Új év (ami legyen boldog minden Kedves Olvasónak), régi téma (nem biztos, hogy utoljára). A cikk végén két kérdést bocsátottam szavazásra, örülnék, ha minél többen válaszolnátok rájuk (avagy kommentben részletesebben kifejthetitek az álláspontotokat, annak még jobban örülnék). A második kérdésnél figyeljetek a görgetősávra, mert négy kérdés van!

A World Fantasy Awardot jelképező Lovecraft-szobor lecseréléséről szóló bejegyzésben, ha némiképp burkoltan is, de azért jól kitapinthatóan éreztettem, melyik álláspont felé húzok. Némi csörtét követően S. T. Joshi még 2015. november 24-i blogbejegyzésében pontokba szedte kifogásait a szobor lecserélésére irányuló döntéssel, valamint általában a felfokozott politikai korrektséggel szemben, és ezzel lezártnak tekintette a vitát. Úgy gondolom, érdemes itt is szemrevételezni az érveit, amit helyenként saját megjegyzéseimmel is kiegészítek majd.

Joshi blogját olvasva kiderül, hogy első számú lovecraftológusunk Daniel José Olderen kívül másokkal is összerúgta a port. Itt egyrészt Ellen Datlowra gondolok, aki egyébként több horrorirodalmi antológia szerkesztője, egyúttal 2014-ben a WFA életműdíjának nyertese. Joshi – forrásmegjelölés, illetve arra való utalás nélkül – megemlíti, hogy egyes értesülései szerint Datlow hathatósan közreműködött a mellszobor leváltásában, ami – ha igaz – meglehetősen kétes fénybe vonja őt mint két Lovecraft által inspirált antológia szerkesztőjét. Legjobb tudomásom szerint Datlow nem reagált a megjegyzésre.

Másrészt kapott a fejére Jeff VanderMeer (akinek egyes műveit magyarra is lefordították), amiért vitán felül magától értetődőnek, „agyalást nem igénylőnek” (no-brainer) minősítette a cserét: Joshi szerint az író ezzel arról tett tanúságot, hogy képtelen átlátni azokat a „mérhetetlenül összetett társadalmi, politikai, kulturális és történelmi” tényezőket, amelyek a problémakört övezik (itt bizonyára arra célzott, hogy Lovecraft nézeteinek bármely elemét teljes nézetrendszerének kontextusában, saját korába ágyazva kellene értékelni).

Harmadrészt Joshi némiképp zokon vette Justin Steele-nek az utóbbi által szerkesztett The Arkham Digestben írott cikkét. Ebben a szerző – röviden összefoglalva – amellett érvel, hogy a szobor kiiktatása nem jelenti Lovecraft irodalmi jelentőségének csorbulását, mi több, akkor is lehet szeretni Lovecraftot, illetve munkásságát, ha az ember a szobor lecserélése mellett áll ki. Továbbá Steele sajnálatát fejezi ki a vita elfajulása miatt, utalva itt különösen Joshi kétségkívül meglehetősen savazós stílusára. Joshi úgy gondolja, Steele túlérzékeny, egyúttal félreértette az álláspontját.

Szögezzük le, hogy a nézeteltérés nem új keletű. Older már 2014 januárjában cikkezett a BuzzFeeden Lovecraftról és arról, mennyire méltatlan dolog, hogy ő jelképezi a WFA-t. Aztán nagyjából 2014 augusztusában Older közzétette petícióját, Joshi pedig megneszelte ezt. A Lovecraft alakjával szembeni kritikusok elsősorban Lovecraft rasszizmusát nehezményezték – mindenekelőtt maga Older, aki szerint ilyen utálatos (avagy utálattal eltelt) személyiségnek nem szabadna ilyen szimbolikus hellyel rendelkeznie a fantasztikus irodalom panteonjában. Egyúttal bírálta a stílusát is, elavultnak, szószátyárnak, modorosnak tartva azt, továbbá kifogásolta, hogy műveinek gyakorlatilag nincs története, csak egymásra halmozott gondolatok egyvelege, karakterei pedig áporodottak. Tegyük hozzá: a jelek szerint Older jottányit sem változtatott álláspontján, mi több, szerinte Lovecraft fantasztikumbeli hagyatéka a rasszizmus, és sajnálatos, hogy a mainstream fantasztikus irodalom még mindig tele van fehér hősökkel.

Joshi meglehetősen kiterjedt, maró gúnnyal átitatott, azonban tényekkel vastagon alátámasztott érveléssel fejtette ki, miért elhibázott a kezdeményezés, miért tükröződik belőle Lovecraft hibás megítélése. Az egyes oldalakon elhamgzó érvek részletes ismertetése sok munkát venne igénybe, de röviden a következőkben foglalható össze. (Linkelném Joshi blogjának egyes bejegyzéseit, de a bejegyzések egy oldalon vannak, nem lehet bejegyzésenként hivatkozni őket.) A Lovecraft alakjáról mintázott irodalmi díj Lovecraft irodalmi, és nem egyéb kvalitásának állít emléket. A múlt jóformán bármely fantasztikus írója rendelkezett olyan tulajdonsággal, amelybe mai szemmel bele lehet kötni: akadtak közöttük nőgyűlölők (Bierce), bigott vallásosak (Machen), pedofilok (Poe), állatgyilkosok (a szenvedélyes vadász Lord Dunsany, aki mellesleg a búr háborúban is harcolt, feltételezhetően nem a búrok oldalán), vagy akár Lovecraftnál is megátalkodottabb rasszisták (Howard). De hasonló mondható el általában is számos klasszikus művészről, történelmi személyiségről. Lovecraft stílusát leminősíteni ostobaság egyrészt azért, mert számos jó elemző méltatta (azért tegyük hozzá, ezek nem csekély hányada a Joshi által szerkesztett kötetekben publikált...); másrészt azért, mert általa inspirált kiváló horrorszerzők méltatták irodalmi hagyatékát, a stílusát is beleértve; harmadrészt pedig azért, mert a nyugati irodalom évezredes történetében sokszor változott annak megítélése, mi a „jó” és mi a „rossz” stílus, így Older lekezelő attitűdje a visszájára is fordítható (amit Joshi nem is habozott kihasználni). Lovecraft világnézetének elenyésző töredékét tette ki a rasszizmus, amit jól mutat, hogy a Joshi által írt, 1200 oldalas I Am Providence kb. 1200 oldalából kb. 20 oldal járja körbe ezt a témát. Lovecraft korának gyermeke volt, ami nem teszi erkölcsileg elfogadhatóbbá a rasszizmusát (aki valaha is olvasott Joshitól, tudja, hogy ő maga sem válogatja meg a szavait, amikor Lovecraft rasszizmusát értékeli), de érthetőbbé teszi. Ráadásul – Older sugalmazásával ellentétben – Lovecraft sosem kívánta a feketék kiirtását (bár azt javasolta egy levelében, hogy telepítsék őket külön területre, ahol saját erejükből élhetnek). Bizonyos esetekben kifejezetten pozitív megnyilatkozásokat is tett az általa lenézett, nem angolszász embercsoportokról. Azt azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek jellemzően nem feketék vagy az azonos megítélés alá eső ausztraloidok voltak; őket ugyanis Lovecraft alsóbbrendűnek és a civilizált együttélésre alkalmatlannak tekintette, szemben pl. a zsidókkal, akiket magas kultúrájúnak tekintett, csak úgy tartotta, nem szabad (jelentős arányban) vegyülniük a fehér (egész pontosan az angolszász) kultúrával és népekkel (remélem, ez az apró szösszenet is érzékelteti Lovecraft nézeteinek árnyaltságát, amit egy Olderhez hasonló sohasem lesz képes ésszel felfogni). Végül Joshi szelíden megjegyezte, hogy ha valakinek nem tetszik a World Fantasy Award-szobor, akkor nem kell elfogadni: vissza lehet adni; gondolva itt mindenekelőtt Nnedi Okoraforra, valamint a szintén WFA-díjazott, hazánkban is fordított és elismert China Miéville-re.

Lássuk most Joshi érvelését úgy, ahogyan azt 2015. november 24-én, a vitát a maga részéről lezárva összefoglalta!

1. A WFA kizárólag irodalmi díj, melyet gyakorlatilag egy Lovecraft emlékére tartott ülésen alapítottak, és Lovecraft irodalmi kvalitásait ismerték el általa – mind saját művei, mind irodalmi befolyása alapján. A díj megváltoztatásával Lovecraft irodalmi státusát vonják kétségbe.

2. Félő, hogy a díj megváltoztatását kiharcolók nem állnak meg itt Lovecraft eljelentéktelenítésében.

3. Történelmi tévedés a jelen fényében pálcát törni a múlt személyiségei fölött, mert ez kulturális intolerancia, ami súlyos történelmi tudatlanságot tükrőz, továbbá a jövő nemzedék hasonlóan lesújtó ítéletet mondhatna rólunk is.

4. Felszínes karikatúra közönséges rasszistának bélyegezni Lovecraftot, akinek nézetei ennél sokkal árnyaltabbak, kifinomultabbak voltak, alapos megismerésükhöz és megértésükhöz azonban egy internetes keresésnél alaposabb elmélyedés szükséges.

5. Valamiért gyökeret vert az a téves feltételezés, hogy Lovecraft rasszizmusa meghatározza egész életét, munkásságát és gondolatvilágát, holott temérdek más is volt (pl. ateista, a tudományok rajongója, macskahódoló, stb.).

6. Miért épp Lovecraftot szemelték ki, amikor a bevándoróellenes Bram Stokerről is neveztek el díjat? Egyáltalán: nem elegáns dolog elfogadni egy díjat, aztán panaszkodni, hogy nem tetszik.

7. A World Fantasy Convention szervezőbizottsága titkolózás helyet adhatna magyarázatot a változtatásra, a titkolózás ugyanis káros az egész irodalmi színtérnek.

8. Az Ellen Datlow-ra, illetve Jeff VanderMeerre tett megjegyzések nem vitriolosak vagy sértések, pusztán rákérdezés az előbbi motivációira, illetve rámutatás az utóbbi ismerethiányára.

9. Valószínűleg őszinték az indítékai azoknak, akik úgy vélik, a díj megváltoztatásának kiharcolásával tesznek az előítéletesség ellen (Older azonban nem biztos, hogy ezek közé sorolható).

10. A Dan Clore-ral való kapcsolat megszakítása – egy további, fentebb nem említett összezördülés – nem az ellenvélemény, hanem a sértő hangnem miatt történt. Feltételezem, ez a poszt vágta ki a biztosítékot, bár nem értem, miért hacsak nem módosult a poszt azóta, vagy nem másikról van szó (más hasonló tartalmút nem találtam). Felesége pedig – gondolom, ebben a kommentjében – Joshi álláspontja szerint csak kiállt a férje mellett, amikor gyakorlatilag célzott rá, hogy a Joshival kapcsolatban álló kiadókra nem érdemes a jövőben számítania.

11. Ha van szakadás a weird irodalmi közösségben, az azoknak köszönhető, akik valószínűleg zokon vették Joshi kemény kritikáját a műveikről, és Older mögé állva a Lovecraft-szobron keresztül állnak rajta bosszút.

Namármost. Véleményem szerint a WFA megváltoztatása közönséges megfelelési kényszerből elkövetett, szégyenteljes lépés, amellyel nem Lovecraft rasszizmusát, hanem életművét köpték szembe, még ha csak szimbolikusan is, hiszen alkotásainak elementáris hatását, követőire gyakorolt befolyását és inspircióját, valamint a tucatszámra megjelenő lovecrafti ihletésű antológiákat, a tengernyi képregény-, film-, számítógépes és társasjáték-, valamint egyéb feldolgozásokat nem lehet meg nem történtté tenni. Erre lehetne azt mondani – ahogy lényegében Justin Steele is tette –, hogy ha ennyire nincs és nem is lehet gyakorlati jelentősége, akkor egy pusztán szimbolikus jelentőségű gesztus miatt igazán fölösleges kiakadni. Szerintem viszont nem szabad ennyire (sem) engedékenynek lenni.

Először: elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a WFA-döntése közönséges lobbi eredménye, amit a „faji kérdés” miatti kínos érzékenységre tekintettel hoztak meg a szervezők, hiszen a jelenkori Egyesült Államokban kevés dehonesztálóbb dolog képzelhető el, mint a fajgyűlölettel való bármily távoli kapcsolódás. Lovecraftnak a fantasztikumban letett eredményei, befolyása bőven indokolnák, hogy ő legyen a díj alakja.

Másodszor: maximálisan egyetértek Joshival abban, hogy a díj Lovecraftnak mint írónak, nem mint rasszista gondolkodónak állít emléket. Műveinek – és egyáltalán gondolatvilágának – nem a rasszizmus a fő alkotóeleme: aki beleolvasott akár csak a Szukits-féle összkiadás első kötetének bevezetőjébe – sőt: pusztán ráguglizik Lovecraft nevére –, pontosan tudhatja, hogy Lovecraft ihletője az a bizonyos „kozmikus rettenet” volt, az ember dermesztő idegensége és elveszettsége a számára teljesen közömbös, végeláthatatlan világegyetemben. Igen, vannak rasszista jegyek Lovecraft írásaiban, de mérhetetlen dőreség lenne a rasszizmust ezek gondolati magvaként bemutatni. Mindenesetre ha már itt tartunk, vessünk egy pillantást arra, milyen formában jelenik meg a rasszizmus Lovecraft fikciós írásaiban! (És ennyivel most érjétek be, Lovecraft rasszizmusának átfogóbb ismerete mélyebb kutatómunkát igényelne, egyszer talán arról is lesz bejegyzés.)

Vannak olyan esetek, amelyekben a rasszizmus teljesen nyíltan és kendőzetlenül megjelenik, nemcsak mint „mellékes” motívum, hanem mint a félelemforrás közvetlen alapja is. Két ilyen írást tudnék megnevezni. Az egyik Az utca, egy rövid novella, ami egy utca történelmi hanyatlását, környezetének elkorcsosulását írja le. Az utca a Lovecraft-életmű szempontjából egy elhanyagolható darab, jóformán semmivel nem járult hozzá ahhoz a szellemi örökséghez, amit Lovecraft nevével azonosítunk ma. A másik ilyen írás nem is Lovecraft saját neve alatt jött ki, hanem egy Zealia Bishopnak írt négermunka (én kérek elnézést): a Medusa’s Coil. Ebben a borzasztó felfedezés része az, hogy a titokzatos nő, aki vészt hozott a környezetére, részben néger volt. Ennek a történetnek komolyabb jelentőséget nem kell tulajdonítani: olcsó rasszizmusról tanúskodik, és nem Lovecraft sajátjaként jött ki, habár valószínű, hogy óriási arányban az ő keze munkája (miként a The Mound, melyben Lovecraft Zealia Bishop soványka alapötletéből egy intellektuálisan tündöklő novellát, vagy már-már kisregényt kerekített).

Akadnak esetek, amikor a félelemforrás keletkezését tekintve kifejezetten faji előítélettel hozható kapcsolatba. Ilyen például az Árnyék Innsmouth fölött, amelyben eltéveszthetetlenül tetten érhető Lovecraftnak a rasszok keveredésével szemben érzett személyes viszolygása. A fenti típussal ellentétben azonban a félelemforrás maga nem faji jellegű, vagyis minden egyértelmű párhuzam dacára a mű világában nem az teszi félelmetessé a mélységlakókat, hogy négerek (vagy bármely egyéb, nem ”árja” etnikumúak vagy rasszúak), hanem az, hogy magától az emberi nemtől idegenek, mégis keverednek azzal. Ez a sajátosság lehetőséget ad arra, hogy a műnek egy kialakulásától elvonatkoztatott, nem rasszista értelmezést adjunk – és ami azt illeti, ha magát a művet nézzük, egy ilyen értelmezés sokkal kézenfekvőbb, mint egy rasszista.

Aztán vannak olyan esetek, amikor a félelemforrás nem vezethető vissza faji előítéletre, de az kétségkívül jelen van. Erre jó példának találom a Red Hookot. Ez a novella tartalmazza Lovecraft fikciós életművének talán legerőteljesebb rasszista dohogását, ugyanakkor maga a félelemforrás önmagában teljesen „színvak”: vannak szörnyetegek a föld mélyén, bizonyos titokzatos kultuszok azokkal kapcsolatot ápolnak, és persze aki ebbe belegabalyodik, az bajba kerül. Tény: a sötét kultusz New York bevándorlók lakta környékén dívik, és ilyen elemek művelik azt, azonban a föld mélyén tanyázó démonok önmagukban semmilyen faji előítéletet nem testesítenek meg vagy jelképeznek. Lovecraft előítéletessége talán kiérződik a szövegből, a történet azonban nem erről szól. Egyébként pedig tegyük hozzá, hogy ha már előítélet, akkor nemcsak faji, hanem osztályelőítéletesség is tetten érhető a Red Hookban, hiszen a kultusz résztvevői szegények. Egyébként megjegyzem, a novellát először olvasva meg sem fordult a fejemben, hogy Lovecraft előítéleteit tükrözheti a szöveg. A szegénység és a bűnözés összefüggése szociológiai alapvetés, miként a szegénység és a kisebbséghez tartozás is, ennek háttere előtt egyáltalán nem tűnik olyan vérmesen rasszista társadalomábrázolásnak Lovecraft New York-portréja, mint amilyenként azt ő kétségkívül megélte.

Végül akadnak olyan történetelemek, amelyek látszólag semmilyen rasszizmust nem tükröznek, ám aki így gondolja, az nincs tisztában a keménybalos antirasszista mozgalmárok gondolkodásmódjával. Ebbe a kategóriába sorolható például a Charles Dexter Ward esetéből a néger házaspár, akik Joseph Curwen egykori házát lakják, a szöveg alapján köztiszteletnek örvendenek, és mindenféle házimunkában besegítenek a környék lakóinak. Köztiszteletnek örvendő feketék Lovecraftnál, és ez mégis kifogásolható? „Ezt így hogy?”, kérdezheti a naiv Olvasó. Nos, pontosan úgy. Attól, hogy ezek a feketék a történetben köztiszteletnek örvendenek, még alacsonyrendű munkákat végeznek (takarítás meg hasonlók), vagyis a társadalom alsóbb rétegeiben foglalnak helyet, ott, ahol „lenniük kell”, és nem is való nekik más. Találkozott bárki Lovecraftnál néger egyetemi professzorral, íróval, feltalálóval, vagy bármilyen egyéb értelmiségivel? Persze, hogy nem, és nyilvánvalóan alkalmatlannak is tartotta őket az ilyen munkák elvégzésére. Ha valaki egy marginalizált csoport tagját alacsonyabb megítélésű pozícióban ábrázol, akkor bizony – a kritikus nézeteket vallók szerint – ő is hozzájárul az előítéletek fenntartásához, a hátrányos megítélés és helyzet újratermeléséhez. Furcsának tűnhet, de nem a kisujjamból szedtem ezeket. A feketék látszólag jószándékú ábrázolása is rejtegetheti az előítéletesség nyomait. A már emlegetett Nnedi Okorafor szerint például Stephen Kingnél A Talizmánban Speedy Parker, A halálsoronban John Coffey, vagy éppen A ragyogásban Dick Hallorann, továbbá sok más fiktív karakter az ún. „Varázslatos Néger” (Magical Negro) archetípusát testesíti meg. A Varázslatos Néger felhasználása nem más, mint egy kisebbségi szereplő alárendelése úgy, hogy az hatalommal való felruházásnak látszódik. A Varázslatos Néger ugyanis valójában a boldog rabszolgához hasonlít, amennyiben örül annak, hogy áldozatot hozhat a főhősért, aki természetesen fehér.

E négy esetkörből szerintem csak az első az, ami esztétikai nézőpontból is kifogásolhatóvá teszi Lovecraft érintett műveit, de nem azért, mert „helytelen”, „politikailag inkorrekt”, „szalonképtelen” nézeteket közvetítenek, hanem azért, mert bornírt módon az arcunkba tolják azokat a nézeteket. Az irodalom feszegethet nagy kérdéseket, közvetíthet világnézeteket (ez rendszerint elkerülhetetlen, hiszen szerencsére még emberek hozzák létre), de ezt nem propagandisztikusan kell tennie, hanem tudatosan megválasztott stilisztikai eszközökkel. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mihez kezdjünk a kifejezetten ma vállalhatatlannak tartott eszmék, gondolatok népszerűsítése céljából megalkotott, de esztétikai értékkel is bíró művekkel. Szerintem ez a kérdés megválaszolható azzal, hogy egyrészt a világirodalom klasszikusai nem ilyen céllal íródtak, „csupán” tükröződnek bennük a születésük idején megkérdőjelezhetetlennek tartott előfeltevések, ám mivel a kérdéses, diszkvalifikált gondolattól független esztétikai értékkel bírnak, ezért azoktól függetlenül ítélhetők meg, alkotójuk személyisége pedig nem befolyásolja minőségüket. Nagy ritkán előfordulhatnak kritikus határesetek, mint például a nyíltan náciszimpatizáns Leni Riefenstahl filmklasszikusai, ám még ebben az esetben is a tény, hogy a filmesztéták vitatkoznak a művek szépsége, jelentősége, illetve az alkotó mint ember meggyőződésének vállalhatatlansága fölött, jól tükrözi, hogy az esztétikai érték mennyire nyomós tényező a mű megítélésénél. Lovecraft rémtörténeteit – az első kategória kivételével – hasonlóképp ítélném meg, mint Shakespeare A velencei kalmárját vagy Dickens Twist Olivérjét: ezek mint irodalmi művek fontos és jó írások, e minőségük pedig háttérbe szorítja szerzőjüknek a lapokról olykor előtűnő rasszizmusát (egyébként ha már Twist Olivér és esztétikum kontra erkölcs: anno, amikor olvastam, igaz, még gimisként, semmi jelentőséget nem tulajdonítottam Fagin zsidóságának, és bármekkora gazember volt, a végén, az akasztás előtti jelenetben kifejezetten sajnáltam őt, ami Dickens írói zsenijét dicséri). És persze lehet hőbörögni azon, hogy Lovecraft a „niggerek teremtéséről” verselt, az afrikai vérrokonságot rémtörténetbe illő borzadálynak tartotta egy mások helyett írt művében, avagy a világ – de főleg a nyugati civilizáció – etnikai elkorcsosulása miatt lamentált egy utca allegóriája révén, de ezek jelentéktelen részei az életművének, és merem állítani, talán a Ku-Klux-Klan tagjainak kivételével nincs ember, aki ezek miatt tartaná értékesnek a munkáit.

Harmadszor: ha annyira nincs súlya egy ilyen jelképes gesztusnak, miért kellett energiát fektetni a kiharcolásába, különösen annak fényében, hogy – nem kis részben S. T. Joshi kutatásainak köszönhetően – mostanra igen alapos képet alkothatunk Lovecraft rasszizmusáról? Akinek pedig nem tetszik, nem kell elfogadni a díjat. Joshi lépése a változtatás bejelentése után azért is tiszteletreméltó, mert ő maga a vita kezdetétől fogva hangoztatta, hogy képmutatás elfogadni a szobrot, aztán panaszkodni miatta.

A fentebb kifejtett két megfontolás – a WFA Lovecraft eszétikai-irodalomtörténeti jelentőségét örökíti meg, illetve akinek nem tetszik, ne fogadja el – kiváltképp plasztikusan érzékeltethető China Miéville esetében, aki szintén ismerős lehet a magyar olvasó számára, hiszen Perdido pályaudvar, végállomás (Perdido Street Station) című regénye – mely lovecrafti motívumokat is tartalmaz – meglehetősen kedvező fogadtatásban részesült. Nos, Miéville azzal büszkélkedett, hogy míg magát a díj által jelképezett elismerést sokra tartja, azt nem gondolja elálaszthatatlannak Lovecrafttól, és a magáról az emberről alkotott szobrot  a dolgozószobájában egy félreeső helyre tette, ahol csak ő láthatja, ott pedig a fal felé fordította. Ezáltal megbüntette meg a „kis faszkalapot” (little fucker) olyan „rosszindulatú bohóc” (malevolent clown) módjára, amilyen ő maga is volt, ugyanakkor ránézhet és emlékezhet a megtiszteltetésre, egyúttal Lovecraft háta mögött írhat. Erről egyébként Okorafor számol be egy bejegyzésében. Szerintem furcsa és szánalmas megnyilvánulás olyasvalakitől, aki Lovecraftról tart előadásokat. Joshi hozzáállását ebből a szempontból sokkal többre értékelem: ő csak simán kiröhögi az ilyen füstölgéseket, és továbbra is tiszteli az írót. Másfelől azonban annyira nem meglepő Miéville hozzáállása, ha figyelembe vesszük, hogy az író a Marx mellett Lenin nyomdokain járó brit Szocialista Munkáspárt (Socialist Workers Party) tagja (aki mellesleg PhD-értekezést is írt a nemzetközi jog marxista megközelítéséről). Ennek fényében szembeszökő, hogy Miéville elismeri: világnézete felszínre bukik műveiben, ugyanakkor azt mondja, nem ezért ír, hanem azért, mert „szenvedélyesen szereti a szörnyeket”. Ezzel nincs gond: a politikai nézetet nem mindig sikerül elrejteni, egy bizonyos ponton túl nem is kell törekedni rá. Csakhogy Lovecraft sem azért írt fikciót, hogy politikai meggyőződését kifejezésre juttassa, hanem azért, hogy „az idő, a tér és a természeti törvények lesújtó korlátozása különös felfüggesztésének vagy megszegésének illúzióját” keltse. Irodalomfelfogását tekintve Lovecraft meggyőződéses esztétista volt, akinek persze írói munkásságába néha beszűrődött az élet egyes kérdéseiről alkotott felfogása. Ha ez Miéville-nek szabad, Lovecraftnak miért nem? A leírtak fényében Miéville magatartása kicsinyes és siralmas.

Negyedszer: azt kritizálni, hogy Lovecraft karakterei laposak, írói hitvallásának totális meg nem értéséről árulkodik. Mint az jóformán közismert a rajongók és kritikusok körében, Lovecraft úgy jellemezte írásait, hogy azokban nem embereket, hanem jelenségeket ábrázol. Ezzel a tudatos eszközválasztással igyekezett érzékeltetni az emberi jelentéktelenséget, kozmicista felfogásának alapvetését. Ezt a módszert csodálói rendre elvetették és meghaladták, de ez nem változtat azon, hogy Lovecraft átgondolt koncepciót követve mellőzte az aprólékos jellemábrázolást, nem trehányságból vagy tehetségtelenségből (bár tény, hogy aligha lett volna erőssége a jellemábrázolás, hiszen nem forgott társaságban).

Ötödször: egyetértek Joshival abban, hogy túlzás és melléfogás Lovecraft rasszizmusába kapaszkodni, illetve hogy nemcsak neki, de bárki másnak a múltból voltak kifogásolható vonásai. Én két példával hozakodnék elő. Az egyik két óriási népszerűségnek örvendő festő, Picasso és Dalí – mindketten feleségbántalmazók. Toulouse-Lautrec, a XIX. századi francia festő nemcsak ábrázolta a prostituáltakat, de nem ódzkodott igénybe venni a szolgáltatásaikat sem, márpedig a prostitúció a mai feminizmus szerint a nők elnyomásának egyik eszköze. Older érvelésének mintájára minden további nélkül a festőművészet perifériára száműzhetnénk ezeket az alkotókat. De ugyanígy: megvetem az alkalmazottait sanyargató Steve Jobst, mégsem ajvékolok a kultusza miatt, egyúttal elismerem, hogy bizonyos szempontból nagy hatású volt (kitartó volt és jól el tudta adni a termékeit, azok minőségéről és eredetiségéről nem tudok nyilatkozni, mert semmilyen i-termékem nem volt, és nem vagyok tájékozott az elektronikában).

Persze az ember okoskodhat orrvérzésig esztétikai értékekről meg a művészetnek az erkölcstől való függetlenségéről, a szembenálló álláspont képviselői az életben nem lesznek meggyőzhetőek, ami valószínűleg fordítva is igaz, ugyanis a két nézet homlokegyenest ellenkező talajon áll. Ennek belátásához érdemes rövid kitekintést tenni arra, milyen társadalmi-politikai környezetben került sor a szobor leváltására.

Különösen az Egyesült Államokban kaptak erőre a XX. század második felében azok a mozgalmak, amelyek valamilyen kirekesztett társadalmi csoport elnyomását állítják, illetve felszabadítását hirdetik. Mindenekelőtt a feministákra, a színesbőrűek jogvédő mozgalmaira, illetve a homo- és egyéb (nem hetero)szexuálisok törekvései tartoznak ide. Ezeknek a mozgalmaknak az eszmeisége részben marxista, részben dekonstrukcionista alapokon nyugszik. A Marx által felvázolt kizsákmányolás fogalmát alkalmazták az egyéb, nem osztályon alapú viszonyokra is (azaz nemcsak a tőkések nyomják el a munkásokat, hanem a fehérek is a feketéket, stb.), valamint az elnyomás nyílt formái helyett (amilyen pl. a rabszolgaság vagy a munkabér ellenében való „felhasználás”) a látszólag semleges társadalmi gyakorlatokban mutatták ki az elnyomást. Ez utóbbi valami olyasmit jelent, hogy önmagában az, hogy egy megnyilvánulás nem diszkriminál valamilyen csoport rovására, nem jelenti azt, hogy egyenlő mércével mér, és könnyen lehet, hogy az uralkodó csoport szemléletét tükrözi. Egy példa a feminizmusból: a szólásszabadságnak az obszcén tartalmakra való kiterjesztése látszólag a szabadság mértékének növelését jelenti, valójában azonban ez csak a férfiak szabadsága, hiszen a pornográfia szabadabb terjesztését eredményezi, a pornográfia azonban a feministák számára nem a szexualitás szabadságát jelenti, hanem a férfiuralom megerősítését, hiszen a pornó 99%-ban férfiaknak szánt férfifantázia, így a szexualitás olyan modelljét kínálja, amelyben a nő kizárólag a férfi örömszerzésének passzív eszköze, ezt a szerepet pedig örömmel tölti be, holott valójában az a szex, amit a pornó mutat, egyáltalán nem valósághű, és pláne nem élvezetes a nők számára. (Ebben ne várjatok állásfoglalást, csak egy példát hoztam.)

A látszólag semleges fogalmak tehát a kisebbségi mozgalmak számára rejtett értéktartalommal bírnak, és ez a társadalom minden szegmensébe beszivárog, ami álláspontjuk szerint szisztematikusan újratermeli az egyenlőtlenségeket. Szerintük az objektívnek tartott fogalmak valójában különböző társadalmi hierarchiákat rejtenek, és csak azért tűntek objektívnek, mert nem hallatszott azok hangja, akik ezt vitatták volna. Ez a meglátás pedig az irodalomra is alkalmazható. Fentebb az irodalmi mű önmagában vett esztétikai értéke, illetve a szerző (egyes) nézeteinek erkölcsi vállalhatatlansága ütközött. Ha helyesen értelmezem a kisebbségi mozgalmi érvelést, akkor abból az következik (majdnem a fejemet merem tenni rá, hogy ezt már többször levezették, de most megengedek egy kis slendriánságot, és nem molyolok az utánajárással, azért merek ilyen biztos lenni, mert a feminizmus kapcsán olvastam hasonlókat), hogy a szerzőtől független esztétikai kritériumok feltételezése a fehér középosztálybeliek (akik persze heteroszexuális férfiak) „kiváltsága” volt. Mivel csak olyan művek minősülhettek „irodalomnak”, amelyek ezeknek megfeleltek, és az e kritériumokat felállító csoport volt a domináns csoport, ezért értelemszerűen csak a fehér középosztálybeli férfiak alkotásai nyerhették el e státust. Ebből a helyzetből a feketék szisztematikusan (gyönyörű szó, nem?) ki voltak rekesztve, hiszen míg a fehér alkotóknak megvolt a műveltsége és a szabadideje ahhoz, hogy, teszem azt, lepkékről írjanak petrarchai szonettet, addig a néger rabszolga vagy az ilyen rabszolga leszármazottja nem engedhette meg, hogy lepkékről áradozzon, hiszen az ő valósága más volt (szolgaság, szegénység), más témák feldolgozását, más költészetet váltott ki – ez a költészet azonban nem nyert elismerést. A történelmi igazságtalanságok a jogegyenlőség fokozatos kialakulásával részben orvoslásra kerültek, ám, állítják a kirekesztettek szószólói, a valódi egyenlőségtől még messze vagyunk, hiszen a társadalom tele van olyan elemekkel, amelyek a kirekesztettség állapotára emlékeztetnek, azt erősítik. Ezek felszámolása érdekében meg kell vizsgálni és ki kell mutatni, hogy a társadalmi jelenségek, beidegződések nem „természetes”, eleve adott és megváltoztathatatlan dolgok (mint pl. a férfi és női szerepek, vagy az, hogy a heteroszexuális vonzódás a normális), hanem külső erők által az egyénbe vésett, változtatható tényezők. És a kimutatás után persze meg is kell változtatni ezeket a tényezőket.

Kirekesztés ide vagy oda, ezek a mozgalmak meglehetősen komoly befolyásra tettek szert az Egyesült Államok értelmiségi köreiben. Ennek temérdek lecsapódása van az ottani társadalomban. E helyütt csak a politikai korrektségre, a mások érzékenységét szem előtt tartó diskurzus elvárására szeretném felhívni a figyelmet, ugyanis ezzel visszakanyarodunk szorosabban vett tárgyunkhoz, egyúttal szemtanúi lehetünk annak, hogy a mozgalom napjainkra kitermelte vadhajtásait. A politikai korrektség fogalmát, ha hihetünk a Wikipédiának, a konzervatívok használják széles körben, méghozzá pejoratív értelemben (a fogalom használata a jelölt, illetve az annak jegyében folytatott társadalompolitika bírálatát implikálja), de most engedtessék meg, hogy az egyszerűség kedvéért ennél maradjak. Arról a követelményről van szó, hogy a nyilvános vitákban, eszmecserékben olyan kifejezéseket használjanak a résztvevők, amelyek nem sértők valamely csoport, méghozzá jellemzően valamely „érzékeny” csoport tagjára nézve. Ismert példa a „néger” helyett a „fekete”, vagy még inkább „afroamerikai”, avagy az „indián” helyett az „őslakos amerikai” szavak használata. Ezzel a kirekesztettek mozgalmai azt akarják elérni, hogy a fehér, heteroszexuális férfi felsőbbrendűsége ne legyen jelen a nyelvben, hiszen a nyelv a társadalom egyik legfontosabb összetevője, ha ugyan nem maga a társadalom (elvégre a fizikai és a szellemi dolgokat, fogalmakat egyaránt a nyelv segítségével ragadjuk meg, a nyelv révén tulajdonítunk nekik értelmet, a társadalomban pedig nem más zajlik, mint értelemadás különböző dolgoknak, pl. a piros lámpa értelme az, hogy nem mehetünk tovább). A politikai korrektség követelménye időnként olyan furcsa dolgokat eredményezett, mint a „nigger” szó „slave”-re cserélése a Huckleberry Finnben (ami nem más, mint egy irodalmi szöveg megerőszakolása). Az effajta törekvések azonban csak mostanság pörögnek igazán a csúcson, és a 444, illetve a Magyar Nemzet Online viszonylag friss cikkei (itt, itt, meg emitt) arról tanúskodnak, hogy a jelenség komoly problémákat generál.

Ez tehát a szélesebb társadalmi környezet, amely a Lovecraft-szobor lecserélését övezte. Hiába adja elő bárki a „pro-Lovecraft” érveket, egy olyan közegben, amely számára a szólásszabadság és a kutatási szabadság az „igazságosság” érdekében csorbítható, aligha lesz vevő olyan érvekre, hogy az „ellenség” nem redukálható egyetlen gyűlölt tulajdonságra, vagy hogy a munkásságát és befolyását kell figyelembe venni, mert ő is arra koncentrált, amikor alkotott. Nem is kell – a művészetekben is jó dolog, ha sokféle nézőpont érvényesül és bírálat alá vonják a fennálló mércéket. Itt azonban annyi történt, hogy Lovecraftot egy felfújt, kiragadott hiba miatt, a személyiségéből mit sem értve diszkreditálták. Older gyűlöli Lovecraftot művészileg és világnézetileg is, ezt sosem titkolta – mellesleg azért engedtessék meg a fricska, olyan „szakértővel” van dolgunk, aki szerint a Necronomicon kitalált szerzője Abu Aziz, az egyik lovecrafti isten neve Yog Shoggoth, Arthur Jermyn pedig a nagymamája múmiáját találja meg a ládában. Eddig oké, egyéni szociális probléma – de sajnos úgy tűnik, a WFC szervezői meghunyászkodva engedtek Older hisztis toporzékolásának.

Mellesleg szólva Older a rasszizmus hangoztatásán kívül nem mindig tudott valami fényes érvelést felmutatni: Joshi egyik hosszú riposztja ezt a cáfolatot kapta. (Fentebb, az álláspontja ismertetésénél linkeltem az értékelhetőbb gondolatokat tartalmazó írásait.)

Félreértés ne essék, érthető dolog, ha Lovecraft rasszizmusa miatt felháborodnak. Egy olyan ország polgáraiként, amelynek északi szomszédja jogrendszerének alapdokumentuma kollektíve bűnösnek minősíti a területén élő nemzettársainkat, nem halunk bele egy kis empátiába. Ez a belátás azonban nem teszi semmissé Lovecraftnak a fantasztikum terén gyakorolt óriási jelentőségét. Lovecraft személyes rasszizmusát követői semlegesítették azáltal, hogy rémtörténet-irodalom szempontjából értékes, inspiráló gondolatait továbbvitték, a többit pedig meghagyták a múltnak. Mivel ez megtörtént, Lovecraftot a róla elnevezett díjjal együtt békén kellene hagyni ahelyett, hogy feltűnési viszketegségben szenvedő társadalmi igazságosság-harcosok rugdossák a holttestét. A WFC minden bizonnyal talál jelöltet Lovecraft helyére. De bárki vagy bármi is legyen (az egyik ötlet az volt, hogy ne embert ábrázoljon az új szobor, mert abból nem lesz vita), az többé nem egy meghatározó alkotó iránti természetes hódolatot fog kifejezni, hanem meghunyászkodást, nem a másik ember tiszteletét, hanem a felháborodástól való szolgai félelmet.

Ráadásul Lovecraft nemcsak azért volt kitűnő választás, mert a horror egész zsánerére felbecsülhetetlen hatást gyakorolt, hanem pontosan azért is, mert régen élt – még akkor is, ha abban a korban történetesen elfogadott volt a rasszizmus. A hangsúly azonban nem a rasszizmuson van, hanem azon, hogy abban a korban még létezett kánon, egyértelmű volt, ki számít jó írónak, mi számít „magas” irodalomnak, ki vagy mi nem. Az avantgárddal lassan kezdetét vette a kánonok lebontása, ami aztán körülbelül a XX. század közepén felgyorsult, és nem pusztán arról volt szó, hogy az egyik kánon helyébe egy másik kerül, hanem arról, hogy nincs kánon, nincs olyan, hogy „magas” meg „alacsony” irodalom. Ez a folyamat épp Older elvbarátainak köszönhető: ők a kánont hatalmi struktúrának tartották, amelyben az uralkodó csoportok nézőpontjában írott történetek helyet kapnak, a kirekesztett csoportok történetei viszont elhallgatásra kerülnek (hiszen nem felelnek meg az „irodalmiság” követelményeinek). Lovecraft, bár a maga korában kevesen értették, kimagaslott a vele kortárs horrorszerzők közül – pedig elég illusztris bagázsról beszélünk –, és a zsáneren belül jóformán nem volt olyan, akire ne hatott volna. A horror világa olyan sokszínűvé vált, hogy nehéz egy Lovecrafthoz hasonlóan megkerülhetetlen alkotót találni.

Zárszóként annyit még hozzátennék, hogy Joshi sem teljesen makulátlan ebben a csörtében. Vitahangneme meglehetősen vitriolos, nem riad meg a már-már személyeskedésbe hajló, lekezelő hangnemtől, amiből világosan látszik, hogy érzelmileg mélyen érinti az ügy. Ez nem csoda, hiszen több mint fél életét Lovecraft kutatásának szentelte, így Lovecraft bármily aprócska, vagy akár csak látszólagos tekintélyvesztése az ő személyes vesztesége. Ez mindenesetre nem menti meglehetősen agresszív vitamodorát, bár tegyük hozzá, álláspontját rendre vaskos tényanyaggal támasztotta alá. Azzal, hogy személyes támadásnak vélte a szobor elleni fellépést, nehéz mit kezdeni – ugyanúgy el is képzelhető, meg nem is. Ki tudja, milyen klikkesedés van egy olyan közösségben, ami még az Egyesült Államokban is szerény létszámúnak nevezhető. Konkrét személyek, események megjelölése nélkül azonban mindez a levegőben lóg. Hasonlóan nem tartom elegánsnak, ahogy Ellen Datlow-nak nekiment úgy, hogy nem támasztotta alá a közreműködését hivatkozással. November 19-én, amikor először említette ezt az esetet, még feltételezésként utalt rá, 24-én azonban már állító kérdésben tüntette fel. Az pedig különösen nem volt szép, ahogyan Dan Clore-ral elbánt egy olyan Facebookos megjegyzés miatt (linkek fentebb, Joshi álláspontjának összefoglalásánál), amit nem kellene sértőnek tekinteni: Clore nem „jobboldali bigottnak” nevezte Joshit, csak arra igyekezett rámutatni, hogy a társadalmi igazságosság-harcos (social justice warrior) kifejezés használatából az egyszeri olvasó azt gondolná, egy csőlátású jobbos nyilatkozatát olvassa, ami félreértésekre adna okot. Joshi ezen bepöccent, mert úgy gondolta, őt magát nevezték csőlátású jobbosnak, és mindezen a felesége által nyújtott – mondjuk ki: hisztis – támogatás sem segített, holott egy kis jóhiszemű szövegértelmezés mindent a helyére tett volna. Sajnos a helyzet forrósága ennek elejét vette, de ebből is sejthető, hogy Joshi számára az ügynek tényleg komoly – akár személyes, akár más – tétje van. Joshi álláspontjával nem minden tekintetben lehet azonosulni: túlságosan érezhető, hogy a személyét is belevitte a vitába. A személyétől elvonatkoztatható megfontolások azonban szerintem az ő igazát támasztják alá.