Mark Samuels a rémtörténet-irodalmi underground elismert figurája, aki, úgy tűnik, meglehetősen homályban maradt, ami talán az írói önpromóciótól való viszolygásának tudható be. Emellett tűnik túlságosan termékeny írónak: a jelen kötet mellett két további novelláskötetéről (Black Altars, The Man Who Collected Machen and Other Weird Tales; terveim szerint idővel ez utóbbiról is szó esik majd), valamint egy kisregényéről (The Face of Twilight), de nehéz összeszedni az életművét, mert sem az írói honlapja, sem a róla szóló Wikipédia-cikk nem él már, csak egy blogot írogat. Érdekes (és nekem szimpatikus), hogy a Teeming Brainen készült interjú alapján gyakorló római katolikus (az interjú 2006-os, de a frissebb blogbejegyzések alapján ezen a fronton nem változott a helyzet). Ez a meggyőződése azonban tényleg egyáltalán nem jön át a művein, melyeket olvasva fel sem merült bennem a vallásos hit lehetősége. A szerzőt egyébként Adam Nevill írói oldalán fedeztem fel, aki a jelen bejegyzésben ismertetésre kerülő novellagyűjteményt hőn ajánlotta (és akinek House of Small Shadows című regényét tessék szorgosan olvasni). Ez a kötet papíralapon 2003-ban jelent meg, és már csak méregdrágán szerezhető be, Kindle formátumban viszont összvissz 12 ropogós dolcsiért megvásárolható az Amazonon.

Samuels kötetét kilenc novella alkotja. Prózája könnyen befogadható, olvasmányos, de nem pongyola. Ez a könyv – melynek papíralapú változata 193 oldalt tesz ki – tipikusan az egy délután alatt elolvasható művek körébe tartozik, a novellák hamar magukkal sodorják az olvasót, cselekményük kellően intenzív ahhoz, hogy ne akarjuk félbehagyni őket, és vannak olyan érdekesek, hogy izgatottan várjuk a következőt. Ráadásul ezek a novellák tömörek – nincs bennük felesleges szócséplés, Samuels szigorúan köti magát a fő cselekményszálhoz, és ha valamit a terjedelemmel kapcsolatosan fel lehet róni neki, az az, hogy egyes írások rövidebbek a kelleténél. Ehhez társul, hogy egyes esetekben bosszantó módon lövi le a csattanót vagy nyíltan a szánkba akarja rágni mondanivalóját. A novellák emellett nem kirobbanóan eredetiek. Samuels több egy közönséges epigonnál, de ez alapján a könyv alapján nem mondható, hogy egetrengetően újat alkotott. Mindemellett látható, hogy az író alaposan felkészült a rémtörténet-irodalom klasszikusaiból, és kifejezetten érdekesek azok az írásai, amelyekben a műfajra vagy annak meghatározó szerzőire reflektál.

A kötetet a címadó The White Hands nyitja. Ennek központi alakja Alfred Muswell oxfordi professzor, aki felfedez egy obskúrus viktoriánus rémtörténet-írót, Lilith Blake-et, és életét az ő munkássága feldolgozásának szenteli. A történetet Muswell professzor tanítványának és szellemi követőjének első személyű beszámolójából ismerjük meg. A novella az antikvárius rémtörténet hagyományának és a pszichikai megszállás motívumának ötvözete. A cselekményről a tájékozottabb olvasónak Lovecraft A gonosz lelkésze vagy de la Mare The Returnje ugorhat be – talán sokat is elárultam ezzel. Emellett felbukkan a jó öreg „tiltott írás” motívuma, amit – ugyebár – Lovecraft tökéletesített, előtte pedig például Bierce-nél, Chambersnél, Blackwoodnál, Machennél találkozhatunk vele. Lovecrafttal – és jó pár kollégájával, követőjével – ellentétben a tiltott írás szerepét itt nem varázskönyv tölti, hanem Lilith Blake novelláskötete, a The White Hands and Other Tales. Ez a szerepkiosztás önreflexiós jelentőséggel bír. Lilith Blake alakja mintha a rémtörténetírás múzsájának, a sötét ihletettségnek metaforája volna. Muswell úgy jellemzi munkásságát, hogy „dicsővé varázsolja a pusztulást” („she makes desolation glorious”). A rémtörténet rendeltetése ennek alapján kézzelfoghatóvá, érzékelhetővé tenni a negatív belső állapotokat, a mélabút, a lelki enyészetet, a világ és a lét ürességét, és mindezt költői szépséggel. Ez a paradoxon Poe írásait juttatja eszembe, akiről érdekes módon egy szó sem esik a novellában. Másutt úgy fogalmaz az oxfordi tudor, hogy a rémtörténetnek fel kell fednie támolygásunkat az „örök megsemmisülés” (eternal annihilation) felé. A rémtörténet tehát több puszta lesújtó képzelgésnél: létünk egy alapvető sajátosságával szembesít bennünket, ennélfogva a tébolyító valóságot mutatja be költői szépséggel.

A sötét ihletettség legjobb erősítője a magány – ez többször is kiemelésre kerül. Talán nem véletlenül hangsúlyos a novellában ez a sajátosság. Azt mondják, a magány eltorzítja az embert. A magányban az ember nem tud mást tenni, mint befordulni, saját magába tekinteni, és a lélek mélyéről feltörő hangokra hallgatni. Ezek a hangok egy kendőzetlen, végső, el nem maszkírozott valóságra mutatnak rá, amire más körülmények között nem figyelünk fel, és ami nem kellemes a legtöbb ember számára. Részben Freud ötlik fel, aki úgy tartotta, az ösztönös nemi vágyak zömét az emberek elfojtják a tudatalattiba, ez a lépés pedig szükséges ára annak, hogy civilizált – tehát szabályozott – társadalomban éljünk. Nos, a The White Handsbe nehéz szexuális tartalmat belemagyarázni – habár biztos lesz, aki megpróbálja –, de a rémtörténet által érzékelhetővé tett szörnyűséget valahogy úgy fojthatjuk el, mint Freud elméletében bizonyos szexuális késztetéseket. A társas élet mindennapjai – és a civilizáltság tulajdonképpen szükségszerű kapcsolatban áll a társas léttel – ezt elfeledtetik velünk, a magányban azonban ellenállhatatlanul felszínre kerül.

Muswell szerint Blake történetei nem természetfeletti jelenségek közönséges beszámolói, hanem maguk is természetfeletti jelenségek. Ennek a cselekmény szempontjából is megvan a maga szerepe, ugyanakkor legalább ennyire fontos az, hogy ez a gondolat kiiktatja a rémtörténetben ábrázolt események és az olvasó közötti határvonalat, illetve annak szükségét, hogy ez a határvonal megfelelően legyen „beállítva”. Noël Carroll elméleti gondolkodóként, Thomas Ligotti pedig Nethescurial című novellájában hozakodott elő azzal a meglátással – emellett biztos vagyok benne, hogy temérdek horrorolvasó és -kritikus végiggondolta már –, hogy a rémtörténet eseményei nem kerülhetnek „túl közel” az olvasóhoz (mondjuk például Cthulhu esetében ennek nincs sok esélye, hiszen az emberek többsége tudja, hogy nem létezik, de például egy koncentrációs tábor foglya valószínűleg nem a M. R. James által emlegetett „jóleső borzongással” olvasgatna a náci orvosok eszement kísérleteiről), de nem is „távolodhatnak el” tőle annyira, hogy ne tudja beleélni magát a cselekménybe. Mintha a rémtörténet pusztán azáltal lenne természetfölötti, hogy hihetővé és átélhetővé tesz egy egyébként lehetetlen eseménysort.

A The White Hands erős kezdése a novelláskötetnek. A történetet a The Grandmaster’s Final Game folytatja, amely a gyűjtemény egyik legerősebb darabja, egyúttal azonban érzékletesen példázza azt, hogy szerzőnk témaválasztásában nem feltétlenül eredeti, ugyanakkor alaposan ismeri a rémtörténet-irodalom nagy öregeit. A jelen elbeszélés középpontjában egy sakkmérkőzés áll, amiről egyből eszünkbe juthat Poe Maelzel’s Chess Player, valamint Bierce Moxon’s Master című novellája. Samuels fejére azonban nem olvashatunk közönséges ötlettolvajlást: ebben a történetben az író a végtelen lehetőségek esetről-esetre való empirikus feltérképezésének intellektuális iszonyatával szembesíti az olvasót. Mind ismerjük az anekdotát, miszerint a sakk kitalálója a tábla egyes mezőin egymást hatványosan követő mennyiségű búzaszemet kért a lebilincselő játékért cserébe, aztán összeszámolva kiderült, hogy a birodalom összes gabonája nem elég e követelés kielégítésére. Nos, Samuels valami hasonlót, a játékban rejlő, jóformán végtelen mennyiségű kombinációs lehetőséget dolgozza fel egy rémtörténet formájában, méghozzá mesteri módon.

A Mannequins in Aspects of Terrorról már a címe alapján gyaníthatjuk, hogy ebben a novellában írónk Ligotti előtt hajt főt (nem utoljára). Megérzésünk abszolút helyes. A történet narrátora egy kiállítást látogat meg, ennek címe egyúttal a novella címe is, és pontosan azt tartalmazza, ami oda van írva: leírhatatlan iszonyatba torzult bábokat. Ligotti hatása nemcsak a manökenek motívumának alkalmazásában nyilvánul meg, hanem a romos, elhagyatott épület megjelenítésében is, valamint a kiállítás vérfagyasztó magányosságában és az igénytelen „tárlatvezetésben”. Amikor a főhős a kiállításra látogat, kiválóan átjön a feszültség és szorongás, az olvasó remekül bele tudja élni magát abba az élménybe, hogy egy lepusztult épületben van, megmagyarázhatatlan zajok közepette, és rémisztő bábokkal kell farkasszemet néznie. Az elképzeléstől talán még a kultikus floridai rémpróféta is elismerően csettintene. A befejezés némiképp kiszámítható, de ez akkor is egy nagyon jó novella. Érdemes megfigyelni, hogy a tematikus párhuzamok ellenére mennyire más Samuels elbeszélését olvasni, melyet szerzője letisztult, egyszerű, jól követhető mondatokba öntött, mint Ligotti nehézkes, helyenként repetitív-redundáns szövegeit. Ligotti – mint azt interjúiban elmondja – a költőiségre törekszik; Samuels jó értelemben vett „prózai” szövegében ennek nincs nyoma. Különös, hogy bár novellája kiváló, ez a „prózai” jelleg mintha némiképp sekélyesebbé tenné írását Ligotti remekeihez képest.

Samuels szereti hőseit megrendítő felismerésekhez vezetni jellemzően lineáris elbeszéléseiben. Ilyen az Apartment 205 is. A kiinduló helyzet valószínűleg sokszorosan ismerős mindenki számára: adott egy szegény diák, aki egy régi társasház olcsó szobájában tengődik, és tanulmányai befejezésével kellene foglalkoznia, ehelyett azonban valami leköti a figyelmét, ami miatt egyre kevésbé tud az egyetemre koncentrálni, és végül bekövetkezik a végzet. Ebben az elbeszélésben a címben foglalt 205-ös lakás ez a végzetközvetítő ágens. Nem árulom el, mi maga a felismerés, és azt sem, mi található a szóban forgó lakásban, de az mondhatom, Samuels itt is kitesz magáért mind a kifordított ráeszmélést, mind a lakásban megélt víziót illetően. A szörnyűség, amit a főhős a szobában talál, elháríthatatlan, ugyanis a helyzetünkkel kapcsolatos legalapvetőbb ontológiai igazságot érinti, ráadásul utalást kapunk arra is, hogy a szoba veszedelmesen ragályos, és könyörtelenül magához vonja azokat, akik egyszer érintkezésbe kerültek vele.

A The Impasse című írásban ismét Ligotti köszön vissza; Samuels ezúttal a mester vállalati rémtörténetei előtt rója le tiszteletét. Az ordítóan nyilvánvaló áthallások ellenére szerencsére megint többről van szó gátlástalan koppintásnál, szerzőnk a szívnek kedves, hibbant ötletekkel kényezteti a nagyérdeműt, ezek között a kedvencem az, hogy a főhős munkaeszközeként szolgáló számítógép monitorjába papírlapokat gyömöszölnek. A cselekmény ismét borzasztóan egyszerű, és a novella talán túlságosan rövid, de aki szereti megtapasztalni a lesújtó kafkai életérzést, az minden bizonnyal jó barátságban lesz Samuels eme alkotásával.

A Colony kevésbé erős darabja a gyűjteménynek. Ez az első személyű narrációban íródott novella jó példája az elcsapott és szájbarágós végkifejletnek, amely hibába ez a szerző olykor hajlamos belecsöppenni. A főhős egy rossz hírű, lepusztult környéken bérel lakást, ahol az emberek furcsán, öntudatlan kísértetként járkálnak az utcán. Persze hősünket rémálmok is kísértik, mindemellett különös módon ragaszkodik albérletéhez és a környékhez. Nem nehéz kitalálnunk, hogy a „kolónia” ez a furcsa közösség. Sokkal többet azonban nem tudunk meg, és ahelyett, hogy Samuels elegánsan megsejtetné velünk, miről is szól a történet, az érthetetlenül félbehagyott végső jelenetet követő záró bekezdésben elkezdi megmagyarázni a céltalanul őgyelgő emberek metaforáját. Valószínűsíthető az is, hogy a főhős alkatilag összhangban áll a környék furcsa lakóival, azért „találtak egymásra”, valahogy úgy, mint ahogy Ligotti The Last Feast of Harlequinjében is érezzük, hogy a narrátor a sors elkerülhetetlen rendeléséből fedezte fel azt a tanulságot, amelyet szektavezetővé züllött-emelkedett professzora nyilvánított ki számára, ám a Colony esetében ezt csak akkor sejtheti az olvasó, ha találkozott már hasonló jellegű írásokkal. Ez nem valami kielégítő történetvezetés.

Érdekesség egyébként, hogy az egyik jelenet, amelyben a főhős-narrátor a tetőtéri szobájából belát egy szemközti épület szobájába, Hanns-Heinz Ewers A pók című írását idézi.

A Vrolyck címe a főhős-narrátor vezetékneve, és ez a novella ismét a rémtörténet esztétikájának világába kalauzol bennünket. Hősünk író, aki a rémtörténet végső határait feszegeti; célja az, hogy egy, az emberitől végtelenül idegen tudatosságot ábrázoljon. Első kísérlete összefüggéstelen, dadaisztikus halandzsát eredményezett, abból kifolyólag, hogy az embertől tökéletesen idegen tudat hiteles közvetítéséhez el kell szakadni az emberi kommunikációban megszokott szavaktól, mondatoktól, szövegelrendezésektől. Az újabb megoldás az idegen tudatosság emberi testbe helyezése. Ez a verzió működik, olyannyira, hogy a szöveg ragályos lesz az arra fogékonyak számára. Aki olvasta Thomas Ligotti The Conspiracy against the Human Race című értekezését, azt hiszem, sejtheti, honnét származott Samuels ihlete ehhez az írói fogáshoz. A rémtörténet itt is többé válik puszta esztétikai élménynél, ami azonban mindvégig megőrzi távolságát a befogadótól és a világtól: tiltott tudás forrásává emelkedik, ami után az olvasó többé nem képes ugyanúgy tekinteni a világra, mint korábban. Mi, emberek leszünk azok, akik elidegenedünk nemcsak a számunkra ismerős világtól, de tulajdon testünktől is, amire addig énünk elidegeníthetetlen részeként és a világ megismerésének eszközeként tekintettünk. Samuels novellája puszta rémtörténetként is megállja a helyét – bár ez esetben is kell némi nyitottság a test fenomenológiájának, valamint a rémtörténet esztétikájának problémakörére –, de a rémtörténet mibenlétéről alkotott gondolatok képezik a savát-borsát. Sajnos a befejezést ebben az esetben is elrontja egy kis fölösleges magyarázat. Az ilyen magyarázatok ékesen tanúsítják, hogy a szerző elméleti problémákkal játszadozott el irodalmi formában, de épp ez az, ami némiképp csorbítja is a történetek fikciós irodalomként való, l’art pour l’art élvezetét.

A The Search for Kruptosban a meg nem nevezett narrátor egy Thomas Ariel nevű XIX. századi filozófus titokzatos, már-már mitikus könyve, a Kruptos nyomába ered a fagyos Svédországba, Karnswilloch falvába. A novella az emberi tudás lesújtó végességének nem minden iróniát nélkülöző krónikája. Mint ilyen, a félelem forrása ismét nem valamiféle szörny, hanem egy gondolat, helyzetünk és korlátaink nyomasztó reflexiója, az eleve bukásra ítélt törekvés, hogy véges intellektusunkkal befogadjuk és racionalizáljuk a végtelent. A szerző nem ad számunkra kétséget kizáró bizonyosságot arról, hogy ami történt, valóság volt-e, avagy csak delíriumos képzelgés, e tekintetben a novellát gonosz kis csavar zárja.

A The White Hands zárónovellája, a Black as Darkness egy filmfeldolgozás és egy szerelmi háromszög körül forog. A novella, melyet ebben a történetben vászonra visznek, a már ismerős Lilith Blake írása. A film elkészítésének folyamata legendásan balszerencsés volt, és maga az elkészült film is teljesen másként nézett ki, mint amilyennek az utómunkálatok során tűnt; nem csoda, hogy hatalmas bukás lett. A történetben egy említés erejéig felbukkan a szintén ismerős Muswell professzor is, és a filmfeldolgozás elvetését sürgeti Blake novellájának rendkívüli, baljós ereje miatt. Az olvasó ezen a ponton azt remélné, hogy Samuels ismét elméleti problémák felé nyit, vagy legalább a film valami személytelenebb veszélyforrást képez (mint Carpenter Hamvadó cigarettavég című filmje vagy Campbell Ancient Images című regénye esetében) de aki erre számít, annak csalatkoznia kell, az írás ugyanis némileg szokványosabb természetfeletti bosszútörténetbe csap át, melynek katalizátora természetesen maga a film.

Összességében Samuels novelláskötete kellemes volt. Ez részben a könnyű követhetőség és olvashatóság eredménye, de az írások tartalmukat tekintve is jól sikerültek. Érződik rajtuk, hogy a szerző olvasott a zsánerben, és az is, hogy olvasmányélményei hatására döntött saját történeteinek megírása mellett. A novellák ötleteiket tekintve nem mindig eredetiek, nem egyszer egészen nyilvánvaló, kitől származik az alapötlet, azonban ezek az alkotások nem közönséges, lelketlen kópiák, ami abból látható, hogy többször irodalomtudományi, illetve filozófiai problémákat pedzegetnek (bár tény, ezek a problémafelvetések sem forradalmiak). Ez a sajátosság azonban olykor szájbarágós végkifejlethez vezet. Amikor az Amazonon beleolvastam a bírálatokba, 17 értékelőből 16-an öt pontot adtak a könyvnek, egyvalaki négyet. Az említettek miatt hajlamos vagyok inkább e kakukktojáshoz csatlakozni. Akit érdekel egy olyan szerző, aki láthatóan otthon van a klasszikus rémtörténet műfajában, prózája rendkívül olvasmányos, könnyen befogadható, emellett novellái egyúttal műfaji önreflexiók is, az semmiképp ne hagyja ki a The White Hands and Other Weird Talest, mindamellett számítson arra, hogy belefuthat nagyon jó, de ismerős alapötletekbe.