A „szadizmus” szóhoz napjainkban jó eséllyel fekete latexruhás, korbácsos dominák, pszichopata sorozatgyilkosok vagy a foglyaikkal kegyetlenkedő katonák képzete társul. A fogalom hallatán bizonyára kevesen gondolnának egy hamvasképű, rizsparókás – ámbátor idősebb korára betegesen elhízott – ifjúra. Pedig a szó ezen ifjú nevéből ered. Donatien-Alphonse-Francois de Sade (1740-1814) életének javarészét börtönben vagy elmegyógyintézetben töltötte, ennek ellenére félelmetes hírnevet szerzett magának, mely napjainkig övezi az emlékét. A márki életében is elkövetett néhány gyermekded kegyetlenkedést (ami hozzájárult hosszú fogságához), ám igazán csak fikciós írásaiban eresztette szabadjára a fantáziáját. Műveinek köszönhetően neve mára egybeforrt a vérgőzös pornográfiával.

Természetesen már korábban is hallottam a márkiról, alakja azonban Les Daniels Don Sebastian-ciklusának (melyről már bőségesen írtam, erre tessék) harmadik, Citizen Vampire című regénye révén keltette fel érdeklődésemet. A francia forradalom idején játszódó mű főhőse, a vámpír Don Sebastian de Villanueva kétszer találkozik a márkival (vagy ha borzasztóan kukacosak akarunk lenni, egyszer a márkival, egyszer a polgártárssal), először a Bastille falai között, másodszor Párizs utcáin. Hősünk első alkalommal kissé bolondnak tartja a sajátos észjárású arisztokratát, utána azonban egyenesen filozófusnak nevezi, sőt, Párizs egyetlen épelméjű személyének, és felkéri, magyarázza el neki bölcseletének lényegét. A jelen bejegyzésben Sebastian és Sade márki gondolatvilágának egyes párhuzamaira, kapcsolódási pontjaira igyekszem rámutatni.

Noha a vámpírirodalom sem feltétlenül mentes a pornográfiától (behatolás, nedvek, intim testi érintkezés… áh, hiszen tudjuk jól), a jelen bejegyzésben Sade márki gondolatvilágának nem ez azt oldalát fogom kiemelni. Sade ugyanis nem pusztán öncélú pornóregényeket írt: munkássága mögött kifordult, és társadalmi együttélésre aligha alkalmas, de a maga módján mégis koherens világnézet áll. Timo Airaksinen – akinek neve a Lovecraft-imádók számára akár ismerős is lehet, ugyanis írt egy könyvet The Philosophy of H. P. Lovecraft: The Route to Horror címmel – a Sade márki bölcseletéről és munkásságáról szóló, The Philosophy of the Marquis de Sade című elemzésében a márki gondolatvilágának öt szintjét különíti el: 1. a társadalmiszerződés-elméletek és az utópiák paródiája, 2. a gyönyörre, illetve stimulációra szomjazó ember lélektana, 3. a természetnek a halál és a pusztítás eredendő elveként való felfogása, 4. a hagyományos erény átfordítása bűnné, és vice versa, 5. az olvasó kínzása a nyelv és a stílus mint kínzóeszköz felhasználása révén. Ebből a jelen bejegyzésben kifejtettek leginkább a második és a harmadik szintet érintik, illetve futólag felmerül az első.

Sade a korlátlan szabadság filozófusa volt, aki azt hirdette, hogy az egyénnek ki kell élnie vágyit, bármilyen természetűek is azok, és minden ezt akadályozó fizikai és metafizikai tényezőt félre kell söpörnie. Amint azonban Airaksinen kifejti, a sade-i gyönyörnek semmi köze a hagyományos értelemben vett boldogsághoz. A sade-i karakterek a poe-i értelemben véve perverzek, vagyis pusztán azért tesznek valamit, mert azt nem szabad. Ez egy tudatos döntés, ezért nem azonos az akaratgyengeséggel vagy a hanyagsággal. A gyönyör abból fakad, hogy a cselekvő újra és újra áthágja a reá nézve valamilyen módon kötelező normákat. Ez a folyamat „önveszélyes”: a cselekvő saját magának árt már pusztán azáltal, hogy megsért valamilyen szabályt. A perverz személy tehát paradox módon önmagának is árt, és ezt tudatosan teszi. Az ismétlés kényszere azért van jelen, mert a gyönyör sohasem marad meg, azt a cselekvő csak egy pillanatra éli át, utána újból törekednie kell felé. A gyönyört elsülés zárja. Bizony, ennek tükrében sem véletlen, hogy Sade műveiben rendre találkozhatni az „elsülés” szóval. Nosza. Áttételesen mégiscsak pornóztunk egy picit.

Airaksinen Sade-értelmezésében a perverz motiváció a természettől nyert stimulus hatására keletkezik, az elsüléssel pedig a cselekvő a természetbe zuhan vissza. A természet Sade-nál mindent átható, vak, pusztító, kaotikus elv. Minden puszta anyag, lényegében minden folyamat az anyag átalakulása egyik formából a másikba. Ez érvényes az életre és annak végére is: az ember nem egyéb oksági viszonyok kontingens termékénél. A természet számára az emberi nem teljességgel közömbös, ebből azonban az is következik, hogy minden megengedett, mert bármit tesz az egyén, az a természet szerint való. Airaksinen ennek kapcsán egy ellentmondásra mutat rá. Míg a természet egyet jelent a pusztítással, melynek értelmében az embernek teljesen kiszámíthatatlanul kell pusztítania vagy elpusztulnia, addig Sade hősei nem pusztítják el saját magukat, ellenkezőleg, tobzódnak az anyagi javakban, s közben küzdenek saját fennmaradásukért (azért hozzátehetjük, ez jellemzően nem jön össze nekik). A bűnös ember minden normát elvet, még a természetét is, ezért kissé furcsa módon sikeres lesz. A bűnösség azonban megköveteli, hogy az egyénnek magát a bűnösség, a minden norma elvetésének következetes elvét is át kell hágnia, hiszen a bűnösség lényege az inkonzisztencia. Ehhez azonban az egyénnek a pusztítás forrását, tehát magát a természetet kellene elpusztítania, ám a természet fölött nincsen hatalma. Ez frusztrációt ébreszt benne, amelynek levezetése végett egy áldozaton kell bosszút állni. Az ebből fakadó gyönyör illuzórikussága azonban becsapottságérzetet eredményez a sade-i hősben, amelynek következtében az egyetlen olyan természeti entitás ellen fordul, amely fölött teljes körű hatalmat élvez: saját maga ellen.

A sade-i hős önmaga ellen fordulásának eredménye – a társadalmi szerződés paródiájaként – egy komplett mesterséges világ, egy morális univerzum megalkotása, melyben az erkölcs és az illem normái behálózzák az ember életét. E normák rendeltetése azonban egyedül az, hogy a sade-i hős minduntalan áthághassa őket, újra és újra gyönyörhöz jutva ezáltal. Ebben a világban a sade-i hős teljes kontrollal rendelkezik, és a pusztítás gyönyöre zavartalanná válik.

Egy olyan különc alak, mint Sade, nehezen hasonlítható bárkihez. A morális rendszer, amit kialakított, alkalmatlan arra, hogy bármilyen társadalom alapjául szolgáljon, az emberölésről szőtt gondolatai, ha nem is feltétlenül a felebaráti szeretet, de legalább a létbiztonság alapvető igénye okán aligha lelhetnek össznépi egyetértésre, és ő maga is kifejezetten a fikció birodalmába utalta kegyetlenkedéseit – Airaksinen is felhívja rá a figyelmet, hogy az ember által létrehozott, mesterséges morális univerzum egyfajta színpadként szolgál. Ugyanakkor úgy gondolom, nem véletlenül került Sade alakja Daniels regényébe. Az alábbiakban e „nem véletlent” részletezem.

Mindenekelőtt érdemes felhívni a figyelmet a teljesen nyilvánvaló iróniára, ami nemcsak Sade, de más személyek felvonultatása által is megmutatkozik a regényben. Mint korábban utaltam rá, második találkozásukkor Sebastian Párizs egyetlen épelméjű emberének nevezi a márkit, aki akkor történetesen a forradalmároknál teljesít őrszolgálatot Sade polgártárs néven. A vonatkozó szövegrész pontosan idézve a következő.

„Úgy vélem, ön filozófus. S bizarr ízlése dacára azt gondolom, ön az egyetlen épeszű ember, akihez Párizsban szerencsém volt. Legalábbis elég épeszű ahhoz, hogy annak tekintse tébolyát, ami.”

“I think you are a philosopher. And despite your odd tastes, I think you may be the only sane man I have met in Paris. Or at least sane enough to recognize your own madness for what it is.”

A közismert történelmi tények fényében szükségtelen különösképpen ragozni, hogy Sebastian kijelentése nem alaptalan túlzás, hanem igenis helytálló látlelet. Egy olyan korban, amelyben az orvosok (a műben konkrétan a nyaktiló honosításán munkálkodó bizottság két tagja, Guillotin és Louis doktor) azon tanakodnak, miként lehet a leghatékonyabban kioltani az emberi életet, a guillotine futószalagként ontja a fejeket a fűrészporos kosárba, és a nép vért akar, nem életszerűtlen arra a következtetésre jutni, hogy talán nem egy zakkant fantazmagóriákat dédelgető személy jelenti a legnagyobb veszedelmet a társadalomra.

E felületes irónia mellett azonban kimutatható egy fontosabb kapcsolat is Sade és Sebastian karaktere között, ez pedig a végtelen szabadságvágy. Sade márki radikálisan elvetette az egyén korlátozásának minden formáját. Különösen a vallásokat gyűlölte, de az állam is szerepelt a feketelistáján. Ez a gondolat regényeiben is vissza-visszatér: libertinusai az aktusaik előtti filozofálások során rendre hangsúlyozzák, micsoda örömöt jelent nekik, ha lábbal tiporhatják az erkölcsöt és a szemérmességet.

A Filozófia a budoárban című írásban (ford.: Kovács Ilona) egy sor párbeszéd mellett találkozhatunk egy hosszú röpirattal, mely jóformán önálló értekezésnek is tűnhet, s amelyet de Mirvel lovag olvas fel a jelen lévő libertinusoknak. Hogy Sade a benne foglaltakat mennyire gondolta komolyan, nem tudom, az okfejtés mindazonáltal radikálisan forgatja fel nemcsak a kora hatalmasai által dédelgetett értékeket, de mindazon alapvetéseket is, amelyekre akár korunk „józan átlagembere” is a társadalmi lét legtermészetesebb fundamentumaiként tekintene. A gondolatmenet a szabad egyénre, valamint az ilyen egyének által vezetett közösségre, a „republikánus társadalomra” épül. A republikánus társadalomban az egyént gúzsba kötő béklyók lehullanak: a vallás minden formája megszűnik, csakúgy, mint a monarchia államformája, a nők szabadon hódolhatnak az érzékiségnek, a gyönyör kiváltása végett elkövetett emberölés megengedett, az öngyilkosság egyenesen erénynek számít. Sade különös módon mindezt egy sajátosan államközpontú érvvel magyarázza: a felsorolt változások, engedmények végső soron a republikánus társadalom javát szolgálják. Ez különösen az emberölés megítélése esetében szembeötlő: „[a]z emberek közt a legfüggetlenebbek, a természettel legnagyobb közelségben élők, a vadak naponta ölnek embert. Spártában, Lakedaimónban úgy vadásztak a helótákra, ahogy nálunk, Franciaországban a fogolymadarakra szokás. Azok a legszabadabb népek, amelyek a leginkább hódolnak az emberölésnek.” Később ez olvasható: „mindenfelé joggal tartották úgy, hogy a gyilkos, vagyis aki annyira elfojt magában minden érzést, hogy képes megölni felebarátját és fejére vonni a köz vagy a magánemberek bosszúját, tehát – ahogy mondom – mindenfelé azt tartották, hogy az ilyen ember rendkívüli bátorságról tesz tanúbizonyságot, következésképp igen hasznos tagja egy hadviselő vagy republikánus kormánynak.” A természethez való közelítés üdvös volta mellett – melyről fentebb szó esett – az idézett részletekből az világlik ki, az emberölést legitimálja, hogy életerősebb személyeket termel ki az ország számára. Az ötlet nyilvánvaló képtelensége nem igényel különösebb kiemelést.

Sade gondolatmenetében némi ellentmondás mutatkozik. Egyrészt a republikánus társadalom erős emberei (lényegében azok, akik ideig-óráig felszínen maradnak az öldöklési és kéjmámor örvényében) a társadalom eszközei, létük értelme nem a végletekig fokozott, individuális önzés, mely az önmaguk által megszabott szenvedélyek gátlástalan kielégítésében nyilvánul meg, hanem az, hogy a republikánus társadalmat fenntartsák. Ezt a következtetést maga a szerző erősíti meg az irományban a Taigetosz-elv alkalmazásának taglalásához fűzött lábjegyzetben, melynek értelmében „[r]eménykednünk kell abban, hogy nemzetünk megtakarítja majd ezt a valamennyi közt legfölöslegesebb kiadást [nevezetesen az árvaházak létesítését]; egyetlen egén sem maradhat jog szerint életben, ha születésekor nem rendelkezik a köztársaság számára szükséges, majdan hasznosítható tulajdonságokkal, és nem tehetünk jobbat, mint hogy születése pillanatában megvonjuk az ilyentől az életet.” Másrészt az okfejtésben tetten érhető az arisztokráciától való irtózás. („Ha nem ilyen szemszögből tekintjük a vallásokat [azaz nem gúnnyal, lenézéssel viszonyulnak a papokhoz és a hívekhez], visszanyerik komolyságukat, márpedig ez teszi őket fontossá, és hamarosan védőszárnyuk alá vonják a vélekedéseket, és amint vitába keveredünk a vallásokról, máris belesodródtunk a vallásokért folyó harcokba; ha előnyt vagy támogatást biztosítunk bármelyiknek, megszűnik – és hamarosan eltűnik a kormányzatból – az egyenlőség, a teokrácia visszaállítása pedig maga után vonja az arisztokrácia újraszületését.”) Ez azért furcsa, mert ezzel Sade akaratlanul is különbséget tesz gyönyör és gyönyör között. Végtére is a gyönyörök változatosak, miért ne telhetne valakinek gyönyöre abban, hogy hatalmaskodik, visszaél pozíciójával (a Juliette-ben a rangos libertinusok nyakra-főre kérkednek az adózók pénzének elherdálásával, maga Juliette pedig Saint-Fond minisztertől hat biankó királyi elfogatóparancsot kap ajándékba), éppúgy, mint ahogy mások a nemiség oly formáiban lelik kéjüket, melyek megnevezését a bloggazda számára tiltja a szemérem? A dilemma a klérus vonatkozásában még markánsabban vetődik fel. A Filozófia a budoárban című írásban Sade, de legalábbis szereplői kendőzetlen dühvel beszélnek a vallásról („azt szeretném, hogy színpadon ágáló komédiásoknak nézzék mindazokat, akik bármely templomban azért gyűlnek össze, hogy a maguk szertartása szerint segítségül hívják az Örökkévalót”), azt a lakosság megtévesztésének és zsarolásának, a kéjek kisajátításának eszközeként fogják fel. A képzelt természetfeletti hatalmakkal való hitegetés és kihasználás azonban nem hiszem, hogy sokkal különb lenne például az álnokságnál, amelyet kifejezetten elvárnak a nőktől, mint azt az alábbi párbeszédrészlet igazolja.

„Eugénie: Leckéit megjegyzem és tettekre váltom, de vizsgáljuk meg alaposabban az álnokságot (…); úgy vélekedik tehát, hogy ez nélkülözhetetlen a társaságban forogva?

Dolmancé: Bizony, tudomásom szerint nincs ennél szükségesebb dolog az életben[.]”

Az ellentmondásokat jórészt feloldja az, hogy Sade mindent a gyönyörszerzés szempontjából legitimál. Ezt példázza, hogy még az emberölésről is azt tartja, hogy csak akkor elfogadható, ha azt valaki gyönyörszerzés végett teszi. Meglátásom szerint azonban ez a magyarázat nem magyarázza a különbségtételt, mely a képzelt lény révén való megtévesztés folyományaként keletkező, illetve a mérhetetlenül sok egyéb gyönyör között áll fenn. Ennek ellenére összességében az mondható el, hogy a sade-i univerzumban kéjhabzsoló erős emberek elégítik ki és veszejtik el egymást követhetetlen összevisszaságban. E világ szellemisége némileg a spenceri szociáldarwinizmust idézi, melynek követői a társadalmi életben tűzték zászlajukra a survival of the fittest elvét. Az alkalmazkodóképesség itt abban nyilvánul meg, hogy a magára utalt egyén lábbal tipor minden erényt, és örökké résen van, gyanakszik társaira (gondoljunk arra, hogy Juliette például nyakra-főre öldöste szövetségeseit). A szabadság egy folyamatos küzdelmek árán kivívható állapot, az anyagi és morális függés totális hiánya.

Les Daniels vámpírregény-ciklusának főhőse, Sebastian ugyancsak a szabadság után áhítozik. A ciklus írásaiból a szabadság két értelmezése olvasható ki. Egyrészt a szabadság a világi korlátoktól való teljeskörű megszabadulást jelentheti. Ezt a legközvetlenebb módon a No Blood Spilled című regény fejezi ki: „[c]sak a formán túl létezik tökéletes szabadság” (“[o]nly beryond form is perfect liberty”). A vámpírlét ezt önmagában nem elégíti ki, hiszen hiába szabadult meg Sebastian feltételesen a halál kísértetétől, még mindig nap mint nap vért kell szereznie a mozgásképesség fenntartásához. Anyagi természetű kötelékei tehát nem szűntek meg. Daniels műveinek több pontján oly módon történik utalás a vámpírlétre, mint rabságra. A Citizen Vampire tizenkettedik fejezetének címe Two Prisoners (Két fogoly), s a fejezetet olvasva arra lehet következtetni, hogy a két fogoly egyike maga Sebastian. Ugyane műben a raboskodó Juliette számára Sebastian olyan szabadulást kíván, amely saját szavaival is másféle börtönt jelent majd számára – e szabadulás nem más, mint hogy vámpírrá változtatja a grófnét.

„– Akkor hát szabadításomra jöttél?

– Ez nem áll módomban. Ám felkínálhatok másféle börtönt a mostaniért cserébe.

– Mire célzol? Hogyne állna módodban kiszabadítani? Éppoly könnyedén válhatunk köddé, mint ahogy érkeztél. Mágiád megmenti az életem, Sebastian. Vigyél, amerre óhajtasz, bármerre, csak innen el!

– Nem menekíthetlek ki, s életedet sem menthetem meg. Csupán halált hozhatok számodra, s köteléket, szorongatóbbat, mint amelyet jelenleg ismersz.”

“‘Then you have come to set me free?’

‘That I cannot do. But I can offer you another prison in exchange for this one.’

‘What do you mean? Of course you can release me. We can be gone as easily as you came. Your magic will save my life, Sebastian. Take me where you will, as long as it is away from here.’

‘I cannot take you out, nor can I save your life. I can bring you only death, and a bondage more oppressive than the one you know.’”

A Yellow Fog már a prológusban érzékelteti Sebastian állapotát egy szójátékot tartalmazó párbeszéd során, mely a kisiklott vonat fülkéjének fogságába esett kislány, a majdani főhős, Felicia Lamb, valamint Sebastian között megy végbe.

„– Szeretnél-e szabaddá válni? – kérdezte tőle a férfi.

A kislány komoran bólintott.

– Én is.”

“‘Do you wish to be free?’ the man asked her.

She nodded gravely.

‘So do I.’”

Végül a ciklus utolsó regénye, a No Blood Spilled egyik zárójelenetében a Sebastiant életre-halálra üldöző, bosszúszomjas Reginald Callendert a főhős megszabadítja láncaitól, és haragosan a szemébe vágja, hogy Callender még a jelenlegi nincstelen állapotában is szabadabb, mint ő.

„Sebastian megragadta Callender csuklóit, és előrevonta, amíg a férfi nem látott egyebet, csak a halott ember szemének mérhetetlen sötétjét.

– Maga beszél nekem a szabadságról? – dörögte Sebastian.

Callender nyomást érzett a csuklóin, és fém reccsenését hallotta. Amikor lepillantott, bilincsének nyoma veszett. Ezután Sebastian saját hányásának tócsájába taszította őt.

– Mr. Callender, ön most több szabadsággal bír, mint amennyi valaha is jussom lehet.”

“Sebastian grasped Callender’s wrists and pulled him forward until Callender could see nothing but the fathomless darkness of the dead man’s eyes.

‘You speak to me of freedom?’ Sebastian roared.

Callender felt pressure on his wrists and heard the sound of metal snapping. When he looked down, his manacles were gone. And then Sebastian knocked him down into the puddle of his own vomit.

‘Now, Mr. Callender, you have more freedom than I shall ever know.’”

Hogy e rabsorsból mi jelentené a szabadulást hősünk számára, arról leginkább a The Silver Skull című regény tud számot adni. Itt a legcélszerűbb talán egy hosszabb idézetet beszúrni Sebastiantól, s utána fűzném hozzá saját megjegyzéseimet.

„A mindenség határtalan, Martinez. Álmainkat meghazudtoló tartományok terülnek el, amerre csak a szemünk lát. Ki a tudója, miféle hatalmak süvíthetnek át a mérhetetlen űrön, mely a talpunk alatt nyugvó földteke körül örvénylik? Az ember az örökkévalóságig száguldhatna csillagról csillagra, Alfonso Martinez, és mégsem érne útja végéhez. E beláthatatlan zugok valamelyikében oly gigászi erők feszülhetnek, amelyek összeroppantanák hitvány, emberi nézőpontunkat. Talán az emberiség összes istene ilyesfajta… titáni entitás, mely a végtelen birodalmakon átvándorolva mellettünk is elvonul. Ezen istenek túl vannak jón és rosszon, s arra vágynak, hogy erős lelkeket találjanak, melyek csatlakozhatnak kozmikus táncukhoz. Olyan istenek ők, mint Füstölgő Tükör.”

“The universe is infinite, Martinez. Dimensions beyond dreaming lie around us. Who knows what powers careen through the vast gulfs that spin around this ball of earth we stand on? You could speed among the stars for eternity, Alfonso Martinez, and never reach your journey’s end. Somewhere in those endless reaches there must dwell forces of such magnitude that they would shatter our poor human visions. Perhaps all the gods of men are such—titanic entities that pass us on their travels through unknown realms. Gods beyond good and evil, gods who long to find strong souls to join them in their cosmic dance. Gods like Smoking Mirror.”

Az idézett szövegrész a Sebastian és Martinez közötti társalgás során hangzik el; az előbbi megkísérli beavatni az utóbbit sajátos világnézetébe. E világnézet szerint az ember saját maga alakítja túlvilági sorsát: az lesz osztályrésze, amiben hisz. Ez még a The Black Castle-ben, a ciklus első regényében világossá vált, amikor Sebastian néhai fivére, a nagyinkvizítor Diego a pokolban ébredt, a főhős szerelme, Margarita pedig a sötét űrbe hanyatlott. Sebastian tudatosan igyekszik gondoskodni saját túlvilági sorsáról. Ezért került – talán szándékosan, talán nem – az Azték Birodalomba, ahol még eleven az emberek hite, mely életben tartja isteneiket, lehetővé téve, hogy Sebastian is közéjük emelkedjen. A fenti részletből az is egyértelműen kivehető, hogy Sebastian célja a transzcendencia, a magasabb létállapotba emelkedés, egy, az embernél hatalmasabb, az emberin túlmutató nézőponttal rendelkező lénnyé válás. A „jón és rosszon” való túllépés, amellett, hogy nyilvánvalóan Nietzschét juttatja eszünkbe, a morális rend sade-i lerombolásával is párhuzamba vonható. Annyiban persze egyértelmű eltérés figyelhető meg, hogy sade-i univerzum nem ismeri a természetfelettit, ezzel szemben Sebastiannál tagadhatatlan annak jelenléte.

Sebastian meggyőződésének alapja az akaraterő és a hit. Már a The Black Castle-ben kijelenti, hogy „[c]sak a hit valós, és az akarás hatalma” (“[t]here is only faith and the power of the will”). Mindez megtalálható a The Silver Skull-ban is, és felvet bizonyos kérdéseket, melyek a Sebastian által vallott szabadsággal is összefüggésben állnak. A vámpír, amikor múltjáról mesél Martineznek, elmondja, hogy amikor vámpírként felgyújtotta magát, „sohasem kételkedtem abban, hogy valamikor visszatérek” (“I never doubted that I would return someday”). Kérdéses, hogy vajon csupán az ebbéli szilárd meggyőződés elegendő volt-e ahhoz, hogy mindez valóban bekövetkezzen. Ha igen, akkor Sebastian „transzcendens” szabadságfogalmának új aspektusával ismerkedhetünk meg: nemcsak arról van szó, hogy egy alacsonyabbrendű létformából lehetőség nyílik átemelkedni egy magasabba, hanem arról is, hogy az egyén pusztán az akaratával befolyást képes gyakorolni a rajta kívül álló világ változásaira. Ha pedig ez az implikáció megalapozott, akkor paradox módon Sebastian már vámpírként is messze nagyobb hatalommal bír, mint amilyet talán ő maga is elképzelt volna, hiszen ezernyi aprócska akaratmegnyilvánulást, cselekvést kellett úgy rendeznie, hogy azok az ő ezüstkoponyájának a fekete várkastély védőárkából Tenochtitlanba, az Azték Birodalom fővárosába kerülését eredményezzék.

Ennek alapján bizonytalan az is, miféle szerzetek az istenek. Sebastian a korábban idézett, hosszú beszédrészletben kozmikus entitásként jellemzi őket, de ha elméjének olyan ereje van, hogy biztosan tudja, előbb-utóbb visszatér a halálból – noha az ember arra gondolna, ennek bekövetkezte semmivel sem több, mint a véletlen vak szeszélye –, akkor vajon nem ő maga alkotja meg világképében az isteneket is, akik aztán látszólag tőle független, objektív létezőként várnak rá? És ebben az esetben mi a helyzet magával a földdel? Az vajon Sebastianon kívüli, objektív jelenség, vagy az ő gondolatának terméke az is? A kérdés feltevésével lehetetlen helyzetbe kerülünk, hiszen egyfajta tyúk-tojás problémával szembesülünk. De nem tudok egészen elszakadni ettől az értelmezési – vagy inkább továbbgondolási – lehetőségtől. Egy korábbi, Martinezzel folytatott beszélgetés során Sebastian az alábbi rövid utalást teszi túlvilági élményeit és várakozásait illetően.

„Egyfajta limbusban álmodtam – saját alkotásomban. Ott békében nyugodtam, gyönyörű sötétség ölelt át. Ám ez nem volt elég. Nem volt elég az örökkévalóságra.”

“I dreamed in a sort of limbo—one of my own devising. I had peace there, and a beautiful darkness. But it was not enough. Not enough for eternity.”

Nem sokkal később így fakad ki:

„Idő, Martinez! Több időre van szükségem! A fekete-ezüst világ, melyet a lelkem számára fabrikáltam, nem bizonyult elegendőnek. Nekem több kell. Nem fogok eónokat ott tölteni magányosan.”

“Time, Martinez! I need more time. That black-and-silver world I constructed for my soul was not enough. I must have more. I will not spend the ages there alone.”

E sorokból az sejlik, hogy a túlvilág nem csupán elhihető egy előre adott mitológia alapján, hanem tudatosan konstruálható is. Ha ez így van, akkor ez az alkotási képesség meddig terjed? Vajon Sebastian maga alkotta meg az isteneket, akik közé a regény végén felemelkedett, vagy ők vártak rá, és ő csak a közvetlen környezetét tudta befolyásolni, amíg bele nem esett a végső extázisba? És mi a helyzet azokkal az emberekkel, akiknek a hite még legalább valamennyire életben tartotta az isteneket a konkvisztádorok ostromának, valamint a himlőjárványnak pusztító hatása alatt? Az ő hitük vagy annak hiánya mennyiben befolyásolhatja, hogy Sebastian rátaláljon az istenekre? És az elme e hatalmához képest Sebastian miért érzi magát minduntalan fogolynak a testében?

Nem kívánok az eddig kifejtetteknél mélyebbre menni, de annyi leszögezhető, hogy Sebastian világában a hit tényleg óriási eredményekre képes, és a szabadság legteljesebb megélése a hit és akarat gyakorlásával valósítható meg. E szabadság „transzcendens” jellegű, amennyiben kifejezetten természetfeletti eredmény is létrehozható általa.

A szabadság második felfogása ennél jóval behatároltabb körű. E felfogás a Citizen Vampire-ben, a Sade-dal való első beszélgetés során jelenik meg. Engedtessék meg ismét egy hosszabb idézet. A párbeszéd a Bastille-ban tett látogatás végén zajlik.

„– Értem már, miért nevezik e helyet a Szabadság Tornyának. Sohasem láttam még férfit, kinek elméje ily mértékben lerázta béklyóit. Nem is reménykedem hasonló találkozásban. Mindazonáltal a legjobbakat kívánom önnek. Talán megleli a szabadságot, mely után kutat.

– Csak ha ledönthetem e falakat, Don Sebastian.

– Akkor meg kell tennie.

Kulcs zördült a zárban, s belépett a foglár: egy palack bor a kezében, egy másik a hasában.

– Nincs semmi, amit tehetnék – panaszkodott a márki –, csak az írás.

– Tegye hát azt – felelte Sebastian. – Mindig lehet mit tenni. Kell, hogy legyen. Nem rabnak születtünk.”

“‘I see now why this is called the Tower of Liberty. I have never met a man whose mind was so unfettered. Nor do I hope to do so again. I wish you well, nonetheless. Perhaps you will find the freedom you seek.’”

‘Only if I can tear down these walls, Don Sebastian.’

‘Then you must do it.’

A key rattled in the lock and the jailer entered, one bottle of wine in his hand an another one inside him.

‘There is nothing I can do,’ said the Marquis, ‘except to write.’

‘Then do that,’ Sebastian said. ‘There is always something. There must be. We were not born to be prisoners.’

A jelen okfejtés szempontjából mellékes, de annál ragyogóbb kontraszttal találkozhatunk e jelenetben. A foglár látszólag szabad ember, aki foglyokat őriz, köztük Sade márkit is, ám valójában ő a fogoly, az alkohol rabja, míg a márki gondolataiban szabad és korlátozhatatlan.

A tárgyra visszatérve: itt semmi jele a fentebb tárgyalt kiteljesedésnek, a szabadság fogalma nagyon is földi vonatkozásba került: a szabadság annyi, hogy minden helyzetben több döntési alternatíva adott. Ez a felfogás jól tükrözi azt az általános hitnélküliséget, ami a regényben a franciák népét jellemzi. Az ember (vámpír) itt nem tud felülemelkedni önmagán, a külvilág igen erőteljesen meghatározza cselekvési szabadságát, csak néhány alternatívát hagyva szabadon, melyek közül olykor mindegyik rossz. Ez az állapot összhangban áll Sade radikális ateizmusával és természetfeletti-ellenességével. A Sebastian által vallott világnézet alapján azt mondhatni, hogy Sade maga hozta létre önmaga számára ezt a sorsot, hiszen a természetfeletti kizárásával a kemény tények elfogadására szorította magát.

Összességében tehát a Don Sebastian-ciklusban, valamint Sade márki műveiben tetten érhető szabadságfelfogások között vannak párhuzamok, amennyiben mindkettő a lehető legkiterjesztőbben igyekezett értelmezni a szabadságot. A gátat csak a természetfeletti elfogadása jelentette: Sade hősei nem hisznek benne, sőt, cselekedeteiket kifejezetten a természetnek való megfeleléssel magyarázzák. Don Sebastian ezzel szemben mágiájával áthágja a természet törvényeit.

Sade márki műveinek és Daniels regényeinek világát összeköti a közömbösség – ez tekinthető az „őrült Sade” és a „józan forradalmárok” szembeállítása, valamint a két alak szabadságfelfogásának egymás mellé állítása után a harmadik említést érdemlő vonatkozásnak. Sade-nál – legalábbis az általam olvasott művek közül – a Filozófia a budoárban című alkotás tartalmazza ennek nyílt kifejtését. Erre a szodómia természetességének magyarázatakor kerül sor, az ötödik dialógusban. Eugénie tanítói szerint a szaporodás nem érték, így nem élvez különleges státust a szaporodási célzatú nemi együttlét sem, az emberiség eltűnése vagy fennmaradása pedig semmit nem jelent a természetnek.

„Mit számít a természetnek, hogy az emberiség kihal vagy kipusztul-e a földről? Kacag emberi gőgünkön, amely azt képzeli, ez a csapás a világ végét jelentené. A természet jószerivel tudomást sem venne róla! Tán nem haltak ki korábban egész fajok? Buffon számos kihalt fajtáról tud, és e drága veszteségek láttán is néma természet tudomást sem vesz róluk. Kihalhatna az egész emberiség, mi sem változna: a levegő tiszta maradna, az égitestek ragyognának, a világegyetem óraműpontossággal haladna tovább.”

Danielsnél a közömbösség nem ölt kifejezetten kozmikus méreteket, bár a Sebastian és Martinez közötti beszélgetésből sejthető, hogy a hatalmas, isteni lények nem törődnek az emberiséggel, hatalmuk, gondolkodásmódjuk messze meghaladja az emberekét. A Yellow Fog című regény ellenben tartalmaz egy jelenetet, amelyet olvasva nem sok kétségünk támad, ha nem is az egész emberiség, de az egyes ember jelentőségét, illetve kiszolgáltatottságát illetően. Sebastian, valamint a mű vámpírrá változtatott főhősnője, Felicia Lamb egy temetőben sétálnak, a holtak árnyai között. A lány egyszer csak kiszúrja egy gyemrek fásult, kiüresedett árnyát. Kérdésére, ilyen fiatalon hogy lehet valaki ennyire kiüresedett, Sebastian az alábbi választ adja.

„– Iskola, egyház, család. Számos módszer létezik. Életében megrémisztette őt valami, s most te is meg fogod rémiszteni.”

“‘A school, a church, a family. There are many ways. Something frightened him when he was alive, and now you will frighten him again.’”

Sebastian megjegyzésének rettenetes súlyát az adja, hogy már e pár mondatból is nyilvánvaló, mennyire nem ura az ember annak, hogy víziói lehessenek, amelyből hitet nyerhet. A társadalom ezernyi ponton determinálja a gondolkodást, s hiába ennek igazságtalan volta, a regényben e behatások elszenvedői fizetik meg ennek az árát. Mindennek azonban láthatóan semmi jelentősége, a világ forog tovább, mintha mi sem történt volna. Sebastian maga erősíti ezt meg Feliciának, miután mesélt a maga sorsáról és arról, miért kell ismét a földön járnia.

„– De ha képes vagy tovasegíteni őket [az elveszett lelkeket, akik számára van remény], miért vagy még itt, Sebastian?

– A döntés miatt, melyet csaknem négy évszázada hoztam meg. Elmém sötét víziói miatt, melyek hatására attól rettegek, csak iszonyatot és gyötrelmet lelek a sír túlsó oldalán.

Felicia közelebb vonta a férfit. – Lehetséges lenne – kérdezte –, hogy a végzet ily kegyetlen?

– A végzet közömbös – válaszolta Sebastian –, s csak az emberi nem kegyetlen.”

“‘But if you can send them onward, then why are you still here, Sebastian?’

‘Because of the choice I made almost four centuries ago. Because of the dark visions in my mind that make me fear I would find nothing but terror and torture on the far side of the grave.’

Felicia held him closer. ‘Surely it would not be possible,’ she said, ‘for fate to be so cruel?’

‘Fate is indifferent,’ Sebastian said, ‘and only humankind is cruel.’”

A döntés, melyre Sebastian céloz, az, hogy még Spanyolországban létrehozott egy titkos kódot, melyet tarotpaklija megmaradt lapjaiba rejtett, és aki ezt megfejti, képes lesz őt megidézni. Azt hiszem, arról van szó, hogy ez a lépés a hitetlenség szikráját jelentette, és Sebastianra, miután az aztékoknál felemelkedett az istenek közé, visszahullott saját félelme a túlvilágtól. A Citizen Vampire elején Raoul Rollin, a francia feketemágus megfejti a kódot és megidézi a vámpírt, aki már nem tud visszakerülni korábbi állapotába – vagy azért, mert arra méltatlanná vált hitetlenségével, vagy azért, mert egyszerűen nincsenek már elegen, akik révén megszólíthatná az isteneket.

Az idézett párbeszédben a végzet közömbössége kifejezetten Sebastian helyzete kapcsán merült fel, ez azonban kiterjeszthető az egész emberiségre. Az ember a saját döntéseivel alakítja sorsát, rendelkezik legalább a szabadság második, körülmények által korlátozott válfajával, ez pedig elegendő ahhoz, hogy a gondviselés „levegye róla a kezét”: itt nem mentesítő ok a kiskorúság, ha valaki a külső behatások miatt elveszíti álmait, csak magára vethet.

Talán a közömbösséghez kapcsolható, hogy sem Sade-nál, sem Sebastiannál nem számít önmagában való értéknek a másik ember élete. Sade esetében a megkínzott személy nem több, mint tárgy, a gyönyörszerzés eszköze. A libertinusok szinte kétségbeesett dühvel hajszolják a gyönyört, mely a normák áthágásával jár, és ennek egyik leghatékonyabb eszközét jelentik a különféle kicsapongások és kegyetlenkedések. Azért fontos erre ráirányítani a figyelmet, mert Sade esetében nem közönséges, nélkülözhető mulatságról van szó, hanem a libertinusok egyetlen elképzelhető életcéljának, voltaképpen egy létszükségletnek a kielégítéséről. Ez, valamint az embernek a természet szemében való jelentéktelensége legitimálja mások rabságba vetését, megkínzását, vagy akár megölését is.

Más módon, de Sebastian is más embereket használ fel létszükséglete kielégítése végett. A létszükséglet itt nem a gyönyörszerzés, hanem az életadó vér megszerzése, és ebben a vámpír nem bizonyul válogatósnak. A The Black Castle-ben az Inkvizíció foglyaihoz száll le a testvérével kötött egyezség alapján, a The Silver Skullban egy sebesült spanyolt vonszol félre, a Citizen Vampire-ben emberek torkát metszi el éjszakánként, és kiissza a sebből kilövellő vért.

Kiemelendő, hogy Sebastian esetében a létszükséglet nem az ölésben rejlő gyönyör, mely a természet iránti harag kiélését kíséri, hanem a vér mint életadó nedv. Sebastian alapvetően közömbös az ölés iránt, nem leli örömét benne, csak megteszi, ha épp azt kívánja az érdeke. Olykor azonban megfigyelhető, hogy a hasznos ölés egyfajta örömöt, de legalábbis elégtételt okoz neki. Amikor Raoul Rollin megidézi Sebastiant, a formula szerint egy megkereszteletlen gyermek vérét is felkínálja neki egy tálban, ám kiderül, hogy üzletfele átverte, és disznóvért adott neki. Sebastiannak természetesen vérre van szüksége, amikor világra kerül, és Rollin a legkézenfekvőbb választás. Ám itt úgy tűnik, nem csupán a praktikum hajtja: dühös, amiért ismét a világhoz béklyózták. Részben természetesen Rollinra, aki végrehajtotta az idézést, részben azonban magára is, amiért ezt egyáltalán lehetővé tette. „Az én hibám”, mondja neki, mielőtt kivégzi. „És a tiéd. Mindketten megfizetünk. De azokat a lapokat hagynod kellett volna.” (“My mistake, … And yours. We both shall pay. But you should have left those cards alone.”) Ebben a jelenetben Sebastian a táplálékszerzés mellett a haragját is kiéli Rollinon. Gyönyörszerzésnek talán nem nevezhető e tett, de némelyest kétségtelenül csillapítja a földre taszított vámpír haragját, és ez mindenképpen többletmotívum a létfenntartáshoz képest. A közömbösség motívuma annyiban itt is tetten érhető, hogy Rollintól aligha várható el, hogy tudja, Sebastian valójában jól érzi magát az istenek között, és nem ártó szándékkal idézi meg a vámpírt, mi több, azt gondolja – okkal –, hogy jót is tesz feltámasztásával. Ennek ellenére felelősségre vonják tettéért.

A közömbösség harmadik aspektusa figyelhető meg abban, miként tekint Sebastian az új világokra. Sade-nál láthattuk, hogy a természet anyagi folyamatok, változások céltalan egymásutánja. A Don Sebastian-ciklus első három kötete olyan korszakokban játszódik, amelyekben valamilyen új világ megalkotására törekszenek. A The Black Castle-ben az Inkvizíció törekszik megtisztítani Spanyolországot az eretnekségtől. A The Silver Skullban a konkvisztádorok új birodalmat építenek Amerikában. A Citizen Vampire-ben a foradalmárok akarnak létrehozni egy új, igazságosabb Franciaországot. Sebastian szkeptikusan, sőt, cinikusan áll az efféle törekvésekhez. Lássunk ehhez egy Don Sebastian-sziporkát az utóbbi alkotásból!

„Az új világ. Évszázadokkal korábban, amikor az emberek nyugat felé hajóztak, már hallottam e szavakat; ám az új világ igencsak olyannak bizonyult, mint a régi: a hatalomért és az aranyért való tülekedésnek. Nincsenek új világok, Madeleine, csak emberek, akik zászlajukra tűzik őket, hogy leplezzék a régi világokat kenterbe verő gátlástalanságot.”

“The new world. I have heard those words before, centuries ago when men sailed west; but the new world proved to be much like the old, nothing but a scramble for power and gold. There are no new worlds, Madeleine, only those who proclaim them to disguise a viciousness that puts the old worlds to shame.”

Ahogy a természet folyamatai lényegüket tekintve nem egyebek az anyag változásainál, úgy a világ megújítási törekvései sem egyebek hatalmi ambícióknál, és minden forradalmi kísérlet az elnyomás új változatát eredményezi.

A Daniels regényeiben fellelhető negyedik sade-i vonatkozás az erényességhez kapcsolódik. Sade márkinál az erény biztos bukáshoz vezet. Lényegében erről szól a Justine, avagy az erény meghurcoltatása című regény. A főhősnő egy ártatlan leányka, aki fiatalon (12 évesen) árvaságra jut, és megkísérel tisztességes foglalkozást találni, de mindenütt női bájaira pályáznak, illetve egyéb gaztettekre próbálják rávenni. Ő ezeknek erényessége miatt rendre ellenáll, de mindig ő húzza a rövidebbet: megkínozzák, megcsonkítják, megerőszakolják, rabszolgasorsra vetik. Mint Airaksinen kifejti, Justine olyan alak, aki soha nem tanul a leckéből, ezért állandóan pórul jár, szemben nővérével, Juliette-tel, aki természetéből fakadóan gonosz, ezért sikeres lesz az életben. Olykor ő is megbotlik (például amikor Saint-Fond bejelenti, hogy Franciaország kétharmadát éhen akarja veszejteni, beleborzong), de tanul hibáiból és következetesebben halad előre a bűn útján, melynek következtében ismét felemelkedik. Justine erre a tanulásra képtelen, ezért újra meg újra meg kell kapnia a leckét.

A Yellow Fog című regény hősnője, Felicia elvágyódik saját, nem sok örömmel kecsegtető világából, és a túlvilág rejtelmei vonzzák. Mondani sem kell, ez szükségszerűen sodorja őt Sebastian fogai alá. A regény „vértől ártatlannak” (“innocent of blood”) nevezi a lányt, aminek két értelme van. Egyrészt Felicia szűz, szüzességét akkor veszíti el, amikor Sebastian vámpírrá változtatja. Másrészt vámpírként nem hajlandó vért inni, mert nem akarja ártatlanok életét elvenni. Ha a vámpír nem fogyaszt vért, cselekvésképtelenné válik, lelke benne ragad a testében, de teste nem bír mozdulni. Felicia e rettenetes következmény ellenére sem teszi félre jóérzését, makacsul megtagadja, hogy akár a felkínált vért elfogyassza, akár mást e célból megtámadjon. Elvágyódott életének sivárságából, azonban a vámpírlét kemény törvényei, a szenvtelen önzés szükségessége nem nyerte el a tetszését. Az élet tiszteletének erényéhez ragaszkodik, és végül egyfajta mártír lesz, ám ez a mártíromság parodisztikus. Felicia bukása hiábavaló, saját elenyészésén kívül nem ér el vele semmit. Justine nem volt hajlandó beadni a derekát a libertinusok kicsapongó habitusának, Feliciát nem vitte rá a lélek a létfenntartási célú ölésre, mely pedig elengedhetetlenül hozzátartozik a vámpírléthez. Mindkét esetben egyfajta kegyetlen valósággal való értelmetlen dacolásnak és az ebből következő, elkerülhetetlen bukásnak lehetünk tanúi.

Ötödik párhuzamként arra érdemes rámutatni, hogy a sade-i viselkedés, legalábbis annak egyes aspektusai egyáltalán nem hoznak tartós boldogságot, sőt, önveszélyesek is lehetnek. Airaksinen a sade-i élvhajhászat természetének jellemzése során arra mutat rá, hogy a sade-i karakterek nem előrelátóan halmozzák az élvezeteket. Ennek megállapítását egy gasztronómiai bölcsességeket tartalmazó könyv ismertetése előzi meg, mely a mértékletes örömök hosszú távú élvezetét propagálja, és a táplálkozás két nagy veszélyének nevezi az alkoholizmust és az elhízást. E műben található felfogást Sade-éval szembeállítva Airaksinen megállapítja, hogy a márki esetében nincs szó ilyesmiről: Sade célja a gyönyörök pillanatnyi maximalizálása bármi áron. Nála nincs értelme az örömök hosszú távú beosztásának, mert az ő időfelfogása sajátos: minden gyönyörszerzést, minden elsülést „új időszámítás” követ. A sade-i gyönyör csak a megtapasztalása pillanatában értékes, ha az egyén átélte, ugyanabba az állapotba kerül vissza, amelyben előtte volt, és a következő hasonló gyönyörre szomjazik. A sade-i gyönyört így értelmetlen az idő dimenziójában vizsgálni. Csak egymástól független ciklusok, gyönyörök léteznek, melyek pillanatnyi hatását kell maximalizálni.

A Citizen Vampire két központi nőalakja, Corville grófné, alias Juliette (akinek neve egyértelmű sade-i utalás), valamint komornája, Madeleine magatartásában egyaránt felfedezhetünk sade-i vonásokat. Amikor Juliette vámpírrá változik, első dolga, hogy szisztematikusan tönkretegye a vesztét okozó Madeleine életét. Ezt oly módon éri el, hogy elcsábítja és vámpírrá változtatja Madeleine szeretőjét, André Latourt. Mindezt Sebastian intelmeivel nyíltan dacolva teszi. Sebastian figyelmezteti Juliette-et a vámpírlét egyes sajátosságaira, az azzal járó veszélyekre, és egyebek között felhívja a figyelmét arra, mennyire fontos, hogy körültekintő legyen, ne keltsen feltűnést ténykedésével. Emiatt kéri arra is, hagyjon fel bosszújával, mert fel fogják fedni kilétét és elpusztítják. Juliette erre képtelen: azonnal ki akarja elégíteni vágyát. Sebastian aggodalmai azonban beigazolódnak: Madeleine rájön, hogy a grófné életben van, és meg is öli.

Madeleine esetében akkor figyelhetők meg sade-i párhuzamok, amikor a regény vége felé azon morfondírozik, miért nem érez még mindig elégedettséget, miért érzi üresnek az életét.

„Fekete hullámként hömpölygött át rajta a felismerés, hogy mindent elért, amit szeretett volna, életét mégis elviselhetetlennek találta. Ha bármi elmondható róla, akkor rosszabbra fordult, mint valaha. Régóta arra a döntésre jutott, hogy Andre méltatlanná vált kegyeire, mégis a gyászolásán kapta magát. A forradalom szemmel láthatóan diadalmaskodott, épp a mai nap nézte végig a király halálát, mégis elégedetlen maradt. Még Corville gróf és grófné veszte sem hozta meg számára a várt örömöt. Talán ha a grófné nem börtönben pusztult volna el, talán ha a nyaktiló alá küldték volna, ha Madeleine láthatta volna vértől csöpögő fejét, mindez elegendőnek bizonyulhatna ahhoz, hogy érdemesnek tűnjön a küszködés. Ám a jelen helyzetben csak a sötét kétségbeesés maradt, melybe Madeleine kimerülten hanyatlott bele, utolsó éber pillanataiban Don Sebastian arca kísértette.”

“Like a black wave rolling over her came the realization that she had achieved everything she hoped for and still she found her life intolerable. If anything, it was worse than ever before. Long ago she had decided that Andre had outworn his welcome, yet she found herself mourning him. The revolution had apparently triumphed, and only today she had seen the King die, but still she was dissatisfied. Not even the deaths of the Count and Countess de Corville had given her the pleasure she expected. Perhaps if the Countess had not died in prison, perhaps if she had been guillotined, if Madeleine had seen her head dripping blood, it might have been enough to make the struggle seem worthwhile. As it was, there was only the dark despair into which Madeleine dropped exhausted, her last waking moments haunted by the face of Don Sebastian.”

Ezt a passzust a kifejezetten a Citizen Vampire-rel foglalkozó bejegyzésemben is idéztem (csakúgy, mint egy sor más részletet a megfelelő bejegyzésekben). Miután kissé utánajártam Sade munkásságának, úgy vélem, célszerűbb lett volna a “the pleasure she expected” kitételt „a várt örömöt” helyett „a várt gyönyört”-ként fordítani. Akárhogy is, az idézetből jól látható: Madeleine a forradalom győzelmében, majd különböző ölésekben keresett örömöt/gyönyört, de mindhiába. Az öléshez kapcsolható gyönyörök természete a sade-i gyönyört idézi: átélésük pillanatában élvezetet jelentenek, és Madeleine ki is hozza belőlük a maximumot – Corville gróf kivégzésénél előrefurakodik a tömegben, hogy ő kaparinthassa meg a gróf parókáját –, de utána mindig visszaesik üres állapotába. A regényben e gyönyörvadászat céltalansága kerül kiemelésre. Az is jól látható, hogy Madeleine nem bír elszakadni e monotonitástól: egy személy bizonyos módon való megöléséről tudja csak azt gondolni, hogy elégedettséggel töltötte volna el.

A Citizen Vampire alapján egyértelműnek tűnik, hogy Daniels olvasott Sade márkit. Ez legközvetlenebbül a márki által elmondottakból látszik, de szerintem a regény két főhősének viselkedésében is megfigyelhetők olyan minták, amelyek a márki gondolatiságát tükrözik. Ezen túlmenően a Don Sebastian-ciklus egészében megállapítható némi párhuzam Sade műveinek tartalmával, melynek oka az, hogy mindkettőben központi motívum a lehető legteljesebb szabadság elérése. Hogy az általam kifejtett párhuzamokat mennyire tartotta szem előtt a szerző, nem tudom megítélni. A szabadság gondolatának jelenléte azonban szerintem mindenképpen érdemessé tette a vizsgálódást.