Újabb bejegyzés egy újabb posztlovecraftiánus „weird” szerző kötetéről. T. E. Grau bemutatására nem sok sort szentelnék, tekintve, hogy nem sok mondható el róla. Los Angeles-i novellista, aki kedvenc zsánerünkben alkot, a novellákon kívül két elbeszélése került önállóan publikálásra (The Mission, The Lost Aklo Stories), egyébként az itt tárgyalt könyv a szerző első önálló gyűjteménye. A könyv borítója elég míves, egy démonféleség aszott testét ábrázolja, melynek gonosz vigyora hamar felkelti a horror barátainak figyelmét és érdeklődését. Tömör, ámde kifejező a cím: The Nameless Dark, azaz „a névtelen sötét”. Lesújtó és megnevezhetetlen borzalmakat, vigasztalan atmoszférát ígér. Szeretjük az ilyet, mese nincs. Azaz dehogy nincs: nem kevesebb, mint tizennégy rémmese várja az előttünk álló 275 oldalon, hogy elolvassuk őket és szembenézzünk az általuk tartogatott rémségekkel, melyek embertől és nem embertől egyaránt származnak, és nem lehetünk biztosak benne, hogy az utóbbiak a rosszabbak. Grau nyilván nem szarral gurigázott, amikor megírta ezeket a novellákat, vérprofi alkotásokról beszélünk, de hát mi mást várhatnánk egy kőkeményen piaci alapon szerveződő társadalom sarjától? Letűntek már azok az eónok, amikor az ember gyermekét a nagynénjei eltartották, hogy ő közben levelezgessen, sétálgasson és kánont alkosson. Persze manapság már aligha születik kánon, akkor sem, ha Michael Marshall Smith major new voice-nak, azaz „jelentős új hang”-nak nevezi Graut, a kötet előszavát pedig nem más jegyzi, mint Nathan Ballingrud. Jó rémtörténetek viszont szerencsére még teremnek. Lássuk hát, mit villantott Grau ebben a mezőnyben.

A Tubby’s Big Swim meglehetősen lomha nyitás. A viszonylag hosszú novella egy kövérkés kisfiúról, Aldenről és annak meglehetősen frusztrált életéről szól. A történet rögtön azzal kezdődik, hogy néhány környékbeli vagány elporolja. Egyébként frissen költözött egy lepusztult lakótelepre egyedülálló anyjával, aki rendre válogatott tahókkal szűri össze a levet, ők pedig szintén nem bánnak kesztyűs kézzel a fiúval. Azért Alden nem olyan fajtának tűnik, akit különösebben megtörne a sok erőpróba. A fordulatot az hozza, hogy egy meglehetősen gyanús üzletben megpillantja A Polipot (ő lesz Tubby), akit egyből megszeret, és elhatározza, hogy márpedig házi kedvencévé fogadja. Sajnos sok oldal, mire eddig a részig eljutunk, és még több, mire megsejtjük a fiúval együtt, hogy ez a polip, nos, egészen különleges polip. Nagyon-nagyon rejtett borzalommal van dolgunk, ezt azonban Grau igazán szellemes módon tudta ábrázolni, és amennyire visszafogott az egész történet, annyira nagy horderejű a katasztrófa, amit sejteni enged.

A The Screamer az egyik kedvencem. Szintén relatíve hosszú darab, azonban a hatásmechanizmusa egész más, mint az előző műé. Egy ügyvéd az irodájában ülve egyszer csak furcsa sikolyokra lesz figyelmes, és elhatározza, hogy kideríti a forrását. Ennek során egyre nagyobb apátiába süllyed saját életét illetően, a világ pedig szép lassan felfordul körülötte. Nagyszerű, apokaliptikus hangulat kerekedik a történet utolsó oldalain, a zárás pedig egyszerre abszurd és kozmikus.

A Clean mindehhez képest rövid darab. Amolyan „morbid mesének” nevezhető, cselekménye a maga fordulatosságában sem ígér különösebb újdonságot. Nagy vonalakban úgy foglalható össze, hogy van egy „ragadozó”, aki történetesen rossz prédára vetődik. Ennél több konrétumba nem bocsátkoznék. Bár a zsánert semmilyen téren nem forradalmasítja, nagy erénye a novellának a felépítése, az, ahogyan elejt egy-egy látszólag mellékes információt, melyből a figyelmes olvasó mégis hamar megsejti, hogy a szereposztásban valami nem teljesen séma szerinti.

A Return of the Prodigy egy működőképes Innsmouth-utánérzet, habár a mű nem konkrétan az Egyesült Államok keleti partján játszódik, hanem egy egzotikus szigeten, olyasfélén, amerre a kevert fajú intim kapcsolatok úttörője, a derék Obed Marsh kapitány is megfordulhatott embereivel, amikor szövetségre lépett az óceán mélyének lakóival. No, meg ebben a novellában kicsit több a féreg. Egy középkorú amerikai mintaházaspár úgy dönt, megtartják harmincötödik éve esedékes nászútjukat. A férj veterán, protestáns, zsugori és alkoholista (más szóval a „jó republikánus” sztereotípiája), a feleség pedig általában érzeleg és süketel. Ez az álompár utazik a Fülöp-szigetek és a Húsvét-sziget között félúton található Walakea szigetére, ahol persze egyre több furcsasággal szembesülnek. (emlékszel, Kedves Olvasó, hogy így hívták a kanaka törzsfőnököt Zadok Allen szeszgőzös elbeszélésében? Én nem emlékeztem). Nem kimondottan hanyattesős novella, de azért rendben van a hangulata. Klasszikusan az a fajta, amely, ha az ember ismeri Lovecraftot, akkor nagy újdonságot nem tartalmaz, ha viszont nem ismeri, akkor olyan nagy élményt nem nyújt.

Egy fokkal izgalmasabb az Expat: a narrátor egy lepukkant prágai társasházban ébred, a földön egy szilánkosra zúzott emberi holttest fekszik, emlékei nincsenek az előző estéről azt követően, hogy meghozták az abszintot. Hangulatos novella, de semmiképp sem világmegváltó, és a végkifejlet kicsit csalódás volt számomra, mert az alaphelyzetből sokkal többet véltem kihozhatónak.

A The Truffle Pig egyértelmű visszanyúlás Lovecrafthoz nyílt utalásokkal, továbbá egy jól ismert, valós emberi szörnyeteg újraértelmezése és kozmikus kontextusba helyezése. A novella egy első személyű monológ, elmélkedés, amelyből azonban közvetett módon kozmikus léptékű, nem túl derűs következtetésekre juthatunk a világ helyzetét illetően. Jó írás, szívesen olvasnék még hasonlót a szerzőtől. Látszólag egyfajta „jó kontra gonosz” keretbe van helyezve, de szerencsére nincs szó ilyen leegyszerűsítésről, annak ellenére, hogy valóban egy harcos a narrátor, aki főállásban aprítja a szörnyeket.

Úgy tűnik, manapság a horrorkollekciókba rendszeresen kell egy-egy evilági novella, amelyben semmilyen természetfeletti szörny nincs, maximum esetleg az utalás szintjén, de a központi félelemforrás ilyen esetekben is emberi. Grau könyvében a Beer & Worms a soros ebben a szerepkörben. Klasszikus bukolikus, déli idill, egy farmer horgászni megy a társával. A fő „feszültségforrás” a csali alapanyaga, valamint a főszereplő társának erre tett reakciója. Jól ismerjük az elszegényedett, elembertelenedett, vidéki Dél ábrázolásait, visszatérő ihletforrás ez a rémtörténetek számára is. A novella a sztereotip társadalomábrázolás és a morbid, cinikus bierce-i humor határmezsgyéjén egyensúlyoz, nem vagyok biztos benne, hogy a szerző melyiknek szánt nagyobb hangsúlyt.

Újabb személyes kedvenc a White Feather, mely tematikailag az Innsmouth-mondakörhöz kalauzol vissza bennünket, térben és időben pedig Észak-Amerika keleti partjaihoz, a függetlenségi háború éveibe. A novella Mark James Chilton kapitánynak, a háború rettenthetetlen hősének az Innsmouth-néppel való találkozását és az ebből fakadó hitehagyását meséli el. A mű magába szippantja az olvasót Chilton kapitány személyes történetével, melybe természetesen némi történelmi szál is fűződik. Az Árnyék Innsmouth fölöttöt ismerve sejthetjük azt is, miért úgy alakult a konfliktus, ahogy. A novella zárása viszont kevéssé élvezetes, elrontja a főszereplő ponyvás hősieskedése.

A Transmission helyszíne a kietlen nevadai sivatag, ahol az egyre csak nyugatnak tartó, a világban „jelentést” (meaning) kereső főhős, Max balesetet szenved a kocsijával, miközben egy, a szokottnál is eszelősebb szektás monológra figyel. E monológ hatására – ha már a verda úgyis tropa – nekiáll felkutatni az adás forrását. E forrás nonszensz-jellegében – egy magányos, romos viskóról beszélünk a sivatag közepén – eltéveszthetetlen Ligotti-hatás érhető tetten, azonban a hatóerő elmarad Ligottiétól. Egy ízben már emlegettem, hogy Ligotti olvasásának sajátos ízt ad félreismerhetetlen stílusa, nyelvhasználata, ennek pedig Graunál értelemszerűen nincs nyoma. Ezért a Transmission egy jó, de ismerős novella marad. Egyébként ez az írás is nyüzsög a konkrét Lovecraft-célzásoktól.

A Mr. Lupus a meseújraértelmezés és a vérfarkas alakjának kombinálása feltehetőleg posztapokaliptikus vagy legalábbis jövőbeli környezetbe helyezve. A főszereplő James Moncrief, a milliárdos Moncrief-dinasztia legutolsó sarja, aki éves jótékonysági Mikulás-ajándékozás teljesítése során a metropoliszon kívül, erdei környezetben rátalál egy Calliope névre hallgató lányra, aki teljesen a mesék valóságában él, és folyamatosan rettegnie kell a címszereplő vérfarkastól. Hősünket egészen megbabonázza ez a különös teremtés, aki mintha rég elfeledett vagy talán sosem létezett gyermeki énjéhez vezetné vissza a lelketlen üzleti világba belenőtt Moncriefet. A novella érzékletesen állítja szembe a szabályozott, racionalizált világot az ösztönök és érzelmek kiszámíthatatlan, olykor kifejezetten veszélyes világával, mely utóbbi aspektusba a főszereplő is kénytelen – horrortörténetbe illő módon – „belekóstolni”.

A Free Fireworks rövid darab, melyet inkább az alapszituáció, mint maga a cselekmény tesz érdekessé – utóbbival talán nem is nagyon rendelkezik. Ez az alapszituáció nem más, mint hogy feltámadtak a Nagy Öregek, és radikális szekták születnek, akik az ő tiszteletükre dzsihádot hirdetnek. A dologban az a pláne, hogy ezek a harcok az Egyesült Államok területén játszódnak, végleg megsemmisítve a 9/11 után egyébként is megrendült amerikai biztonságérzetet. Egyébként egy katona tevékenységét követjük nyomon, aki először a fiával játszik, aztán hadba vonul a „dzsihádisták” ellen – röpke epizód egy monumentális, végtelennek tűnő háborúban, és sokkal inkább a felvillanó reménysugár, valamint a kozmikusan kilátástalan alaphelyzet szembeállításából eredő hangulat adja a novella hatóerejét, semmint bármiféle fordulat vagy akár félelmetes pillanat.

A Love Songs from the Hydrogen Jukebox a hippikorszak kábult mámorába repíti az olvasót. Ez a novella nyíltan épít Laird Barron örökségére, hiszen Old Leech is előkerül benne, mellesleg először a Children of Old Leech című, Barron kozmológiájára épülő antológiában jelent meg. A mű középpontjában a főhős-narrátor, Nelson Barnes áll, illetve a sok országot bejárt Doyle áll, aki abban működik közre, hogy híveket toborozzon Vén Pióca eszement szektájának. A novellában voltaképpen Barnes beavatását figyelhetjük meg, és az olvasás során nem csak Barron jutott eszembe, hanem Lovecrafttól a Cthulhu hívása is, nevezetesen az a mozzanat, amikor Castro elmondja, hogy a Nagy Öregek eljövetelével „mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet”, ugyanis a narrátor mintha az első lépést tenné meg ebbe az irányba. Mindemellett a novella legjobb része a templom leírása, illetve a templomban lezajló események. Az idáig vezető út viszont meglehetősen lapos.

A Twinkle, Twinkle legnagyobb erénye az, ahogyan az alig egy hónapja elhunyt anyját gyászoló, annak lelkét távcsővel az égen kutató nyolcéves kislány karakterét kontrasztba állítja a mérhetetlen, kozmikus fenyegetéssel. A gyermekperspektívával Adam Nevillnél is találkozhattunk (The Ancestors), és Grau sem vall szégyent e narratív eszköz bevetésével. Hasonlóképp kellemes fogás a címben említett gyerekdal kiforgatása a bemutatott helyzet által. Nagyon izgalmas az is, ahogyan a szerző felhasználja az univerzum – szó szerint – fekete foltjait. Sajnos a novella a végére némiképp banálissá válik egy eléggé túlmagyarázós bekezdés miatt, ami le is lohasztja az apokaliptikus hangulatot. A Föld felé tartó, mérhetetlen, kozmikus objektumok és a lovecrafti koncepció párosítása nem egészen újdonság, ajánlom példának okáért Ramsey Campbell The Tugging című novelláját, melyben az apokaliptikus hangulat még élőbb.

Mindezek után készen álltam arra, hogy elkönyveljem Graut egy egész jó, de (egyelőre) nem kiváló horrorszerzőnek, aki mintha a kelleténél jobban rájátszana a lovecrafti örökségre, de legalább jól tudja feltámasztani azt. Ekkor jött a The Mission, mely aztán látott és arconvert, amivel gyakorlatilag megmentette Grau – egyébként semmiképp sem negatív – reputációját a szememben. Ezeknek az amcsiknak valahogy eléggé zsigerből jön a western-horror, de persze ez nem olyan meglepő, elvégre az amerikai irodalom szakavatottjai valószínűleg nem hülyeséget hablatyolnak, amikor azt állítják, hogy az amerikai gótika alapvető élménye az ismeretlen természettel való megbirkózás, melynek fenyegetéseit nem csupán maga a táj és az állatok, de az őslakosok és titokzatos kultúrájuk is képviselheti. Mondani sem kell, azon a vonalon, amelyen Grau mozog, a hódító ember diadala a természet felett nem éppen magától értetődő.

A The Mission – e címet tartalma alapján egyaránt fordíthatjuk A küldetésnek, illetve A missziónak – a polgárháború utáni Nebraskában játszódik. Egy kis katonai különítmény két indián nyomába ered. A különítmény parancsnoka a narrátor. Fogalmunk sincs, mi a két üldözött bűne, de az elejtett célzások alapján nem olyannak tűnnek, mint akikért különösebben aggódni kellene, és fokról-fokra elbizonytalanodunk, kik is uralják valójában ezt a különös hajszát. Az egyre fogyatkozó létszámú csapat aztán végtelen látóhatárú csöbörből klausztrofób vödörbe kerül, melynek gyomrában rettenetes, ősi kultúra ocsmány – és a kelleténél elevenebb – nyomaira bukkannak. Általában azt a kifogásom támadt Grauval szemben, hogy a történetei némiképp sterilek, ezt a novellát azonban, semmi kétség, minden porcikájában érezte. Helyenként nehezen érthető, miért nem mészárolták le egymást a banda tagjai az első adandó alkalommal, a faragatlan, marcona, sokat viselt katonák azonban nagyszerűen életteli karakterek a maguk egyszerűségében is, az egymást követő, megmagyarázhatatlan borzalmak pedig beszippantják az olvasót, és egy pillanatra sem eresztik. Egyébként noha az előszó a Love Songs from the Hydrogen Jukebox című novella kapcsán emlegeti Laird Barron nevét – ami a novella első publikálására tekintettel kézenfekvő –, szerintem a The Mission legalább annyira, ha nem még jobban hozza azt a világot. Ha nem is bukkan fel benne a Vén Pióca neve, a maszkulin, agresszív karakterek, a tipikusan amerikai helyszín, az ősöreg, primitív életformák nyomai, a betegesen burjánzó vadonban felbukkanó, rejtélyes kőtemplom és a hozzá kapcsolódó misztériumok mind Barron mester legjobb pillanatait idézik.

Mindent egybevetve Grauban van potenciál, ehhez kétség sem férhet. A kötet befejezésekor visszatekintve kicsit meglepett, mennyi egyértelmű, gyakran szó szerinti utalás történik Lovecraftra, az első néhány novellát olvasva ugyanis arra számítottam, hogy az efféle hatások inkább közvetve, az egyes írások általános hangulatában, gondolati magvában mutatkoznak meg. Mindenesetre így már egyértelmű, miért fogalmaz úgy az előszóban Nathan Ballingrud, hogy Grau az az író, akivé Lovecraftot és Robert E. Howardot válni vágyta. Akárhogy is, a The Nameless Dark jelentős hányada a lovecrafti örökség egyértelmű továbbgondolása, helyenként barroni, elvétve ligotti-i felhangokkal.

Ballingrud áradozása eltúlzott is meg nem is. Túlzott, mert azért Grau nem állította feje tetejére a zsánert. Nem egészen értem azt sem, miért volt szükség egy komplett zászlóaljnyi írót hadrendbe állítani a méltatásokkal. Amikor, teszem azt, egy Ramsey Campbell-kötet jelenik meg, akkor az ilyesmi érthető, hiszen mégiscsak az angol horror egyik nagy öregjéről beszélünk (függetlenül attól, hogy természetesen méltatás ide vagy oda, Campbell bácsi is mellényúlhat). Graunak viszont ez az első kötete, amely tény természetesen nem befolyásolja a minőségét semmilyen irányban, mindazonáltal a The Nameless Dark alkotásai, bár alapvetően jó írások, nem robbannak akkorát, amekkorát ez a temérdek méltatás – meg egyáltalán a nagyszerű címválasztás és borító – sejteni engedne. Talán épp a klasszikusokra (vagy épp a klasszikusra) való túlzott támaszkodás kelti ezt a benyomást: a tematikus hatások túlzott jelenléte – ráadásul épp napjaink fékevesztett Lovecraft-dömpingjének háttere előtt – miatt nehezen rajzolódik ki Grau saját arculata. Jó dolog, ha egy szerző tehetségesen ír, szeretjük a Mesterhez hű továbbgondolásokat, és örömmel fogadjuk a jó karakterábrázolásokat is,  de azért manapság ettől nem értékeljük újra a rémtörténet-irodalomhoz fűződő viszonyunkat. Lehet Lovecraftnak felróni világnézetének bizonyos kellemetlen aspektusait – e téren a Ballingrud-előszó is hozza a kötelezőt –, de hogy volt neki egy egyéni, félreismerhetetlen stílusa, ami önmagában sajátos zamatot adott a műveinek, az kétségtelen. Ezt már hajtogatom egy ideje, remélem, még nem fásultatok bele teljesen. Ehhez képest Grau stílusát gyakran éreztem kicsit sterilnek. Tehetséges, technikás, polírozott, de hiába a jó ötletek, nem tudtam teljesen beleélni magam a történetekbe.

Viszont mégsem egészen eltúlzott az az előszó, ugyanis, csípje meg a kánya, azok a képek, pillanatok, amelyeket Grau leírt, bizony gyakran megmaradnak az olvasó emlékezetében. Sőt, néha egy-egy képre visszaemlékezni élvezetesebb, mint olvasni. Ez pedig Graut vitathatatlanul jó horrorszerzővé teszi.

A kötet novellái közül a The Screamer az, amely szerintem a leginkább egyedi, és amelyet követve Grau talán a legjobb úton haladna a saját hangja felé. A világ teljes felfordulása, a kaotikus hangulat, és mindezzel szemben a már-már abszurd félelemforrás egészen sajátos kombinációt alkot. A Clean megint csak remek a maga el-elejtett sejtetéseivel. Ötletes a The Truffle Pig és a Free Fireworks koncepciója. Nekem nagyon tetszett a White Feather is, de ezzel szerintem sokan nem lennének így. A The Mission pedig, mint már említettem, kifejezetten nagyot szól, még akkor is, ha kicsit nyersebb nyelvezettel hamisítatlan Laird Barron-novellának is elmenne.