...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. augusztus 28. 15:36 - Thasaidon

Helen Grant: The Glass Demon, Bantam Books, 2010, 305 p.

A, khm, szebbik, gyengébbik, elnyomottabbik, whatever (a nem kívánt rész törlendő) nemnek dedikált bejegyzésemben ígéretet tettem arra, hogy a brit származású Helen Granttal is foglalkozni fogok egyszer. Nos, ígéretemet, megkésve bár, de törve nem, ímhol, most teljesedésbe viszem. Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet Kornya Zsoltnak, amiért felhívta a figyelmem az írónőre.

Az értékeléssel együtt néhány rövid gondolatmenetet is képernyőre vetettem, illetve az okoskodásomat egy nagy spoiler szakítja meg, melyet mindazonáltal külön jelzek. Akit ezek nem érdekelnek, illetve zavarnak, nyugodtan ugorjon át a moly.hu-s kritikámra, melyben a jelenleginél tömörebben írom le abszolút spoilermentes véleményemet a műről.

A történet szereplői: Oliver Fox, az éppen szakmai karrierválságban gyötrődő angol középkorkutató, Tuesday, a felesége, másfél éves totyogós gyermekük Rueben, valamint Oliver – feltételezhetően előző házasságából származó – lányai, a tizennyolc éves Polly és a tizenhét éves Lin. Utóbbi egyúttal a könyv narrátora. A cselekmény lényege a következő: valamikor a XVI. században Németországban (Szent Római Birodalomban?) az Allerheiligen apátságot párját ritkítóan szép festettüveg-ablakokkal látták el. A rossz nyelvek szerint ilyen bámulatos művészeti alkotás csak az ördög segítségével készülhetett, és – nem, csodák-csodája, nem az a következő, hogy máglyára küldték az alkotót – az üveglapokba egy Bonschariantnak nevezett démon költözött. A gyanú megerősödni látszott, amikor az egyik ablak előtt megtalálják egy szolgálólány holttestét, akinek torkát fültől fülig elmetszették. Az üveglapok aztán elvesztek a történelem forgatagában, egyesek szerint meg is semmisítették őket, mások szerint még megtalálhatók valahol. Mondani sem kell, ha Fortuna egy kegyeltje rájuk tenné a kezét, busás summa ütné a markát, ha pedig Fortuna e kegyeltje történetesen középkorkutató, és cikkbe vagy könyvbe foglalná felfedezésüket, páratlan szakmai hírnévre tenne szert. Mit ad isten, Fox papának kapóra jön ez a lehetőség, mivel egyetemén épp frissiben fúrták meg professzori kinevezését. A férfi nem tétovázik sokat: autóba zsuppolja családját, és megindul Germánia felé, az egykori Allerheiligen apátság feltételezett környékére, ahol egy összeköttetése elvileg információval várja, gyakorlatilag meghalt fürdés közben, és a fürdőszoba padlóját üvegszilánkok borítják. Innét kezdve nincs megállás, egymást követik a furcsa halálesetek és egyéb rendkívüli események, és megindul a hajsza az üveglapokért, illetve azért, hogy a család egyben – de főleg életben – maradjon.

A cselekményváz elemei – ősi templom, titokzatos kincs, átok, démonok, értelmiségi-kutató főhős – egy tipikus Montague Rhodes James-novellára vagy más hasonló, korabeli kísértettörténetre emlékeztet, a „külsőségek” terén a szerző egyértelműen visszanyúlt a klasszikusokhoz – ami azt illeti, a köszönetnyilvánító részben utalást is tesz Jamesre. Ugyanakkor Grant néhány újítást is véghezvitt elődeihez képest. Egyrészt amit James és kortársai egy 20-30 oldalas novellában foglaltak össze, abból a szerző korunk követelményeinek megfelelően egy komplett regényt kanyarított. Ahogy az a mai horrorregényektől már-már elvárható, nemcsak a természetfeletti fenyegetéstől kell szoronganunk, de személyes sorsokkal, bonyodalmakkal is megismerkedhetünk. A jelen esetben Linnek a családjával való viszonya áll a középpontban: Tuesdayjel nem igazán pendülnek egy húron, apja minden idejét leköti a szenvedélye, és a főhős leginkább Pollyval találja meg a közös hangot, aki viszont anorexiás.

A másik újítást Grant azzal éri el, hogy szokatlan perspektívából mutatja be a cselekményt. A régi rémtörténetek központi alakja a középkorú értelmiségi férfi, aki nem egyszer nőtlen is volt, és akit a becsvágy vagy a tiszta tudásvágy fűtött, amikor a sötét titkot próbálta felfedni. E főhősön kívül ott volt még maga a rejtély, valamint egy-két teljesen elhanyagolható mellékszereplő. Grant, azáltal, hogy Lint tette meg regénye narrátorának, azt mutatta be, hogy az ilyen megszállott kutatók hozzátartozói – ha vannak – miként élik meg a családfő szeszélyét. Lin például egyáltalán nem örül neki, hogy el kell mennie, hiszen jóformán teljes életét, iskoláját, barátait maga mögött kell hagynia. És hiába válik a lány számára nyilvánvalóvá, hogy szálláshelyükön veszélyben forog az életük, az apa erről egyszerűen nem vesz tudomást, annyira beletemetkezik a munkába. Vagyis az írónő életközelibb képet ad a tipikus értelmiségi főhősről: családot teremt köré (ami emlékeim szerint nem volt jellemző a klasszikus rémtörténet-irodalom legnagyobbjaira, vagy ha a főhősöknek volt is családja, az csak rettenetesen felejthető mellékdíszletként funkcionált), és bemutatja, hogy a misztikum iránti, távolról romantikusnak tűnő vonzódásuk nem feltétlenül pozitív hatást gyakorol környezetükre. Ahogy látjuk, hogyan megy tönkre Oliver kapcsolata a saját gyerekeivel, mennyire nem képes mellettük állni nehéz helyzetükben, a férfi bizonyos értelemben negatív karakterré válik a szemünkben.

Talán Oliver e rossz apai szerepét érzékeltette a szerző közvetve az Ábrahámra és Izsákra tett utalás révén. Az ablaküvegek különböző bibliai jeleneteket ábrázoltak, egyikük a fent nevezett ősatyát, aki épp emeli a kést áldozatnak szánt fia feje fölé. Igaz, a jelen esetben a „fiú” egy lány, ennek ellenére nem túl nehéz arra gondolni, hogy Ábrahám alakja Olivert is jelképezi, hiszen mindkettő valamiféle elhivatottságból a saját gyermeke feláldozására is kész, és ezt a párhuzamot akkor sem tartom teljes egészében elnagyoltnak, ha a két történet között fontos eltérések is kimutathatók (pl. Ábrahám tevőlegesen készül kioltani Izsák életét, ehhez képest Olivernél inkább arról van szó, hogy elhanyagolja a gyerekét).

És most következzék egy bazi nagy

SPOILER

, amely sajnos mindazonáltal elkerülhetetlen, ha folytatni akarom a jelen okoskodást. A nagy helyzet ugyanis az, hogy a regény minden kísérteties külsőség ellenére evilági történet: Bonschariant, ahogy azt a középkor embere, csakúgy, mint a természetfeletti történetek megszállottja elképzeli, nem létezik. A démon tényleg csak egy letűnt kor legendája, mely az akkori emberek misztikumra fogékony elméjéből pattant ki. A minden morális felhangot nem nélkülöző történet valódi démona sokkal hétköznapibb, ámbátor talán sokkalta veszedelmesebb is: ez nem más, mint a megszállottság és a birtoklásvágy. Oliver megszállottsága sodorta a családot az alapszituációba, és egy másik szereplő, bizonyos „Krause atya” megszállottsága sodorta veszélybe a családtagok életét. Az utóbbi az, aki féltve őrzi az apátság egykori épületét a festettüveg-ablakokkal, nehogy a sóvár turisták megbecstelenítsék őket, és e feladat teljesítése során semmi sem szent neki – még az sem, hogy gyilkosságokkal és egyéb, nem éppen épületes cselekedetekkel valósítsa meg az üveglapokon látható jeleneteket (bár szó, ami szó, Krause atya bibliaértelmezése meglehetősen szabados, nem lep meg, hogy a regényben volt papként találkozunk vele).

Ezt akár didakticizmusként is értelmezheti az olvasó – nem minden alap nélkül –, azonban azt kell mondjam, ezt el tudom nézni a szerzőnek, egyrészt, mert nem arcbamászó, másrészt, mert noha a tanulság földi, azt ismét csak a rémtörténet-irodalom egy sajátos – már-már elcsépelt –eszközével, a nyitott zárással, illetve a „továbbélő gonosz” motívumával nyomatékosítja. Oliver keserű veszteségek árán tanulta meg, hogy bizonyos áldozatok ellenében semmilyen jutalom nem kifizetődő. A történet végén Lin, miután a fanatikus Krause atya tőrbe csalja, elpusztítja az ablakokat, azonban később megtudja, hogy van még több festettüveg-tábla is, és Némethonban szerzett barátjával elhatározza, hogy titokban felfedezik azokat. A regény e levelezés ismertetésével ér véget, és az olvasó csak gyaníthatja, hogy egy újabb mánia kezd bimbózni a szeme láttára, és hogy a „démon” bizony szívósabb, mint azt bárki álmodni merte volna, és még csak fekete mágiához sem kell fordulni, ha elő akarjuk hívni.

NO, EZ A SPOILER BEVÉGEZTETETT VALA

A félelmetes, illetve atmoszférikus jelenetek, azt kell mondjam, nem burjánzanak sereges tintagomba módjára a regényben, amikor azonban ilyesmi fordul elő, az valóban becsületére válik az írónőnek. Az én kedvenc jelenetem az, amikor a narrátor visszaidézi gyerekkori emlékét arról, miként szerzett először tudomást Bonschariantról. Bizonyára minden Kedves Olvasónak van emléke olyan misztikus filmről, amelyben démonokat, egyéb természetfeletti tüneményeket, vagy éppen sátáni rituálékat ábrázoló középkori metszeteket mutogatnak egymásnak hüledezve a baljós eseményekbe csöppent karakterek, és a néző, akinek hátán jó esetben futkos a hideg, már sejtheti, hogy azok a régi fickók talán nem is légbőlkapott hülyeségeket örökítettek meg vizuális médiumukon. Na, valami hasonló történik a könyvben is: az akkor hét-nyolc éves narrátor borzadva pillantja meg az üvegből előmászó, sötét szemű, pikkelyes démon képét. Azon az éjszakán, amikor ezt a részt elolvastam, lefekvés után nem tudtam megállni, hogy olykor-olykor ne vessek szorongó pillantásokat a szobám ablaka felé. A tapasztaltabb olvasók/filmnézők számára ez a jelenet valószínűleg nem egy nagy durranás, én viszont kifejezetten imádom az efféle misztikus fordulatokat, és ha jól írják meg őket, akkor rendre megborzongok tőlük.

A jellemábrázolást és a cselekményvezetést teljesen rendben lévőnek találtam. Igaz, a karakterek nem érik el azt a mélységet, ami egy Ramsey Campbell-regényben figyelhető meg – eleddig a Campbell regényeiben megjelenített jellemeket találtam a legösszetettebbnek, legrealisztikusabbnak horrorirodalmi olvasmányélményeimben –, de összességében rendben lévőnek találtam őket, és nehezen tudnék beléjük kötni. A cselekmény abszolút pörgős, ezt segítik elő a rövid fejezetek és a könnyű nyelvezet, csakúgy, mint a sűrűn bekövetkező új meg új fordulatok. E tekintetben – ha már előkerült – Ramsey Campbell teljesen más: eddigi tapasztalataim alapján nála rengeteget kell várni, hogy belendüljön a cselekmény. A regény végkifejlete ugyan számomra kissé csalódást jelentett, de nem állíthatom, hogy a szerző rosszul oldotta volna meg.

A mű a XXI. század első évtizedében játszódik. Ez a körülmény némelyest érezteti is a hatását, egyúttal felvet bizonyos kérdéseket. A regény végén két szereplő e-mail-váltását olvashatjuk, és a történet során rendre visszatérő probléma, hogy a család átmeneti szállásán nincs térerő. Az írónő jól megoldotta, hogy még a mai technika mindentlátó hálózatában is reálisnak tetsszen egy egészen más korból származó, mitikus gonosz fenyegetése. Ha az ember ezzel az ellentéttel találkozik, óhatatlanul felvetődik benne a kérdés, hol a helye napjaink irodalmában az olyan „múltidéző” rémtörténeteknek, mint amilyen a jelen bejegyzésben tárgyalt regény, vagy éppen az azt ihlető századfordulós rémmesélők munkássága. A probléma háromkomponensű. Egyrészt napjainkban nevelkedett olvasót nem biztos, hogy érdeklik a számára idegen korban játszódó, „belassult” stílusú olvasmányok. Ez puszta ízlés kérdése, se nem jó, se nem rossz – bár tény, hogy egész jól elfanyalgok rajta –, de azért azt hiszem, nem követek el orbitális tévedést, ha úgy gondolom, kisebbségben vagyok – avagy vagyunk a Kedves Olvasóval – a régi rémnovellák iránti vonzalmammal, és teszem azt a Blackwoodéhoz hasonló, terjengős leírások nem sok olvasó tetszését nyerik el. Ami azt illeti, egyes moly.hu-s kritikákat felületesen olvasva az a benyomásom támadt, hogy ez a probléma Lovecraftot is elérte: több véleményező kifogásolta nehézkes stílusát.

Másrészt maga a félelemforrás is csak elzárt környezetben válik igazán hitelessé. A régi időkben ezt nem volt nehéz megoldani: tucatszámra lehetett elhagyatott helyeket találni Európában, legyen szó kastélyról, közönséges lakóházról, vagy egy roskadozó város-, avagy faluszéli vityillóról. De e körbe sorolhatók a titokzatos erdők, barlangok is. Sőt, talán butaságot beszélek, de egy ház belseje maga is sokkal elzártabb, elszigeteltebb volt, mint manapság, összhangban azzal a korfelfogással, hogy ami a „négy fal között”, a családban történt, az szigorúan titkos maradt a külső szemlélők számára. Ehhez képest ma jóformán lehetetlenség tartósan elbújni a privát zónába, az ember bármikor kapcsolatba kerülhet valaki mással. Talán ezzel a változással is összefüggésbe hozható a fentebb említett jelenség, nevezetesen az, hogy míg régen a főhősök magánélete számunkra, olvasók, azaz „külsősök” számára tabu volt, addig manapság a természetfeletti horrorregényekben gyakran alaposan megismerkedhetünk a szereplők magánéleti vesződségeivel is. E kitérőt félretéve, a vázolt körülmények között nehéz az erőlködés látszata nélkül azt az elszigeteltségérzetet kelteni, ami hozzájárul egy természetfeletti rémtörténet hatásához. Ismét csak muszáj Campbellhez visszakanyarodnom, ugyanis a The Darkest Part of the Woodsot olvasva figyeltem meg, hogy az erdő, melyben a félelemforrás rejtőzik, mindössze egy négyzetmérföld területű, vagyis körülbelül 15-20 perc alatt kényelmesen végig lehet gyalogolni rajta. Ez számomra azt jelenti, hogy az ember alig jut benne olyan mélyre, hogy valóban elszigetelődjön a civilizációtól, már azon kaphatja magát, hogy kifelé halad belőle. Azáltal, hogy Campbell már a regénye elején jelezte az erdő kiterjedését, nem tudtam megszabadulni a rejtőző titkokat mind inkább felfedő, folyvást lesben álló civilizáció képzetétől. Campbellnek is, Grantnak is meg kellett oldani valahogy az elszigetelődést, és ez mindkettejüknek sikerült, de a külvilágot nem lehetett nyom nélkül kizárni.

A harmadik meglátás szorosan kapcsolódik a másodikhoz, de talán önálló pontként említhető. Edith Wharton írta egyszer azt, hogy a kísértetek megmutatkozásához két, a modern elme számára irtózatos dolog szükségeltetik: csend és folytonosság (“Ghosts, to make themselves manifest, require two conditions abhorrent to the modern mind: silence and continuity”). Azt hiszem, a csend hiánya nyilvánvaló manapság. A dolgot talán úgy tudom a leghatásosabban érzékeltetni, ha kiemelem, hogy a csend ellentéte (mondjuk) a zaj. Zajnak nem csak a kellemetlen, harsány hangingereket (például a rádiós slágereket) nevezzük, hanem a kommunikáció menetét, az üzenet átadását, illetve fogadását zavaró behatásokat is (így például akár egy fénykép vagy egy videófelvétel is lehet zajos). Nos, nem hiszem, hogy különösebben bizonygatnom kellene, mennyi inger éri az embert a mai világban. Az a csend, amiről Wharton említést tett, és ami a régi otthonokban sokkal magától értetődőbb volt, ma sokkal nehezebben elérhető, és talán ez is irreálisabbá teszi korunkban a klasszikus természetfeletti rémségeket. Hogy a folytonosság alatt pontosan mit érthetett Wharton, nem tudnám megmondani, viszont úgy vélem, csak egészen felületesen belegondolva is könnyen belátható, hogy egy olyan világban, aminek talán legalapvetőbb jellemzője az állandó változás, e feltétel teljesülése is nehézségekbe ütközik.

A mobiltelefon szerepeltetésével úgy tűnt számomra, mintha Grant búcsút intett volna a régi természetfeletti rémtörténetnek, amelyet abban a formában, ahogy a nagy klasszikusoktól megismerhettük, ma már nehezen lehet hitelesen írni. Nemcsak a technika szurkálódó jelenléte kelti ezt a benyomást, de maga a végkifejlet is – ha az Olvasó elolvasta a regényt, vagy belepillantott a végződés fenti ismertetésébe, nyilván tudja, mire célzok. Ahogy ebbe belegondoltam a gép előtt ülve, kisebb „műélvezeti bánat” lett úrrá rajtam.

Nos, ezeket a gondolatokat váltotta ki belőlem Helen Grant The Glass Demon című regénye. Remélem, az Olvasónak is hamarosan kedve szottyan hozzá.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr285482081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása