...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2016. december 06. 17:35 - Thasaidon

C. M. Muller (ed.): Nightscript: Volume One, Chthonic Matter, 2015, 199 p.

An Anthology of Strange & Darksome Tales, olvashatjuk a borítón C. M. Muller antológiájának alcímét. Ki gondolta volna, jegyezhetné meg a horrorrajongó, és reménykedik benne, hogy a kötet tartalma megfelel ennek az alcímben rejlő ígéretnek. Szimpatikus kis kötetről beszélünk egyébként. A címe visszafogott, nem hivalkodó, ellenben bizsergetően sejtelmes, mintha gondosan őrzött, baljós titokra bukkanhatnánk benne, vészjósló és idegen esztétikájú, mégis lenyűgöző írásmű(vek)re. A borítókép pedig egyszerűen gyönyörű: Theodor Kittelsen 1904-es, Nøkken című festményét használták fel hozzá, amely – címének megfelelően – egy víziszellemet ábrázol. A festményt látva elementáris erővel zúdul a szemlélőre a századforduló misztikus és ópiumtól mámoros légköre, melytől mintha minden környezeti elem bizarr élettel telítődne meg. Ez az impresszív külcsín találkozott abbéli vágyammal, hogy kicsit a lovecraftiánus borzalmak berkein kívülre elkalandozva más módon ijesztő vagy borongós történetekkel is megismerkedjek. Természetesen irreális lenne a kötet tartalmától a külsőségekhez foghatóan katartikus hatást elvárni napjaink antológiadömpingjében, azonban a vonzó megjelenés és a pozitív visszajelzések hatására úgy gondoltam, mindenképpen adok egy esélyt a könyvnek. Lássuk hát, milyen tartalom rejtőzik a felszín alatt! Első körben néhány általános benyomást osztok meg, ezután térek rá egy-egy bekezdés erejéig az egyes novellákra.

A Nightscript első számának írásai kivétel nélkül rövidek, tömörek. Nyilván műfaji sajátosság ez, elvégre novellákról beszélünk, de különösen szembeszökő, amikor az egyes művek közül csak kettő haladja meg a húsz oldalt, a többi tíz és tizenöt között mozog, vagy még rövidebb. Húsz novella jut 199 oldalra, így az átlagos terjedelem tíz oldal. Ez a szűkösség bizonyos stilisztikai sajátosságokhoz vezetett: a szerzők Sherwood Anderson örökségét a leghívebben életben tartva fukarkodnak a mondatokkal és a nyíltan megosztott információkkal, ezért szinte több a ki nem mondott, mint a kimondott dolog, és alaposan utána kell gondolni az összefüggéseknek. Mindez figyelmes olvasást követel, mert bármely mondat komoly jelentőségre tehet szert a későbbiekben, és minden mondatra, minden szóra szükség van, hogy az olvasó a rendelkezésre álló kevéske információmorzsából körvonalazza az egészet.

A félelemforrásokról, azok okairól, működéséről általában semmit nem tudunk, nem sejtünk, az ijesztő események csak úgy bekövetkeznek és kész. Persze utalások, célzások akadnak, amelyek előrevetítik vagy gyaníthatóvá teszik a végkifejletet, de ez nem változtat azon, hogy a félelemforrás semmilyen átfogó összefüggésrendszerbe (vagy legalábbis ilyennek a sejtetésébe) nincs beágyazva. Ezeket a novellákat néha kevés választja el egy kafkai típusú abszurd novellától.

Az antológia nem a horrorra vagy a megijesztésre van kihegyezve. Az írások között akadnak rémisztő darabok, de más esetben egyszerűen csak valamilyen rendellenes dolog történik oly módon, hogy a kérdéses mű attól még nem számít rémtörténetnek. Erre tekintettel a horrortól eltérő tartalmak iránti nyitottságra is szükség lehet a Nightscript 1 olvasása során. A strange és a darksome jelzők közül az utóbbi esetlegesebbnek bizonyult. Mindez annak a fényében különösen érdekes, hogy előszavában maga a szerkesztő is horrorként jelöli meg a kötet írásműveit, és a félelem élvezetét jelöli meg a kollekció összeállításának fő inspirációjaként – a könyv mottója is Shirley Jacksontól származik.

A könyv tárgyában viszonylag sokrétű novellacsokrot fog össze. Ez a sokrétűség azért viszonylagos, mert stilisztikájuk és hangulatuk némiképp uniformizálják ezeket az írásokat, és nem támadt olyan érzésem bármelyiküket olvasva, hogy ez mennyire egyedi, mennyire karakterisztikus írói hangot közvetít. Röviden megfogalmazott, az olvasót sok mögöttes információ észlelésére szorító írások halmazával van dolgunk, melyekbe rendszerint beférkőzik bizonyos mértékű sejtelmes, idegenszerű, elvont atmoszféra. A borítókép így kapcsolatba hozható a tartalommal. Mindemellett a környezet, amelyben a novellák cselekményei játszódnak, rendszerint sokkal sivárabb, mint Kittelsen letisztult, melankolikusan szép (és mégis a felbukkanó tündértől függetlenül borzongató) tópartja és víztükre. Gyakran tévedünk haldokló, lepusztult környékekre, ahol az emberek fásult, kietlen kapcsolatok között tengetik életüket. Összességében a kötet java részére jellemző egyfajta érzelmi visszafogottság vagy kihaltság. Ezeken a hasonlóságokon túl viszont igen sokféle témával és motívummal találkozhatunk. Akadnak klasszikus elemek, mint a farkasember és a kísértet, akadnak a horrorkedvelő számára is furcsa elemek, ilyen például az ezüstbögre, és előfordulnak egészen extrém tényezők, mint például a nerc vagy a kabóca. Visszatérő jelleggel bukkannak fel gyerekek, bár ennek én nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mint néhányan a véleményezők közül. A kötet sokszínűségét kétségkívül az erősségek között kell említeni, azonban az általános hangulatot tekintve nem találtam kiemelkedő pontot, és a beharangozó dacára igazából alig akadt pillanat, amikor megrettentem.

Az összbenyomások után lássuk egyesével, milyen írásokat fogott össze Muller válogatása!

Az Everything That’s Underneath révén Kristi DeMeester misztikus nyitánnyal köszönti az olvasót és indítja útnak e szokatlan novellaerdőben. A középpontban egy pár van, amelyből a sclerosis multiplexes férfi nekiáll egy ajtót szerelni az udvaron, a nő meg azt hallucinálja, hogy a férfi a földön kúszik. Alig tudunk meg konkrétumot, emiatt az elején még a pusztán tízoldalas írás is nehezen követhető. A nő tévképzete nagyon hatásos, de az egész történet egyszerűen kevés, alig tudunk meg valamit arról, ami elméletileg a cselekmény központi szála. Mi lelte a férfit, miért csinálja azt az ajtót, mi az valójában – legalább némi sejtetésre szükség lett volna, hogy működjön.

Strays című írásában Gregory L. Norris analógiát állít a kóbor főhős és a kóbor macskák között, a kísérteties távoli sejtetésével. Érdekessége, hogy you személyes névmás használatával íródott, a főszereplője tehát lehet „te”, az adott, konkrét olvasó, aki épp olvassa a művet, lehet „ti”, azaz a szerző egyszerre szólítja meg az olvasók összességét, avagy lehet az angol nyelv általános alanya, amely esetben a leírt – főként az elszegényedéssel kapcsolatban megélt – borzalmakat nem egy konkrét személy éli át, hanem általában „az ember”. Ez utóbbi talán a legérdekesebb, igaz, legvalószínűtlenebb értelmezését adná a novellának, mert a „te/ti” jelentéssel szerintem a you használata nem ad különösebb pluszt az íráshoz azon kívül, hogy első olvasatra szokatlan. Rendkívül nyomasztó hangulatú írás, ezt azonban főleg a főszereplő(k?) teljes és visszafordíthatatlan kilátástalansága okozza, az olvasónak szinte együtt fájdul meg a gyomra az éhségtől és együtt várja fásultságba temetett rettegéssel a költözési felszólítást, a válás – az utalások alapján a sorsfordító katasztrófa – előtti életet távoli és egyre csak távolodó bolygóként látja. Mocsok, még több mocsok, bizonytalan körvonalú árnyak és bizarr hangok, melyek forrása talán az elgyötörtség okozta tévképzetek, talán valami más – valahogy így foglalható össze Norris írása. A százlábús jelenet viszont nagyon erős, egyértelműen a novella csúcspontja.

Charles Wilkonson In His Grandmother’s Coatja néhány valóban borzongató, sejtelmes jelenetet kínál. A tinédzser Wyll felfedezi halott nagymamája szobáját, benne egy ismeretlen nyelvű verssel, amit a szőnyeg alatt a padlóba faragtak. A nagymama régebben nercfarmot működtetett, és a környékbeliek különös dolgokat sugdosnak arról, milyen keresztezésből születhettek a minden ismert fajtól elütő állatok. A lehető legkevesebb, legtávolibb utalásokkal játszadozó novellában egy meglehetősen furcsa félelemforrás, némi klasszikus boszorkánymotívum, egy gyermeke halva születésétől traumatizálódott anya, valamint egy rejtélyes szerepű házitanító – ezek a motívumok állnak össze egy különös egyveleggé, és ahogy az olvasó fokról-fokra összerakosgatja a kirakós darabjait, úgy egyre jobban elveszíti a fonalat, és bizonytalanodik el abban, mi a valós, mi nem, kinek lehet hinni, kinek nem. A novella tömörsége megérzésem szerint ez kicsit a hátrányára válik, ugyanis túl sok különálló tényezőre történik utalás ahhoz, hogy mindebből valami megközelítőleg egységes kép álljon össze. Természetesen egy rémtörténetben nem cél az, hogy minden felmerülő kérdés világos és ellentmondásmentes választ kapjon, de bizonyos miértekre egy legalább közelítőleges választ érdemes körvonalazni. Ebben a novellában a szerzőnek ezt nem sikerült teljes mértékben.

A férfi-női párkapcsolat, a várandósság nem szükségszerűen az a beteljesült földi idill, aminek a széles közbeszéd és az esetleges kapcsolódó rituálék azt ábrázolni szeretik. Ezer meg ezer kritikus hang akad az irodalomban, ami ezt tematizálja. Patricia Lillie The Cuckoo Girls című, egészen furcsa és bizarr novellájának központi témája a terhesség mint parazitizmus. A harmadik személyben elbeszélt novella főhőse, a meghatározatlan korú (valószínűleg késő harmincas) Jennifer egy különös és irritáló lánnyal találkozik, aki saját bevallása szerint hat hetes terhes (noha inkább tűnik nyolc hónaposnak) és táncosnő egy bárban. A történet nem bonyolult, könnyű összerakni a fő összefüggéseket, ám ezzel az olvasó csak újabb és újabb kérdésekhez érkezik, melyek miatt nyugtalanabbul teszi le a könyvet, mint amikor az első kísérteties események megtörténtek. A novella nagyszerű erénye, hogy egy rövid utalással kitágítja a cselekmény horizontját, és azt a sejtelmet ülteti el az olvasóban, hogy a kísérteties jelenségek a főhős személyes életén túlmutató jelentőségre tesznek szert, ha úgy tetszik, a terhesség privát élményből társadalmi problémává válik. Közben a novellát behálózzák a különféle parazitikus kapcsolatok.

David Surface The Sound That the World Makes című novellájában két férfi és egy nő meglátogat egy félreeső templomot, ahol egy szerzetesrend mindmáig végez bizonyos szertartásokat. A látogatás célja egy ilyen alkalom megfigyelése. A szerzetesek mintha soha ki sem mozdulnának templomukból, legalábbis ezt a gyanút ébreszti, hogy az épület körül egyetlen lábnyom sem mélyed a négynapos hóba. A látogatás eredményes, noha másképp, mint azt a főhősök elképzelték volna. A csattanó jó, de összességében a novellának nincs igazán kiszámíthatatlan mozzanata. Az írás némiképp megszenvedi szűk terjedelmét, elég nehéz összerakni, hogyan is jön egymás mellé a meglehetősen egyszerű, lineáris történet és a cím, de talán nem is kell ezt túlracionalizálni, csak hagyni a képzelőerőnket, hogy tegye a dolgát, és megalkosson magának néhány borzongató válaszlehetőséget.

Daniel Mills Below the Falls-ának narrátora a nyitó bekezdésben épp az enyémmel ellentétes vágyának ad hangot (betűt). Míg bennem az fogalmazódott meg, mennyire szívesen olvasnék egy hagyományos, régisulis kísértettörténetet, ami tényleg nem szól másról, mint egy hatásosan ijesztgető szellemről, addig ez a főhős rögtön azzal nyit, hogy belefáradt a kísértettörténetekbe. Mindenesetre amit kapunk a narrátor által bemutatott naplóból, az valóban nem más, mint a XX. század elejét idéző szellemhistória. A fiktív lapokról egy boldogtalan házasságba kényszeredett-kényszerített nő sorsát ismerhetjük meg. Ha nem lennék tisztában a novella forrásával és szerzőjével, akkor habozás nélkül rávágtam volna, hogy Charlotte Perkins Gilmané. A cselekmény bizonyos fő elemei rettenetesen emlékeztetnek a The Giant Wistariáéra, fojtogató, elnyomó légköre pedig A sárga tapéta (The Yellow Wallpaper) legjobb pillanatait hozza. A társadalmi konvenciók, szabályok, tabuk rideg világa szinte magát az olvasót is gúzsba köti. A naplóbejegyzésekből fokról-fokra rakosgathatjuk össze az egyes mozzanatok magyarázatát, ami olyannyira leköt, hogy már-már meg is feledkezünk a horrorrajongó számára legérdekesebb kérdésről: kicsoda, micsoda Alfie, aki időnként megjelenik a napló írójának? Kritikus pontként talán épp ez hozható fel: túl keveset tudunk meg a voltaképpeni kísértetről. Ugyanakkor ez csak feltételesen nevezhető kritikusnak: a századforduló és a XX. század elejének ismertebb női rémírói hasonlóan minimális mértékűre vették a közvetlen borzalmakat, ha írtak róluk egyáltalán, inkább egy távolról szorongató általános hangulat létrehozására törekedtek. Ez Mills novellájában bőven megvan.

Kirsty Logan The Keep című novellája az első volt a kötetben, amivel nem sokat tudtam kezdeni. Volt benne egy női szereplő – kora ismeretlen, de nagykorú lehetett, mert ha helyesen értettem, szexelt –; volt benne egy férfi, aki, ha helyesen értelmeztem a történetet, egy elvarázsolt karavánban él, és nőket fogdos össze, szintén varázslással; és volt a „mi”, akinek nevében a narrátor elbeszéli a történetet, feltehetően a korábbi, elvarázsolt áldozatok. A cselekmény lényege az, hogy ez a „mi” állandóan valami dolgot tesz egy fiókba, amit a nő rendre megtalál, aztán eldug, hogy ne lepleződjön le. A Kékszakáll-motívumot véltem felfedezni a novellában, e gyanúmat egy Amazon-értékelés megerősítette. Nem egyszerű olvasmány, mindössze négy oldal, így nagyon tömör, némiképp utána kell gondolni a történet elemeinek, és ekkor sem biztos, hogy minden tekintetben össze fog állni a kép. Angela Carter kedvelőinek szerintem tetszeni fog. Ha az ember figyelmesen olvassa, akkor szépen és feszesen megírt történet kerekedik ki belőle. Őszintén szólva én nem vettem a fáradságot, mert eleve a téma – meseújraértelmezés női szemmel – nem az, amit én tűzön-vízen át keresek a természetfeletti irodalomban. Mindazonáltal a mű atmoszférája eltéveszthetelen, és aki kedveli a régi mondák, mesék modern, adott esetben kissé horrorisztikus feldolgozásait (de miről is beszélek, a mesék zöme eleve horrortörténet), annak javallott az ismerkedés a szerzővel, vagy konkrétan ezzel a novellával.

She Rose from the Water, azaz A vízből emelkedett ki, avagy Kiemelkedett a vízből – ez a címe Kyle Yadlosky kontribúciójának, és ebben a címben a víz bizony valószínűleg nem egyéb, mint a magzatvízre történő (nem is annyira) távoli utalás, a novella középpontjában ugyanis a szülés élménye áll, amit a szerző némi ördögűzéssel kombinált. Ez kinek tetszik, kinek nem, nagyobb gond a novellával, hogy nehéz követni, mert szerzője mintha ugrálna a különböző idősíkok között anélkül, hogy ennek a szöveg tagolásában bármiféle jele mutatkozna. Így elég nehéz összerakni például, hogy a főszereplő lánya az egyik pillanatban leszalad a strandra, a következőben pedig épp megszületik. Kínszenvedéses történet, de a sok vízre való utalásnak hála elejétől a végéig úgy érezhetjük, mintha magzatvízben tapicskolnánk.

Az Animalhouse című novella a maga viszonylagos rövidségével együtt is (22 oldal) a válogatás leghosszabb darabja. Clint Smith úgy döntött, ezt a terjedelmet a farkasember toposzának szenteli. Elhatározásának eredménye egy jelentősebb újító potenciállal nem rendelkező, de jól megírt novella. A felszarvazott Gary Mountjoy a kutyája után szalad egy elhagyatott házba, ahol megharapja őt egy farkasember. Ezt a jelenetet a szerző félelmetesen jól ábrázolja, ami azt illeti, éjszaka az íróasztalnál olvasva rendre félrepillantottam, nem ólálkodik-e valami a szomszéd szoba sötétjében. A novella hátralevő része ennyire már sajnos nem izgalmas: a nyilván farkasemberré vedlett főhős elindul marcangolni, közben gondolatok káosza örvénylik a fejében. Egy értő módon megírt, némi férfi megkeseredettséggel elegyített farkasember-történet, sem több, sem kevesebb.

Damien Angelica Walters újból a meseújraértelmezések régiójába kalauzol bennünket Tooth, Tongue, and Claw című novellájával, és azt kell mondjam, ezt jóval meggyőzőbben teszi Kirsty Logannél. Az alapszituáció és -kontextus némiképp ismerős lehet bárki számára, aki olvasott már mesét: a szörnyek és az emberek közötti béke megőrzése érdekében időnként egy másodszülött lányt sorsolás alapján oda kell adni egy szörnynek. A Kedves Olvasó nem fog ugrani a székében a meglepetéstől, ha elárulom, hogy a novella egy ilyen másodszülött lány nézőpontjából íródott. A puszta cselekményleíráson túl a szövegbe be vannak ékelve rövid, teoretikus megjegyzések, melyek tézisszerűen bemutatják, milyen hazugságokkal bástyázta körbe a társadalom az említett szokást, a tényleges cselekmény pedig voltaképpen ezeket a téziseket igazolja. Meglehetősen pofás kis esszencializmuskritikát kapunk. Az író minden szereplőről leveszi a keresztvizet, és a végére azt vesszük észre, hogy a legrettenetesebb szörny nem maga a szörny, miközben a történetben senki sem ártatlan. A beszúrt tézisek, elmélkedések mellett a kezdő- és zárómondat keretbe foglalja a novellát, és ez a keret egy gyökeres perspektívaváltással mutat rá, honnét, kinek a történetével is kell valójában kezdeni a szörnyes meséket.

Eric J. Guignard Momma című novellája egy szenilis öregasszonyról és hét fiáról szól, akik közül hat már nem él, pontosabban nem az emberi világ része, míg a hátramaradt, legkisebb gyermek megmaradt főhősnek. Ő gondoskodik anyjáról annak utolsó napjai során. A vénasszony feltehetően boszorkány, erre lehet következtetni a „városiak”-ra való utalásokból és arról, hogy elátkozta őket. Eleinte nehéz összerakni a szálakat, mert az asszony folyamatosan félrebeszél, ez izgalmassá is teszi a történetet, viszont idővel bizonyos mértékig helyükre kerülnek a dolgok. Ekkor látszólag konvencionálisabb vizekre evezünk, de csak azért, hogy egy egészen bizarr végkifejlethez érkezzünk. Néhány kérdés azonban nyitva marad, aminek nem kellene. A kötet néhány más novellájához hasonlóan ez az írás inkább fantasy, mint horror, a bizarr elem azonban hangsúlyosabb benne.

Mark E. Fitch The Trees Are Tall Here című alkotása a kötet fénypontját jelentheti azok számára, akik a horrorirodalomban az atmoszférát mindennél előbbre valónak tartják, és ezt az atmoszférát az emberi világra sötét árnyékot vető, sejtelmes, rosszindulatú, talán más, idegen világokat rejtő erdőtől várják. A novella ugyanis pontosan ezt nyújtja: a félreeső ültetvényen élő farmer lánya (a narrátor) egyre közelebbinek, egyre fenyegetőbbnek érzi a házuk mögött húzódó erdőt. A helyzetet nem oldja, hogy egy különös festő érkezik, aki a poétai szemével látottak megfestésére törekszik. A történetet egy egészen leheletnyi „hanyatló Dél”-életérzés színesíti, igaz, a helyszín nincs megjelölve. A szerző nagyon jó motívumokat talált a műhöz, az erdő szinte tudatalatti sejtelmeket ébreszt, a festő alakja gondolkodásra késztet, mit is ábrázol voltaképpen a vásznain, és ebből olyan írás kerekedik, amire csak azért nem mondom, hogy magába szippantja az olvasót, mert ahhoz túl hamar véget ér.

Michael Kelly A Quiet Axe című írása a maga két oldalacskájával az antológia legrövidebb darabja. Nehéz mit írni róla. Van benne feleségbántalmazás, ami egész jó közeg tud lenni egy rémtörténet számára, ez az írás azonban túl rövid ahhoz, hogy igazán megrémissze az embert, inkább a meglehetősen kézenfekvő összefüggésekre kell hagyatkozni. A tömör, lényegre szorított mondatok hatásosak, jól tükrözik a bántalmazási helyzet feszültségét, de manapság, amikor az értelmiségi közbeszédben elég markánsan jelen van a családon belüli erőszak témája, akkor – minimális, vagy annál kevesebb kriminológiai műveltség, rémtörténeti olvasottság, illetve józan ész birtokában – ez a kis történet aligha szolgál bármi újdonsággal, így azt kell mondjam, pont elegendő számára az a röpke két oldal, amit elfoglal.

Bethany W. Pope egy varjú nézőpontjából írta The Death of Yatagarasu című novelláját. Yatagarasu varjú a japán mitológiában, akit gyakran három lábbal ábrázoltak (a háromlábú madár több távol-keleti nép kultúrájában megtalálható). Napszimbólum, az isteni beavatkozás szimbóluma, továbbá jelképezi az újjászületést is azzal összefüggésben, hogy a nagy pusztítással járó csaták után a varjú takarította el a maradványokat. A novellában ez a specifikusan ázsiai vonatkozás csak sejthető, és a Yatagarasu név egyáltalán nem kerül elő: egyszerűen csak egy öreg varjú életébe nyerhetünk bepillantást, aki egy biztonságos udvarban tengeti napjait a kutyáktól-macskáktól védve, ételmaradékokon éldegélve. Érdekes történet, de nem mozdított meg, és kétes számomra, mennyire van helye egy ilyen antológiában: egy varjúmese önmagában még furcsának sem annyira furcsa, sötétnek vagy baljósnak pedig végképp nem nevezhető.

John Claude Smith The Cooing című novellája egy leszbikus párról szól, akik egy elhagyatott házban tesznek látogatást, és különös, turbékoló hangra lesznek figyelmesek. Ennek az írásnak két vonását emelem ki: egyrészt a kötet javához képest szokatlanul nyíltan kerül benne ábrázolásra a végső borzalom, másrészt az egész – ismét csak meglehetősen rövid – mű egyetlen riasztó pillanatra van kihegyezve, olyan pillanatra, amely más rémtörténetekben csak az első ijesztő pillanat lenne. Ez utóbbi sajátosság remekül kidomborítja a horror azon sajátosságát, hogy a félelemforrás anélkül ijesztené meg az olvasót (és persze a főhősöket), hogy a valóságban és veszélyes, avagy egyáltalán életképes lenne. A The Cooingban a félelemforrás egészen beteg, és ezt még markánsabbá teszi az általa kiadott hang, de nehéz belegondolni, hogy a morbid tréfára emlékeztető csattanó „elkövetője” milyen valódi fenyegetést jelentene a főszereplőkre nézve.

Zdravka Evtimova írásának címe – A Knife in My Drawer – inkább sejtet krimit, mint bármit, ami a természetfelettire utalna, azonban az első benyomás megtévesztő, ugyanis a szóban forgó kés nem az emberölés eszköze, hanem egy bicska, amellyel a főhős-narrátor, egy családos írónő már-már átlyukasztani vágyja az általa elképzelt és áhított óceánpartot, valamint lelombozó hétköznapi valóságát. A novella ezt az ellentétet helyezi középpontba, különös jellegét az adja, hogy elképzelt világának elemei időnként meg is valósulnak. Mindazonáltal semmi horrorisztikus vagy balsejtelmű dolog nincs benne.

Jason A. Wyckoff egy ezüstbögrét tett meg amolyan visszatérő kísértetté az On Balance-ben. A főszereplő észreveszi, hogy egy tengerparti „kincskereső” a fémdetektorával talál valamit, kiássa, aztán visszadobja. Ez a valami az említett bögre. E különös és meghatározhatatlan eredetű objektum újra és újra megjelenik a főhős életében, ami miatt a novella már-már abszurdba hajlik. Nem igazán sikerült összehangolódnom ezzel a darabbal.

Ralph Robert Moore írása, a Learning Not to Smile egy kifejezetten evilági problémát tálal némi groteszk fűszerezéssel. A cím találóan összegzi a novella tanulságát: rövid betekintést kapunk a szegénynegyedek enyészetébe, elhagyatottságába, valamint a hatóságok ez iránti közönyébe – mindezt megtapasztalva az ember elkerülhetetlenül megtanulja, hogy ne mosolyogjon. A főhős, egy frissen végzett szociális munkás ezt a legközvetlenebbül tapasztalja meg saját bőrén, amikor bűncselekmény áldozata lesz. Ennél egy fokkal nyugtalanítóbb azonban a holdkóros öregasszony, aki egy játékbabáról állítja, hogy saját, eleven édesgyermeke. Wyckoff műve kiváló urbánus horror, melyben azért a hangsúly az emberi viszonyokra helyeződik, a rendellenes inkább csak a sejtetés szintjén tűnik fel, mintegy éreztetve, hogy ebben a pusztulásra ítélt közegben bármilyen beteg fantázia életre kelhet. A játékbaba-motívum ijesztő, a többi azonban inkább lesújtó és elkeserítő.

Christopher Burke Fisher and Lure-jában a vízparton sétáló narrátor egy gyerekkel találkozik, aki tántoríthatatlanul unszolja őt, hogy tartson vele, és vigye vissza egy halásznak az elrongyolódott félcipőt, amit a kezében lóbált. Kellemesen morbid humorú történet, mi több, ebből a szempontból kifejezetten fényes kis darab a könyvben. Érdemes odafigyelni benne az apróságokra, amelyekről a legvégén, a csattanónál derül ki, hogy a maguk csekélyke módján hozzájárulnak az összképhez. Talán ebben a novellában a legszembeszökőbb a leírás érzelemmentessége, mintha a narrátor egy távoli, a jelen számára irreleváns emléket osztana meg, ehhez a típusú történethez azonban nem is szükséges az érzelmek ábrázolása.

Az antológiát Michael Wehunt The Death of Socrates című novellája zárja. Elborult novella, amelyben már az alapszituáció sem éppen hétköznapi. A főszereplő házaspár férfi tagja agytumorban szenved, és a diagnózist követően furcsa szokást alakít ki: házuk földszintje és emelete közötti kúszótérbe bújva Platón Phaidónjából olvassa fel mindig ugyanazt a néhány mondatot, melyben Szókratész Kebésszel vitatkozva demonstrálja a lélek halhatatlanságát. Azzal a különleges esettel állunk tehát szemben, hogy egy rémtörténetben egy „fősodrú” szerző értekezését használják fel grimoire-ként. A rendkívüli alaphelyzet és az ebből eredő éjszakai szituációk, a padlóból feljövő mormogás, majd a kúszótér feltárása elég masszív hangulatot biztosítanak.

Összességében a benyomásaim némiképp felemásak, bár hajlok arra, hogy az én készülékemben van a hiba, és rossz elvárásokkal közelítettem a könyv felé. A történetek vitathatatlanul jó, hozzáértő írók keze (tolla, billentyűzete) munkáját dicsérik, ugyanakkor valahogy nem sikerült kiugró pillanatokat okozniuk. A horrorelem sokszor megfakult – talán épp a feszes, tömör megfogalmazásból eredő visszafojtottság miatt –, illetve egyes novellákból mindenestül hiányzik. Nem vágyok nyílt belezésre, az nem kimondottan az én műfajom, de sokszor éreztem úgy, hogy az a bizonyos megfoghatatlan, magával ragadó, dermesztő „jelenlét”, ami miatt Robert H. Barlow (Lovecraft korrekcióival megerősített) The Night Oceanje, vagy Blackwood The Willows-ja a félelemkeltő irodalom csúcsligájában foglal helyet, ezekből a történetekből hiányzik, vagy erőtlenebb bennük. A Nightscript első kötetét mindenekelőtt azoknak ajánlom, akik nyitottak a furcsa, de nem dominánsan horrorisztikus írásokra. A nyammogásom ellenére biztatom őket, hogy ismerkedjenek a kötet tartalmával. Akik kifejezetten a rémtörténetekre vevők, azoknak a The Cuckoo Girls-t, a The Sound That the World Makes-t, a Below the Falls-t, a The Trees Are Tall Here-t, a The Cooingot, a Learning Not to Smile-t és a The Death of Socrates-t tudom fenntartások nélkül ajánlani. Ami ezen túl van, azt inkább a kísérletezősebb kedvűeknek javaslom. A válogatás második darabja egyébként idén, szeptember elején jött ki, lehet, hogy arra is sort kerítek. Remélem, ez az antológiasorozat hosszú életű lesz.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr7512028437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mocsariszorny 2016.12.16. 14:56:47

Ó, ezt nem ismertem. Köszi!
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása