ilyen például a tény, hogy az Inkvizíció szorgalmasan üldözi az eretnekeket, valamint hogy Torquemada a zsidók és a mórok kiiktatását tekinti az inkvizíciós politika fő prioritásának. Másrészt fontos, hogy valós történelmi személyekkel találkozhatunk. A The Black Castle esetében Tomás de Torquemada és Kolumbusz Kristóf ilyen személyek, a többi írásban Cortez, de Sade márki, Madame Tussaud tűnik fel. Harmadrészt nemcsak a külső történelmi körülményeknek lehetünk tudatában, de bizonyos gondolkodásmódbeli, illetve egyéb sajátosságok is segítenek abban, hogy jobban beleélhessük magunkat az adott korszakba. Az alábbi, a The Black Castle-ből vett két példa szerintem markánsan érzékelteti ezt.

Egyrészt amikor Carlos Diaz feljelenti a nagyinkvizítornál az első boszorkányt, és felajánlja, hogy írásban tanúskodik ellene, aggodalmát fejezi ki a tekintetben, hogy a boszorkány esetleg tudomást szerez feljelentője kilétéről, és rontást bocsát rá. A nagyinkvizítor megnyugtatja ügyfelét: „[a] Szent Offícium nem szándékozik felfedni barátait az ellenségei előtt” (“[t]he Holy Office has no wish to expose its friends to its enemies”). Mai szemmel nézve kétféleképp tekinthetünk ezen eljárásra. Első reakció gyanánt hüledezhetünk, hiszen manapság főszabály szerint egy büntetőeljárás terheltjének joga van hozzá, hogy szembesítsék azzal, aki valami terhelőt állít reá nézve. Az, hogy valakit titkos bizonyítékok alapján elítélhetnek, érthetetlen a mai olvasó számára, egyúttal mutatja, napjainktól mennyire eltérő időszakban játszódik a cselekmény. Ha azonban jobban belegondolunk, arra is juthatunk, hogy egyfajta korabeli tanúvédelmi programmal állunk szemben. Manapság bizonyos speciális feltételek fennállása esetén, főleg a szervezett bűnözéssel kapcsolatos ügyekben lehetőség van a tanúk adatainak elrejtésére, nyilván a biztonságuk garantálása érdekében. A középkor embere számára az ártalmas természetfeletti közreműködők léte kétségtelen volt, a kor racionalitása alapján tehát lehetett ésszerű ok a tanúk adatainak elrejtésére. Bármelyik lehetőséget is fogadjuk el, a jelenetből a maitól gyökeresen eltérő gondolkodásmód látszik kibontakozni, ami hitelesebbé teszi a középkori környezetet.

Másrészt figyelmet érdemel, hogy az inkvizíciós eljárás, bármilyen kegyetlen eszközökkel vezet bármennyire kegyetlen végeredményre is, meghatározott rend szerint zajlik. A szerző nem pusztán a Matthew Gregory Lewist sarokba küldő, véget nem érő kegyetlenkedésben való tobzódásként jellemzi a vallatást, hanem egy szilárd szabályok szerint végrehajtott cselekménysorozatként. Ez jól látszik abban, hogy a tényleges tortúrát a kínzóeszközök egyesével való bemutatása kell, hogy megelőzze, és magukat a kínzóeszközöket is előre rögzített sorrend szerint kell igénybe venni. A nagyinkvizítor irányítása alatt szolgáló pap, Miguel Carillo Margarita vallatása során fejben rendre konstatálja, hogy a papneveldében tanultak alapján az eljárás hányadik stádiumában járnak éppen. Ez az aprólékos korábrázolás Daniels részéről egyértelműen hitelesebb, mint ha nemes egyszerűséggel nyakló nélkül egymásra hányta volna a válogatott, véres kínzásokat. E fegyelmezett eljárás segítségével ismét csak közelebb kerülhetünk a cselekmény korához.

A vámpír alakját millióféleképpen dolgozták fel, illetve át a különböző szerzők. A kereszttől, fokhagymától, napfénytől rettegő, vérszívó rémségek nemcsak elveszítették e sajátosságok valamelyikét (vagy mindegyikét), de olykor nem is valós alakként, hanem puszta metaforaként gondolják újra őket egy-egy írásban (ilyen például Christopher Fowler The Legend of Dracula Reconsidered as a Prime-Time TV-Special című elbeszélése, ahol a „vámpír” tulajdonképpen maga a főhőst fokozatosan elemésztő szórakoztatóipar, amely nem hajlandó elfogadni Drakula-feldolgozását eredeti formájában, mert úgy nem eladható). Karakterének megalkotásával Les Daniels sok tekintetben visszatért a klasszikus vámpírhoz. Don Sebastian éjszaka aktív, nappal alszik, csak akkor léphet be egy házba, ha behívják, a szívébe döfött karó végez vele, nem látszik a tükörben, no, és persze vérszívásból kell fenntartania szervezetét. Egy lényeges dologban tér el a sztereotip vámpírképtől: a kereszt nem hat rá automatikusan, csak akkor, ha valódi hittel rendelkező személy alkalmazza ellene.

A The Black Castle 1496-ban játszódik. Cselekményének magva a két testvér, Sebastian és Diego de Villanueva nem éppen testvéri viszonya. Sebastian a mórok ellen vívott évszázados háború végén, 1487-ben esett el. Mivel nem akart meghalni, meghagyta embereinek, hogy a megfelelő előírásokat követve változtassák vámpírrá. Átalakulását követően visszatért a Pireneusoktól nem messze eső kastélyába, azóta is onnét jár ki beszerezni a betevő kortyokat. A cselekmény idején kilenc éve vámpír. Diego, a fiatalabb testvér az egyházi pályát „választotta” (vagyis valószínűleg nem maradt neki semmilyen örökség, és ha nem akart éhkoppon maradni, papnak kellett mennie – a regényben erről nem esik szó, az erre irányuló valós középkori gyakorlat azonban ezt engedi sejteni), és nagyinkvizítorként tevékenykedik szülővárosában. Áldozatai különféle eretnekek, akiket a minden aljasságra kapható kocsmáros, Carlos Diaz jelentget fel neki némi anyagi ellenszolgáltatásért cserébe.

Diego nem kispályázik: célja, hogy Spanyolország első nagy boszorkányüldözőjeként vonuljon be a történelembe. Ehhez két dologra van szüksége: egy, a Malleus Maleficarumhoz fogható, nagy összegző műre a boszorkányság témakörében, valamint boszorkányokra. Az előbbit Sebastian biztosítja számára. A két testvér paktumot kötött: Sebastian mint autentikus szakember (vagy micsoda) megírja a művet, cserébe Diego beereszti őt az Inkvizíció várbörtönébe, ahol különösebb bonyodalom nélkül nyerhet tápanyagot a rabokból. Az utóbbiról Carlos Diaz gondoskodik, aki rajtakapta a szép, részben zsidó származású, lecsúszott nemeslányt, Margarita de Mendozát, amint több társnőjével együtt táncolt körbe éjfélkor egy kecskefejű démont, és ezt kötelességtudó polgárként nyomban közli a nagyinkvizítorral.

Ahogy a paktum beteljesedéséhez közeledik, úgy egyre feszül a helyzet a két testvér között, hiszen Sebastian a könyv megírásával és átadásával fölöslegessé válik Diego szemében, Diego számára pedig egyre kényelmetlenebbé válik a tény, hogy a sötét oldallal paktál. A helyzetet nehezíti, hogy megjelenik Itáliából egy távoli rokon, Antonio Manetti, aki a halottnak hitt Sebastian jogos örököse, Sebastian pedig nagy, fekete szárnyú démon formájában kimenti Margaritát, mielőtt elemésztené a máglya. A két testvér pozíciója folyamatosan változik, és e változások közepette kell mindegyiküknek ügyelnie arra, hogy a másik ne kerüljön előnybe vele szemben.

A regény egyik központi motívuma a sakk. A mű negyedik fejezetében, amikor Sebastian először jelenik meg hosszasan, a vámpír sakkjátszmára invitálja öccsét, melyet az kategorikusan visszautasít, mondván, mindig vesztesen kerül ki a mérkőzésből. Ennek során a következő párbeszéd hangzik el.

„– Ahogy gondolod, testvérem. Viselkedjünk társasághoz illően. Majd később tárgyalunk a fóliánsról. Mit szólnál egy sakkjátszmához? – Hosszú, fehér kezével Sebastian a fekete-fehér négyzetekkel mintázott asztallap felé mutatott.
– Inkább nem, Sebastian. Mindig tied a győzelem. Tréfát űzöl velem, és nem tetszik a játékod stílusa.
– Csak nem azt sérelmezed, hogy a fehér bábukészletet kínálom neked, míg a feketét megtartom magamnak?
– Nem szeretem, ahogyan örökké a futóimat támadod.
– Te pedig örökké a bástyáimat igyekszel ledönteni. Ámbátor elismerem, te kevesebb sikerben részesülsz. Feledjük hát a sakkot! Vessünk talán kártyát?”

“‘Even so, brother. Let us be sociable. We will speak of the book later. A game of chess?’ Sebastian waved a long white hand toward the black and white squares on the table.
‘I think not, Sebastian. You always win. You toy with me, and I don’t like the way you play.’
‘Surely you don’t object because I give you the white pieces and take the black for myself?’
’I don’t like the way you always attack my bishops.’
‘And you always try to take my castles. I admit, though, that you are less successful. So let us forget chess. Perhaps the cards?’”

A sakk szimbolikája többrétű Daniels regényében. Ezzel lehet leghívebben jellemezni a két testvér viszonyát, ugyanis mindketten ki vannak szolgáltatva a másiknak, egyúttal képesek valamivel „sakkban tartani” egymást. Diegónak szüksége van a neve alatt megjelenő boszorkánykönyvre, hiszen ezt hitelesíti az ő boszorkányügyi szaktudását, ez igazolja, hogy hosszú távon nem hasraütésszerűen válogatja ki áldozatait. Ezért nem engedheti meg magának, hogy idő előtt félreállítsa bátyját, annak ellenére, hogy nyilvánvaló okokból a háta közepére sem hiányzik. Másfelől Sebastiannak is szüksége van Diegóra, hiszen ő biztosítja, hogy feltűnés nélkül táplálékhoz jusson az Inkvizíció tömlöcében. Ha ennél feltűnőbben cselekedne, és a város lakói tudomást szereznének a létezéséről, nyilván felkerekednének, hogy megsemmisítsék, és ez ellen nappal semmit nem tehetne, hiszen olyankor inaktív. És pontosan ez a második ok, ami miatt ki van szolgáltatva Diegónak: öccse ugyanúgy bármikor elvehetné az életét, ha veszélyt látna benne. Sebastian valószínűleg ezért is húzza olyan sokáig a boszorkánykönyv elkészítését.

A sakk játszásának fontos eleme, hogy a játékos előre gondolkodjon, lépéseivel előre lássa nemcsak azt, hogy ő mit lép a következő körökben, de lehetőleg azt is, várhatóan mit lép az ellenfél. Ez megjelenik a két testvér cselekvésében is: viszálykodásuk kimenetelét az dönti el, melyikük képes pontosabban előrelátni a másik cselekedeteit. Diego nemcsak az ártatlan sakkpartikat bukja el rendszeresen, de a való élet sakkmérkőzésében is kudarcot vall. Miután elkészül a boszorkánykönyv, azt hiszi, pusztán azzal sakkban tarthatja Sebastiant, hogy nappal az életére törhet. Ám Sebastian azzal kalkulál – helyesen –, hogy öccse nem vetemedhet erre, hiszen – mint azt közli is vele – Diegónak továbbra is szüksége van rá, hogy értelmezze a Vires Tenebrarumban – ezt a címet kapta az opus Diegótól; magyarul annyit tesz: A sötétség erői – ismertetett titokzatos, bonyolult tanokat.

Ugyancsak fontos jellemzője a sakknak, hogy tudni kell mérlegelni az egyes bábuk értékét. Ez két dolgot foglal magába: egyrészt minden bábu csak eszköz, mely egy meghatározott cél elérését szolgálja, másrészt tudni kell feláldozni az értéktelenebb bábut az értékesebb védelme érdekében, illetve abban az esetben, ha ez az áldozat közelebb visz a célhoz. A The Black Castle-ben mindkét elv megnyilvánulására láthatunk példát. Mindkét testvér eszközként tekint egymásra és a többi emberre is. Az előbbi nyilvánvaló: a két testvér pusztán a kölcsönös egymásrautaltság miatt nem végzett még egymással. Az utóbbinak a példája Sebastian részéről maga a tény, hogy más emberek véréből tartja fenn magát, ami szükségszerűen együtt jár az érintettek halálával, Diego részéről pedig az, hogy karrierambíciói kielégítése miatt küldi máglyára az embereket. Ami a mérlegelést illeti, Sebastian konkrétan a sakk példáját használja, amikor azt magyarázza Margaritának, miért vállalta a megmentését még az előrelátható következmények ismeretében is.

„– Attól tartok, a boszorkánytanács többé nem ül össze, és gyanúm szerint a többség már a székesegyház tömlöcében senyved. Az égetésen történtek bizonyára megrémítették őket, és semmi kétségem afelől, hogy az öcsém előnyére fordította rettegésüket. Valamiféle démont láttak, mely elrepül veled, márpedig a gyengébbje e látványtól ösztökélve biztosan sikoltozva esdekel a vallomástétel és a megváltás lehetőségéért.
Margarita álmélkodva pillantott Sebastianra. – Tudtad, hogy ez fog történni?
– Gondoltam rá – hangzott a felelet –, de eltökéltem, hogy bármi áron megszabadítalak. Mondd, sakkoztál valaha?
Margarita zavarodottan ráncolta a homlokát. – Én nem, csak az apám. De hogy jön ide holmi társasjáték?
– Az öcsémmel rendszeresen sakkoztunk, amíg meg nem elégelte. Ha sejtené, ki a boszorkánygyűlés vezetője, azt mondaná neked, feláldoztam a gyalogjaimat és mentettem a királynőt.”

“‘I fear the coven will never meet again, and I suspect that most of the others are in the dungeons of the Holy House. What happened at the auto-da-fé must have frightened them, and I have no doubt that my brother has taken advantage of their fear. What they saw was some sort of demon flying away with you, and a sight like that must have sent the weaker ones screaming to confess and be saved.’
Margarita looked at Sebastian in amazement. ‘Did you know this would happen?’
‘I thought of it,’ he said, ‘but I was determined to save you no matter what the cost. Have you ever played chess?’
Margarita wrinkled her forehead in perplexity. ‘No, but my father did. What has a game to do with this?’
‘I played with my brother until he grew weary of it. He would tell you, if he knew who the master of the coven was, that I sacrificed my pawns to protect the queen.’”

A Sebastian vezette boszorkánygyűlés tagjai közül először Margaritára csapott le az Inkvizíció, és mivel a nő semmilyen tortúra hatására nem volt hajlandó beismerő vallomást tenni, máglyahalálra ítélték. Az ítélet végrehajtása Diego nagy pillanatának ígérkezett, hiszen az első spanyol boszorkány példás megbüntetése az ő ténykedésének lett volna betudható. Sebastian ezt a „megdicsőülést” hiúsította meg azzal, hogy nagy, denevérszárnyú démon képében elragadta Margaritát. Diego azonban, noha bosszankodott miatta, még ebből is képes volt előnyt kovácsolni: harsányan arról kezdett szónokolni, hogy maga a Sátán szállt fel a pokol mélységeiből, és ragadta el a kárhozott boszorkányt. Az inkvizítor nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy így jár minden boszorkány. Félelmetes szónoklata hatására több „boszorkány” önként feladta magát, hogy megmentse a lelkét. Sebastian ezt előre sejtette, ám mérlegelt, és úgy döntött, ekkora áldozat nem túlzás Margarita életéért cserébe.

A fentebb idézett diskurzus Sebastian és Diego között közvetlenebb szimbólumértékkel is rendelkezik, ami az eredeti szövegből jobban előtűnik. A fekete bástya Sebastian várát is jelképezi – mind a sakkbábu, mint az épület castle angolul –, melynek látványos tartozéka egy fekete torony. Diego futói pedig egyházi méltóságára utalnak – a bábut ugyanis az angolban a bishop szóval jelölik, mely egyúttal „püspököt” is jelent. A két sakkfigura kiemelése tehát egyúttal a két testvér viaskodására is utal. Ebből természetesen már következik, hogy a The Black Castle cím egyszerre kapcsolódik a sakkfigurához és Sebastian várához.

Az eddigiekhez érdekes adalék – ám semmi több –, hogy egy elképzelés szerint Kasztíliai Izabelláról mintázták a királynő figuráját, vagyis arról az uralkodóról, aki a cselekmény idején regnált. További érdekesség, hogy egyes sakk-készletekben a futó fejét ellentétes színűre festik, ami összhangban van a domonkosrendi szerzetesek öltözékének színösszetételével, ugyanis a fehér csuha fölött fekete palástot hordanak. A fehér sakkbábuk így nem pusztán Diego „hivatalos” oldalára (azaz a „jó”, „fehér” oldalra) utalnak, hanem konkrétabban összeköthetők a rendjével is. Mindez persze elég távoli spekuláció, de talán nem egészen érdektelen.

Sebastian rendelkezik egy sajátosan relativista filozófiával a jó és a rossz mibenlétét, illetve a halál utáni sorsot illetően. Elmondása szerint már vámpírként tett szert e bölcsességre. A lényege az, hogy semmi sem önmagában véve jó és gonosz: minden ember birtokában van egy misztikus (avagy túlmisztifikált) erőnek, mely az akaratból fakadó cselekvésekben nyilvánul meg. E cselekvések eredménye természetesen lehet jó vagy gonosz, ám ez az erőt alkalmazó akaratnak a függvénye. Sebastian a következőképpen fejti ki e gondolatokat Margaritának, mielőtt a lány a vámpírok útját választva felkínálja magát Sebastian fogainak (na, jó, dugnak is).

„– Soha nem beszéltél a Sátánnal?
– Kétlem, hogy létezik; különösen abban a formában, ahogyan az öcsém el akarja hitetni az emberekkel. Az erő, mely átkot szór, egyúttal csodákat is szül, s az árnyakat, melyektől a halandók rettegnek, épp az a fény veti, melyet fürkésznek. Egy a forrás, s ennek megnyilvánulásait a férfiak és nők akarata gyúrja formába. A jó és a gonosz nem ok, hanem okozat, mindent egyazon erő jár át.
Margarita nem szólt semmit, csak bámulta a gyertyák tetején fénylő lángnyelveket.
– Ám e tan túl bonyolult – folytatta Sebastian. – Az erő alkalmazható; talán meg is ismerhető. Ugyanakkor fontos, miként alkalmazzuk. A birtoklása nem elegendő, mert ettől még létrehozhat olyan szörnyetegeket, mint jómagam, vagy Diego öcsém. Mindketten a bölcsességet és a hatalmat hajszoltuk, s e hajsza nem is volt egészen hiábavaló, de mégis mit hozott a fejünkre? A világmindenség tükör, mely elénk tárja összes gondolatunkat és tettünket. Talán ezért lettem vámpírrá: megszabadulni végre a tükörképemtől.”

“‘Have you never spoken to Satan?’
‘I doubt that he exists; certainly not as my brother would have the people believe. The power that works curses is the same one that works miracles, and the light that mortals seek casts the very shadows that they fear. There is only one source, its manifestations molded by the wills of men and women. Good and evil are not causes but effects, and the same force fills everything.’
Margarita said nothing, just stared at the bright points of flame above the candles.
‘But this is too high a doctrine,’ continued Sebastian. ‘The force can be used; perhaps it can even be known. But still, it does matter how we use it. To have it is not enough, for it may still produce a monster like me or my brother Diego. We both sought wisdom and power, and we have not been utterly denied, but what has it brought us? The universe is a mirror that reflects back upon us all our thoughts and deeds. Perhaps that is why I have become a vampire, to be free of my reflection at last.’”

Később a Vires Tenebrarum átadását szintén kisebb filozófiai diskurzus követi. A társalgó felek ezúttal Sebastian és Diego.

„Ha valamivel tisztában vannak a mágia gyakorlói, az az akarat jelentősége. Korán megtanuljuk, hogy a hatalom, melyet kutatunk, már bennünk rejlik, a mi feladatunk pedig nem több, mint kifejezésre juttatni azt. Az összpontosítás és a hit által bármit elérhetünk. Még a te vallásod is azt tanítja, hogy a hit mindennek a kulcsa, s aki hisz, megmenekül. Te azonban azt állítod, e tan feltétlenül igaz. Én úgy hiszem, nem feltétlenül. Mi több, úgy hiszem, egyáltalán nem létezik igaz tan. Csak a hit valós, és az akarás hatalma.”

“Those who practice magic know, if they know anything, the importance of the will. We learn early that the power we seek is already within us and that our task is to express it, nothing more. Through concentration, through faith, we can accomplish anything. Even your religion teaches that faith is the key to everything and the one who believes will be saved. But you claim that the doctrine must be correct. I believe that it need not be. In fact, I believe that there is no correct doctrine at all. There is only faith and the power of the will.”

Sebastian szavai mérhetetlenül jelentősek, hiszen tulajdonképpen az egyén öntörvényűségét hirdetik. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem véletlen az „akarás hatalma” (the power of the will) kifejezés használata, hiszen a két szó megfordítva Nietzsche gondolatvilágának egy fogalmát, a hatalom akarását juttatja eszünkbe. Nietzsche pedig egyáltalán nem irreleváns a mű szempontjából, hiszen az ő nevéhez kötődik a társadalmi normákon felülemelkedő, önmaga normáit megalkotó „emberfeletti ember” fogalma, valamint a XX. századra kiteljesedő morális relativizmus. A fent idézett részletek alapján úgy tűnik, Sebastian pontosan e relativizmust és az egyén mindenhatóságát testesíti meg a regényben.

Ha már filozófia, Sebastian nemcsak Nietzschét, de Schopenhauert is az olvasó eszébe juttatja, részben az akarat középpontba állításával, részben pedig csillapíthatatlan élni akarásával. Schopenhauernél az élni akarás az a paradox ösztön, ami miatt az emberek nem dobják el maguktól az egyébként céltalan és kilátástalan életet. Amikor Margarita megkérdezi Sebastiantól, miért választotta a vámpírok útját, egyszerű, axiomatikus, minden összetettebb magyarázatot elvágó válasza a következő: „[m]ert nem akartam meghalni.” (“Because I did not wish to die.”) Sebastianban az életösztön olyan erős, hogy még a vámpírok „árnyékléte” is vonzóbb alternatíva számára a halálnál.

Ezek az elképzelések határozzák meg az egyén túlvilági sorsát is. Sebastian először csak hipotézisként állítja fel annak lehetőségét, hogy a túlvilági sors a hit függvénye, de aztán fájdalmas bizonyítékot is talál erre. A kulcs Margarita. A vámpírok, ha alszanak, tulajdonképpen halottak – legalábbis ebben a könyvben –, így álmukban azt látják, ami „valódi” halálukban is várna rájuk. Sebastian ezüstös fényességben oldódik fel, és amíg csak egymaga volt vámpír, nem tudhatta, mások mit látnak ilyenkor. Amikor Margarita vámpírrá lett, kérdőre vonta álmáról. A lány, igazolva Sebastian hipotézisét, azt felelte, nem látott semmit. Ez a válasz megfelelt Margarita hitetlenségének.

E tulajdonságon azonban nincs miért csodálkozni, ha tekintetbe vesszük, hogy részbeni zsidó származásától sem függetlenül (konkrétan dobta a vőlegénye, mikor e jellemhibára fény derült) kis híján földönfutó lett, és nemes létére egy rozzant kalyibában pásztorkodásból kellett tengődnie. Emellett amikor Sebastian ismerteti vele a vámpírlét előnyeit és hátrányait, néhány megjegyzése szintén sejteti hitetlenségét és – ettől nem függetlenül – kiábrándultságát.

„– Azt is beszélik, hogy bizonyos vallási tárgyak veszedelmesek a fajtánkra nézve.
– Te is úgy hiszed?
– Sohasem tettem hiteles próbát, de elképzelhetőnek tűnik, hogy rejlik ebben némi igazság.
– Engem ugyan meg nem rémít, ami az ő vallásukból való – erősködött Margarita.”

“‘It is said, too, that there are religious artifacts that are dangerous to such as us.’
‘Do you believe it?’
‘I have never made a sufficient test, but it seems likely that there is some truth to it.’
‘Nothing from their religion could frighten me,’ Margarita insisted.”

Margarita sajátos tragédiája, hogy maga is rádöbben hitetlenségének várható káros következményeire. Erre akkor kerül sor, amikor véletlenül kihallgatja Sebastian és Diego beszélgetését. Miután Diego eltávozik a könyvvel, Margarita előlép, és megosztja sejtelmeit Sebastiannal, aki komoran igazat ad neki. A nő ekkor kétségbeesetten kifakad.

„– Nem akarlak elveszíteni, Sebastian – sikoltotta –, és nem akarok meghalni sem! Meg kell tanítanod rá, hogyan higgyek! Meg kell mutatnod, hogyan lássak a tiédhez fogható álmokat!”

“‘I don’t want to lose you, Sebastian,’ she cried, ‘and I don’t want to die. You must show me how to believe. You must show me how to have dreams like yours!’”

A tragédia egy sajátos ellentmondásban rejlik: Margarita azt várja, hogy megtanítsanak neki valamit, ami nem tanítható. Másképpen fogalmazva: külső forrásból szeretne hozzájutni olyasvalamihez, amit csak saját magából meríthet. Ez utóbbira egyébként találhatunk is célzást Sebastian szájából: amikor Margarita első lépéseit teszi vámpírként, alig hiszi el, hogy ismét nehézség nélkül képes ráállni a nyújtópad által tönkretett lábaira.

„– Bízz bennem, Margarita! Megígértem, hogy felgyógyítalak. Hát nincs hited? – Sebastian elhátrált a lánytól, aki ámuldozva tapasztalta, hogy képes megállni a lábán. Néhány bizonytalan lépés után kacagva vetette magát Sebastian karjaiba.
– Nagyszerű varázsló vagy!
– A varázslat benned lakozik, Margarita.”

“‘Trust me, Margarita. I promised to cure you. Have you no faith?’ He stepped away from her and she found to her amazement that she could stand. She took a few tentative steps forward, then threw herself laughing into his arms.
‘You are a wonderful magician.’
‘The magic is in you, Margarita.’”

Láthatjuk, hogy Margarita Sebastiannak tulajdonítja gyógyulását, és még a belé vetett hite is ingatag, az „erőre” azonban, amelyről Sebastian korábban beszélt, még nem talált rá. Sebastian kérdése a regény előrehaladtával próféciaértékűvé emelkedik: Margaritának valóban nincs hite.

Margarita számára a halál a végső sötétség. Érdemes ezzel szembeállítani Sebastian halál közbeni látomását.

„Holttest vagyok akkor is, mint most, és mozdulatlanul fekszem, de valahogy mégis mozgok. Zuhanást tapasztalok, de nincs bennem félelem. Lehetséges fölfelé esni? Úgy érzem, mintha repülnék, vagy az áramlattal sodródnék. Közben harangot vagy éneklő gyermekeket idéző, magas, tiszta hangot hallok, mely azonban sohasem áll össze valódi melódiává. Bármerre nézek, fényesség támad. Felé szállok… beleveszek… mígnem eggyé válok a fénnyel. Ekkor feltárul előttem az erő, én leszek az erő, ám ez semmit nem számít, mert a fényben minden vágy feloldódik.”

“I lie still as the corpse that I am, but somehow I move. It feels something like falling, but without the fear. Is it possible to move upward? A sensation of flying, or floating down a stream. And a high, clear sound like bells or children singing, almost a melody, but never quite. All around me grows a radiance and I float toward it—and into it—until I become one with the light. Then I see the power and I am the power, but it matters not at all, for every desire is dissolved in the light.”

Megdöbbentő e beszámoló abból a szempontból, hogy a cinikus vérszívó előtt jóformán megnyílnak a mennyek kapui. Furcsamód nem beszél mérhetetlen boldogságérzetről, de az, hogy valamiféle égi fényességbe kerül, óhatatlanul pozitív felhanggal bír, és Sebastian nem ingatja meg ezen olvasói benyomást. Szerintem azonban még ennél is érdekesebb mondandójának az a fordulata, miszerint „a fényben minden vágy feloldódik”. A vágyak megszűnése a buddhista Nirvána állapotát idézi. A keleti kultúrára való utalás lehet Sebastian egy másik megjegyzése is: „[f]ogalmazzunk úgy, hogy meditáció révén találtam rá az igazságra” (“Let us say that I found the truth through meditation.”). A meditation szó jelentése bizonytalan: töprengést ugyanúgy jelenthet, mint a mai keleties-ezoterikus értelemben vett meditációt, de még e bizonytalanság mellett is adott a lehetőség, hogy a mondat a keleti kultúrához kapcsolódik. E körülmények figyelembe vétele mellett érdekesebbé válik a tény, hogy Daniels Tibetbe tervezte helyezni hatodik regényét. Az e vonatkozásban idézett szöveghelyekből való következtetés persze nem sokkal több puszta spekulációnál, ráadásul nem tudom megállapítani, hogy Sebastian gondolatai mennyire rímelnek bármiféle keleti gondolatrendszerrel, mindenesetre úgy gondolom, a felvetés, pláne, ha hozzávesszük a tényt, hogy Schopenhauer is vonzódott a keleti tanok iránt, megért egy bekezdést.

Sebastiannak kilenc esztendejébe került felfedezni a szóban forgó igazságot. Azért született meg olyan soká a könyv is, mert ebben kívánta a világ elé tárni felfedezését. A könyv tartalma azonban előidézi Diego vesztét. Torquemada tűzbe veti a kéziratot, mert mélységesen eretnek tartalmát csak olyasvalaki szerezhette, aki a boszorkányok, varázslók között élt, ez pedig nem éppen jó ómen Diego számára. Sebastian – jó sakkozóhoz illően – előre látja ennek bekövetkezését. Ez a Margaritával folytatott beszélgetéséből világlik ki, melynek során azt tárgyalják, bölcs dolog volt-e kiadni a biztosítékot, mely mindeddig megóvta Sebastiant Diego gyilkos kezétől.

„– Bízz bennem, Margarita! Ha minden rendjén halad, nem lesz mitől tartanunk. A könyv mérgezett.
Margarita ajka mosolyra húzódott, és szeretője újfent elámult a lány zsongító szépségén. – Méreggel itattad át a lapokat? – kérdezte. – Mit használtál?
– Nem a lapokat, Margarita. Cselem ennél körmönfontabb. A méreg a szavakat járja át. A sötétség erői megpecsételi Diego végzetét.”

“‘Trust me, Margarita. If all goes well, we shall have nothing to fear. The book is poisoned.’
Margarita smiled, and her lover was amazed anew at her ferocious beauty. ‘You have poisoned the pages?’ she asked. ‘What did you use?’
‘Not the pages, Margarita. This is something subtler still. I have poisoned the words. The Powers of Darkness will be Diego’s undoing.’”

Sebastian utolsó kijelentése azonban nemcsak „személyes” (Diegóra vonatkozó), hanem eszmetörténeti jelentőséggel is rendelkezik. Az Egyház és a Vires Tenebrarum két eltérő gondolkodásmódot testesít meg. Az Egyházat – annyira azért nem meglepő módon – a tekintélyalapú skolasztikus gondolkodásmód jellemzi. Ez elsősorban Miguel viselkedésében figyelhető meg – olykor kifejezetten megmosolyogtató formában. Amikor Diego segédje Torquemadánál jár, az Inkvizíció feje arról beszél, hogy az Egyház köreiből is ki akarja űzni az eretnekséget, és elpanaszolja, hogy VI. Sándor pápa vatikáni engedélyhez kötötte egy zsidó felmenővel rendelkező püspök vallatását, valamint két segédet küldött mellé, diplomatikusan „hajlott korával” magyarázva azt, hogy meg akarja fékezni a túlkapásait. Miguel ezt hallva azon tűnődik, „[u]gyan mit gondoljon a közönséges plébános, ha még a leghatalmasabb méltóságok sem jutnak egyetértésre?” (“If even the most powerful prelates could not agree, then what was a simple vicar to think?”) Látható, hogy Miguel nem törekszik önálló álláspont kialakítására, hanem a feljebbvalóitól, vagyis külső forrástól várja az útmutatást. De a tekintélyelvű gondolkodásmód ennél közvetlenebb formában is megmutatkozik: a mű elején Diego a városban sarjadó boszorkánykultusz veszedelmeiről áradozik Miguelnek, aki a félelemtől kábán rákérdez, biztos erősebb-e az Egyház a fekete mágiánál. Diego felelete egyszerű és ellentmondást nem tűrő: „[e]zt kétségbe vonni eretnekség lenne.” (“To doubt it would be heresy.”)

Ezzel szemben Sebastian tanai szerint az egyén maga alkotja a sorsát meghatározó törvényeket. Ismét előrángathatjuk Nietzschét, akinek Übermenschével fentebb párhuzamba állítottam Sebastiant: ő mondta ki programszerűen, hogy „Isten halott”, és ezzel hozzájárult a vallásos gondolkodás dominanciájának véget éréséhez. Sebastian is hasonlót tesz: relativizálja a kereszténység igazát, az ő felfogásában az emberekre kívülről oktrojált normák érvényüket vesztik, és az egyének saját hite határozza meg sorsukat. A Sebastian és Margarita közötti, imént idézett párbeszéd utolsó mondatában Diego nemcsak személy, de szimbólum is: a katolikus egyház szimbóluma. Ami Diego veszte személyes síkon, az egyúttal az Egyház veszte is eszmetörténeti síkon.

Sebastian megjósolja az Egyház bukását, és igaz, hogy ezt a jelenlegitől némileg eltérő kontextusban teszi, de megéri hosszan idézni mondandóját, mert a jelen gondolatmenet szempontjából is releváns.

„– Talán igazat szólsz, testvérem, de én irtózom azoktól a fegyverektől. Változás támad a nyomukban. Az ágyútűz egyetlen óra alatt képes lerombolni e sok évszázada álló torony falait. Hamarosan nem lesznek kastélyok. Új világ születik, furcsább, mint amelyet felfedezett az az itáliai tengerész. Egy kor letűnését éljük, s mi e kor ereklyéi vagyunk.
– Én ugyan nem, Sebastian. Én az új világ részese vagyok, melytől rettegsz.
– Lehet, Diego. Ám a testvérem vagy, s mindkettőnket ugyanazon rejtelmek kísértenek, melyeknek nem lesz helye az eljövendő új világban. Azt gondolod, az Inkvizíciód az új fénysugár felragyogása, én azonban úgy vélem, a mindkettőnket éltető ősi sötétség halálhörgése. Vége szakad az üldözéseknek, mert akkor már senkit nem érdekel, mit hisznek mások. És a többség semmiben nem fog hinni.”

“‘You may be right, brother, but I hate those guns. They will change things. A battery of cannon could crush the walls of this tower in an hour, though it has stood for centuries. Soon there will be no castles. There will be a new world, stranger than the one discovered by that Italian navigator. This is the end of an age, and we are its relics.’
‘Not I, Sebastian. I am part of the new world you fear.’
‘Perhaps, Diego. Yet you are my brother, and we are both haunted by the same mysteries, which will have no place in the new world to come. You think your Inquisition is the birth of a new light, but I believe it is the death rattle of the old darkness that has nurtured both of us. The persecutions will cease, for no one will care what others believe. And most of them will believe in nothing.’”

A regény szimbólumrendszerében a sakk mellett fontos szerephez jut a tarot. A sakkozás kapcsán idézett korai párbeszédben említett „kártyavetés” nem más, mint a tarotkártyák által való jóslás Diego jövőjét illetően. A lapok között akadnak pozitív és negatív tartalmúak, értelmezésük mindvégig Diegóra hárul, Sebastian csak dodonai általánosságokat hajtogat. A jövendölés mélyebb értelmezésére én sem vállalkoznék, egy lap azonban kiemelhető, mely kiváltképp negatív jelentésű, mindamellett jelentéstartalma végigfut a regényen: a Torony. A Tornyot rendszerint a pusztítással, pusztulással, váratlan katasztrófával azonosítják, amiből jócskán kijut a The Black Castle-ben. A mű zárófejezetében aztán maga a vészt hozó szimbólum mintegy elpusztítja önmagát: a franciák megtámadják Spanyolországot, és egyik célpontjuk a cselekménynek helyt adó határközeli város. A támadást Sebastian kastélya is megsínyli, és a vár tornyának pusztulásáról értesülhetünk. „A franciákat visszaverték, ám addigra az ágyútűz porig rombolta a vár falait, és ledöntötte roppant tornyát.” (“The French were driven back, but not before cannon fire had shattered the walls of the castle, toppling its great tower.”) A Torony pusztulást jövendölt, és leomlott a torony.

A regény zárása szintén leginkább a Toronyhoz kapcsolható.

„A kastély néhány óra leforgása alatt elesett. Torquemada két év elteltével lehelte ki lelkét, Kolumbuszt vasra verve hurcolták haza harmadik útjáról; az Inkvizíció azonban további háromszázharmincnyolc esztendeig fennmaradt.”

“The castle fell in a few hours. Torquemada took two years to die, and Columbus was carried back in chains from his third voyage; but the Inquisition endured for another three hundred and thirty-eight years.”

Az egyetlen dologhoz, amely nem semmisült meg vagy bukott el rövid úton, szenvedés és halál fűződik.

Don Sebastian a civilizációról is fanyar véleményt alkot a regényben. Kritikája az Egyház szervezettsége kapcsán kerül elő, azonban a szövegből egyértelműen kiderül, hogy a civilizált társadalomra vonatkoztatja mondandóját.

„– Ami a művetekből fennmarad, az a szervezettség eszméje. A gonosz új formája ez; mellette a boszorkányság semmivé foszlik.
– Miről beszélsz, Sebastian?
– Nem érted, igaz? Épp ez a dolog szépsége. A civilizáció nagyobb pusztításra képes, mint bármely férfi vagy asszony egymagában, még sincs, akit felelősség terhelne. A civilizáció a bűn érzete nélküli gonosz. Minden ember teszi, amit tennie kell, éppúgy, ahogy te is, Diego, akár ezrek halálát okozva, ám senki kezét nem szennyezi vér. Inkább itt helyben eladnám a lelkem.”

“‘What will survive from your work is the idea of the organization. It is a new sort of evil; beside it witchcraft is nothing.’
‘What are you talking about, Sebastian?’
‘You don’t know, do you? That is the beauty of it. A civilization can wreak more havoc than any single man or woman, yet no one is really to blame. It is evil without a sense of sin. Each man will do his duty, Diego, even as you do, and thousands may die for it, but no one will have blood on his hands. I would rather sell my soul outright.’”

A szerző valószínűleg a XX. század totális diktatúrái által véghezvitt genocídiumokra céloz, melyek során emberek szervezett keretek között „tették, amit tenniük kell”, és ez nem ezrek, de milliók halálához vezetett. Kétségtelenül ez a legkézenfekvőbb értelmezés. Ám szerintem a kritika alkalmazható napjaink világrendjére is, hiszen a szervezetten működő civilizáció ma is komoly károkat képes okozni, legyen szó akár a Föld túlterheléséről, akár a gazdasági világválság kiváltásáról.

Összességében azt lehet mondani, hogy Sebastian nincs éppen kedvező véleménnyel a körülötte zajló folyamatokról, kiváltképp tulajdon öccse ténykedéséről. A dolog pikantériája, hogy a maga módján Sebastian is, és Diego is mások vérére szomjaznak. Kettejük között fontos különbség azonban – mint azt már a regény fülszövege is kiemeli –, hogy az előbbi a puszta létfenntartása miatt issza az emberek vérét (és szó szerint), míg az utóbbi puszta karriervágyból (és metaforikusan). Sebastian így a maga rideg cinizmusával még mindig jobban megfér azon a bizonyos erkölcsi piedesztálon, mint testvére. A Don Sebastian-ciklus egyes köteteinek borítóján olyasvalakiként jellemzik a főhőst, akit „elborzaszt az ember” (“the vampire horrified by man”), és e találó megfogalmazás kiválóan érzékelteti Daniels ciklusának kifordított iróniáját: a félelemforrás nem a vámpír, a természetfeletti, hanem maga az ember és műve. Joshi a szerző munkásságát taglaló elemzésében kiemel egy mondatot, felhívva a figyelmet annak „anti-lovecraftiánus” felhangjára: „[n]em mindig az ismeretlentől való félelem a legerősebb: a nagyinkvizítor pontosan tudta, mit tehet vele az Inkvizíció, s ezen ismeret árnyékában vajmi kevés aggály környékezte a bátyja, Sebastian részéről várható fogadtatást illetően.” (“Fear of the unknown is not always the most powerful: the Grand Inquisitor knew only too well what the Inquisition might do to him, and that knowledge made him something less than cautious concerning the reception he might expect to receive from his brother Sebastian.”) Noha korábban a természetfeletti horror merült fel mint az egyik olyan műfaj, amelynek elemei megfigyelhetők a The Black Castle-ben, az evilági félelemforrás messze meghaladja a természetfeletti borzalmasságát.

A The Black Castle alapján Spanyolország könyörtelen helynek tűnik, ahol az emberek egymás vérét ontva érvényesülnek. Néhány karakter azonban mentesnek tűnik a többség gyarlóságaitól. Róluk is érdemes pár szót ejteni.

Antonio Manetti, Sebastian kastélyának örököse Itáliából utazott a cselekmény helyszínére, hogy birtokba vegye jussát. Érkezését Sebastian megjósolja, amikor tarotot vet, és ha esetleg bármi kétségünk támadna afelől, hogy az adott lap őrá vonatkozik, a felbukkanásáról beszámoló fejezet címe végképp eloszlatja azt. A vonatkozó lap és fejezetcím a Kelyhek lovagja (The Knight of Cups). Sebastian némi rosszmájú célzást sem mellőzve harangozza be érkezését.

„– Mögötted – szólt Sebastian.
Diego enyhén megrezzent, félig hátrafordult, majd észbekapott. – Ó. A kártyára célzol – lélegzett fel. – A Kelyhek Lovagja.
– E lovag talán valóban a nyomodban ólálkodik, testvérem. A lap egy ifjú közeledtét jelzi, aki ábrándos kedélyű, és a gyönyörök hódolója. Ismered?
– Nem.
– Óvakodj tőle!
– Miért?
– Mert jó ember.”

“‘Behind you,’ said Sebastian.
Diego started slightly and turned half around, then stopped. ‘Oh. You mean the card,’ he said. ‘It is the Knight of Cups.’
‘Perhaps he really is behind you, brother. This signifies the approach of a young man. He is a lover of pleasure, and a dreamer. Do you know him?’
‘No.’
‘Beware of him.’
‘Why?’
‘Because he is a good man.’”

Antonio körülbelül úgy éli meg Spanyolországba érkezését, mintha egy pöcegödörbe tévedt volna. Felkerekedik Itáliából, ahol virágzik a kultúra, fénykorát éli a reneszánsz, és egy igénytelen házakból összetákolt koszfészekre lel, ahol az egyetlen míves épület a székesegyház. A fogadóban, ahová betéved, Pedro Rodriguez, Diego segédje bérgyilkosnak nézi és az életére tör. A helyi árusnál kapható, empanadilla nevű süteményhez a helyi pletyka szerint a hóhér szolgáltatja a húst, hogy mifélét, az a képzeletünkre van bízva. Az emberek számára a legfőbb látványosság a nyilvános boszorkány- és eretnekégetés. Aligha csodálkozhatunk, ha nem kíván sok időt tölteni itt.

Az egyetlen tiszta „dolog”, amit Antonio felfedez a városban, Pedro Rodriguez két lánya, a tizenhét éves Teresa és a tizenhárom éves Dolores. A lányokat Pedro szigorúan neveli: éjszakára rájuk zárja háza ajtaját, nehogy valaki foltot ejtsen a becsületükön (ő bizonyára tudja, elvégre egy alkalommal felmerült benne, hogy a várbörtön egy félreeső szegletében, ahol az őrök nem látják, kedvét lelhetné Margaritában, és ettől csak a boszorkányátoktól való félelem tántorította el), és szorgosan óvja őket a kérőktől, mint bármely felelős apa.

Kettejük közül Teresának jut fontosabb szerep, akibe Antonio beleszeret, és titkon találkozni kezdenek. Miután Margarita meghal, Sebastian bosszút fogad, melynek az is része, hogy megöli Pedro lányait. A kivitelezés során üldözőbe veszi Teresát, aki a székesegyházba menekül előle. Noha Sebastian még fogadkozott Diegónak, hogy el tudná viselni a kereszt látványát, ha arra volna szükség, a székesegyház, benne az imádkozó Teresával ragyogásba borul, és visszatartja Sebastiant, aki végül békén is hagyja a lányokat. Ez a jelenet nyilván Teresa ártatlanságát és őszinte hitét hivatott érzékeltetni. A mű végén Antonio és a két lány elmenekül Itáliába, jelképezve, hogy a lángba borult országban nem maradhat meg, ami tiszta.

Összességében a The Black Castle gondolatgazdag, fordulatos, és egyáltalán nem elviselhetetlen terjedelmű írás, mely egy nem mindennapi vámpírt állít középpontba. Daniels ugyan eléggé ismeretlennek számít még külföldön is, ám csak ajánlani tudom a munkásságát. Remélhetőleg minél hamarabb el tudom kezdeni a Don Sebastian-ciklus további köteteit is. A fejleményekről természetesen maradéktalanul beszámolok.

Tolle lege.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr744882547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása