...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2019. február 18. 14:21 - Thasaidon

Stephen King: Újjászületés (Revival, ford. Dranka Anita), Európa Kiadó, 2015, 380 o.

king_ujjaszuletes_cover.jpgA modern horror grafomán királya 2014-es penzumával a rémtörténet klasszikusai, köztük kiemelten Arthur Machen előtt hajtott fejet, mottójául pedig Abdul Alhazred „megmagyarázhatatlan dalát” választotta, amelyek miatt rögtön be is húztam neki egy szép, kövér piros pontot szívem szőrös tájékoztató füzetében, és nem volt kérdés a magyarul 2015-ben kiadott könyv megvásárlása. Aztán persze ahogyan lenni szokott, a regény évekig állt a polcomon, mígnem január elején rám tört a ki-kiújuló „olvassunk Stephen Kinget, mert kell valami sodró cucc” kórságom, és lényegében egy hétvége alatt befaltam, alvásszünetet is csak azért tartottam, hogy ne aludjak be másnap egy kibaszott diplomaosztón. Ezzel régóta fennálló adósságot törlesztettem, amennyiben mindeddig nem olvastam semmit a mester 2000 utáni munkásságából. Hallani olykor, hogy ma már csak a betűket koptatja az öreg, meg cucc nélkül nem az igazi, ebben nem foglalok állást, a magam részéről azért nem követtem a munkásságát, mert sok más olvasnivaló is jutott, és nehéz Kinggel lépést tartani. A regény címe Újjászületés, amelynek eredetijén talán elmolyolt kicsit a fordító, Dranka Anita, hiszen az angol revival szó egyaránt jelent újjáéledést és újjáélesztést, újjászületést és „újjászülést”, márpedig a könyvben van mindkettőből, de végső soron a fordító döntése találó. Maga a regény pedig baromira pozitív benyomást tett rám.

Adott egy főhős-narrátorunk, Jamie Morton, meg egy lelkész, Charles Jacobs, és a regény azt kíséri végig, ahogyan ennek a két karakternek a sorsa újra meg újra összefonódik. A cselekményvezetés tulajdonképpen egyszerűbb a faéknél is: lineárisan haladunk előre az időben, Jamie kora ifjúságától – hatévesen találkozunk vele először – egészen késő felnőttkoráig – 59 évesen, 2014-ben köszönünk el tőle –, és ugyan történik sok minden az életívben, amelyet áttekintünk, a regény velejét egyetlen központi szál képezi: Jacobs tiszteletes érdeklődése, majd megszállottsága a rejtélyes erő iránt, amit „titkos elektromosságnak” nevez. Kutatásainak végső stádiuma, a hipotézis kísérleti igazolása az, amire az egész történet irányul, és amiben a cselekmény végül betetőzik, s ebből a szempontból akár egy hosszúra nyúlt novellaként is felfoghatjuk az Újjászületést.

Tovább
Szólj hozzá!
2019. január 21. 03:26 - Thasaidon

Matthew M. Bartlett: Creeping Waves, Muzzlehead Press, 2016, 272 p.

bartlett_creeping_waves_cover.jpgKedves Hallgató, ez itt a WXXT a 87,5-ös frekvencián: a sátánkacaj a sírkertben egy felhőmentes éjfélen; a Sikoltó Agy a Pioneer Valley Véres Vermében; a kéz, amely kinyúl a véreshordóból; a hívószó a szennycsőből; a Pioneer Valley szemébe mélyesztett agyar; ahol kés és torok összeér; a Hang a Közösség Segglyukából; a kemény sánker fennköltsége; a velejéig romlottak rádiója; a vércsepp a reggeli tejedben; a zúzódásos kéz, amely kinyúl a vécédből. Fogadd szeretettel az örök éj házigazdáit: Dr. Gladmost Alespillert, Red bácsit, a Vén Bent, Sithylt és Abrecan Geistot! Az előéletüket és a származásukat nem igazán akarod firtatni, de végül is… Ha Leedsbe vet a balsors, akkor úgyis megtudod, amit nem akarsz, márpedig a benned munkálkodó perverzió előbb-utóbb menthetetlenül elvezérel e kies és kárhozott városkába.

Matthew M. Bartlett 2014-ben tette le névjegyét a Gateways to Abomination című könyvével, majd a Creeping Waves tulajdonképpen ennek a kötetnek a folytatása, miközben a szerző hosszabb-rövidebb közbeeső szerzeményekkel is kiegészítette írói világát. Bartlett saját maga adja ki a műveit – ha ebben támogatni szeretnéd, itt hívhatod meg őt egy kávéra –, és talán ebből is kifolyólag egészen üdítően konvenciókat áttörő formában nyilvánulnak meg példátlanul és szívmelengetően beteg képzeletének rothatag szüleményei. A nyáron napvilágot látott a The Stay-Awake Men and Other Unstable Entities című novellagyűjteménye, ami tényleg a szó hagyományos értelmében novellagyűjtemény, vagyis kisszámú – egész pontosan hét –, és tényleg „novellaterjedelmű” novellát magában foglaló kötet – vagy inkább kötetecske, mert nem kimondottan hosszú eresztés. Ehhez képest Bartlett a Gateways to Abominationben és az itt tárgyalt Creeping Wavesben egy massachusettsi kisváros, Leeds bukolikus mindennapjaiból mutat be elszórt pillanatképeket, amelyekből szép lassan varázslatos panoráma rajzolódik ki a borzongás és az aberráció szerelmesei számára, és ezt a sajátos szöveget a szerző saját szerkesztésű illusztrációkkal erősíti, általában portrékkal, amelyek a szellemi-testi elfajulás valóságos kavalkádját vonultatják fel, és amatőr szerkesztés ide vagy oda, kiválóan betöltik a rendeltetésüket. Ne kerteljünk: az egész Leeds-ciklus egyetlen nagy, eklektikus dicshimnusz az enyészetnek, a bűn, a belezés és a szenny evangéliuma, és ha az efféle jellemzés utat talál a szívedhez, Kedves Olvasó, akkor szerintem ne is totojázz ennek a posztnak az olvasásával, hanem irány a webáruház, és csapj le a Creeping Wavesre legott!

Tovább
Szólj hozzá!
2018. november 26. 01:52 - Thasaidon

C. M. Muller (ed.): Nightscript: Volume Three, Chthonic Matter, 2017, 253 p.

muller_nightscript_volume_three_cover.jpgJa, most a másodiknak kellene következnie, egyébként azt is elolvastam, de most erről frissebb az élmény, úgyhogy ez jön. És ha még több érdekel, a jelen bejegyzésben tárgyalt kötetről itt elérhető egy beszélgetés és felolvasás a kötet szerzőivel, amelyre a New York-i Lovecraft Barban 2017. november 27-én került sor.

A Nightscript antológiasorozat első kötetét bemutatva az egyik dolog, ami markánsan feltűnt, az igen értő borítóválasztás volt. Szerencsére a szerkesztő, C. M. Muller tartja magát ehhez a hagyományhoz. Én a magam részéről imádom a századforduló szürreális festészetét, a horrorrajongó szempontjából eszement jó alkotások keletkeztek akkoriban, és úgy tűnik, hogy a szerkesztő is hasonlóan látja, mert az eddigi megjelenések alapján rendre ebből a bizsergetően termékeny, ópiumtól bódult időszakból választ alapanyagot. A 2017-es kötet címlapjáról Edvard Munch 1895-ös, Madonna című festményének nagy, fekete, hullaszemű Máriája mered vissza ránk, hátoldalán a torz testű, gebe kis Jézus gubbaszt rettegő tekintettel. Impozáns az egész, ahogy van.

An Anthology of Strange & Darksome Tales, továbbra is így szól az antológiasorozat bemutatkozása, és ez maradéktalanul megfelel a tartalmának. Nem annyira nyílt borzalmakat elénk táró horrortörténeteket, mint nyomasztó vagy rendhagyó, némi természetfelettivel fűszerezett weird alkotásokat olvashatunk a kötetben. Három kötet elolvasásának fényében azt lehet mondani, hogy a Nightscript-széria meglehetősen határozott arculatot öltött, ami részben előnyére, részben hátrányára válik. Előnyére, mert nem csak egymásra dobált horrortörténetek képezik az egyes kiadványok korpuszát, hanem markáns koncepció rajzolódik ki belőlük, részben azáltal, hogy a fókusz a sejtelmességre, a megfoghatatlanságra helyeződik a legtöbb írásban, részben pedig azért, mert a kötetek észrevehetőek azáltal, hogy steril photoshop-képek helyett régi – az eddigiekből kitűnően következetesen századforduló környéki – képeket látunk a borítókon, és a küllem maradéktalanul összhangban van a tartalommal. Mondják, hogy a jó borító fél eladás (vagy mi a szösz), és ebben a tekintetben a Nightscript-széria kiválóan vizsgázott. Ugyanakkor hátrányára válik a kialakult arculat abban, hogy sok írásban mintha csorbát szenvedne a belső koherencia. Ez olykor – elvétve – nyílt önellentmondásban vagy következetlenségben is megnyilvánul, de sokszor inkább abban, hogy túl körvonalazatlan a novellában feltárni szándékozott összefüggés. Összességében a sorozat láthatóan egyenletes színvonalat mutat fel: az írások nem minden tekintetben verdesik az egeket, de távolról sem nevezhetők rossznak; a borongós történetek kedvelői biztosan megtalálják benne a számításaikat, mert a kötet szerzői szemlátomást erősebbek az atmoszférateremtésben, mint a feszes, következetes cselekményszerkesztésben, és teljesen egyértelmű, hogy a szerkesztő is ezt a vonást igyekszik kidomborítani.

Tovább
Szólj hozzá!
2018. július 22. 23:45 - Thasaidon

Dennis P. Quinn (ed.): Lovecraftian Proceedings 2. Select Papers from the Dr. Henry Armitage Memorial Scholarship Symposium. NecronomiCon Providence: 2015. Hippocampus Press, 2017, 275 p.

quinn_lovecraftian_proceedings_2_cover.jpg2013-ban tartották az első NecronomiCont, ami meghatározó esemény a Lovecraft-kutatás világában: egy nagyszabású konferencia, amit kifejezetten H. P. Lovecraft emlékének és munkásságának szenteltek, és amelyen lényegében mindenki részt vesz, aki számít e téren. A témák roppant változatosak, és lényegében mindent felölelnek a biográfiai vonatkozásoktól a társadalomkritikai aspektusokon át az irodalomelméleti vagy éppen filozófiai újraértelmezésekig. A történelem eleddig három NecronomiCont számlál: egyet 2013-ból, egyet 2015-ből, egyet pedig 2017-ből. Az eseménysorozatra csakhamar árnyék vetült. 2015-ben némiképp kiverte a biztosítékot Robert M. Price nyitóbeszéde, amelyben egyebek között kitért arra, hogy Lovecraft előre látta az irracionalizmus térnyerését a racionalizálódó világban, s ezt Price a radikális iszlámban látta megmutatkozni (az inkriminált fordulatok ebben a kritikus hangvételű cikkben is olvashatók). Ez egyébként még S. T. Joshit is zavarba hozta, aki 2015. szeptember 1-jei blogbejegyzésében finoman kifejtette, hogy ezeknek a gondolatoknak talán nem ott és akkor volt a legjobb helye és ideje. (Azt most nem boncolgatjuk, Price mit mondott és mit nem.) A történet mindenesetre két év múltán eszkalálódott: Joshi a 2017. augusztus 22-i bejegyzésében fájlalja, hogy Price-t – aki úttörő szerepet játszott a „Derleth-mítosz”, továbbá a lovecrafti életmű bibliai hatásainak feltérképezésében – nem hívták meg az esedékes konferenciára. A bejegyzés szerint Price nyilvános bocsánatkérést várt az eseményt szervező Niels Hobbstól, aki az inkriminált beszéd miatt bűnbakot csinált belőle, Hobbs pedig erre nem volt hajlandó, ellenben szívesen látta Price-ot a konferencián mindaddig, amíg egyetlenegy panelban sem ad elő. Hogy ebből mi igaz, mi nem, nehéz megmondani, mert csak Joshi bejegyzése áll rendelkezésre, Niels Hobbstól nem találtam reakciót (ne sajnálj megdobni ilyennel, Kedves Olvasó, ha találsz); talán annyi még hozzátehető a történethez, hogy 2015-ben maga Price helyezte kilátásba, hogy újragondolja a jövőbeli részvételét, tekintettel személyének és nyilatkozatának ellentmondásosságára.

A 2017-es eseményhez kapcsolódik még, hogy mindannyiunk első számú Lovecraft-tudora azért is eredményesen összeakasztotta a bajuszt a szervezőséggel, mert Ellen Datlow-t meghívták díszvendégként, márpedig ő örökre besározta magát Joshi szemében azzal, hogy a World Fantasy-díj Lovecraft-mellszobrának bevonásakor ő is a díjat odaítélő bizottság tagja volt. Hogy Datlow pontosan mit csinált és mit nem, illetve önmagában a bevonás támogatásával miért írta ki magát a Lovecraftot szájukra vehető emberek köréből, az nem igazán rajzolódik ki, csak annyi, hogy Joshi szerint tűrhetetlen hitszegés, hogy az a Datlow fordul szembe Lovecraft örökségével, aki az antológiák szerkesztésével maga is jól keresett az írón. Túl azon, hogy a bevonással jómagam sem értettem egyet – és mind a mai napig ostoba lépésnek tartom, ha túl is vagyunk rajta –, sajnos itt Joshi bőven túltolta a biciklit, mert gondoljunk bármit Datlow-ról: 1. az a véleménye, hogy Lovecraft ma is velünk élő örökségének nem a World Fantasy-díj szobra a legjobb kifejezője, nem csökkenti antológiaszerkesztői jelentőségét, 2. márpedig szerkesztőként Datlow kétségkívül jelentős alak a spekulatív fikció terén, és szakmailag nem alaptalan egy Lovecraft-konferencián díszvendégként fogadni. Mindenesetre ha bejegyzést írok Joshi Lovecraft and Weird Fiction című posztválogatásáról, akkor abban bővebben is kitérek a különböző viadalaira.

A fentieket érdemesnek tartottam leírni, hogy lássátok, milyen viták és kételyek övezik a NecronomiCont. Én bízom benne, hogy mindezek nem fogják aláásni a rendezvényt, de hogy hasonló csörtékre még számíthatunk, amennyiben a résztvevők valamelyike elvi ellentétben áll a mai amerikai értelmiség körében domináló progresszív-balliberális (ez utóbbit nem szitokszónak szánom, még ha a mai Magyarországon széles körben az is) nézetekkel, és ennek hangot is ad, abban biztosak lehetünk. No, de. A NecronomiCon Armitage Symposium nevű blokkja előadásainak válogatott anyagából tanulmánykötetek születtek Lovecraftian Proceedings címmel. Mindeddig két kötet látott napvilágot; ennek a posztnak a tárgya a második, ami a 2015-ös konferenciából vett írásokat tartalmaz. Hogy lesz-e harmadik, annak egyelőre nincs jele, mindenesetre az eddigiek alapján 2019-re kellene várnunk. A tanulmányok tartalmát egyenként bemutatom, előtte azonban néhány általános benyomást rögzítek.

Tovább
Szólj hozzá!
2018. március 28. 20:20 - Thasaidon

Veres Attila: Odakint sötétebb, Agave Kiadó, 2017, 264 o.

veres_odakint_sotetebb_cover.jpgMondtam, hogy hamarosan új érdemi bejegyzés.

Szóval Veres Attilától megjelent egy regény, a szerző első önálló kiadványa, és ez eléggé a 2017-es év egyik legfontosabb hazai eseményévé nőtte ki magát meglehetősen gyorsan, okkal. Egy rahedli könyves oldal írt már róla, eljött az idő, hogy a Zothique blog is hozzátegye a kritikákhoz a magáét.

Az alapszitu, ha véletlenül valaki az Aggteleki-cseppkőbarlangban élte volna le 2017-et sakkozással és mammutcsülök sütögetésével: 1983-ban ismeretlen lények, a cellofoidák jelennek meg valahol a vidéki Magyarországon, amelyek nemcsak önmagukban furcsák, de mindenféle furcsa hatást is eredményez a felbukkanásuk. Emésztőváladékuk állítólag rákgyógyító. Eleinte irtják őket, majd megmaradt példányaikat egy falu melletti telepen őrzik és turistalátványosságként mutogatják őket. Nem igazán hasonlítanak semmire, mindenesetre bozontosak, csáposak és leginkább a pókokkal hozhatók összefüggésbe részben a kinézetük, de főleg az általuk keltett hatások tekintetében. Ezeknek a kreatúráknak a telepén kap gondozói munkát főhős-narrátorunk, (a roppantmód unikális nevű) Gábor, akit a lények maguk választottak ki a feladatra. Természetesen ez a kiválasztás nem véletlen, és Gáborunk csakhamar azon kapja magát, hogy sokkal nagyobb tétű játszmába csöppent, mint amit valaha el bírt volna képzelni.

A korai kritikák szerették megismételgetni a könyv hátoldalán olvasható reklámszöveget, miszerint a regény „a lovecrafti horrort és a vandermeeri szürreáliát vegyíti”, és ezzel a dumával engem már a könyv elolvasása előtt stabilan ki lehetett kergetni a világból. A helyzet nem változott az elolvasás után sem, pedig a VanderMeerrel való megismerkedésem – az Expedíció című filmet leszámítva – még várat magára. A lovecrafti jelleg alapvetően a kozmikus távlatokra „korlátozódik”, azonban e távlatok szerepe Veresnél egészen más, mint Lovecraft esetében – ami azt illeti, a szerző maga sem horrorként tekint erre a regényre, amivel igazolta a bennem kialakult benyomást. A hangulati körítést tekintve némiképp Lovecraftot idézik még az ügyesen – és napjaink ingerküszöbének megfelelő intenzitással – adagolt rémséges szóbeszédek, illetve események is, ez a párhuzam azonban inkább felszíni, és nem befolyásolja a lényeget. A helyzet az, hogy az Odakint sötétebb, akárhogy is nézem, alapvetően egy optimista alkotás. Lovecraft munkásságáról ez meglehetősen sajátos nézőpontból lenne csak elmondható, ámbátor ezzel kapcsolatban megjegyezhető: létezik az írónak ilyen olvasata, a Lovecraftian Proceedings című konferenciakötet második számában foglalkozik ezzel egy tanulmány.

Tovább
Szólj hozzá!
2018. március 25. 21:32 - Thasaidon

Csigázó két poszt között

somogyi_arnyak_az_idon_tulrol_cover.jpgHamarosan új, érdemi bejegyzés. Addig viszont, ha valaki bármely perverz okból még nem értesült volna róla, büszkén közlöm, hogy Somogyi Gábor, az Azilum magazin szerkesztőjének gondozásában megjelent és rendelhető az Árnyak az időn túlról című antológia 17 Cthulhu-mítoszos történettel, melyek között megtalálható – magyarul először – H. P. Lovecraft és Zealia Bishop The Mound, azaz A domb című elbeszélése, amely bár négermunkaként készült, de a hozzájárulások arányát tekintve voltaképpen saját Lovecraft-alkotásként is elkönyvelhető. A kötet emellett olyan húzónevekkel feszeng, mint Clark Ashton Smith, Robert E. Howard, Robert Bloch, Ramsey Campbell. Az antológia még beszerezhető, a megrendelőlap az Azilum oldaláról érhető el.

Mindeközben a Magyar H. P. Lovecraft Társaság is buzgón tevékenykedik, oldalán folyamatosan bővülnek a Lovecrafttal kapcsolatos információk. Ezek közül hadd ajánljam a Kedves Olvasó figyelmébe a Szín az űrből keletkezéséről és értelmezéseiről írt kis áttekintésemet. Emellett ha a Family Guy Brianjéhez hasonlóan úgy érzed, hogy semerre sem tart az életed és valamilyen önkéntes munka elvállalása segítene rajtad, vagy urambocsá' egyszerűen csak kedvet és nem utolsósorban tehetséget érzel egy nemfikciós szöveg fordításához, akkor jelentkezz az MHPLT felhívására, az S. T. Joshi és David E. Schultz szerkesztette Lord of a Visible World: An Autobiography in Letters lefordítására.

Szólj hozzá!
2018. február 09. 14:13 - Thasaidon

Kij Johnson: The Dream-Quest of Vellitt Boe, Tom Doherty Associates, 2016, e-könyv változat

johnson_the_dream_quest_of_vellitt_boe_cover.jpgKij Johnson Theodore Sturgeon-díjas, World Fantasy-díjas és többszörös Nebula-díjas sci-fi- és fantasyíró. Saját elmondása szerint tízévesen olvasta a Zarándokút Kadathba című Lovecraft-írást. Szerencsénkre már ilyen fiatalon felfigyelt a hihetetlenül lényegi problémát képező rasszizmusra, furcsamód a nők Lovecraft világában való csaknem teljes hiányának majdnem annyira esszenciális problémájának csak később ébredt tudatára. Mindenesetre szerzőnk 2016-ban elhatározta, hogy megörvendezteti olvasóközönségét egy felnőtt olvasattal, amely mellesleg szólva 2017-ben elnyerte a World Fantasy-díjat kisregény kategóriában. A kisregényének címében szereplő utalást, gondolom, nem kell magyarázni. A művet, ha értesülésem helyes, a Fumax Kiadó a Könyvfesztiválra vagy a Könyvhétre tervezi magyar nyelven kihozni.

Vellitt Boe, az Ulthari Női Egyetem középkorú matematikaoktatóját egy éjjel azzal verik fel, hogy egyik diákja, a kiemelkedő tehetségű Claire Jurat szőrén-szálán eltűnt. Rövid kutakodás után kiderül, hogy olajra lépett egy fiúval, méghozzá egy, a való világból származó fiúval. Az egyetemre ólomsúllyal nehezedik a botrány és a bezáratás veszélye (a tekintetes kurátor urak már így is erősen pikkelnek egy kizárólagosan női oktatási intézményre), így Vellittre vár az óriás tétű feladat, hogy Claire nyomába eredjen és hazaráncigálja, ha törik, ha szakad. Hősünk fel is kerekedik evégből, társául szegődik egy ki tudja, honnét elővetődött, mindamellett elképesztően aranyos, fekete nősténymacska, és ketten mennek hetedhét ország ellen.

Tovább
Szólj hozzá!
2018. január 23. 12:53 - Thasaidon

Shirley Jackson: We Have Always Lived in the Castle, Penguin, é. n., e-könyv változat

jackson_we_have_always_lived_in_the_castle_cover.jpgShirley Jackson a The Haunting of Hill House-szal a XX. századi angolszász rémtörténet-irodalom megkerülhetetlen klasszikusát tette le az asztalra. Zsánerkörökben a mai napig leginkább erről ismert, illetve novelláiról, közülük mindenekelőtt a The Lottery-ről (ezt a novellát Stephen King nemcsak méltatta, de egyes írásaira konkrétan hatást is gyakorolt). A magyar olvasó számára külön érdekességgel bírhat, hogy a The Bus című novelláját Janisch Attila 1997-ben filmre vitte Hosszú alkony címmel, olyan színészekkel, mint Törőcsik Mari és Csuja Imre. A mindössze negyvennyolc évet élt szerző életműve nem igazán bőséges, de azért az előbbieken túl is akadnak írásai, amelyek szintén megérdemlik a figyelmet. Az alábbiakban egy ilyen művet járunk körbe.

Jackson utolérhetetlen mestere annak, hogy az emberi lét nyomorúságát végletesen kisszerű, agyzsibbasztóan értelmetlen élethelyzeteken keresztül ábrázolja. Erről szól a The Haunting of Hill House is, amelynek olvasásakor az ember óhatatlanul felteszi magában a kérdést, hogy igazából ez az Eleanor… minek él egyáltalán. Nos, a We Have Always Lived in the Castle-t, a The Haunting of Hill House utáni egyetlen megjelent fikciós alkotását – eltekintve a 9 Magic Wishes című gyerekkönyvtől – befejezve egyértelműen állítható: az írónő kanonizálódott kísértetregényében távolról sem járatta csúcsra ezt a képességét.

Hát, Kedves Olvasó, ez egy beteg könyv, iskolapéldája annak, amely jó alaposan megrág, aztán kiköp. Szóval ilyen lesújtó emberábrázolással én még nem hiszem, hogy találkoztam. Kicsit eszembe jutott Németh Lászlótól a Gyász. Csakhogy azt utáltam. Ez a könyv viszont gyilkos. És nem átvitt értelemben, hogy teszem azt letaglózó a látványvilága vagy az ember agya kettéáll a furfangos fordulatoktól, hanem szó szerint, tényleg kiöl valamit az olvasóból. Mindemellett a We Have Always Lived in the Castle abból a szempontból is különleges, hogy az ember ritkán olvas olyan regényt, amelynek narrátorát az első betűtől az utolsó pontig folyamatosan fel akarja pofozni. Vannak múló pillanatok, amikor együtt lehet érezni vele, sajnálni lehet őt, de az általános benyomás sokkal inkább a viszkető tenyér.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. december 30. 12:50 - Thasaidon

Rettegéstől terhes november II: Világok Találkozása (ViTa) – 2017. XI. 25.

vilagok_talalkozasa.jpgA Próza Nostra magazin szerkesztője, Gaborják Ádám Pintér Bencével (Spekulatív Zóna), Szabó Dominikkal (ekultura) és Takács Gáborral (Próza Nostra) nagyszabású, egy komplett napot felölelő programot szervezett a spekulatív fikció hazai kedvelői számára a Bem moziban. Úgy látszik, van most egy ilyen felívelés a magyar kultúrában, ezt nemcsak a spekulatív fikcióban figyeltem meg, hanem mintha a kemény zenék körében is egyre színvonalasabb alkotások, együttesek jelennek meg. Maradjon ez mindig így, mi most nyilván a fikcióra összpontosítunk. Szóval jelennek mostanság meg a magyar spekulatív fikciós szcénában igencsak pozitív fogadtatásban részesülő könyvek. Ez különösen sci-fis és fantasys berkekben tetten érhető, de Veres Attila Odakint sötétebbje a horrormezőnyben is elég nagyot domborított (már amennyire az a könyv horror, de erről majd egy későbbi posztban). A tér és idő pedig alkalmasnak bizonyult rá, hogy a spekulatív fikció kedvelői egy fedél alá csődüljenek és néhány kiválasztott megvitassa általában ennek az irodalmi ágnak, és szűkebben az egyes zsánereknek a mai helyzetét. Gaborják Ádám rövid nyitóbeszédét öt beszélgetés követte, melyek közül az első kettő a zsánerirodalom intézményi környezetének problémáit járta körbe (kritikai és szélesebb társadalmi recepció, a zsánerirodalom kiadói szemszögből), a többi három pedig a három fő alzsáner (sorrendben: a fantasy, a sci-fi és a horror) állapotát vette górcső alá.

A beszélgetések elérhetők az ekultura.hu YouTube-csatornáján, a horrorirodalomról szóló beszélgetés itt található.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. november 28. 16:51 - Thasaidon

Rettegéstől terhes november I: The Black Aether író-olvasó találkozó – 2017. XI. 18.

tba_talalkozo_2017.jpgEz a november ilyen elég horroros volt, két egymást követő szombaton is nagyon vagány, a horrorhoz is köthető rendezvény került megrendezésre. November 18-án tartották a The Black Aether internetes magazin és negyedéves fikciós magazin író-olvasó találkozóját, majd november 25-én a Próza Nostra Világok Találkozása (ViTa) című beszélgetéssorozatát. Ezekről számolok be az elkövetkező két posztban.

A Lovecraft munkássága, hagyatéka köré épülő TBA 2015 végén indult, és azóta a magyar Lovecraft-rajongói közösség fő szervezőerejévé nőtte ki magát. (A magyar „Lovecraft-reneszánsz” kapcsán természetesen megemlítendő az Azilum is, de annál a magazinnál a közösségszervező elem nincs meg.) Egyrészt nagyszerű dolog, hogy egy ilyen fejlemény bekövetkezett, másrészt nagyon is időszerűvé vált, hogy a virtuális közösség egy fizikai térben is összegyűljön végre. Hosszas szervezési előzmények után ez év november 18. lett a végleges dátum, a rendezvény helyszíneként pedig a CDFŰ került kiválasztásra. Ahogy az egész TBA-jelenségnek, úgy e rendezvénynek is Tomasics Józsi volt a motorja, akinek Dajka Gábor, Sütő Fanni­, Szujó Norbert és Vidra Gyula, a TBA szerkesztői segítettek.

Írhatnék visszafogott, elfogulatlan hangnemben, ami nem adná vissza azt, mennyire jó hangulat uralkodott a találkozón, avagy írhatnék lelkendezve, kirobbanó örömtől ittasan, ami óhatatlanul felsejtetné a háttérben a brancsbéli elkötelezettség kísértetét, elvégre alkalomadtán jómagam is közreműködök a TBA tevékenységében. De hát ez van, és a módszertani dilemmám exponálását követően leszögezem, hogy lelkes leszek, mert tényleg bitang jó volt az egész.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. november 10. 12:26 - Thasaidon

Peter Cannon (ed.): Lovecraft Remembered, Arkham House, 1998, 486 p.

cannon_lovecraft_remembered_cover.jpgBevezető és általános értékelés

H. P. Lovecraftban az a párját ritkító, hogy nemcsak maguk a művei tarthatnak számot az utókor kiemelt érdeklődésére, de maga az ember is, hiszen azon túl, hogy a XX. század meghatározó rémtörténetírója volt, a kor egyik legdokumentáltabb írójaként is emlékezhetünk hősünkre. Lovecraft bődületes mennyiségű levelet hagyott az utókorra még úgy is, hogy ezek egy részét sajnos a levelezőtársak különböző okokból – többé-kevésbé érthetően, de nem kevésbé fájóan – megsemmisítették. Ezen túlmenően Lovecraft, noha szeretik egyfajta remeteként elkönyvelni a személyét, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, amelyeket mindenekelőtt levelezés formájában ápolt, de levelezőtársaival legalább egy-egy futó alkalom erejéig rendszerint személyesen is találkozott, és az érintettek később megírták visszaemlékezéseiket a fájóan idejekorán elhunyt alkotóról (barátról, férjről, mentorról, miegymásról), amelyek aztán különböző felületeken meg is jelentek. Peter Cannon, a XX. századi Lovecraft-kutatás jelentős alakja, egy Lovecraft-monográfia szerzője ilyen visszaemlékezéseket gyűjtött össze és rendezett egy kötetbe.

Egy ilyesfajta kötetről nehéz kritikát írni. Alapvetően dokumentumgyűjtemény, méghozzá igazán bőséges és sokrétű. Az összegyűjtött források aszerint vannak elrendezve, hogy Lovecraft életének mely aspektusával függenek össze. Az elhatárolások Lovecraft élete szempontjából relevánsak, de mégis képlékenyek, az egyes csoportokba rendezett írások között ugyanis többször figyelhető meg tartalmi átfedés. Így például a Lovecrafttal kapcsolatban álló nőkről szóló rész leginkább írói-szakmai kapcsolatokat tartalmaz, a Lovecraftról írt kritikák között pedig található életrajzi-személyes visszaemlékezés is. A gyűjteményjelleg miatt a könyv stilisztikai szempontú értékelése céltalan, hiszen a beválogatott – helyenként kétségkívül száraz és vontatott – anyagok stílusa nem a szerkesztőt, hanem az eredeti szerzőket minősítik, jelentőségük pedig egyébként sem esztétikai, hanem forrásértékükben rejlik.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. november 03. 21:45 - Thasaidon

Stranger Things, második évad

stranger_things_2_kicsi.jpgOktóber 27-én nemcsak az Alcest érkezett Budapestre, de a Stranger Things második évada is kikerült a Netflixre. Azon a hétvégén kétségkívül folyamatosan milliók csüngtek az új epizódokon. Nem történt ez másként a Zothique blog, khm, szerkesztősége esetében sem, így hát 28-án a szerkesztőség másodmagával meg elég sok sörrel gép elé telepedett egy kilencórás megabámulásra. Lássuk hát, milyen az új cucc.

Figyelem: az első évadból spoilerek lesznek!

A vadul az 1980-as éveket megidéző sorozat első évada valahol ott fejeződött be, hogy lezúzták a rosszakat, Eleven hazazavarta a Demogorgont oly módon, hogy saját magával együtt fülrepesztő sikoly kíséretében átbillentette az Upside Down-ba, Will hazatért, Barb nem, Hopper sheriff lepaktált a rosszakkal, Byersné pedig végre kicsit felhagyott a vinnyogással. A folytatás elmaradhatatlan volt, hiszen maradtak kérdőjelek bőséggel. Úgymintpéldánakokáért. Miért támadnak Willnek több mint flashbackjei? Miért kucizott meztelencsigát? Hogyan alakul Jonathan, Steve és Nancy szerelmi háromszöge? Vajon Steve tovább seggfejtelenedik? Miben állapodott meg Hopper és a rosszak? Miért rakott Hopper Eggo gofrit abba a kinti kis tárolóba? Mi lett Elevennel? És ami a legeslegfontosabb: fog-e smacizni Mike és Eleven? (Ne nézz így, Kedves Olvasó, te is tudod, hogy csomóan pörögtek ezen. Talán a közvetlen környezetedben is. Talán Te is.)

Nehéz nem paradox módon nyilatkozni az új évadról. Egyszerre úristenkurvajódeizgi (igen, mától ez egy létező magyar szó) és izé. Mert ez az anyag nem szórakozik: menthetetlenül odaláncol a képernyő elé. A történet izgalmas, érdekes, és hiába kiszámítható sok fordulat, fejlemény, egy nagyon jó, élvezetes történetet kapunk, amit simán végig lehet darálni egy ültő helyben, épp úgy, ahogy Poe esztétikája szerint az ideális prózai alkotást. A karakterek – mind a régiek, mind az újak – nagyon eltaláltak, még akkor is, ha, mint lentebb kifejtem, elég sok minden befejezetlen körülöttük. Ennek megfelelően a színészi játékkal sincs semmi gond.

Viszont a nézőnek az a benyomása támad (egy nézőnek legalábbis biztosan az a benyomása támadt), hogy maguk a készítők sem sejtették, mekkorává terebélyesedik majd a sztori, ami önálló életre kelt, és nekiállt szerteágazni, mint a mindflayer tökrohasztó nyúlványai. Az első évadnak volt egy jól detektálható cselekményíve: adott egy ismeretlen helyre eltűnt gyerek meg egy ismeretlen helyről előkerült gyerek, az egyiket meg kellene találni, a másikat pedig meg kellene ismerni. Kapcsolódtak hozzá fontos mellékszálak, de a fő vonal ez volt. Na, ilyen íve a második évadnak nincs. Oké, persze, Will már megint belesüpped a slamasztikába (ha nem is a legelején), aztán benne is marad a végéig, de ezt leszámítva az évad sokkal inkább tűnik átkötésnek a majdani új évadhoz, mint befejezett cselekménysornak. Egy évvel az első évad ideje után járunk, 1984 őszén (október 28-án kezdődik a teljes hóbelevanc), és történik mindenféle.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. október 06. 16:04 - Thasaidon

Jon Padgett: The Secret of Ventriloquism, Dunhams Manor Press, 2016, 199 p.

padgett_the_secret_of_ventriloquism_cover.jpgSzóval erről a könyvecskéről mindenképpen muszáj írnom, mert számomra a 2016-os (nekem igazából 2017-es) év egyik legkülönösebb és legbetegebb olvasmányélménye.

Jon Padgett nevével először akkor találkoztam, amikor sutyiban letöltöttem Thomas Ligotti Nethescurial című zseniális novellájának hangoskönyv változatát, amit ő olvasott fel. Aztán egy Amazonos böngészésnél kiszúrtam ezt a kötetet, amelyet később egy hirtelen bevásárlási láz hatására vettem meg, mert azt hittem, bábos antológia különböző szerzőktől. Egyáltalán nem bánom, hogy nem így lett.

A báb kultúrtörténeti jelentőségéről talán nem kell itt kisregényt írnom. Csak utalnék a nyilvánvalóra, tudjuk, hogy Freud a kísérteties egyik megnyilvánulásaként jellemezte A kísérteties (Das Unheimliche) című klasszikus esszéjében, és iskolapéldaként hozta fel Hoffmann A homokember című novellájának Olympiáját, aki igazából egy gép. A báb pedig mindmáig kedvelt eleme a horrornak, gondoljunk, ha más nem, a Démonok között spin-offjaként leforgatott Annabelle-re, melynek második része, ha minden igaz, mostanság kerül a mozikba. Padgett könyve tehát egy jól bejáratott horrormotívumot dolgoz fel, és hogy nem tündérmesékre vagy gyerekmatinéra kell számítani, azt elég hatásosan sejteti a borítóképen látható, beteg ábrázatú bábalak.

Ha báb és kortárs horror, nehéz elvonatkoztatni korunk egyik legfurább kult klasszikusától, Thomas Ligottitól, akinek munkásságában a báb motívuma – újabb közhely – központi jelentőséggel bír. Padgett maga egy pillanatig sem tagadja a detroiti (egy ideje már floridai) remete hatását, amit egyébként nagyjából a borítót látva egyből megsejthet bárki, aki némileg képben van a mai tengerentúli horrorirodalom világában. A közvetlen tematikai áthallásokon túlmenően azonban szót kell ejteni két olyan jellemzőjéről, amelyek közvetetten függenek össze Ligottival.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. szeptember 01. 00:58 - Thasaidon

Victor LaValle: The Ballad of Black Tom, Tom Doherty Associates, 2016, e-könyv változat

lavalle_the_ballad_of_black_tom_cover_kicsi_1.jpgLovecraft életének, örökségének legvitatottabb aspektusa az író nem igazán leplezett, ellenben élete végéig megőrzött fajgyűlölete. Nemcsak az irodalomkutatók elemzik (lassan már redundanciába hajlóan), miként búvik meg ez a gondolat művei tartalmában, de a kritikusok is vitáznak arról, hogy egy ilyen szellemiségű írónak milyen elismerés járhat az utókor részéről. A diskurzus egyik csúcspontja (mélypontja) a World Fantasy Award „Howie”-ja körüli kampány és vita, továbbá annak végeredménye volt, melyről magam is kifejtettem az álláspontomat.

Victor LaValle a maga módján szállt be ebbe az eszmecserébe: ötödik önálló kiadványában – mely ősszel a Fumax Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható lesz – újraértelmezte Lovecraft talán legintenzívebben rasszista töltetű novelláját, a Red Hookot. A Red Hook 1925-ben íródott, Lovecraft katasztrofális New York-i tartózkodása idején, és hát az író nem éppen meleg szívvel tapasztalta, mennyi különféle nem angol népcsoport hömpölyög a nagyváros utcáin. A Red Hook (és kevésbé durva kivitelben az Ő) Lovecraft felbőszült kitörése New York (mindenekelőtt etnikai) sokszínűségével és idegenségével szemben. A novellában a természetfeletti gonosz alantas szövetségesei (mert a magas intellektusú ötletgazda mégiscsak a fehér Robert Suydam) a nem árja bevándorlók, akik egyebek között csinos, kék szemű norvég gyerekeket rabolnak nevenincs célokra, és a primitív korokkal való eleven kapcsolatuk révén olyan szörnyű, öröktől való titkokat hordoznak és élesztenek újra, amelyeket a magasan fejlett civilizációk a nyugodt emberi létezés érdekében ellepleznek, elfojtanak több-kevesebb sikerrel. Ez a tömeg alapvetően arctalan massza, nincsenek közöttük személyek, autonóm szubjektumok. LaValle ezzel a technikával fordult szembe. Ahogy a The Black Aethernek adott interjújában fogalmazott, Lovecraft egyáltalán nem ismerte Red Hookot és annak lakóit, emellett a novella vége esztétikai szempontból is pocsék. Kézenfekvőnek tartotta, hogy olyan terepen intézzen bírálatot Lovecrafttal szemben, ahol ő nyilvánvalóan nem mozgott otthonosan.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. augusztus 06. 02:05 - Thasaidon

Laird Barron: Swift to Chase: A Collection of Stories, JournalStone, 2016, e-könyv változat

barron_swift_to_chase_cover.jpgLaird Barron a Shirley Jackson Awardot nyert The Imago Sequence-szel robbant be az amerikai kortárs rémirodalom világába, és jelentős visszhangot váltott ki, amelynek legalább két oka volt. A kötet borzalmai csontig hatolnak, Barron igen erőteljes, letaglózó rémálomképekkel tette emlékezetessé ősöreg, primitív szörnyűségeit. Másrészt páratlan sikerrel és hitelességgel ötvözte a noir, a hardboiled és a természetfeletti horror meghatározó sajátosságait: novellái markáns ismérve volt, hogy főhősei rendre maszkulin, agresszív, a törvényesség határmezsgyéjén kóborló személyek (többnyire, de nem kizárólag férfiak), akik szembesülnek a természetfelettivel és vagy összeroppannak (meghalnak), vagy győznek (megmenekülnek). Szerzőnk ezekkel az alkotói jegyekkel igencsak rárezonált hazája horrorkedvelő közönségének ízlésére, és jelenleg a zsáner egyik legjelentősebb amerikai alkotójaként tekintenek rá. Későbbi írásaiban továbbvitte a noir/hardboiled és a természetfeletti horror kombinálását, és talán az előbbiek stílusjegyei nagyobb szerephez is jutnak, mint maga a természetfeletti rettenet.

A Swift to Chase Barron negyedik önálló novellagyűjteménye. Az előszóban Paul Tremblay úgy fogalmaz, hogy ez a könyv a szerző Alaszka-könyve, és vitathatatlan, hogy a novellák szinte kivétel nélkül az USA leghidegebb államában játszódnak, leginkább Eagle Talon elszigetelt, gyér, haldokló városkájában. Az alaszkai szetting ily módon helyt ad az amerikai irodalom egyik legfőbb élménye, az embernek a zabolátlan természettel való szembeszállása számára, továbbá megízlelhetjük a messzi, vidéki kisközösségek stagnálását is. Ha úgy tetszik, Alaszka a novellák legfőbb közös szereplője.

A novellák zöme között laza összefüggés van, a középpontban egy kis középiskolai osztály áll, amelynek egyes diákjaival alaposabban megismerkedünk. Természetesen ez nem a High School Musical, szóval nem éppen a tiniszerelem és a serdülőkor hormonális kihívásai kerülnek fókuszba (bár tény ami való, hőseink basznak, mint a nyulak), hanem olyan kellemetlenségek, mint egy rejtélyes gyilkosságsorozat, fekete mágia, természetfeletti kapcsolatok. A nebulók egyike Barron visszatérő karaktere, az igencsak fickós temperamentumú Jessica Mace, aki alapvetően be szokta verni a száját azoknak, akik akadékoskodnak vele, továbbá szokása serényen rongyosra baszatni magát az útjába sodródó, nála is maszkulinabb alfahímekkel. Ebből a szempontból tehát a Swift to Chase hozza a tipikus Laird Barron-i világot, ahol még a nőkben is tesztoszteron tombol, nyafizásnak, érzelgésnek, lelki megrendülésnek pedig nincs igazán helye.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. július 19. 00:32 - Thasaidon

Joe R. Lansdale: Deadman’s Road, Tachyon Publications, 2013, 276 p.

Ha az ember általában Isten képmása, mennyivel inkább igaz ez azok esetében, akik életüket Isten szolgálatának szentelik. Ha Isten történetesen egy cinikus, nemtörődöm szemétláda, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy az üdvözülés útja felé terelje az eltévelyedett embereket, akkor a szolgáitól sem érdemes túl sokat várni. Ha pedig Isten szolgáját Jebidiah Mercernek hívják… Nos, akkor bajok vannak.

Jebidiah Mercer tiszteletes egy bibliával, revolverrel, Bowie-késsel, whiskey-vel és jókora adag cinikus csömörrel rója a vadnyugatot, hogy lesújtson a gonoszra. No, nem azért, hogy a jókat megmentse, hanem azért, mert történetesen pont Isten a munkáltatója, aki – bár nem szokása felelni a hozzá intézett kérdésekre – ezt a feladatot adta ki neki. Mercer tiszteletes pedig lelkiismeretes alkalmazott, és elpusztítja a gonoszt, vele együtt pedig mindenkit, aki e küldetésében akadályozza. Hogy élvezi a munkáját, azt nem mondhatnánk, az is nehezen állítható, hogy különösebben sokra tartaná munkaadóját, de tiszteletesünknek nem szokása panaszkodni vagy megkérdőjelezni az utasítást. Márpedig gonoszból bőven akad még az olyan, ember által ritkán lakott, barátságtalan vidékeken is, mint a vadnyugat. A Solomon Kane-re emlékeztető Mercer dolga az, hogy elpusztítsa az útjába kerülő természetfeletti gonoszt, és ő ezt szorgosan végre is hajtja.

Joe R. Lansdale Deadman’s Road című könyve Mercer tiszteletes öt kalandját meséli el. A kötetre általánosságban jellemző egyfajta nyersen megfarigcsált álmitológia, amelyben a keresztény Isten – ha létezik – egy szörnyen kegyetlen és cinikus rohadék, aki talán nincs is egyedül, és ha így van, akkor csak egy természetfeletti mészáros a sok közül, aki nem fárasztja magát olyan kislányos ábrándokkal, mint a megbocsátás vagy a szeretet. Szóval ebben a felállásban a Sátán igazából nem tűnik sokkal rosszabb arcnak Jahvénál, aki persze kifejezetten az ószövetségi arcát mutatja az emberiség felé. A naivan dualistaként felfogott kereszténység egyfajta szatírájával találkozunk tehát, amelyben a „jó” és a „rossz” helyett a „rossz” és a „rosszabb” opciói közül választhatunk, és nehéz eldönteni, melyik oldalt ki képviseli. Mercer tiszteletes elmélkedéseiben, megnyilatkozásaiban felfedezhető az ateista valláskritika széles eszköztára, a „ha Isten jó, miért rossz a világ” közhelyétől kezdve „a Biblia tele van erőszakkal és vérfertőzéssel” közhelyéig. Természetesen nem filozófiai-teológiai mélységekben utazunk, ezek a gondolatok pusztán sajátos díszítésként szolgálnak egy olyan történetlánchoz, amely, mi ad Isten, szintén tele van erőszakkal és vérfertőzéssel.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. július 11. 16:27 - Thasaidon

John Langan: The Fisherman, Word Horde, 2016, 266 p.

5d66977eec73e1bd4fe211cbd1bc3fd8.png

Szóval az úgy történt, hogy az Amazonos böngészéseim során az ajánló állandóan a képembe nyomott egy regényt, melynek címe The Fisherman volt, és a borítóján, amennyire a kis ikonról ki tudtam venni, fölöttébb impresszív színvilágú és kompozíciójú festmény állt. A könyvet részben vásárlásaim tárgyköre, részben a címe okán is elkönyveltem (no pun intended) egy újabb kortárs posztlovecrafti írásnak a sok közül, a címhez passzintott „regény” megjelölés kifejezetten gyanakvással töltött el (lásd még: féltégla), és nem igazán vettem a fáradságot arra, hogy részletesebben szemügyre vegyem, annak ellenére, hogy újra meg újra a látómezőmbe került. A szerző, John Langan neve a „biztos láttam már valamelyik antológiában” közhelyén túl semmit nem mondott, és a megkésett utánajárásig nem jutott eszembe, hogy én már olvastam tőle a The Shallows, valamint az Ymir című novellákat a The Book of Cthulhuból (2011), illetve a The Children of Old Leech-ből (2014). És még annál is később, a regény elolvasását követően esett le, hogy a legzseniálisabb Ligotti-elemzés (nem mintha sok lenne belőlük), mely a 2007-es, első Lovecraft Annualben került publikálásra, ugyancsak szerzőnk nevéhez köthető.

Aztán egyszer csak egy hirtelen gondolattól vezérelve fogtam és megrendeltem a regényt. Nem sokkal később értesültem róla, hogy a művet jelölték a Bram Stoker Awardra. Az események ettől kezdve felgyorsultak. Tomasics Józsival értekezve elhatároztuk, hogy meginterjúvoljuk a szerzőt, amihez én sebesen át is rágtam magam a The Fishermanen. A mű végül megnyerte a díjat a legjobb regény kategóriában. Én hamarjában megfogalmaztam a kérdéseket, és továbbítottam őket. Langan bácsi azóta volt oly jó és megválaszolta őket (bár biztos elég sűrű teendői akadtak az elmúlt hónapokban). Álljék most itt annak megindokolása, miért is tudtam oly sebesen átrágni magam Langan könyvén.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. július 08. 09:14 - Thasaidon

Interjú John Langannel

A The Black Aetheren megjelent egy interjú John Langannel, az idén Bram Stoker-díjat nyert The Fisherman című regény szerzőjével. A kérdések csekélységemtől származnak, az érdem Tomasics Józsié, aki kihajtotta belőle a válaszokat. Izgalmas gondolatok egy szimpatikus írótól, olvassátok serényen. A The Fishermanről hamarosan kritika érkezik a blogon.

Szólj hozzá!
2017. május 25. 21:46 - Thasaidon

Interjú W. Scott Poole-lal

Nem olyan régen tettem közzé a blogon egy kritikát W. Scott Poole Lovecraft írt friss könyvéről, az In the Mountains of Madness-ről. A The Black Aether időközben összehozott egy interjút a szerzővel. (Amennyiben ad absurdum nem ismernétek még az oldalt, sipirc olvasni és lájkolni!) A kérdéseket csekélységem állította össze, és a szöveget is én fordítottam. Az érdem újfent Tomasics Józsié, a TBA főszerkesztőjéé, aki leszervezte az interjút és tartotta a kapcsolatot. Az interjú szövege itt érhető el, remélem, kellemes-érdekes olvasmánynak bizonyul.

Szólj hozzá!
2017. május 13. 17:17 - Thasaidon

W. Scott Poole: In the Mountains of Madness. The Life and Extraordinary Afterlife of H. P. Lovecraft, Soft Skull Press, 2016, 296 p.

H. P. Lovecraft életműve olyan mértékben ivódott bele napjaink sokrétű populáris kultúrájába közvetlen vagy közvetett módon (név szerinti utalások vagy általános hangulati, mondanivalóbeli párhuzamok révén), ami jóformán példa nélkül áll a történelemben. Nem tudom, mennyire kell ezt részletezni: aki látta a South Park ominózus Cthulhu-idézős epizódját, látta az Alient, játszott már a Quake-kel (vagy akár a Blooddal, az én személyes favoritommal), játszott a Call of Cthulhuval, az Arkham Horrorral, ne adj’ isten a Munchkin Cthulhuval, urambocsá olvasta Stephen Kingtől A ködöt vagy újabban az Újjászületést, avagy épp egy majdnem tetszőleges China Miéville-regényt, hallgatott Black Sabbath-et, esetleg Nile-t, netalántán belebotlott a Titkok a Lovecraft suliból című ifjúságiregény-ciklusba, annak ezt nem igazán kell magyaráznom. Hogy Plüss Cthulhut és az ő vérfagyasztó históriáját ne is említsük, ugyebár. A felsorolás persze a végtelenségig folytatható, amit pedig eddig leírtam, üvöltően hiányos, de voltaképpen nem is egészíthető ki vállalható vagy reprezentatív terjedelművé egyetlen blogbejegyzés keretei között (még a Zothique blog mércéjével sem). Sajátos színezetet adott e ciklopikus mértékű befolyásnak a tény, hogy mindennek forrása egy csontrasszista, fehér, középosztálybeli férfi volt – gondolkodóba is ejtette az értelmiséget, hogyan lehet, khm, etikusan értelmezni, újraérzelmezni ezt az ordas eszméktől terhes hagyatékot. (És most diszkréten feledkezzünk meg arról az apróságról, hogy a rajongó-követők legkésőbb Ramsey Campbellel kezdődően, vagyis nem éppen a napokban nekilátva elég termékeny munkát végeztek e téren.) Mindez természetszerűleg alaposan meglódította a személye, munkássága iránti érdeklődést, kutatást, amelynek következtében a Lovecraft-biográfiák és a Lovecraft személyét, illetve a belőle kialakult jelenséget bemutató írások is gyarapodásnak indultak – amellett, hogy azért S. T. Joshi I Am Providence-e továbbra is megkerülhetetlen mérföldkő marad a Lovecraft-kutatók számára. W. Scott Poole a College of Charleston oktatója, aki az amerikai történelemről, a horrorról és a populáris kultúráról publikált írásokat. A jelen bejegyzésben kivesézett könyve a Lovecraft-életrajzok sorát gyarapítja, de – amint azt a címe is sugallja – legalább akkora jelentőséget kap benne az író kulturális hatása is egészen napjainkig. A „napjainkig” kitétel szinte szó szerint értendő, hiszen 2016-os kiadású kötetről van szó, ami ilyenformán kifejezetten friss, naprakész ismereteket ígér még ebben a viharos sebességgel változó időszakban is, amikor az internetes divatok jóformán napok alatt futnak fel és peregnek le (emlékszel még, Kedves Olvasó, a Trash Dove-őrületre? Ugye, milyen rég volt?).

Tovább
Szólj hozzá!
2017. április 14. 12:16 - Thasaidon

Villámposzt – bemutatták az új WFA-szobrot

A Kedves Olvasó kétségkívül emlékszik rá, hogy 2015 novemberében a World Fantasy Awards Administration (WFAA) bevonta a World Fantasy Awarddal (WFA) járó Lovecraft-szobrot az ábrázolt jól ismert rasszizmusa miatt. A döntésről 2016 januárjában magam is eltöprengtem (mellesleg épp a Gendering Theories nevű tárgy vizsgájára készülés helyett). A WFAA most bemutatta az új szobrot, amely egy fát ábrázol. Közleményük szerint olyan jelképet kerestek, ami kifejezésre juttatja a fantasztikus irodalom mélységét, a fa pedig erre kiváló, hiszen nemcsak alapvető jelentőségű minden nép mitológiájában, de a spekulatív fikció klasszikusaiban is a legkülönfélébb szerepeket tölti be.

Az új szobor itt látható. Alkotója Vincent Villafranca. Akinek egyébként a "vadvilág" tematikájú bronzszobrai tényleg nagyon szépek. Ahogy a jelen szobor is míves alkotás. Ez annyira nem is meglepő, a bírálók nyilván jobbnál jobb alkotásokból válogathattak, az alkotók jó kézügyessége alap. A fa jól kidolgozott, részletgazdag, és jól mutat mögötte a holdkorong, amelyet átölel és a földhöz szorít, vagy amely után a magasba kapaszkodik. Mindemellett nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ez a szobor egy túlpörgetett moralizálás eredményeképp áll előttünk. A WFAA tagjai túltolták az inkluzivitást azzal, hogy olyan jelképet találtak, amely épp a mindenütt jelenlevősége miatt súlytalanná és tartalom nélkülivé válik. Azért az, hogy akár a mitológiákban, akár a fikcióban sokszor találkozunk fával, nem egy egetrengető összefüggés, tekintve hogy az ember számára a fa nemcsak mindennapos látvány volt, de fontos éltető elem is. Szujó Norbi, a RANDOMKULT blog szerzője egy kommentjében jól szavakba foglalta az első benyomásomat: az új szobor pont ugyanannyira fejez ki mindent, mint semmit.

Az új díj kétségkívül szervesen be fog épülni a WFA történetébe. Nekem azért hiányzik a régi, karakterisztikusan rusnya kis HPL.

Szólj hozzá!
2017. március 28. 11:04 - Thasaidon

Michael Wehunt: Greener Pastures, Shock Totem Publications, 2016, 191 p.

Ez a bejegyzés eltér a szokásos munkamódszeremtől abban, hogy most nem sorolom fel egyesével és értékelem a szóban forgó kötet novelláit, hanem igyekszem a közös sajátosságokat kiemelni. Ha gondoljátok, jelezzétek, tetszik-e nektek ez az irány.

A Nighscript című antológia első darabja megismertetett egy sor új szerzővel, akikről korábban nem hallottam, és kicsit kívül esnek a lovecrafti hangulatvilágot felkaroló szerzők köréből. Az antológia utolsó írásaként Michael Wehunt egy egészen kellemes novellát rittyentett, melynek hatására az egyik, khm, shoppingolásom alkalmával (töltsük már meg értelmes tartalommal ezt a balvégzetű jövevényszót) ezt a kötetet is behajítottam a kosárba. A könyvet a Shock Totem nevet viselő kiadó publikálta, mely ugyanilyen címmel egy meglehetősen érdekesnek tűnő horrormagazint is megjelentetett. A kiadó időközben, úgy tűnik, beszüntette a tevékenységét, de a kiadványai azért szerencsére nem párologtak el.

Michael Wehunt a weird irodalomnak azon a vonalán mozog, amelyben a szereplők érzelmeinek bemutatása legalább annyira gazdag, mint a félelemforrásé, és az olvasó a rettegés helyett sokkal inkább arra nyer rálátást, hogy az utóbbi színre lépése hogyan befolyásolja a szereplők mikrokörnyezetét. Ebben Nathan Ballingrud elég egyértelműen modellként szolgálhatott, olyannyira, hogy a kollekció két novellájában elég közvetlen tematikus párhuzam érhető tetten nevezett szerző egyik írásával: a Deducted from Your Share in Paradise arról szól, hogy egy lakókocsikban éldegélő közösség (tudjátok, ilyeneket láthatunk a Brickleberry című sorozatban) élőhelyére angyalok hullanak az égből, az A Thousand Hundred Years pedig egy apát állít középpontba, akinek elrabolták a gyerekét (mondhatnám, hogy egy párt, de a két szülő közül egyértelműen az apa perspektívájából látjuk az eseményeket). Ballingrud The Monsters of Heaven cím novellájában furcsa, angyalszerű lények jelennek meg a cselekmény helyszínét adó városban, és a középpontban történetesen egy pár áll (megint csak elsősorban az apa), amelynek elrabolták a gyerekét. És ha már gyermekrablás, mindkét ilyen történetben kifejezetten ütnivaló, vádaskodó módon viselkedik az anya az apával.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. március 23. 17:32 - Thasaidon

Interjú David E. Schultz-cal

Amennyiben ezt a blogot olvasod, bizonyosan ismered már a The Black Aether nevű lovecrafti híroldalt és online magazint. Ha mégsem, akkor sipirc ismerkedni! És mi sem alkalmasabb az első lépések megtételére, mint egy interjú David E. Schultz-cal, melyet csekélységem követett el. Schultz egy sor Lovecrafthoz kapcsolódó kötet szerkesztésében vett részt, többnyire S. T. Joshi oldalán, emellett néhány fölöttébb vagány tanulmány fűződik a nevéhez. Szóval mondhatjuk, hogy érdekes a magunkfajtának. A beszélgetés linkje itt található.

Szólj hozzá!
2017. február 19. 15:52 - Thasaidon

Philip Fracassi: Fragile Dreams, JournalStone, 2016, e-könyv változat

Philip Fracassi forgatókönyvíró és író, aki irodalmi téren eddig önálló elbeszéléseket publikált, első teljes novelláskötete márciusban várható Behold the Void címmel, előszava nem kisebb személy, mint Laird Barron tollából származik. A Fragile Dreams az elbeszélések egyike, viszonylag friss termés, 2016 novemberében látott napvilágot. Kindle-kiadásának megvásárlása egy kósza fellobbanás eredménye volt a részemből, részben hasonlóan, mint Rich Hawkins írása esetében: a 3,80 George Washingtont egészen, sőt, kifejezetten méltányos árnak tartom azért, hogy egy, a kedvenc zsáneremben alkotó szerzőtől egy hamar elolvasható terjedelmű írást tartalékoljak a Kindle-mön az ínségesebb időkre. A kiadók és a szerzők szemmel láthatóan odafigyelnek arra, hogy fogyaszthatóvá tegyék az eladott műveket, de ez már csak így működik, és végül is a horrornak fontos műfaja a novella meg az elbeszélés, szóval ez így egész jól összeáll, és amíg nem vezetik be az alapjövedelmet, hogy a senkit nem érdeklő hóbortjaimnak hódoljak 7/24-ben, addig bizony inkább egy efféle röpke szösszenettel csillapítom olvasásszomjamat 4-500 oldalas regények helyett. Fracassi jelen írása az Amazon tájékoztatása szerint papíralapon 101 oldal. Ezek az oldalak valószínűleg nem túl terjedelmesek, mert egy délután alatt végigszaladtam a művön. Tény, a szöveg is elég olvasmányos. Lássuk, mit tud.

Van egy főhősünk, bizonyos Matthew Calvert, frissen végzett jogász, tetemes diákhitellel a nyakában, aki épp állásinterjúra készül egy ügyvédi irodánál, amikor jön egy földrengés, és az egész épület ráomlik. Innét kezdve azt követjük nyomon, hogyan küszködik emberünk a föld mélyének fogságában. Fracassi természetesen nem fukarkodik a naturalista részletekkel, a főhős helyzetében semmi kényelem vagy esztétikum nincs, az egyik lába kifordult, a jobb keze beszorult, a bal keze szabadabb, de a gyűrűsujját leszakítja egy üvegszilánk, a hátát pedig óriási tömb nyomja, azzal fenyegetve, hogy elroppantja a gerincét. Aztán persze megjelennek mindenféle ijesztő dolgok is, amiknek egy beszorult ember nem szokott örülni.

Tovább
Szólj hozzá!
2017. február 01. 23:56 - Thasaidon

T. E. Grau: The Nameless Dark, Lethe Press, 2015, 275 p.

Újabb bejegyzés egy újabb posztlovecraftiánus „weird” szerző kötetéről. T. E. Grau bemutatására nem sok sort szentelnék, tekintve, hogy nem sok mondható el róla. Los Angeles-i novellista, aki kedvenc zsánerünkben alkot, a novellákon kívül két elbeszélése került önállóan publikálásra (The Mission, The Lost Aklo Stories), egyébként az itt tárgyalt könyv a szerző első önálló gyűjteménye. A könyv borítója elég míves, egy démonféleség aszott testét ábrázolja, melynek gonosz vigyora hamar felkelti a horror barátainak figyelmét és érdeklődését. Tömör, ámde kifejező a cím: The Nameless Dark, azaz „a névtelen sötét”. Lesújtó és megnevezhetetlen borzalmakat, vigasztalan atmoszférát ígér. Szeretjük az ilyet, mese nincs. Azaz dehogy nincs: nem kevesebb, mint tizennégy rémmese várja az előttünk álló 275 oldalon, hogy elolvassuk őket és szembenézzünk az általuk tartogatott rémségekkel, melyek embertől és nem embertől egyaránt származnak, és nem lehetünk biztosak benne, hogy az utóbbiak a rosszabbak. Grau nyilván nem szarral gurigázott, amikor megírta ezeket a novellákat, vérprofi alkotásokról beszélünk, de hát mi mást várhatnánk egy kőkeményen piaci alapon szerveződő társadalom sarjától? Letűntek már azok az eónok, amikor az ember gyermekét a nagynénjei eltartották, hogy ő közben levelezgessen, sétálgasson és kánont alkosson. Persze manapság már aligha születik kánon, akkor sem, ha Michael Marshall Smith major new voice-nak, azaz „jelentős új hang”-nak nevezi Graut, a kötet előszavát pedig nem más jegyzi, mint Nathan Ballingrud. Jó rémtörténetek viszont szerencsére még teremnek. Lássuk hát, mit villantott Grau ebben a mezőnyben.

Tovább
2 komment
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...