...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. március 08. 15:47 - Thasaidon

Csajos borzalmak

Ha már egyszer hosszú évek alatt kialakult e csodálatos ünnep, hogy február után márciusban se maradjanak éhkoppon a virág- és bonbonárusok, a Zothique blog is kiveszi részét az ünneplésből eónokra rúgó története eddigi leghosszabb bejegyzésével. Egyúttal sok boldogságot kívánok minden Kedves Hölgyolvasómnak.

Lovecraft a következőket írja Frank Belknap Longnak 1923 júliusában a nők által írt fantasztikus művek kapcsán. „Nem értek veled egyet a női elme érdemeit tekintve. Véleményem szerint nem hogy nem nagyobb képzelőerővel bír, mint a férfiaké, hanem épp kevesebbel; olyannyira, hogy alig tudok eszembe idézni olyan valóban hatásos fantasztikus látomást, mely nem férfiúi szellemtől ered. A nők valójában a mesterkélten gyermeteg gügyögést szeretik, ám mindebben semmi valóban gyermeki álomszerűség nem található. Természetüknél fogva földhözragadtak, prózaiak és közhelyesek, s előszeretettel használnak unalmasan realista részleteket és gyakorlatiasságokat, és képtelenek bármire, ami a valóban eleven művészi alkotáshoz és a ténylegesen önálló műélvezethez hasonlítható. Balgaság általánosítani abból a néhány kivételből, melyek egyediségük okán magukra vonják a figyelmet, avagy az amerikai köznép állapotából, ahol is a hitványul demokratikus társadalom üzleti hivatásokhoz béklyózza a férfiakat. És így a középszerű női vonulat más hiányában, avagy a verseny nélkülözésével irodalmi hírnévre tehet szert. Amikor a társadalmi forradalmak hamarost bekövetkező fordulatának köszönhetően a nőknek is üzlettel kell foglalkozniuk, és megfosztatnak jelenlegi megtévesztő előnyüktől, meglátod majd, zömük, esztétikai kérdések tekintetében, mennyivel alsóbbrendű az emberiség férfiúi részével összevetve.” (Galamb Zoltán ford.)

Nehéz közel egy évszázad elteltével igazságot tenni e meglehetősen markáns verdikt ügyében. Egyrészt kétségtelen, hogy a klasszikus rémírók körében a férfi szerzők aránya messze meghaladja a nőkét. Hogy ez természetes vagy társadalmi okoknak tudható be, nehezen eldönthető, elvégre éppúgy elképzelhető, hogy a nők kevéssé fogékonyak a Lovecraft által méltatott fantasztikumra, mint az, hogy az akkor társadalmi rend nem kedvezett a női szerzők hasonló témájú művei megjelenésének, azaz egyszerűen sok kiadó visszautasította őket. Volt rá példa a történelemben, hogy női szerzők férfi álnévvel publikáltak, mert úgy könnyebben érvényesültek.

A tekintetben is nehéz dűlőre jutni, miért tűnik tényleg úgy, hogy a Lovecraft által hiányolt grandiózus víziók, amelyek megfigyelhetők az ő munkásságában éppúgy, mint Clark Ashton Smithnél vagy Lord Dunsanynél, valamint az ismeretlen, embertelen, misztikus borzalmak, amelyeket Blackwood, Machen, s esetenként Bierce oly művészi érzékkel ír körbe, teljes mértékben hiányoznak a női szerzők repertoárjából. Amikor ugyanis Lovecraft a fenti sorokat papírra vetette, kétségkívül igaza volt. Hogy ma mi a helyzet, arról nem tudok biztosan állást foglalni. Eddigi olvasmányélményeim viszont azt látszanak alátámasztani, hogy a női írók túlnyomórészt a hagyományos kísértettörténetek terén alkottak: a szellem valamilyen evilági tett természetfeletti lenyomata, emléke, létéhez valamiféle erkölcstelen vagy szenvedést okozó cselekedet vezetett. Valószínűleg ezt tartotta szem előtt Lovecraft, amikor „unalmasan realista részleteket” és „gyakorlatiasságokat” emlegetett.

Lovecraft minden fanyalgása ellenére aligha volna helyénvaló leírni a szebbik nemet a rettegés pandemoniumában. A klasszikus rémtörténet-irodalom arcképcsarnoka nem lenne teljes jó pár nő nélkül, akik hozzájárultak a műfaj alapjainak megvetéséhez. Elég csak utalni Ann Radcliffe-re, a The Mysteries of Udolpho szerzőjére, valamint Mary Shelleyre, a Frankenstein megalkotójára. És persze említést érdemel Emily Brontë Üvöltő Szelek című klasszikusa, melynek vad, borongós tájleírásait gyakran rokonítják a gótikus irodalommal. Ezen alapműveltségnek számító nevek mellett a teória szintjén megemlíthetjük Anna Letitia Atkin – akinek Sir Bertrand: A Fragment című rövid írása rendszeres vendég a gótikus irodalmi antológiákban –, valamint Clara Reeve nevét, akik már a XVIII. században elméleti igénnyel foglalkoztak a természetfeletti irodalommal, s emellett fontos áttekintő elemzéseket köszönhetünk Dorothy Scarboroughnak, illetve Edith Birkheadnek.

A nemzetközi nőnap tiszteletére a jelen bejegyzésben a rémtörténet-irodalom fontosabb, érdekesebb női alakjai közül fogok szemlézni. Elsősorban a klasszikus szerzőkre koncentrálok, modernebbek csak szórványosan fordulnak elő. Sajnos a repertoár hiányos, bizonyára számos javaslatot lehetne tenni a szerepeltetett szerzők mellett; kapacitásom azonban limitálja e kört, és csak áldhatom a szerencsémet, amiért gátlástalanul azon irracionális kifogás mögé bújhatok, miszerint ez csupán egy személyes, szubjektív blog. A kortárs Helen Grant fájdalmas módon kimarad, kárpótlásul (már aki igényt tart ilyesmire) The Glass Demon című regényét előbb-utóbb önálló bejegyzésben szerepeltetem.

Peter Haining, a The Mammoth Book of Modern Ghost Stories szerkesztője az antológia egy fejezetének a The Ghost-Feelers (azaz A szellemérzők) címet adta. E részbe igen beszédes módon kizárólag női szerzők kerültek, és ha létezik olyan, hogy „női horrorirodalom”, azt hiszem, e címadás igen közel jár annak esszenciájának megragadásához. A legjobb női szerzők műveit átjárja egy olyan finom, mégis nyugtalanító hangulat, ami nem hasonlítható a Lovecraft által kiválóan érzékeltetett zsigeri iszonyhoz, és semmi monumentális nincs benne, mégis nyomot hagy az olvasóban. A leginkább talán „elfojtottnak” lehet nevezni ezt a hangulatot: az olvasó mindegyre érzi, hogy a múltat sötét titok terheli, ami a jelent is borússá teszi.

A továbbiakban két nagy kategóriára osztva vonultatom fel az elemzett műveket. Az első – messze túlsúlyt képező – kategóriában olyan írások szerepelnek, amelyek kimondottan a női léthez kapcsolódó problémával foglalkoznak. A második kategória nem tartalmaz ilyen tartalmi megkötést, abban egyszerűen csak a szerző neme lesz a kritérium. Végül zárásként egy kis kuriózummal ajándékozom meg Szeretett Olvasóimat.

Nőnek lenni a XIX. és kora XX. században nem volt leányálom. Ezt, azt hiszem, nem szükséges részletekbe menően ecsetelni: a családgondozó-házőrző szerepen kívül csak nehezen érvényesülhettek (kivéve, ha olcsóbbért végezhettek kulimunkát, ugyebár), „megrendszabályozásuk” elfogadott dolognak számított (az USA egyes tagállamaiban például törvény szabályozta, milyen vastag pálcával szabad feleséget verni, vagy milyen sérüléseket tilos okozni), és a házastársi kötelességet akkortájt szó szerint kötelességként fogták fel (bizonyára tudjátok, hogy Magyarországon a házasságon belüli nemi erőszak 1997-ig nem volt büntethető), ennek ellenére létbiztonságuk egy férj mihamarabbi kifogását indokolta, s még így is bármikor bekövetkezhetett valamilyen esemény, amely megfosztotta őket a kenyérkeresőtől (például ha az idiótája úgy érezte, hogy neki párbajban kell elhullania csak azért, mert egy éles nyelvű ficsúr kígyónak merészelte őt nevezni). Az ebből fakadó atmoszféra a kellően érzékeny lelkek számára valóságos aranybányája volt a rémtörténeteknek. Ami azt illeti, egyes szerzők értelmezésében a nők helyzete már a gótikus irodalom hajnalán megjelent ezen irányzat témái között: Markman Ellis szerint például Ann Radcliffe The Mysteries of Udolpho című regénye – emellett egyéb alkotásai is – a nők patriarchális függését jeleníti meg: a mű világában a férfiak jelentik a legnagyobb veszélyt a főhősnőre zsványok, kalandorok és egyebek formájában, ám kissé paradox módon a patriarchális társadalom nyújtja a biztonságot is a gondoskodó apa képében.

Először Elizabeth Cleghorn Gaskell (1810-1865), leánykori nevén Elizabeth Cleghorn Stevenson érdemel említést. Gaskell talán nem emlegethető egy lapon Nagy-Britannia olyan klasszikus nőíróival, mint a Brontë nővérek vagy Jane Austen, ám ő is a viktoriánus kor fontos alkotói között foglal helyet. Bár nem volt kimondottan „társadalmi író”, regényeiben súlyos társadalmi problémák – szegénység, prostitúció – is helyet kaptak, ezek kendőzetlen ábrázolása hatalmas botrányt kavart a finomlelkű gentlemanek körében. Műveiben óhatatlanul megjelenik az is, milyen veszélyek fenyegették a nőket abban az időben. Érdekesség, hogy míg Gaskell nem volt érzéketlen az elesett nők sorsa iránt, ő maga – az életrajzírók tanúsága szerint – boldog házasságban élt férjével, Williammel, és abszolút az ún. „hagyományos” (anyai, feleségi) női szerepek betöltését tartotta a nők legszentebb hivatásának. Ez regényeiben is visszaköszönt, Mary Barton című írásában például az anyaság az, ami mintegy megváltja a főhőst.

Gaskelltől két történetet érdemes itt górcső alá venni. Az első Az öreg dajka meséje (The Old Nurse’s Story) címet viseli. A novella Gaskell talán legismertebb kísértettörténete, melynek morális felhangjai tagadhatatlanok. A narrátor konkrétan egy öreg dajka, akinek beszédmódjából arra következtethetünk, hogy éppen aktuális neveltjeinek meséli el egy régi emlékét, melyből aztán maga a történet kikerekedik. Ez a történet amennyire híres, annyire egyszerű: egy lány kísértete háborgatja nővérét és apját: bizonyos időszakonként megjelenik az ajtó előtt, és bebocsátásért esdekelve kopog. A magyarázat kisilabizálása nem igényel túlzott erőfeszítéseket: a szellemként visszajáró lány házasságon kívül teherbe esett, mire apja, a család becsületét védendő, egyszerűen utcára tette a lányt, aki persze meghalt a kinti hidegben. A viktoriánus korszellemben a „bukott nő” sorsa sírás és fogcsikorgatás, ha egyszer becsületén folt esett, legfeljebb a szegény- vagy a bordélyház vendégszeretetére számíthatott. A műben nem nehéz felfedezni, Gaskell értékítéletét, aki elvetette ezt a rideg moralizmust.

A Disappearances Gaskell kevéssé ismert gótikus meséinek egyike. Az egyes szám első személyben írott mű voltaképpen egy levél, melynek írója különféle eltűnéses esetekről számol be – némelyikükre született magyarázat, másokra azonban sohasem. Személy szerint, amikor egy őszi napon olvastam a művet, kellemesen borongós hangulat töltött el, melyben a kinti mélabús, őszi égbolt is közrejátszott. A Disappearances érdekességét szerkezete és az ebből fakadó hatás adja. Valódi „történetet” tulajdonképpen nem találni benne, pusztán a levélíró által egymás mellé helyezett, elszigetelt eseményeket, melyek mindig egy résztvevő eltűnésével zárulnak. A hat esetből kettőre előbb-utóbb születik kézenfekvő magyarázat, négyre soha. A hátborzongató hatást az eredményezi, hogy hétköznapi környezetbe helyezett események szövedékén finoman átszüremlik a baljós sejtelem, miszerint egyes eltűnésekért olyasmi felelős, ami meghaladja a józan racionalitást – hiába lelkendezik a fiktív levélíró újra meg újra az új rendőrség példátlan hatékonyságán. Konkrét képek, célzások, összefüggések egyszer sem jelennek meg, a magyarázatlanul maradt esetek azonban óhatatlanul szabad utat hagynak a csapongó képzelet számára. Ha mindemellett tekintetbe vesszük, hogy a műnek nemcsak írója, de implikált szerzője is nő, az újabb csavart ad neki a félelemkeltés szempontjából. A XIX. század közfelfogása szerint a férfi jellemzője az értelem, a nőé az érzelem. E felfogásból egyrészt az következik, hogy a nők beszédének nem kell hitelt adni, mert csak locsognak összevissza, másrészt azonban az is, hogy bizonyos esetekben nem tudják, miről beszélnek. A jelen elbeszélésben ez utóbbi érhető tetten: a levélíró könnyedén számol be az eseményekről, és semmi jele annak, hogy belegondolna, mi lapulhat a felszín mögött. A kellően képzeletgazdag viktoriánus férfiolvasó azonban az üres fecsegés mögött kiszúrná a hátborzongató összefüggéseket is.

Nem kívánok holmi elitistaként tetszelegni, de erre az írásműre bizonyos szempontból alkalmazhatónak tűnik Lovecraft megállapítása, miszerint a „kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak”. A célzások hiánya nem kényszeríti az olvasót a „természetfeletti” okok elfogadására, de azt nem is zárják ki, így a rémtörténet-orientált olvasók is kedvüket lelhetik benne. E jellegzetesség Henry James A csavar fordul egyet (The Turn of the Screw) című kisregényével, valamint Oliver Onions The Beckoning Fair One című novellájával rokonítja Gaskell írását, amennyiben értelmezéstől függ, „odalátjuk-e” a szellemeket a történet mögé, avagy sem.

Margaret Oliphant (1828-1897) a maga korában népszerű írónő volt, háromkötetes regényei – e forma az ő aktív korszakában bevettnek számított – kelendő portékának számítottak a könyvpiacon. E popularitás mára megfakult, az írónő kísértetnovelláiról azonban máig megemlékezik az érdeklődő közönség. Legismertebb ilyen vonatkozású alkotása az A Beleaguered City, melyet a kor vallásos meggyőződésében beálló változásokkal hoznak összefüggésbe, ám tekintve, hogy azt még nem olvastam, csak a The Open Door című novelláról tudok ismertetőt írni. A mű meglehetősen hagyományos kísértethistória, melyben a félelemforrás egy házrom közelében időnként hallható gyermekhang. A bonyodalom feloldása egyszerű, mondhatni, banális, addig azonban a természetfeletti jelenségek valóban alkalmasak rá, hogy némi rettegést váltsanak ki az olvasóból. Érdekes, hogy nemcsak a kísértettörténetek szempontjából sztereotip alakok vannak jelen a babonás helybéliek formájában, de maga a főhős kimondottan az a viktoriánus apaeszmény, akire családtagjai minden körülmények között számíthatnak. A család fiúgyermeke az apával áll a legbensőségesebb kapcsolatban, amikor először érzékeli a kísértet jelenlétét a rom mellett elhaladva, és ebbe belebetegszik, kizárólag az apával hajlandó őszintén megosztani élményét – az apa pedig akár a természetfelettivel való szembenézésre is hajlandó, csak hogy fia egészségét biztosítsa. Kíváncsi lennék rá, vajon a széles közönséget csalogatandó alkotott-e a szerző ilyen karaktert, és ha igen, a férfi vagy a női közönséget kívánta elsősorban vonzani.

Mary E. Wilkins (1852-1930) néhány, a téma szempontjából releváns novellája az anyai ösztönöket hozza mozgásba. A The Little Maid at the Door című alkotás a puritán Új-Angliába kalauzolja vissza az olvasót. A történet egy szívszorító tragédia és a természetfeletti sejtelmek ötvözete. Főhőse a Bayley-házaspár, egész pontosan az asszony, Ann Bayley. A pár Salemből Bostonba tartva megpillant egy félreeső házat, melyben a boszorkánysággal megvádolt Proctor-család lakott. A feleség egy kislányt pillant meg az ajtóban. Mint kiderül, a poroszlók nem mindenkit vittek el a kihallgatásra: a páréves Abigail Proctort sorsára hagyták, mivel ő alkalmatlannak tűnt a Sátánnal való üzekedésre. Ann szíve megesik a lánykán, ezért kibulizza, hogy visszamehessen (azt hazudja, hogy elhagyta a cipőjét), és süteménnyel kínálja. Ennél többször nincs lehetősége visszatérni, legközelebb csak hazafelé menet látjuk újra.

A mű három alkalommal érezteti a természetfelettit az olvasóval, noha e három alkalomból legalább kettő illúzió. Először a férj, Joseph Bayley véli a Proctor-család tagjait megpillantani a ház ablakában, noha ők fogságban vannak. Másodszor a kis Abigail szorong attól, hogy az éjszaka hallott zajok esetleg a poroszlók által emlegetett fekete bestiától származnak. Harmadszor Ann, Salembe visszafele tartva ismét látja a kislányt – ám ezúttal már kísértetként.

A Proctor-lak előtt elhaladva furcsa kettősség mutatkozik a Bayley-házaspár percepciójában: kölcsönösen nem látják azt, amit a másik. Joseph a család tagjainak gonosz szellemét vizionálja, Ann azonban nem lát egyebet, mint az ajtóban álló elhagyatott, nyilvánvalóan halálra ítélt gyereket. A női és férfi látásmód olyan kettősét dolgozza fel a mű, amelyet bár a modern feminizmus valószínűleg elvetne – hiszen eszerint az állítólag eredendően „női”, illetve „férfi” tulajdonságok kizárólag társadalmi produktumok –, egyes korai képviselői mégis alkalmaznak. A vak szabályok mögötti emberi tragédiára egy nő figyel fel; ehhez képest már-már komikus, hogy míg a férj nagyon is jól látja a képzelt szellemalakokat, a hús-vér gyermeket képtelen észrevenni. A mű megindítóan ábrázolja a magára maradt gyerek viselkedését.

Wilkins egy másik „gyerekes” novellája a The Lost Ghost címet viseli. A történet egy kislány szelleméről szól, akit anyja bezárt egy szobába, és ott éhen halt. A gyerek aztán kísértetként tér vissza, és egyre azt hajtogatja: „Nem találom az anyukámat” (“I can’t find my mother”). A kísértet itt nem gonosz – miként a fentebb említett novellában sem. A történet végére kiderül, hogy a gyerek által hangoztatott mondat nem vér szerinti anyjára vonatkozik – akit feldühödött, eszét vesztett férje lelőtt –, hisz ő végső soron nem is volt valódi anyja, ha az anyaságot bizonyos fokú gyengédséggel, törődéssel kapcsoljuk össze. Végül aztán csak talál egy „igazi” anyát: a ház egyik lakója maga vállalkozik arra, hogy „átmegy” az ő létsíkjára. Hasonló önfeláldozó lépéssel egyes filmek esetében is találkozhatunk: a Shirley Jackson The Haunting of Hill House című regényét feldolgozó Átok című filmben Eleanor átlép a túlvilágra, az elveszett gyerekekhez. A novella minden érzelgőssége mellett tartalmaz néhány erőteljes részt, ilyen például az, amikor a szellem erőtlenül kopogtat az egyik ajtón, de még nem tudjuk, mi az.

Azt lehet mondani, hogy a The Lost Ghost egyik központi motívuma az anyai szeretet elhanyagolása. Ez jelenik meg a The Wind in the Rose-Bush című írásában is: a mű egy mostoháról szól, aki annyira elhanyagolta nevelt lányát, hogy az végül belehalt. Az elbeszélés kísértettörténetnek meglehetősen sablonos, ami azt jelenti, már a történet elején lehet sejteni a végkifejletet. A szóban forgó motívum mindazonáltal fellelhető benne, emellett mintha népmesei elemeket is felvonultatna azáltal, hogy az elhunyt leány mintha rózsabokor képében született volna újjá, és szélcsendben is megrezzen, valahányszor elhalad a közelében gyilkosa, aki görcsösen tagadja, hogy bármi furcsát lehetne tapasztalni körülötte.

A Luella Miller általánosságban az ún. „női szerepek” elhanyagolásáról szól. A novella tulajdonképpen nem tartalmaz nyíltan természetfeletti elemeket. A címszereplő lány bárkit rá tud venni arra, hogy gondoskodjon róla, miközben ő maga csak lógatja a lábát és semmit nem tesz. Elfogyasztott egy férjet, annak nővérét, kettejük nagynénjét, aztán egy jegyest. Amikor tétlenségét számon kérik rajta, ártatlan szemmel néz, mint aki számára mi sem természetesebb, mint hogy őt ellátják. A novella tekinthető egyfajta vámpírinterpretációnak, amely esetben nem természetfeletti kreatúrák borzolják az olvasó idegeit, ám talán felfogható úgy is, hogy egy részben fogyatékos nőről szól, aki alig képes felfogni, mi történik körülötte, azt ugyanakkor nyilván megszokhatta, hogy családja gondoskodik róla. Ez utóbbi esetben a helyzet sajátos tragédiája, hogy senki nem ismeri fel, miért olyan Luella, amilyen.

Vernon Lee-től (1856-1935) az Amour Dure, valamint a Dionea című műveket volt szerencsém elolvasni; ezek közül az első relevánsabb ebben a körben. A novella egy Spiridion Trepka nevű lengyel férfi Olaszországban írt naplóbejegyzései tartalmazza, melyek dokumentálják, ahogy a férfi fokozatosan egy kísértet bűvkörébe kerül – avagy egyszerűen csak megbomlik az elméje. Régiségbúvárlatai során tudomást szerez bizonyos Medea da Carpi létéről, aki több férjét is megölte. A narrátor a lány szellemének csábítását érzi, és nem tud neki ellenállni. A történet érdekessége a kísértetté váló (?) nő összetett ábrázolása: egyfelől kétségtelen, hogy körülményei áldozata, házasságait ugyanis rendre a családi vagy az önérdek határozta meg, és bizonyos esetekben érthető módon folyamodott drasztikus eszközökhöz. Ám ő maga is gonosszá vált, és e mély gonoszság – ha hihetünk a bejegyzéseknek – túlélte őt halála után is. Amellett, hogy a novellában kétségtelenül megjelenik a házasságkötés árnyoldala a nők számára, a női csáberő végzetes hatásával is szembesülhetünk; az ekképp démonizált nőalak akár férfi szerző tollából is származhatott volna.

Charlotte Perkins Gilman (1860-1935) kisszámú kísérteties elbeszélésében nem nehéz észrevenni bizonyos feminista vonásokat. Ő maga nőjogi aktivista volt, és számos elemzést publikált a nők társadalmi helyzetével összefüggésben. Egy novellájával azonban a horrorirodalom történetébe is beírta magát. A sárga tapéta (The Yellow Wall-Paper) című – nálunk több fordításban kiadott – írása klasszikusnak számít, még Lovecraft is elismerően nyilatkozott róla. A cselekményről a narrátor-főhős számol be: a narrátort rossz kedélyállapota miatt egyfajta „ingermentes” környezetbe rendeli helyezni az orvos. A kezelés lényege abban áll, hogy a korabeli elképzelések a depressziós nőket el kell zárni minden kreatív tevékenységtől, ideértve az írást és az olvasást is. E célzatból vonul a narrátor és férje egy félreeső, elszigetelt házba. A kezelés során azonban a várttal ellentétes irányú eredmény következik be: a nő vizionálni kezd szobájában: a szoba falát fedő sárga tapéta mögött egy nőalakot lát folyvást kúszni.

Gilman elbeszélését számos alkalommal értelmezték, az e helyütt feltüntetett információk aligha tűnnek majd rettenetesen bonyolultnak. A ház elszigetelt helyen áll, hangsúlyozandó az elszigeteltséget, amibe az aktivitástól elzárt nő került. A falvédő mögötti nő a korlátok közé szorított, a társadalom által bezártságra ítélt nő jelképe. A történet végére a narrátor is a falvédő mögé kerül, ő lesz az ott kúszó nőalak. Az elzártság, a magány, a tehetetlenség megőrjíti az embert; A sárga tapétában úgy tűnik, mintha a narrátor elfojtott kreatív erői a tapétára irányuló hallucinációk formájában törnek ki más megmutatkozási mód híján. Ugyanakkor egyfajta skizofrén állapot is megjelenik nála: noha mihamarabb ki akar jutni a szobából, visszatérő jelleggel hangoztatja, milyen jó hozzá a férje, és csak a javát akarja. Mint aki azon hezitál, mindenestül elutasítsa-e a fennálló rendszert, vagy aláveti magát. A narrátor nem tud teljesen megszabadulni a nőket háttérbe szorító rendszertől, a megfelelési vágy azonban nem vezet eredményre.

A sárga tapétának egyébként érdekes történeti adaléka, hogy amikor Gilman depresszióban szenvedett, a kor híres idegspecialistája, Weir Mitchell – akit a novellában is nevén emlegetnek – pihenőterápiára javasolta: csak napi két óra intellektuális tevékenység engedélyezett számára, és soha nem nyúlhat tollhoz, ecsethez, ceruzához. Gilman nem viselte ezt a helyzetet, állapota csak rosszabbodott, míg végül három hónap elteltével egyszerűen abbahagyta a terápiát. Megszabadulása fölötti örömében írta meg A sárga tapétát. A művet saját elmondása szerint Weir Mitchellnek is elküldte, aki azt elolvasva állítólag felhagyott az általa propagált terápiával.

A The Giant Wistaria esetében ugyancsak a természetfeletti rettenet „társadalmi célzatú” alkalmazásával állunk szemben. A cselekmény egyszerű: a – feltehetően a gyarmati időkben élő – fiatal lány teherbe esik és gyermeket szül, ezért – valószínűleg szigorú puritán – apja, a család makulátlan hírnevét védendő, halálos fenyegetés mellett házasságra kényszeríti a legközelebbi kérővel, a lány faragatlan unokatestvérével. Évszázadokkal később egy ifjú házasokból álló kompánia bérbe veszi a család házát. Az épület kísérteties jellege mindnyájukat letaglózza. Éjszaka a társaság két tagja is álmot lát: az egyikben csörömpölés hallatszik a pince kútja felől, a másikban pedig megjelenik egy nőalak, akit a piros keresztes nyaklánc alapján az olvasó kétségtelenül a novella elején megismert fiatal lánnyal azonosít. Az első álmodó férje leered a pincébe, ahol ugyanezt a nőalakot pillantja meg a földön. Másnap reggel a társaság nekiáll kihúzni a kút vödrét. Tartalmát a padlóra ürítve alig egy hónapos csecsemő évszázados csontvázára bukkannak, majd kisvártatva, a tornác padlózata alatt a renoválást végző munkások női csontvázra lelnek a hatalmasra növekedett lilaakác gyökerei közt.

Hogy mi történhetett, csak találgathatjuk. Talán a lány megmakacsolta magát apja házassági parancsával szemben, aki valóban a házban hagyta bezárva, talán a férj végzett a lánnyal és az újszülöttel, esetleg a lány végső kétségbeesésében a kútba ölte gyermekét, majd magával is végzett. Akárhogy is, könnyen adja magát a következtetés, miszerint a lány a korabeli erkölcs rideg érvényesítésének áldozata lett, mely a családon belül sem tűr megalkuvást. A történet felvonultatja a „baljós múltú ház” toposzát is. Egy elemzés rámutat arra, hogy a női sors egy szomorú aspektusát rejtő ház kísérteties jellegére először a társaság nőtagjai éreznek rá. Ugyanezen elemzésben azt olvasni, hogy a ház a patriarchális uralom szimbóluma, míg a lilaakác a nőiségé, a zabolátlan természeti erőé, mely menthetetlenül felülkerekedik a férfiak konstruálta társadalmi renden. A kortárs szellemi áramlatokkal valamelyest tisztában lévő olvasó számára az ilyen értelmezés bizonyára elcsépeltnek hat, ám ne felejtsük el, hogy a mű 1891-ben jelent meg, arra a korra vonatkoztatva az értelmezés és a mondanivaló meglehetősen újszerűnek tekinthető.

Ami a mi szempontunkból kiemelten érdekes: a The Giant Wiastariában a rémtörténet-irodalom klasszikus alakja, a kísértet nem csak a puszta felbukkanásával rémíti meg a szereplőket, hanem egy nyomasztó és – hangozzék bármilyen klisésnek manapság – elnyomó morális rendre való visszautalásával – melynek, mint láthattuk, ő maga is áldozatul esett. Persze, a kísértetek szükségképp „indikátorai” valamely tragikus eseménynek, hiszen annak következtében járnak vissza a helyszínre – példának okáért Sheridan Le Fanu Egy szellemjárta ház hiteles története (The Authentic Narrative of a Haunted House) című írásában egy gyilkosságra történik (zavaróan homályos) utalás, Blackwood The Listener című novellájában pedig a kísértet egy valaha a házban élt leprásé. Ez utóbbiak azonban egyedi, elszigetelt eseményeket érintenek, míg Gilman művének üzenete egy egész társadalmi csoportra kiterjeszthető. A kísértet, mint önmagában félelmetes jelenség, a félelemkeltés klasszikus eszköze, valamint az általa hordozott baljós mondanivaló összhangba kerül. Így születik a társadalmi mondanivaló és a rémtörténet egy különös egyvelege.

Edith Whartonnek (1862-1935) nemrég szenteltem egy teljes bejegyzést, ám a jelen bejegyzés apropóján ismét aktuális a neve, ezért amolyan ismétlésjelleggel felidézem a téma szempontjából releváns novelláit. Wharton maga sokáig boldogtalan házasságban élt, mivel férje nem osztotta szellemi érdeklődését. Valószínűleg ezt az élményét is feldolgozta Kerfol, illetve The Duchess at Prayer című novelláiban. Mindkét történetben egy izolált feleség a központi alak, akit a rendkívül féltékeny férj gondosan elzár a külvilágtól. A Kerfolban ez azzal súlyosbodik, hogy a férj, miután tudomást szerez róla, hogy asszonya levelezett egy idegennel, sorra megfojtja minden kutyáját, amelyet épp befogad. A The Duchess at Prayerben csak gyaníthatjuk a tetőpont lényegét, egyértelmű közlés helyett csak finomkodó, ám lappangó rettegést rejtő udvariaskodást kapunk. Csak gyaníthatjuk, hogy a feleség az örökösen távollevő férj helyett más férfinál keresett vigaszt, tette azonban visszahullott a fejére. A két novella, különösen a Kerfol arról tanúskodik, hogy nemcsak fizikai bántalmazással lehet elsorvasztani egy nőt.

Nem hagyható figyelmen kívül Wharton The Fulness of Life című novellája. A mű a „holtomiglan-holtodiglan” hűség egyfajta groteszk ábrázolása, melyben a halálnem választja el a feleket: a túlvilágra kerülve a nő választhat magának társat, ám azzal a feltétellel, hogy ha egyszer elköteleződik, többé nem vonhatja vissza döntését. A nő megismerkedik egy férfival, aki mintha álmai hercege lenne: nemcsak kedves, szellemes, de művelt is és vég nélkül lehet vele társalogni intellektuális témákról. A főhős először üdítőnek érzi a találkozást férje bosszantó, megváltoztathatatlan rossz szokásai után, ám végül mégis az utóbbi mellett dönt. A novella kissé kifordítja a „sorsszerűen egymásnak rendelt szerelmesek” történetét, és nyitva marad a kérdés, vajon valóban azt a döntést hozta-e meg a nő, ami a legboldogabbá teszi, és egyáltalán állt-e rendelkezésére ilyen alternatíva.

Végül a női sors másik árnyoldalára világít rá az író a The Looking Glass című elbeszélésében. Az írás egy gazdag asszonyról szól, aki tapasztalja öregedését, és egyre kétségbeesettebben hajszolja a bókokat, melyek feledtetik az elkerülhetetlent, míg végül a szellemidézéshez fordul, szabad prédaként tálalva magát a sarlatánoknak. A mű értelmezhető a végletekig hajszolt hiúság drámájaként, de felfogható olyasvalaki drámájaként is, aki nőként csak a szépségével tudott érvényesülni a maga közegében. Ennek megfelelően a novella tekinthető egy emberi esendőség bemutatásának vagy burkolt társadalomkritikának, amely arra mutat rá, milyen sorsra kényszeríti környezete a nőt, aki csak „dísztárgyként” funkcionálhat a társaságban.

Marjorie Bowen (1885-1952) novellái ugyancsak nem nélkülözik a női vonatkozást. Első körben talán a The Bishop of Hell című írás emelendő ki. A novella, mely első személyű elbeszélésmódban íródott, és narrátora férfi, egy tönkrement házasság, valamint egy gátlástalan, züllött csábító történetét beszéli el, olykor-olykor megsejdítve a viktoriánus bukott nő tragikus sorsát. Hector Greatrix, a lelkiismeretlen kalandor elcsábítja egy tábornok feleségét. A nő ténylegesen kevésszer szerepel a műben, ám e kevésből is tudható, hogy neki jutott a legmostohább sors. Hector kegyetlenül bánt vele, és ez akkor is kétségtelenül kiviláglik, ha nem válik egyértelművé, vajon „csak” fizikai bántalmazás áldozata lett-e, vagy egyéb módon is kihasználták. Hector, amikor a narrátor arra próbálja rávenni, vegye el a nőt, akinek sorsát tönkretette, ekként felel: „Ez az asszony az itáliai haramiák felével szajhálkodott” (“The woman’s been the harlot of half the rouges in Italy”). Nem derül ki egyértelműen, mit jelent e megjegyzés: önmagában utalhatna csupán arra is, hogy a nő kicsapongó életmódot folytatott csábítójával együtt, ám ez nem rá vallana a mű alapján, így felmerülhet, hogy Hector egyszerűen kitartatta magát vele. Ez utóbbi számára aztán nincs más menekvés, mint hogy csábítójához menjen nőül, ami persze taszító opció, de az utcánál egy fokkal jobb. Hector azonban, bármennyire felelős a tragédiáért, nem hajlandó ilyesmibe belemenni.

A novella cselekménye mintha a démonszeretőről szóló angol balladát idézné. Ez arról szól, hogy egy asszony egy csábító bűvkörébe esik, ám amikor csónakra szállnak, a csábító a nyílt vízen elsüllyeszti a járművet, és kiderül, hogy az ördög volt, aki pokolra viszi a hűtlen asszonyt. A The Bishop of Hell pokoli csábítója itt Hector, az áldozat pedig Alicia, akinek nem kellett a túlvilági pokolra szállnia ahhoz, hogy megtudja, hová csalta őt szeretője: még az életben megtapasztalta a pokol egy szegmensét – annak a pokolnak egy részét, ami a jómódú, tisztességes társadalomból kihullott nőt menthetetlenül és visszafordíthatatlanul elnyeli.

Néhány szót érdemel Marjorie Bowen nőábrázolása is e műben: Alicia tulajdonképpen nem sokkal több egy bábnál, akit a „hozzáértő” kényére-kedvére rángathat. Noha őszinte szerelemmel viszonyult férjéhez, Hectornak mégsem esett nehezére elcsalnia a tábornok oldaláról. Annak ellenére, hogy női szerzőről beszélünk, tulajdonképpen abszolút sztereotip nőábrázolással találkozhatunk: Alicia jóformán gyámság alá szorulna – a narrátor a „gyermekded” melléknevet is alkalmazza rá (egy ízben a childish, máskor az infantile szavakkal jellemzi) –, és éppúgy könnyen hajlik a csábításra minden tisztasága ellenére, mint az első asszony, akinek úgymond az eredendő bűnt köszönhetjük. Ez tökéletesen megfelel a régmúlt századok nőképének.

A The Housekeeper című elbeszélésben egy megkeseredett, kivénhedt feleség, valamint férje, az egykor pazar fényűzésben élő, most már inkább csak adósságokban úszó, semmittevő Robert Sekforde áll a középpontban. Kettejük kapcsolata nem több közönséges érdekkapcsolatnál, és abból is a rosszabb fajtából: a nő a hírnév és a várható biztonság miatt ment Roberthöz, a férfi pedig a vagyon miatt vette el a nála idősebb nőt. Miután mind a felkapottság, mind a vagyon a múlté lett, csak a kölcsönös megvetés és az egyéni túlélés szüksége maradt számukra, miközben a végrehajtók bármely pillanatban rátehették a kezüket pompás házukra. A mérgezett légkörbe egy harmadik személy is belép: Robert első, halott feleségének szelleme, aki – mint életében – rendet rak a házban. A kísértet felbukkanása baljós előjel – mint kiderül, ő sem viszonyul másképp a férfihoz, mint annak élő felesége, és erre jó oka van. A természetes és természetfeletti lények közötti viszony ebből a szempontból alig különbözik: a puszta gyűlölet és undor hatja át mindet.

Végül említést érdemel a The Scoured Silk című novella, melynek tanulsága szerint a hűtlen feleség számára, ha kellően kreatív férj mellé rendeli a sors, a puszta halálnál kegyetlenebb végzet jut osztályrészül. A Wharton műveiben megfigyelhető féltékenység itt beteges bosszúszomjjá fajul, melynek következtében a kikapós asszonyra húsz év tortúra vár.

Az Isak Dinesen név alatt is publikáló Karen Blixen (1885-1962) The Monkey című elbeszélése egy fiatal lány elcsábítását ismerteti némi gótikus hangulattal, homályos utalással és természetfeletti igazságszolgáltatással fűszerezve. A főszerepben az ifjú Boris, a tizennyolc éves Athena, valamint Cathenka, Boris anyja, egy zárda főnökasszonya (ez a zárda már nem „valódi” apácáknak ad otthont) áll. A mű elején Boris váratlanul állít be anyjához, szemmel láthatóan elég gondterhelten, és közli, hogy házasodni kívánna, mire anyja javaslatára Athenára esik a „választása”. A lány azonban visszautasítja a kérést, mondván, soha nem fog megházasodni. Anya és fia ekkor (főként az előbbi ötletére) kitervelik, hogyan cserkésszék be a lányt. Vacsorára hívják magukhoz, és végül éjszaka történik a két fiatal között „valami”. Számomra nem volt egyértelmű a műből, hogy kifejezetten nemi erőszakra került-e sor, vagy a lány egyszerűen nem tanúsított ellenállást; a dologgal szemben mindenképpen ellenérzéssel viseltetett.

A novella különös módon a nőalakokat ábrázolja erőteljes, kezdeményező szereplőkként. Ez mind az anyára, mind Athenára igaz a maga nemében. A kelepce lényegében az idő asszony ötlete, aki nem hagyja, hogy a fia elveszítse a boldogságát. Athena robusztus, erőteljes alkatú, emellett naiv, de kimondottan autonóm személyiség. Előbbi tulajdonsága mutatkozik meg abban, hogy nem is tudja, hogy a nemi aktust jó eséllyel gyerek követi. Autonómiájat jellemzi azonban, hogy még így sem hajlandó frigyre lépni Borisszal: Cathenka először őt magát is hibáztatja, amiért eljött, másrészt családja becsületével zsarolja a lányt, valamint azzal, hogy ha idős apjának beszámol az esetről, a férfi szíve megszakad. Athena mindezek ellenére nem hunyászkodik meg gondolkodás nélkül: kijelenti, hogy ha nőül megy Borishoz, az első adandó alkalommal megöli. Ugyancsak említésre méltó, hogy amikor Boris a szobájába oson, Athena konkrétan szájon veri.

Hogy Boris miféle ember, azt nehéz a műből kisilabizálni. Annyi sejthető, hogy rovott múltú, és valamilyen háborúhoz köthető bűncselekményért máshol eljárás alá akarják vonni. Eleinte mintha még tiszta érzelmek is vezérelnék, ám hamarosan elég jól kiolvashatóvá válik, hogy csak a házasság nyújtotta menedék keresése ösztönzi.

Számomra egészen kérdésesnek tűnt az alig szereplő majom szerepe. A mű elején Cathenka néni kedves háziállataként utalnak rá. Egy ízben egy szoborcsoporton találjuk, ott, ahol eredetileg Cupidónak kellene lennie; ez a mozzanat azt sejtette, mintha a szerelemisten groteszk paródiája lenne. A mű végére aztán az derül ki, hogy az öregasszony és az állat időnként testet cserél, és az előbbi ilyen „megszállt” állapotában forralta ki tervét. Mintha a parodizált isten öltötte volna fel egy időre az ő alakját.

Kíváncsi lennék rá, milyen jelentősége lehet Boris egyik fantáziálásának, mely szerint Athena sokkal szebb lenne, ha csupán csontváz lenne. Vajon saját szexuális tehetetlenségéről tesz a férfi indirekt tanúbizonyságot ezzel? Vagy csak szeretné gyengébbnek tudni a fölöttébb masszív testalkatú nőt, aki ilyen formában egész biztos nem tudna ellenállást tanúsítani vele szemben? Esetleg az eszményi, érzékiségtől mentes szerelem paródiáját foglalja magába e leírás? Biztos vagyok benne, hogy önmagán túlmutató jelentősége van, de a novella alapján nem sikerült egyértelmű eredményre jutnom.

Különösen érdekes, hogy a démonszerető motívuma Marjorie Bowennél előkerült, ugyanis az emlegetett balladát a vele rokoni kapcsolatban nem álló Elizabeth Bowen (1899-1973) értelmezte újra The Demon Lover cím alatt. Az utalás itt egyértelmű és letagadhatatlan, ám a végkicsengés merőben más érzetet kelt, mint a középkori szerzemény. A középkor embere számára a tanulság nyilvánvaló: a hűtlen asszony sorsa kárhozat, és pont. A novellában ennél árnyaltabban jelenik meg a nő helyzete: elígérkezik egy férfihoz, akit aztán a frontra szólítanak és soha többé nem látja. Végül egy másik kérőhöz megy hozzá. A férfi nélkül maradt nő kiszolgáltatott helyzete érződik abban az utalásban, hogy a főhős egyre jobban aggódott a kérők későbbi hiánya okán, ám az eredeti kérő eltűnése miatt nem sajnálkozik, sőt, kimondottan megbánta a fogadalmat.

A címe leszámítva szinte teljesen kontextus nélküli a novella, jóformán semmi egyébről nem olvashatunk benne, mint a régi családi házba való visszatérésről, a titokzatos levélről, majd – feltételezhetően – az egykori szerető megjelenéséről. Nem tudjuk meg, miféle ez a szerető, ember-e vagy egyéb: a visszaemlékezésnél említésre kerül, hogy a főhősnő sohasem látta az illető arcát, s amikor a vészterhes taxi megérkezik, a nő pedig a sofőr tekintetébe pillant, akkor sem kapunk róla leírást. Csupán a novella hirtelen lezárását követően érzünk késztetést arra, hogy eltűnődjünk egyes mozzanatok esetleges természetfeletti jellegén. Ilyen a levél megmagyarázhatatlan érkezése, valamint a visszaemlékezésnél a szerető világító szemeinek illúziója.

Daphne du Maurier (1907-1989) Edith Whartonhöz hasonlóan visszatérő vendég a jelen blogon. Ezúttal egy eddig nem tárgyalt novellája kerül terítékre. Ha szarkasztikus akarok lenni, azt mondanám, a The Apple Tree a sztereotip viccekben rendre előkerülő női hiszti rémtörténetbe oltott természetrajza. A mű egy házaspárról szól. A feleség, Midge olykor közvetett célzásokkal, olykor direkt kéréssel fordul egy-egy tennivaló ügyében – láthatóan néven nem nevezett – férjéhez, aki többnyire nem mutat hajlandóságot az azonnali cselekvésre. A helyzet kétféleképp értelmezhető: tekinthető úgy, hogy a feleség folyton mártírkodik, amiért az első halogató válasz hallatán kérlelhetetlenül maga áll neki a dolgoknak, s később aztán még halálos betegen is ragaszkodik a vacsora elkészítéséhez – bár sértettségére mindenképp okot adnak olyan körülmények, mint a férj hűtlensége –; de a nő felfogható áldozatként is, egyrészt azért, mert mindig neki jut a házimunka, másrészt azért, mert – a jelek szerint – annyira beleszocializálódott a bevett „házitündér” szerepébe, hogy akkor sem tud elszakadni tőle, amikor a legalapvetőbb józan ész ezt követelné. A novella végig a természetfeletti határmezsgyéjén mozog: a ház előtt sarjadt almafa a férjet állandóan Midge-re emlékezteti, és a végkifejlet is mintha ironikus természetfeletti bosszú eredménye lenne, de némi kétértelmű sejtelmen kívül semmi földöntúlival nem találkozhatunk. Az elbeszélés fókuszában vitathatatlanul a felek rideg házassága és annak emléke áll, a nő emléke, hiányának érzete kísértetként lebegi be a férj életét.

Angela Carter (1940-1992) The Lady of the House of Love című novellája egy női vámpír magányos szenvedéséről, életének monotóniájáról szól. A szerző kiválóan szembesíti az elhagyatott, romladozó kastélyban elszenvedett időtlenséget a világ változásával. A vámpírrá lett főhősnő, egy Vladig visszavezethető vámpírcsalád leszármazottja boldogtalan ezen állapotában, áldozatait megsiratja, és penészes tarotkártyáit kijátszva mindig reménykedik benne, hogy előbb-utóbb változást jelentő lapok jönnek ki. Az ismertetőből, amely az azt tartalmazó antológia végén olvasható, kiderül, hogy a mű egy tündérmeséket átértelmező gyűjteményből származik. A novellában található utalások alapján ez a mű bizonyára a Csipkerózsika átirata; jobban belegondolva erre utalnak a nagyra nőtt rózsák a kastély udvarában, valamint az, hogy a megszabadítást hozó vendég „csókkal” szabadítja őt meg: kiszívja a megsebesült lány ujjából kiserkenő vért. A maga módján a vámpírlány is „százéves álomban” hevert, igaz, a jelen esetben ez az élőhalott állapotot jelentette, és a belőle való szabadulás a halál. A novella mintha a szerepek bilincsébe zárt nőre is utalást tenne, bár nem hinném, hogy ez képezné a fókuszát. Érdekes módon a „megszabadító” vendégben, amikor megpillantja a vámpírlány hálószobáját, egy bordélyház képe merül fel, ahol „hullaszexet” lehet imitálni az annak maszkírozott szolgáltatóval. Ezt a képet nehéz értelmezni, bár könnyen lehet, hogy ennek is köze van a címhez, mely tartalmazza a „szerelem háza” kitételt.

Susan Hill (1942-) kétségkívül leghíresebb, The Woman in Black című regénye elég erőteljesen női vonatkozású, ám érdekes módon, noha regény létére fölöttébb hatásos rémtörténet, valahogy nem jön át rajta az a kérlelhetetlen autentikusság, ami mondjuk Gaskell, Gilman vagy Wharton témába vágó novelláit átjárja. Nehéz eltekinteni a ténytől, hogy Hill késő XX. századiként, 1983-ban adott ki egy olyan művet, amelyben a félelemforrás emberöltőkkel korábbról származik. Itt nem beszélhetünk arról, hogy a szerző benne élt a korban, amelybe kísértetének születését teszi, és ez bizonyos szempontból sterillé teszi írását.

Angela Carter művéhez hasonlóan a vámpírléttől – igaz, nem halál által – való megszabadulás, valamint a meseátírás jelenik meg Tanith Lee (1947-) Red as Blood című novellájában is, ez esetben a Hófehérke képezi az alapanyagot. Biancát, Hófehérke „alteregóját” azonban nem szépsége miatt keresik a varázstükörben: mivel vámpír, a varázstükör nem láthatja. A műben a mesebeli párhuzam mellett biblikus utalások találhatók: a „mérgezett” almába Krisztus húsát rejtették, a – hét törpe helyett hét fa által őrzött – koporsóhoz lépő herceg kezén heg látható.

Érdemes még szót ejteni Melanie Tem (1949-) The Better Half című művéről. A novella férfi vámpírja sajátos módon működik: nőket harap meg, akik alávetett, a férfiért élő háziasszonyokká válnak. A konkrét áldozat a narrátor barátnője, Kelly, aki évfolyamelsőként megismerkedik egy szellemileg némelyest hátramaradott fiúval, akit aztán nekiáll szorgalmasan tutorálni. Eleinte még a beadandóit is megírja helyette (ilyet egyébként én is ismertem, ő szakdogát írt a fiúja helyett. Lányok! Soha ne írjatok meg semmilyen beadandót a fickótok helyett!), aztán segít neki a vizsgákra való felkészülésben és egyebekben, végül Ron szép lassan elkezd kitűnni az évfolyamból. Amikor a narrátor látogatást tesz Kellynél, rettenetesen elgyötörtnek látja. De nem önmagában ez a legijesztőbb: egyre-másra arra figyel fel, hogy a házban minden a férjről szól, a feleség létezésének – korporális jelenlétét leszámítva – semmi nyoma. A fényképeken csak az apa és a gyerekek szerepelnek, a gyerekek mindig az apjukról áradoznak a vendégnek. Az anya nem a vérét adta oda fizikálisan, hanem egész értelmes létét azért, hogy lényegében házicselédként szolgáljon, mindig mások érdekeit szem előtt tartva.

A fenti, kifejezetten „női” vonatkozású írások mellett említést kell tenni a női szerzők tollából származó, nem kimondottan a nők helyzetére reflektáló művekről is. Az ilyen témájú alkotások sorát nem csekélyebb mű nyitja, mint Shelley Frankensteinje, és azt követően is születtek írások, melyekről nem kimondottan a, khm, genderprobléma jut az olvasó eszébe. E körben fentebb már említett, valamint eddig még nem taglalt szerzők egyaránt szerepelnek.

Edith Wharton esetében én a Miss Mary Paskot tartom kiemelendőnek. Nem kívánom hosszasan taglalni, amit a róla szóló bejegyzésben már leírtam, csak utalnék rá, hogy a mű tulajdonképpen a „társadalmi halál” kérdésére összpontosul: a magányosan, elfeledetten élő öregasszony voltaképpen maga is halottnak hiszi magát egy kataleptikus rohamot követően. E halál azonban több puszta szubjektív illúziónál: a külvilág számára tényleg nem létezik, biológiai állapotától eltekintve helyzete nem sokban különbözik egy halottétól.

Marjorie Bowen Florence Flannery című novellája a The Housekeeperhöz hasonlóan egy nem éppen idilli házasságot vonultat fel, ám számomra nem ez a mű legfőbb érdekessége, hanem a félelemforrás: egy ősi, évszázados átokkal szembesülünk, ami a pár beköltözése idején válik esedékessé. A halszörnyeteg, amely betölti a természetfeletti bosszút, valamint a szóbeszéd, mely szerint az átok megszületett, kifejezetten hátborzongató motívum.

Daphne du Maurier esetében bizonyára helyet kaphatna a The Birds című novella, ám mivel annak elolvasásáig még nem jutottam el, illetlenség lenne most írnom róla. A The Breakthrough című novella viszont mindenképpen kiemelendő: a történet tulajdonképpen a Frankensteint idézi, amennyiben itt is áttörő jelentőségű tudományos kísérlet zajlik, mely hátborzongató eredményhez vezet. A misztikus áthallások azonban csekélyebb mértékűek annál, mint ami Shelley regényében megtalálhatók, és a végén egy külső erő – a kormányzat tisztviselői – megsemmisítik a berendezéseket.

Shirley Jackson (1916-1965) The Haunting of Hill House című regénye révén vastag betűvel körmölte be magát a horrorirodalom históriájába. A regény – a női szerzőktől immár aligha szokatlan módon – lappangó természetfeletti rettenete mellett – ami tulajdonképpen alig mutatkozik meg – a cselekmény emberi vonatkozása kap kiemelt hangsúlyt: a középpontban a korábban is mindig magányos Eleanor fokozatos elszigetelődése áll, akit titokzatos vonzalom kezd Hill House-hoz fűzni, mely végül valósággal magához láncolja. A regény varázsát az atmoszférája adja, melyet a borongós nyitó bekezdés kiválóan megalapoz, amely a nagyrészt a szereplők közötti kommunikációban megnyilvánuló cselekmény során sem vész el, és Eleanor fásultsága ezt csak fokozza.

Szót érdemel Jackson egy ismert novellája, melynek címe A sorsolás (The Lottery). A tömör írásmű társadalomkritikai jellegű – Stephen King hódolói bizonyára kedvüket lelik benne –, nincs benne természetfeletti elem. Cselekménye roppant egyszerű, egy sorshúzás lebonyolítását meséli el egy nagyjából háromszáz lakosú falucskában. Egy nap egy férfi érkezik a településre, aki sorshúzást rendez. Az olvasó hamar arra figyel fel, hogy az esemény több közönséges szerencsejátéknál, ugyanis az egész falu összesereglik, és részt vesz rajta. A végeredmény természetesen igazolja e baljós sejtelmet.

Jackson mesterien adagolja a szorongást, a gyanakvást ebben a műben. Fokról fokra vetődnek fel a kérdőjelek és kezdünk ráébredni a szörnyű valóságra. Az egészet még rettenetesebbé teszi, hogy semmilyen átfogó társadalmi kontextust vagy történelmi magyarázatot nem kapunk, mely segítené a miértek megértését. Talán nem véletlen, hogy a cselekmény évszámáról sehol nem értesülünk, csak annyit tudunk meg, hogy egy nyári napon, június 27-én játszódik, valamint hogy az eseményt évente megrendezik. És nem pusztán azért rémisztő e kontextusnélküliség, mert a sötétben kell tapogatóznunk, hanem azért is, mert akár korunkban is lejátszódhat e látszólag minden értelmet nélkülöző őrület. S nem kevésbé elborzasztó, hogy a szerző a mű elején úgy jellemzi a sorsolást, mintha holmi közönséges ünnepély vagy ártatlan szokás volna: „A sorshúzást – csakúgy, mint a táncmulatságot, az ifjúsági klubgyűlést, a halloweeni programot – Mr. Summers vezényelte le, akinek volt ideje és energiája a közösségi ügyekkel foglalkozni” (“The lottery was conducted—as were the square dances, the teen club, the Halloween program—by Mr. Summers, who had time and energy to devote to civic activities”). E jellemzés visszagondolva rémisztővé válik, nemcsak azért, mert az olvasó számára kegyetlen és értelmetlen szokással szembesül, hanem azért is, mert ezek után aggódva gondol bele, vajon nem jár-e a táncmulatság és a többi említett, ártalmatlannak tűnő alkalom is hasonló rémségekkel.

Bár a novella meglehetősen csekély terjedelmű, jut benne tér néhány konkrét emberi cselekvésnek, megnyilatkozásnak, melyek éppen elképzelhetőségük által váltanak ki erőteljes hatást. A vén Warner egyértelműen a legkirívóbb mind közül: ő szabályosan dohog, amiért vannak, akik megkérdőjelezik a szokások szükségességét, szerinte sorsolás mindig is volt, és nélküle visszatérnénk a barlangokba. Szeretettel idézi fel az ősi mondást, miszerint „júniusban sorsolás, lészen gazdag aratás” (“lottery in June, corn be heavy soon”). Emellett büszkén hangoztatja, hogy hetvenhetedszer vesz rész az eseményen – nem tudni, nem biblikus utalásnak szánta-e a szerző ezt a számot.

Egy másik jelenetet mindössze egyetlen mondat fest le, ám nem kevésbé hátborzongató, mint Warner konzervativizmusa. A mondat közvetetten fejezi ki, hogy egy kisgyereket is bevonnak a rítusba. A gyermek a jövő ígérete, a szerző ezen utalásával borús jövőt vetített előre, hiszen ebből már sejthető, hogy az új generáció is úgy szocializálódik, hogy a sorshúzást teljesen normális dologként fogja fel.

Joyce Carol Oatestól (1938-) eddig két novellával volt alkalmam találkozni. A mindössze alig négyoldalas Secret Observations on the Goat-Girl egy gyerek – feltehetően kislány – feljegyzéseit tartalmazza – konkrétan egy kecskelányról. A hátborzongató hatást a gyerekes, őszinte leírás adja – a narrátor, gyerek lévén, akár megbízhatatlannak is minősíthető, elvégre nem lehetünk biztosak például abban, hogy amit a gyerek békés játszadozásként jellemez, az-e valóban. De ha megbízhatónak tekintjük, az sem von le semmit a hatásból: a család telkének szélére beköltözött egy kecskeszerű, emberi pillantású lény, amitől tartanak az emberek, de valahogy senki nem tesz ellene semmit. A narrátor úgy festi le egyszerű nyelvezettel a kreatúra vonásait, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az ilyesmi létezése. Arthur Machen The White People című novellája ugorhat az ember eszébe, melyben a „zöld könyv” szerzője, egy fiatal lány szinte gyermeki naivitással irkál a sötét kultuszokról, melyeket nevelője is művelt.

A Haunted főhőse szintén gyermek, s a mű szintén első személyű narrációban íródott, a visszaemlékező ugyanakkor felnőttként rögzíti emlékeit. A középpontban egy elhagyatott farmépület, valamint egy gyermekkorban szerzett, traumatikus élmény. Maga az élmény akár viccesnek is tekinthető, a művet olvasva azonban elég jól beleélhetjük magunkat a kislány, Melissa helyzetébe ahhoz, hogy érezzük, mennyire szorong. A természetfeletti jelenléte mindvégig kétséges: a hangok, alakok, melyeket a narrátor hallani vagy látni vél, akár képzelgések eredményei is lehetnek, a kísértet pedig, amely végül megfélemlíti őt, lehet, hogy pusztán egy hajléktalan, aki a tanyasi házba vackolta be magát. A végső tragédia oka egyfajta kislányos cívódás: Melissa nem tud beszélni élményéről, sértődött barátnője, Mary Lou erre feltételezhetően maga megy a helyszínre, ahol halálát leli. A műben a nem természetfeletti szorongás keveredik a végső traumával: Mary Lou nem egyszer hangot ad szülei iránti utálatának, és beszámol róla, mit akart vele első barátja – Melissa mindezekre befogta a fülét. Emellett szorongást ébresztett benne állandó kisebbrendűségi érzése is barátnőjéhez képest. A szorongás érzetét fokozza egy felnőttkori jelenet is, amely sejteti, hogy bizonyos kimondatlan, lappangó emlékek gyötrik a főhősnőt.

Számomra a jelen lista nem teljes a személyes kedvenc Sarah Monette nélkül, aki a mimóza, szorongós levéltáros, Kyle Murchison Booth karakterének megalkotásával hozzájárult a „régiségbúvár rémtörténet” női újraértelmezéséhez. Monette kisasszony szintén kapott már önálló bejegyzést e blogon, ezért itt nem bocsátkoznék részletes fejtegetésekbe az – általam olvasott – novelláit illetően. Általánosságban elmondható, hogy a félelemforrás emberközeli, nem „kozmikus” – bár a The Inheritance of Barnabas Wilcox kivétel ez alól –; a kísértetek világával egy baleset folytán kapcsolatba lépő Kyle a túlvilág jelzéseit értelmezve tár fel eltemetett titkokat – ezáltal tulajdonképpen szabadidejében is hivatását gyakorolja kissé más perspektívában. Monette írásait lomha, álomszerű hömpölygés jellemzi, a réveteg, introvertált Kyle szemszögéből nézve az emberiség mindig kissé idegenként jelenik meg számunkra, nézőpontjába helyezkedve mintha kristálygömbben szemlélnénk a felszín alatt rejlő tragédiák előtörését. A The Venebretti Necklace, mely egy ősi, elátkozott relikvia történetét meséli el, kétségkívül ínyére lesz Montague Rhodes James rajongóinak, csakúgy, mint az imént említett The Inheritance of Barnabas Wilcox, de e körbe sorolható a James műveinél azért látványosabb leírásokat tartalmazó Bringing Helena Back. Monette Lovecraft és James emlékének ajánlja The Bone Key című novelláskötetét; saját bevallása szerint e szerzők műveiből hiányolta az érző szereplőket és a nőket, e hiányosságot a felsoroltak közül elsősorban a Bringing Helena Back pótolja a szerelemtől vak Blaine, valamint a férfit gátlástalanul kihasználó, démoni Helena alakjával. Úgyszintén kedvenceim közé tartozik a Drowning Palmer, mely egy iskolai tragédia emlékeit szaggatja fel, valamint a The Green Glass Paperweigth, mely a nyomasztó, fájdalmas gyermekkor kétségbeesett indulatainak tragédiába torkollását ismerteti.

A bejegyzést kuriózumképpen egy olyan mű ismertetésével zárom, melynek szerzője férfi, ám az átlagnál érdekesebb női vonatkozással bír. Algernon Blackwood (1869-1951) Vengeance is Mine című novellája az első világháború utolsó évében játszódik. Főhőse egy néven nem nevezett férfi, aki Rouenben teljesít önkéntes szolgálatot a Vöröskeresztnél. Idővel megelégeli a szolgálatot és el akar menekülni a táborból. Távozása közben azonban találkozik egy nővel, akiről csak feltételezhetjük, hogy megerőszakolták a német katonák. Amikor megtalál elhangzik, hogy „[v]égül… mégis elkaptak…” (“After all – they’ve got me…!”), ám számomra egyáltalán nem világos, a főhős mondja-e ezt, vagy a nő. Az utóbbi volna ésszerűbb, és a későbbi fejlemények összhangban állnak e verzióval.

Noha Blackwood – amennyiben elfogadjuk az iménti értelmezést – olyan élményhez kapcsolja a természetfelettit, amelynek áldozatai jellemzően nők, a novella nem kifejezetten eme tapasztalat feldolgozását, hatását állítja középpontba. A Vengeance is Mine-ban a szerző nagy valószínűséggel a saját lelki tusakodását vetítette ki a műben. Az a kérdés emésztette, hogy olyan borzalom után, mint a németek háborús rémtettei – a mű kétségkívül igen erős nacionalista elfogultságot tükröz –, lehet-e még őszintén hinni az emberi jóságban. A főhős, miután megtalálja a nőt, különös élményen esik keresztül: egy sereg nő között találja magát, akik máglyát állítanak, és egy férfit – bizonyára egy elfogott német katonát – el akarnak égetni rajta. A főhős végül megriad a bosszútól, és megmenti az illetőt. A szürreális jelenet aztán egyik pillanatról a másikra megszűnik. Sosem tudjuk meg biztosan, csak látomás volt-e, vagy valóság.

A nő többrétű jelkép a novellában. Ha elfogadjuk az értelmezést, miszerint a történet nőalakját megerőszakolták, az emberiség eredendő jóságába vetett, gyógyíthatatlanul megsebzett meggyőződés szimbóluma lehet. A nemi erőszak nagy eséllyel életre szóló traumát okoz áldozatában, ehhez hasonlóan a háború borzalmai is egy életre megrendíthetik az ember optimizmusát – konkrétan Blackwood optimizmusát is lelohasztotta a minden korábbit felülmúló öldöklés.

Ugyanakkor a nő jelképezi az ösztönös, elfojthatatlan bosszúvágyat is. A máglya köré gyűlő nőseregletet a féktelen bosszú hajtja, maga a főhős pedig az egész mű során a bosszú ösztöne és a civilizációs önmérséklet között vacillál. Szimbolikusnak is tekinthető a jelenet, amikor egy időre magával ragadja őt a nők bosszúszomjas hevülete: a civilizáció máza lehullott, csak a gyűlölet tüze lobog a szívében. Ami azt illeti, maga a tűz is a gyűlölettel átitatott múlt jelképeként jelenik meg azáltal, hogy a főhős több ízben felidézi a középkori máglyák lángjait.

Nem írok zárszót, mert ami ide kerülhetne, azt lényegében leírtam már a bejegyzés elején. Kedves Hölgyolvasó, engedd meg, hogy ismételten vidám női létet kívánjak néked!

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr395123378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Furore Carcosa 2013.03.08. 20:06:03

Alapos poszt, kalapot le előtte, de egy ponton kollegiálisan belekötnék. Illetve mindjárt kettőn, mert összefüggnek. :)

1) „Eddigi olvasmányélményeim viszont azt látszanak alátámasztani, hogy a női írók túlnyomórészt a hagyományos kísértettörténetek terén alkottak: a szellem valamilyen evilági tett természetfeletti lenyomata, emléke, létéhez valamiféle erkölcstelen vagy szenvedést okozó cselekedet vezetett.”

Thasaidon: Az a gyanúm, hogy a régi horror-tradíciókból te főleg a könyveset ismered, a magazinosat kevésbé. A Weird Tales tele volt írónőkkel, már HPL idejében is. Francis, Stevens, G. G. Pendarves, Everil Worrell, Allison V. Harding, Mary Elizabeth Counselman, Sophie Wenzel Ellis, Dorothy Quick, Greye La Spina, Millen Cooke, Lilith Lorraine, Edith Lyle Ragsdale, Margaret St. Clair, Suzanne Pickett, Leah Bodine Drake, Alice Drayton Farnham, Lyn Venable… És nem hagyományos kísértettörténeteket írtak, mert olyat a lap a húszas évek második felétől fogva nemigen közölt. Még Evangeline Walton is a Weird Talesben jelent meg először.

Szerintem ismerkedj meg ezekkel a szerzőkkel, árnyalni fogja a véleményedet.

2) „Hogy ez természetes vagy társadalmi okoknak tudható be, nehezen eldönthető, elvégre éppúgy elképzelhető, hogy a nők kevéssé fogékonyak a Lovecraft által méltatott fantasztikumra, mint az, hogy az akkor társadalmi rend nem kedvezett a női szerzők hasonló témájú művei megjelenésének, azaz egyszerűen sok kiadó visszautasította őket.”

Miért is? A magazinok szerkesztőségében is nők ültek, és nem csak a kávét főzték. A Weird Talest Dorothy McIlwraith vette át a súlyos beteg Wrighttól. És nem volt ez másként más fantasztikus folyóiratoknál sem: ugyan miért derogált volna egy női szerző Mary Gnaedingernek, Bea Mahaffeynek vagy Cele Goldsmithnak?

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2013.03.09. 00:10:29

@Furore Carcosa:

"Az a gyanúm, hogy a régi horror-tradíciókból te főleg a könyveset ismered, a magazinosat kevésbé."

Ez egészen éles meglátás. :-) Nem is hiszem, hogy tovább kellene ragoznom, mert nincs miről beszélni - én a könyves tradícióból indultam, ki, amit a magazinok kapcsán hozzátettél a bejegyzéshez, csak köszönettel tudom fogadni.

Ami a második megjegyzésedet illeti: az idézett szövegem megint csak a könyves ismeretekre és a magazinosok hiányára vezethető vissza. De nem vagyok biztos benne, hogy a kommented alapjában érinti az én suta hipotézisemet. A magazinok világát a "mainstream" a könyvek világánál alacsonyabbrendűként kezelte, ott persze, hogy nem volt olyan "ciki" működni, ettől függetlenül leghívebb emlékeim szerint volt rá példa, hogy női szerzők férfi álnévvel publikáltak. Azt biztosan tudom, hogy pl. Gaskell első regénye (asszem, a Mary Barton) álnév alatt jött ki, és gyanúm szerint ez nem egyedi eset (bár most konkrétan nem néztem utána '-.-).

Furore Carcosa 2013.03.09. 04:55:05

A magazinokban inkább az volt a szokás, hogy kétértelmű nevet használtak, ami nem árulta el a nemi identitást. De ezzel nem a kiadók, hanem az olvasók fenntartásait iparkodtak kicselezni. A szerkesztők természetesen tudták, hogy az érintett szerzők nők, és semmi különösebb kifogásuk nem volt ellenük.

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2013.03.09. 14:16:26

@Furore Carcosa: Értem, köszi. Látod, a magazinok világában egyáltalán nem vagyok otthon. És a magazinos női szerzők mennyire produkáltak ma is vállalható történeteket? Amikor Lovecraft álláspontját idéztem, megfordult a fejemben, vajon nem a magazinok női szerzőit vette alapul lesújtó ítéletével. Aztán más kérdés, hogy így mennyire megalapozott az álláspontja, elvégre gondolom, a férfiszerzők is számos tré munkát csaptak össze; Lovecraft elég kritikus volt a magazinos történetek többségével szemben.

Furore Carcosa 2013.03.09. 15:22:29

Hát, akármilyen kritikus volt a magazinszerzőkkel szemben, egy csomó műhelyfogást lesett el tőlük, például Merritt-től meg Francis Stevenstől, aki ráadásul még nő is volt, bár HPL ezt valószínűleg nem tudta róla. Nem érdemes lebecsülni a pulpot, a XX. század kétharmadában ez tartotta életben a fantasztikus irodalmat, mert magasabb körökben az volt az uralkodó nézet, hogy értékes csak az lehet, ami realista. A pulp nélkül HPL se lenne sehol: minden művét ott publikálta, és a halála után a pulp tartotta.elevenen az örökségét.

Hogy a kérdésedre válaszoljak, a női pulpszerzőknél ugyanolyan nagy a minőségi szórás, mint a férfiaknál. Oké, közülük nem emelkedett ki egy Bradbury meg egy Bloch, de a fiatalabb nemzedékük legtehetségesebb képviselői a magazinpiac összeomlása után ugyanúgy át tudtak állni a könyves megjelenésre (és ugyanúgy eltávolodtak a horrortól): Counselman és St. Clair futott be ilyen pályát. Másokat elfelejtettek, főleg az idősebbeket, akiknek sohasem jelent meg saját kötetük életükben, a munkásságukat úgy kell összebogarászni a szanaszéjjel rohadó régi magazinokból. (Nem az örökkévalóságnak készültek, ugye: savas papír, vacak kötés, amit akarsz.) Pedig voltak köztük nagyon tehetségesek. Moore-ból még úgy is klasszikus kismester lett, hogy a második férje rosszallása miatt felhagyott az írással. Cooke átnyergelt az okkultizmusra, La Spinából grófné lett, mások meg egyszerűen eltűntek a Weird Tales kimúlása után, mint Harding vagy Worrell. Tőle (mármint Worrelltől) idéztem is neked a MM-fórumon, benne rengeteg fantázia van, megérett az újrafelfedezésre.

Furore Carcosa 2013.03.09. 15:41:28

„A tekintetben is nehéz dűlőre jutni, miért tűnik tényleg úgy, hogy a Lovecraft által hiányolt grandiózus víziók, amelyek megfigyelhetők az ő munkásságában éppúgy, mint Clark Ashton Smithnél vagy Lord Dunsanynél, valamint az ismeretlen, embertelen, misztikus borzalmak, amelyeket Blackwood, Machen, s esetenként Bierce oly művészi érzékkel ír körbe, teljes mértékben hiányoznak a női szerzők repertoárjából.”

Tessék, itt egy Lilith Lorraine-vers. Addig tudnék ilyeneket és hasonlókat begépelni neked, míg el nem kopnak az ujjaim. :)

THE GATEWAY OF VROOME

We who have no home on Earth
Desolate and lost and lone,
Are of dark and alien birth
Bow before a dreadful throne.

And the sovereign we serve
Calls us always through the gloom,
Never lets us change or swerve
He, the Emperor of Vroome.

He who rules the cold dark star
And the tomb-spawned vampire host,
Sends his tentacles afar,
Haunts us like a hounding ghost.

Never for us shall there be
Any peace or any rest,
Though we walk complacently
In our souls the serpents nest.

Trust us not – we warn you thrice,
We are ghouls from nighted Vroome,
Playing with your souls like dice
For the devil-god of doom.

We are formless but we take
Human form on this pale star,
But if you were wide awake
You would see us as we are.

You would see our half-born shapes
Flowing back to matter’s womb,
Where the shawls of chaos drape
The Necropolis of Vroome.

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2013.03.09. 16:18:23

Lassan kialakul egy "árnyékposzt" itt a kommentfalon. :-)

Ez egész pofás, köszi. Jó tudni ilyenekről. Mondjuk a versérzékem elég csapnivaló, de amiben nekropolisz van, az már nem lehet olyan rossz.

csokistea 2013.03.09. 17:11:57

No, erőt vettem magamon, és regisztráltam.

A Blixen-részhez szeretnék hozzákotyogni egy kicsit. Pont nemrég volt egy irodalmi kávézgatós brainstorming a fősulimon A majom kapcsán, ahol a következőkre jutottunk:

Boris meleg / biszexuális, az ifjúság megrontója, elítélendő, pfuj. Elég sok helyen van utalás a témára a szövegben, akár nyilvánvalónak is lehet nevezni. Azért kell tehát minnél hamarabb megházadonia, hogy le tudja tagadni a vádakat.
Az is biztos, hogy nem erőszakolta meg a lányt. "Boris at this moment wandered whether it would be better for her that he should tell her all, and assure her that he had done her no harm". Csak a nagynéni hazudja, hogy folt esett a lány becsületén, hátha akkor hozzámegy Borishoz, és megoldódik az ő becsületének kérdése.
A majom pedig több helyen is megjelenik. Egyrészt Cupido helyén, ami már önmagában sugallja, hogy köze van a szerelemhez. De van egy kis mese is egy kétarcú szerelemistennő-szoborról, amelynek egyik arca nő, másik arca majom. Athena itt megkérdezi, hogy honnan tudni, melyik az igazi arca? Ebből a brainstormingon azt hoztuk ki, hogy nehéz eldönteni a szerelemről, hogy a rózsaszín-kellemes-nyálas imádat-e az "igazi", normális - vagy pedig az önző, erőszakos fajta, amit a főnöknőbe bújt majomlélek próbál összehozni. A történet azt sugallja, hogy megnyugodhatunk, mert az csak valami gonosz deviancia. Az átváltozás után a "true prioress" áll a fiatalok előtt, aki mindig kedves, illemtudó, odafigyel másokra és sosem tenne olyat, mint amit a majom csinált.

A többihez nem tudok hozzászólni, keveset olvastam közülük. Többnyire korrekt posztnak tűnt, bár ha akad itt egy szakértő a magazinos novellákat tekintve, akkor úgy tűnik, mégiscsak bele lehet kötni ebbe az írásba :)

Furore Carcosa 2013.03.09. 17:38:57

@csokistea: "Többnyire korrekt posztnak tűnt, bár ha akad itt egy szakértő a magazinos novellákat tekintve, akkor úgy tűnik, mégiscsak bele lehet kötni ebbe az írásba :) "

Franc akar itt kötözködni. :) Thasaidonnal mindketten a tagjai vagyunk egy szabadúszó műhelynek, ami különféle fantasztikus témájú írásműveket készít elő professzionális kiadásra, többek között olyasféléket is, amikről szó esett. És ez nem csak valami ábrándos tervezet, mert a sorozat már két éve fut, eddig tizenkét kötete jelent meg. Szóval ami itt megy, az amolyan munkamegbeszélés, jobb híján nyilvánosan, ugyanis személyesen nem ismerjük egymást. :D

csokistea 2013.03.09. 17:55:39

A belekötés csak egy szófordulat volt :) nem feltételeztem rólad semmiféle előre megfontolt, aljas szándékot.

Also, lemeradt, de a "vidám női lét" kívánsága annyira bájosan figyel itt egy olyan bejegyzés végén, ami a nőket ért borzalmak irodalmi ábrázolását boncolgatja :3

Thasaidon: kölcsönadtam neked az idióta feministás gyűjteményt?

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2013.03.09. 18:08:28

@csokistea: Ó, egyet se félj, kölcsönadtad, már rég vissza is adtam, és négy történet éppen elég volt belőle. Őszintén szólva fel sem merült bennem, hogy abból bármiről is írni kéne. :-D
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása