A jelen bejegyzést a horrorszerzőkhöz köthető sztereotípiák bemutatásával szerettem volna kezdeni, de annyira nem olvasok olyan médiumokat, amelyek az efféle közkeletű hiedelmeket közvetítik, hogy maximum egy metasztereotípiát, a sztereotípiák sztereotípiáját vázolhatnék fel. Az a kijelentés mindenesetre nagy bizonyossággal megkockáztató, hogy Algernon Henry Blackwood (1869-1951) látványosan elütne bármilyen sztereotípiától, amelyet a langyos biztonságérzetet nyújtó kategorizálásra törekvő földi halandó felállítana. Blackwood életvidám fickó volt, aki derűlátással tekintett a világra és az emberiségre, emellett rendíthetetlenül hitt a természetfelettiben, olyannyira, hogy szeánszról szeánszra járt, hogy meggyőződjön a földöntúli entitások valóságáról. Különféle okkult társaságokban, páholyokban is megfordult, érdekesség például, hogy tagja volt az Arany Hajnal Hermetikus Rendnek, s ezáltal olyan illusztris személyiségekkel került egy platformra, mint Aleister Crowley, William Butler Yeats, vagy éppen a pályatárs Arthur Machen. A vallási dogmáktól mindig ódzkodott (bizonyára vallásos iskoláztatása okán, melynek emléke egyébként vissza-visszatérő motívum írásaiban), nehezen behatárolható nézetei talán panteisztikusként jellemezhetők; az mindenesetre bizton állítható, hogy meggyőződése szerint ott rejtőzik az emberben valamiféle „isteni szikra”.
Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) világnézete nem is állhatna távolabb ettől. Mint az a jelen blogot szántszándékkal olvasók számára bizonyára jól ismert, a providence-i mester következetes ateista volt – saját bevallása szerint egészen gyerekkorától –, emellett megrögzött materialista és determinista, aki hitte, hogy az anyag törvényszerűségeivel az emberi viselkedés minden aspektusa megmagyarázható. Az embernek a világegyetemben elfoglalt helyét illetően nem szőtt rózsaszín álmokat – érett írói korszaka egy az egyben erről szól –, és az emberi természetről sem volt különösebben kedvező véleménnyel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy világfájdalomba süppedve, magányosan durcogva átkozta a világot, elvégre kiterjedt levelezést folytatott, amiből kiderül, hogy nemcsak markáns humorral rendelkezett, de az önirónia sem állt távolt tőle. Ettől függetlenül azonban leszögezhető, hogy Blackwoodnál komorabb – ha úgy tetszik, reálisabb – képet festett az emberiségről.
A fentiek fényében annál meglepőbb, hogy Blackwood The Willows című elbeszélése, melyet Lovecraft Machen The White People-je mellett a rémtörténet-irodalom egyik legkimagaslóbb alkotásaként méltatott, maga is felvonultatja azokat a formai és tartalmi összetevőket, amelyek az utóbbi szerzőnek szinte védjegyévé váltak, még ha több helyen látszik is, hogy a brit rémíró (ha ugyan tényleg e titulussal kell őt illetni) egészen más célból használta fel a vizsgált motívumokat. A jelen bejegyzés ezt a párhuzamot igyekszik górcső alá venni.
Blackwood története két utazóról szól, akik kenuval terveznek végigevezni a Dunán, a Fekete-erdőtől egészen a Fekete-tengerig. Amikor az Osztrák-Magyar-monarchia területén, egész pontosan a Szigetközön, a megduzzadt Duna egyik ágán haladnak végig, kikötnek egy aprócska szigeten. Rövidesen azonban egymástól függetlenül furcsa dolgokra lesznek figyelmesek, és arra a következtetésre jutnak, hogy olyan ponton tartózkodnak, ahol a mi világunk és egy másik szféra csaknem találkozik, aminek következtében valamiféle idegen lények nyomokat hagynak a mi világunkban. Az utazók veszélybe kerülnek, egyikük kis híján életét veszti, de végül megmenekülnek, mert a titokzatos idegenek találnak másik áldozatot.
Az első párhuzam, amely említést érdemel, a végtelenség felhasználása. Köztudott, hogy Lovecraft előszeretettel származtatta szörnyeit az óceánból vagy a világűrből. A mélység e két megjelenési formája nemcsak hiteles közege az ismeretlennek egy sok tekintetben felfedezett világban (ámbár ne feledjük Arthur Jermynt és az ismeretlen Afrikát, mely végül eltántorította a 14 évesen öngyilkosságon morfondírozó Lovecraftot!), de – különösen a világűr – alkalmas az ember jelentéktelenségének érzékeltetésére is, amely, mint tudjuk, királypárti kedvencünk művészetének kardinális eleme. Blackwood esetében a természet vált ki hasonló hatást. Az író nagyon szerette a természetet. Sokfelé járt a világban, természetleírásai megragadóak, fenségesek, monumentálisak. Számomra a Running Wolf című, a kanadai vadonban játszódó novellában olvasható erdőleírása bizonyult a legfelkavaróbb élménynek, ám a The Willows is tartogat rendkívüli pillanatokat.
Az alábbi hosszú idézet a – névtelen – narrátor gondolatait tartalmazza akkor, amikor a páros már kikötött, és szemügyre veszi a kis szigetet meg a tájat.
„Összességében lenyűgöző jelenetnek lehettem tanúja, a maga végtelen elhagyatottságával, az általa sugallt bizarr képzetekkel; s ahogy hosszan, kíváncsian szemlélődtem, valahol mélyen különös érzés kezdett fészkelődni bennem. Miközben magával ragadott e féktelen csoda látványa, szívembe váratlan, megmagyarázhatatlan módon szokatlan feszültség, majdhogynem veszélyérzet fúrta be magát.
Egy duzzadó folyó talán mindig baljós előérzetet kelt: a környék szigetecskéinek zöme reggelre víz alá kerül; a fékezhetetlen, tomboló vízözön kétségkívül a rettenet és az áhítat határmezsgyéjére taszította lelkem. Mégis biztosra vettem, nyugtalanságom mélyebb forrásból táplálkozik, mint az áhítat vagy a csodálkozás. Nem efféle érzés motoszkált bennem. Nem is az üvöltő szélhez kapcsolódott, ami pedig oly dühödten szaggatott, mintha bármely pillanatban képes volna több acre fűzfát a magasba rántani, majd széjjelszórni, akár a pelyvát. A szél csupán jól érezte magát, hiszen semmi nem korlátozta e sík terepen, én pedig egyfajta bizsergető izgalommal osztoztam a hancúrozás örömében. Különös érzésem azonban sehogy sem kötődött a szélhez. Tulajdonképpen annyira megfoghatatlan nyugtalanságot tapasztaltam, hogy lehetetlennek tűnt kinyomoznom forrását, és megtenni a szükséges lépéseket, jóllehet valamiképp megsejdítettem, hogy köze volt abszolút jelentéktelenségemhez, melyre a körülöttem feszülő, végtelen hatalmú elemek árnyékában ébredtem rá. A megduzzadt folyóval is kapcsolatban állt – annak homályos, kellemetlen képzete volt, hogy felelőtlenül incselkedtünk e roppant, elementáris erőkkel, melyek kényének-kedvének most menthetetlenül ki lettünk szolgáltatva. Mert itt tényleg gigászi játszma folyt, melynek látványa magával ragadta a képzeletet.”
A szöveg eredetijét idézve:
“Altogether it was an impressive scene, with its utter loneliness, its bizarre suggestion; and as I gazed, long and curiously, a singular emotion began to stir somewhere in the depths of me. Midway in my delight of the wild beauty, there crept, unbidden and unexplained, a curious feeling of disquietude, almost of alarm.
A rising river, perhaps, always suggests something of the ominous; many of the little islands I saw before me would probably have been swept away by the morning; this resistless, thundering flood of water touched the sense of awe. Yet I was aware that my uneasiness lay deeper far than the emotions of awe and wonder. It was not that I felt. Nor had it directly to do with the power of the driving wind—this shouting hurricane that might almost carry up a few acres of willows into the air and scatter them like so much chaff over the landscape. The wind was simply enjoying itself, for nothing rose out of the flat landscape to stop it, and I was conscious of sharing its great game with a kind of pleasurable excitement. Yet this novel emotion had nothing to do with the wind. Indeed, so vague was the sense of distress I experienced, that it was impossible to trace it to its source and deal with it accordingly, though I was aware somehow that it had to do with my realisation of our utter insignificance before this unrestrained power of the elements about me. The huge-grown river had something to do with it too—a vague, unpleasant idea that we had somehow trifled with these great elemental forces in whose power we lay helpless every hour of the day and night. For here, indeed, they were gigantically at play together, and the sight appealed to the imagination.”
A narrátor hamarosan rájön, hogy megmagyarázhatatlan szorongása „leginkább a fűzfacserjékkel függött össze, a megszámlálhatatlan acre-t elárasztó, tömegével burjánzó füzekkel, melyek ott hemzsegtek mindenütt, amerre a szem ellátott, meredeken borultak a folyóra, mintha meg akarnák fojtani, tömött soraik hosszú mérföldekre nyúltak a szabad ég alatt, és csak figyeltek, várakoztak, hallgatóztak.” (“But my emotion, so far as I could understand it, seemed to attach itself more particularly to the willow bushes, to these acres and acres of willows, crowding, so thickly growing there, swarming everywhere the eye could reach, pressing upon the river as though to suffocate it, standing in dense array mile after mile beneath the sky, watching, waiting, listening.”) A megfogalmazásból kiviláglik, hogy a félelem valamilyen monumentális, beláthatatlan méretű jelenségtől származik. A jelen esetben ez a mérhetetlen kiterjedésű fűzfaerdő.
Lovecraftnál ezt a funkciót az óceán vagy a világűr tölti be. A meteorit a „végtelen világűr rejtélyes [küldötte]”, „az általunk ismert természeten túli végtelen eleddig alaktalan tartományainak rettentő hírmondója” (Szín az űrből, ford.: Galamb Zoltán). A Cthulhu hívásában a Nagy Öregek a világűrből érkeztek, és az óceán ismeretlen mélységeiben meghúzódva várják, hogy a csillagok állása kedvezőre forduljon. Az Árnyék Innsmouth felett mélységlakói szintén az óceán fenekét lakják népes városaikkal bolygószerte. Bármelyik példát is vesszük, óriási kiterjedésű helyszínekről van szó, amelyek alkalmasak arra, hogy az olvasó átélje az ember jelentéktelenségét. Ezt a megállapítást csak árnyalja, de nem cáfolja, hogy míg Blackwoodnál kifejezetten a narrátor mint egyén érezte magát jelentéktelennek, addig Lovecraftnál megfigyelhető, hogy „tézisét” a teljes emberiségre vonatkoztatja.
Ahogyan Lovecraftnál, úgy Blackwoodnál is markánsan érzékelhető az élő-, pontosabban állati világ szinte teljes hiánya a veszedelemmel fertőzött területen. Blackwood esetében ez talán még kontrasztosabb, mint Lovecraftéban. Utóbbi a leginkább akkor említi meg az állatokat, ha azok valamilyen negatív, illetve káros kapcsolatban állnak a kérdéses területtel. Az Arkhamtől nyugatra fekvő erdőben „túl sűrű csend uralkodott” (Szín az űrből), ami vadállat szóba kerül, az vagy az alattomosság érzetét kelti („az aljnövényzet között pedig láthatatlan vadak neszeztek”), vagy pedig maga is a veszedelem áldozatává vált (az Ammi által látott nyúl „sokkal hosszabbakat ugrott, mint az Amminak vagy a lovának az [sic] ínyére lett volna”, a McGregor fiúk mormotájának „pofájáról pedig olyan kifejezés tükröződött, amilyet soha senki nem látott még egy mormota ábrázatán”). A Yuggothról hozzánk érkező rákszerűségek elől az állatok „ösztönös undorral térnek ki” (Suttogás a sötétben, ford.: Kornya Zsolt). A Dunwich melletti mocsaras vidék említésre méltó állatai a vijjogó kecskefejők, a szentjánosbogarak, melyek „szokatlan tömegekben rajzanak elő”, valamint a „fülsértően vartyogó kecskebékák” (Rémület Dunwichben, ford.: Galamb Zoltán).
Blackwood ehhez képest igen eleven faunát ábrázol a főhősök élményeinek ismertetése során:
„Az elhagyott partvonalakon kárókatonák sorjáztak alacsony deszkakerítés módjára; szürke hollók tolongtak a kavicsos zátonyokon; a szigetek közti sekély vizű, nyílt részeken gólyák halásztak; az égen ölyvek, hattyúk és mindenféle lápi madarak rajzottak csillogó szárnyakkal, hol dalolva, hol zsémbesen rikoltozva. Egyszerűen lehetetlen volt a folyó szeszélyein zsörtölődnünk, ha napkeltekor megpillantottunk egy őzet, amint nagy csobbanással a vízbe ugrik és elúszik a kenu orra előtt; de gyakran láttunk az aljnövényzetből kikukucskáló őzgidákat is, és megesett, hogy barna szemű szarvasokkal váltottunk pillantást, miközben új meg új folyószakaszokra száguldottunk egy-egy kanyar után. A rókák is ott nyüzsögtek a part teljes hosszában, kecsesen szökdécseltek a fák között, majd oly váratlanul tünedeztek el, hogy lehetetlennek tűnt felfogni, miként voltak rá képesek.”
“Cormorants lined the banks in lonely places in rows like short black palings; grey crows crowded the shingle-beds; storks stood fishing in the vistas of shallower water that opened up between the islands, and hawks, swans, and marsh birds of all sorts filled the air with glinting wings and singing, petulant cries. It was impossible to feel annoyed with the river's vagaries after seeing a deer leap with a splash into the water at sunrise and swim past the bows of the canoe; and often we saw fawns peering at us from the underbrush, or looked straight into the brown eyes of a stag as we charged full tilt round a corner and entered another reach of the river. Foxes, too, everywhere haunted the banks, tripping daintily among the driftwood and disappearing so suddenly that it was impossible to see how they managed it.”
A korábbi helyszínek ezen életvidámsága éles ellentétben áll a cselekmény helyszínének komolyságával. A megáradt folyó vaskos tömbökben ragadja el a páros szálláshelyeként szolgáló szigetet, a szél engesztelhetetlenül tombol. Mindehhez társul a fűzfák nyugtalanító neszezése, majd a különös, mindent átjáró háttérzaj, amely a környék titokzatos, idegen szférabeli lakóinak tulajdonítható.
A lovecrafti horror sajátossága a szörnyalakok közönyössége. Az emberiséget mind fizikailag, mind intellektuálisan túlszárnyaló idegeneket fikarcnyit sem izgatja fajunk sorsa, és a félelem egyik legfőbb forrása annak tudata, hogy ha érdekük úgy kívánná, bármikor félreállíthatnának bennünket az útjukból a teljes civilizációnkkal együtt. Ehhez társul, hogy a rémalakokkal való találkozás jottányival sem több közönséges véletlennél, vagyis semmi sorsszerű, semmi eleve elrendelt nem fedezhető fel az események láncolatában, a determinált sorsú főhőst balvégzetébe sodorja a sors vak szeszélye. Talán nem is kell külön idézet ennek alátámasztására, aki minimális alapműveltséggel rendelkezik Lovecraft munkásságát illetően, bizonyára tudja ezt (vagy most megtudta, hehe).
Blackwood szóban forgó műve szintén tartalmaz olyan utalásokat, amelyek a szörnynépség hasonló közönyét sejtetik. A második éjjelen a Svéd a tábortűz mellett a megmenekülés egyetlen lehetséges forgatókönyvét tömören felvázolva a kettejük jelentéktelenségére próbál appellálni:
„Csak üljünk és várjunk. Roppant hatalmak vesznek körül, melyek oly könnyedén pusztíthatnának el egy elefántcsordát, ahogyan te vagy én lecsapunk egy legyet. Egyetlen esélyünk, hogy nyugton maradunk. Talán jelentéktelenségünk lesz a megmentőnk.”
“[W]e must sit tight and wait. There are forces close here that could kill a herd of elephants in a second as easily as you or I could squash a fly. Our only chance is to keep perfectly still. Our insignificance perhaps may save us.”
Pár bekezdéssel arrébb sejtelmet kapunk a titokzatos idegenek hatalmáról is.
„– Különös – kezdett mondandójába [a Svéd]. – Egész életemben biztos voltam benne, hogy létezik egy másik világ, mely bizonyos értelemben nincs messze a miénktől, jellegét tekintve azonban gyökeresen eltérő; egy világ, ahol óriási események zajlanak megállás nélkül, gigászi, rettenetes elmék hajszolnak mérhetetlen célokat, melyekhez képest földünk folyamatai – nemzetek felemelkedése és bukása, birodalmak történelme, hadseregek, kontinensek végzete – mind csupán porszemek a mérleg serpenyőjén.”
“’All my life,’ he said, ‘I have been strangely, vividly conscious of another region—not far removed from our own world in one sense, yet wholly different in kind—where great things go on unceasingly, where immense and terrible personalities hurry by, intent on vast purposes compared to which earthly affairs, the rise and fall of nations, the destinies of empires, the fate of armies and continents, are all as dust in the balance[.]‘”
Amikor pedig a szörnyek kilétéről folyik a spekuláció, a Svéd a következő megjegyzést teszi:
„– Azt gondoltad – folytatta –, hogy a természet szellemei azok, én meg azt, hogy talán az ősi istenek. Most elárulom: egyik sem! Ezek még ésszel felfoghatók lennének, mert kapcsolatban állnak az emberrel: hódolatot vagy áldozatot várnak tőlünk. A körülöttünk tartózkodó lényeknek azonban a világon semmi köze az emberiséghez; az, hogy birodalmuk éppen ezen a ponton érintkezik a miénkkel, nem több puszta véletlennél.”
“’You think,’ he said, ’it is the spirit of the elements, and I thought perhaps it was the old gods. But I tell you now it is—neither. These would be comprehensible entities, for they have relations with men, depending upon them for worship or sacrifice, whereas these beings who are now about us have absolutely nothing to do with mankind, and it is mere chance that their space happens just at this spot to touch our own.’”
A szövegben a véletlen kerül kihangsúlyozása, de ebből egyenesen következik a főhősök, és talán az egész emberiség jelentéktelensége is, hiszen a hatalmas erejű szörnyek nem méltatták figyelemre a mi világunkat, nem kutatták tudatosan, egyszerűen csak a közelébe sodródtak. És még ha vadásznak is a főhősökre, nem azért teszik, mert bármilyen szempontból szükségük volna rá. Ugyan pontos motivációik nem derülnek ki, de gyanítható, hogy kíváncsiságból, vagy a betolakodók megsemmisítése végett próbálják lenyomozni a főhősök gondolatait. Az imént idézett szövegrész rávilágít – vagy legalábbis következtetni enged – az ismeretlen lények tökéletes idegenségére, ezáltal pedig arra is, hogy hiábavalóság akár emberi motivációkat tulajdonítani nekik, akár az embertől való bárminemű függőségüket feltételezni.
Külön említést érdemel a Svéd azon megjegyzése, hogy a természetszellemek, illetve az ősi istenek „még ésszel felfoghatók lennének, mert kapcsolatban állnak az emberrel: hódolatot vagy áldozatot várnak tőlünk.” Ez a fordulat magában hordozza a lovecrafti horrorfilozófia csíráját. Blackwood itt ugyanúgy szakít az emberközpontú félelemforrásokkal, mint Lovecraft is az általa kimunkált kozmikus horrorban. Ugyan Blackwoodnak ez nem vált úgy ars poeticájává, mint Lovecraftnak, mégis a The Willows talán minden más írásánál közelebb került ahhoz a modern félelemélményhez, amelynek egyik meghatározó összetevője a régi hit, a régi értékek elvesztése.
Bizonyos technikai megoldásokban is megfigyelhetők a párhuzamok. A The Willows rémalakjai egyáltalán nem természetfeletti szörnyek, nem varázsolnak, nem a természeten uralkodó, misztikus csodalények, a természeti törvények szerint élő kreatúrák, csak éppen ezek a törvények eltérnek azoktól, amelyeket ismerünk. A Svéd a folyamatosan hallható, kongásszerű hangot nem evilágiként jellemzi, és olyasminek képzeli el, mintha a negyedik dimenzióból származna. Ez kimondatlanul is sejteni engedi, hogy az idegenek a miénktől eltérő fizikai állapotban léteznek.
Párhuzamként említhető a számunkra felfoghatatlan fizikai tulajdonsággal rendelkező teremtmények mitológiai alakként való felfogása. Lovecraftnál jól ismert ez a megoldás, a legeklatánsabb példa talán a Suttogás a sötétben Yuggoth-lakóié, akik nemcsak az indián mondakör részei, de például a „havasi ember” szájhagyománya is jó eséllyel rájuk vezethető vissza. Blackwoodnál szintén megfigyelhető a hiedelmekre való célzás. Amikor nem sokkal a partraszállást követően a páros megpillantja a csónakjával elevező alakot, a Svéd azzal magyarázza az illető riadalmát, hogy bizonyára babonás félelem lett úrrá rajta:
„Ezek a magyarok minden badarságot elhisznek: emlékszel még a pozsonyi boltosnőre, aki azt hajtogatta, hogy azelőtt senki nem szállt partra ezen a vidéken, mert valamiféle, az emberi világon kívül álló lényekhez tartozik? Szerintem még mindig hisznek a tündérek, természeti szellemek, s feltehetően a démonok létezésében is. – Kis szünetet tartott. – Az a csónakos paraszt világéletében először láthatott embert a szigeteken, és ettől begyulladt, ennyi.”
“’These Hungarians believe in all sorts of rubbish; you remember the shopwoman at Pressburg warning us that no one ever landed here because it belonged to some sort of beings outside man’s world! I suppose they believe in fairies and elementals, possibly demons, too. That peasant in the boat saw people on the islands for the first time in his life,’ he added, after a slight pause, ‘and it scared him, that's all.’”
Párhuzamnak tekintem azt is, hogy jóformán semmit nem tudunk meg Blackwood rémalakjairól, éppúgy, mint ahogy azt Lovecraft történeteiben megszokhattuk. A magyar Lovecraft-összes első kötetének előszavában Kornya Zsolt arról ír, hogy Lovecraft szándékosan hagyta meg homályosnak a szörnyeit, tudván, hogy a legerősebb félelem az ismeretlentől való félelem. Hogy Blackwood mennyire tudatosan járt el a The Willows megírása során, nem tudni, de kétségtelen, hogy alig jutunk kézzelfogható információhoz a rémalakokkal kapcsolatban. Amit a Svéd elmond, leginkább spekuláció, egyébként pedig megmagyarázhatatlan látomásokra, mindenütt jelenlévő hangokra, titokzatos homokkráterekre, a felszerelésen esett károkra, illetve a megtalált holttestre és az arról elszálló zajra kell hagyatkoznunk. Egyebekben puszta találgatásra vagyunk ítélve a lények mibenlétét illetően.
A párhuzamok mellett két fontos különbségre érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy Blackwood nyelvezete egészen más, mint Lovecrafté. Ez nem azt jelenti, hogy könnyebb, Blackwood szeret követhetetlen körmondatokban fogalmazni, de nem olyan melléknévhalmozó, mint amerikai kollégája.
A másik, fontosabb különbség az, hogy míg Lovecraftnál komoly következményekkel jár a rémség felbukkanása, a The Willowsban ilyesmi egyáltalán nem figyelhető meg. Lovecraft a szörnyalakok által képviselt fenyegetés súlyát fokozza azáltal, hogy maradandóvá teszi a velük való találkozás okozta fizikai vagy lelki sérüléseket. Az áldozatok – már ha nem halnak meg – vagy beleőrülnek a látottakba (mint például Danforth Az őrület hegyeiben), vagy végleges paradigmaváltáson esnek át (mint Francis Wayland Thurston, a Cthulhu hívása materializmusát feladó narrátora, vagy Az őrület hegyei narrátora, aki tudós létére azért küzd, hogy tartózkodjanak további újdonságok megismerésétől az Antarktiszon). Amellett, hogy ez a fogás szervesen illeszkedik az író mondanivalójába, remek atmoszférateremtő eszköz is.
Blackwood nem alkalmazza ezt a fogást. A narrátor tárgyilagosan osztja meg élményeit az olvasóval, és noha a rendkívüli események leírása során nem leplezi rettegését, semmi nyomát nem találni annak, hogy gyógyíthatatlan traumát szenvedett volna, vagy a világnézete alapjaiban rendült volna meg. A fentebb ismertetett minden párhuzam mellett is fontos szem előtt tartani ezt a sajátosságot, hiszen azt mutatja, hogy Blackwoodnak nem állt szándékában az ember jelentéktelenségét, létének céltalanságát ábrázolni úgy, ahogyan azt Lovecraft tette.
Összességében tehát azt lehet mondani, hogy Blackwood The Willows című novellája több tekintetben felvonultatja azokat a sajátosságokat, amelyek Lovecraft – elsősorban kései – munkásságát jellemzik. Az, hogy az író hasonló gondolatokat is kívánt volna kifejezni ezen elbeszéléssel, aligha állítható, részben világlátásának ismerete, részben pedig az őrület, illetve a paradigmaváltás hiánya miatt. A párhuzamok ennek ellenére figyelmet érdemelnek. Talán ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy Lovecraft a – kétségkívül kiváló – novellát oly magasra értékelte.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.