...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. február 01. 23:56 - Thasaidon

T. E. Grau: The Nameless Dark, Lethe Press, 2015, 275 p.

Újabb bejegyzés egy újabb posztlovecraftiánus „weird” szerző kötetéről. T. E. Grau bemutatására nem sok sort szentelnék, tekintve, hogy nem sok mondható el róla. Los Angeles-i novellista, aki kedvenc zsánerünkben alkot, a novellákon kívül két elbeszélése került önállóan publikálásra (The Mission, The Lost Aklo Stories), egyébként az itt tárgyalt könyv a szerző első önálló gyűjteménye. A könyv borítója elég míves, egy démonféleség aszott testét ábrázolja, melynek gonosz vigyora hamar felkelti a horror barátainak figyelmét és érdeklődését. Tömör, ámde kifejező a cím: The Nameless Dark, azaz „a névtelen sötét”. Lesújtó és megnevezhetetlen borzalmakat, vigasztalan atmoszférát ígér. Szeretjük az ilyet, mese nincs. Azaz dehogy nincs: nem kevesebb, mint tizennégy rémmese várja az előttünk álló 275 oldalon, hogy elolvassuk őket és szembenézzünk az általuk tartogatott rémségekkel, melyek embertől és nem embertől egyaránt származnak, és nem lehetünk biztosak benne, hogy az utóbbiak a rosszabbak. Grau nyilván nem szarral gurigázott, amikor megírta ezeket a novellákat, vérprofi alkotásokról beszélünk, de hát mi mást várhatnánk egy kőkeményen piaci alapon szerveződő társadalom sarjától? Letűntek már azok az eónok, amikor az ember gyermekét a nagynénjei eltartották, hogy ő közben levelezgessen, sétálgasson és kánont alkosson. Persze manapság már aligha születik kánon, akkor sem, ha Michael Marshall Smith major new voice-nak, azaz „jelentős új hang”-nak nevezi Graut, a kötet előszavát pedig nem más jegyzi, mint Nathan Ballingrud. Jó rémtörténetek viszont szerencsére még teremnek. Lássuk hát, mit villantott Grau ebben a mezőnyben.

Tovább
komment
2016. december 30. 02:13 - Thasaidon

Adam L. G. Nevill: Some Will Not Sleep, Ritual Limited, 2016, 280 p.

A spekulatív fikció három nagy, hagyományos zsánere, a sci-fi, a fantasy és a horror közül bizonyos szempontból a horrornak jutott a legmostohább sors, amennyiben neki sikerült a legkevésbé túlnőnie a „ponyva” – egyébként vészesen erodálódó – minősítésen. (Most tegyük félre a lovecrafti horrornak a spekulatív realizmus fényében történő kortárs újraértelmezését. Légyszi.) Magasröptű és eltúlzott állításnak tűnhet ez, különösen napjainkban, amikor a zsánerek közötti határok napról-napra, percről-percre párolognak el, mégsem tartom egészen alap nélkülinek. A sci-finek viszonylag könnyű dolga volt, hiszen az természetét tekintve a társadalmi lét elemi kérdéseit feszegeti, ráadásul adott esetben olyan környezetet vázol fel, amely mintha a szemünk láttára valósulna meg fokozatosan. A fantasy is messze túlnőtte azt a sztereotípiát, hogy varázslók, harcosok meg elfek kalandoznak fel-alá a botjukkal-kardjukkal-íjukkal hadonászva, és miszlikbe szabdalt sárkánytetemeket hagynak maguk után – ez a zsáner is rendkívül mély tartalmat tud közvetíteni, legyen szó akár személyes életutakról, felnőtté válásról, akár komplett, aprólékosan felépített társadalmak problémáiról. A horrorirodalom ebbéli minősége viszont egyetlen tényezőn múlik: azon, hogy félelmet kelt-e vagy sem. Természetesen lehet okoskodni arról, hogy mennyire léteznek vegytiszta zsánerek. Igen, eleve az, amit ma felszínesen sci-finek, fantasynek, horrornak nevezünk, egyfajta vegyesfelvágottból különült el. Valóban, példának okáért az Árnyék az időn túlról vagy Az őrület hegyei legalább annyira számítanak sci-finek, mint horrornak. Csakugyan, számos módon meghaladható a „horror” (meg a többi zsáner) egyoldalú címkéje: a Lovecrafttól átvett „weird” (irritál, amikor a magyar nyelvben ezt használják) kategóriája a „letisztultként” elkönyvelt zsánerek keveredését jelölte, és hasonló tartalmat jelöl a manapság kedvelt „new weird” címke, de például Farah Mendlesohn is „intrusive fantasy”-ként jelölt és elemzett olyan alkotásokat, amelyekre simán ráböknénk, hogy horror – nyilván hosszan folytatható a sor. Mindez nem változtat a tényen: a „horror” kifejezés mindenek előtt való differentia specificája az, hogy félelmet kelt (vagy kelteni szándékszik) az olvasóban (nézőben), és annak, aki ilyen alkotások iránt érdeklődik – talán nem nyúlunk nagyon mellé –, legalábbis egyik fontos preferenciája az, hogy jól félhessen egyet. Nem újkeletű szempont ez, már M. R. James is ráirányította a figyelmet, és ami azt illeti, Lovecraftnál is hangsúlyos szerepet kapott, a relatíve újabb szakirodalomban például Noël Carroll hegyezte ki erre a zsáner elméletét. (Burke-öt most hagyhatjuk, mivel ő nem kifejezetten horrorirodalomról írt, hanem a fenségesről.) A horror eme sajátosságából azt következik, hogy az esztétikai nézőpont igen jelentős súllyal esik latba az értékelésénél: sokat számít az élvezetében, mennyire hatásosan fejeződik ki benne a félelem, mennyire képes a szerző fenntartani a feszültséget, a szorongást, egyáltalán, mennyire rémisztő maga a félelemforrás. Ennek a szempontnak a kizárólagosságát mára bőven meghaladtuk – nem véletlen például a Lovecraft lapos karakterábrázolásával szembeni visszatérő kritika, amellyel csak fenntartásokkal tudok egyetérteni –, és a különféle szakirodalmi és fikciós antológiákban zsákszámra találkozhatunk a zsáner önreflexiójára vagy a bevett toposzok lebontására irányuló kísérletekkel – olyannyira, hogy egy szerző például a konzervatív idegengyűlölet feléledésének kísérőjelenségeként értékelte azt, hogy a Borzalmak városa vámpírjai félelmetes szörnyként kerültek ábrázolásra. De azért az esztéticista csecsemő nem ömlött ki a posztmodern-önreflektív fürdővízzel. Bizony, jól tud esni az olyan horror, amely nem nyom freudi allúziókat az ember orra elé, nem unszol együttérzésre a félreértett-kirekesztett szörnyeteggel, nem traktál irodalomelméleti interpellációkkal, és nem is tolja túl a művészkedést, hanem egyszerűen csak beszarat, ahogy kell. Ezért nyúltam Adam Nevill Some Will Not Sleep című könyvéhez.

Tovább
komment
2016. december 06. 17:35 - Thasaidon

C. M. Muller (ed.): Nightscript: Volume One, Chthonic Matter, 2015, 199 p.

An Anthology of Strange & Darksome Tales, olvashatjuk a borítón C. M. Muller antológiájának alcímét. Ki gondolta volna, jegyezhetné meg a horrorrajongó, és reménykedik benne, hogy a kötet tartalma megfelel ennek az alcímben rejlő ígéretnek. Szimpatikus kis kötetről beszélünk egyébként. A címe visszafogott, nem hivalkodó, ellenben bizsergetően sejtelmes, mintha gondosan őrzött, baljós titokra bukkanhatnánk benne, vészjósló és idegen esztétikájú, mégis lenyűgöző írásmű(vek)re. A borítókép pedig egyszerűen gyönyörű: Theodor Kittelsen 1904-es, Nøkken című festményét használták fel hozzá, amely – címének megfelelően – egy víziszellemet ábrázol. A festményt látva elementáris erővel zúdul a szemlélőre a századforduló misztikus és ópiumtól mámoros légköre, melytől mintha minden környezeti elem bizarr élettel telítődne meg. Ez az impresszív külcsín találkozott abbéli vágyammal, hogy kicsit a lovecraftiánus borzalmak berkein kívülre elkalandozva más módon ijesztő vagy borongós történetekkel is megismerkedjek. Természetesen irreális lenne a kötet tartalmától a külsőségekhez foghatóan katartikus hatást elvárni napjaink antológiadömpingjében, azonban a vonzó megjelenés és a pozitív visszajelzések hatására úgy gondoltam, mindenképpen adok egy esélyt a könyvnek. Lássuk hát, milyen tartalom rejtőzik a felszín alatt! Első körben néhány általános benyomást osztok meg, ezután térek rá egy-egy bekezdés erejéig az egyes novellákra.

A Nightscript első számának írásai kivétel nélkül rövidek, tömörek. Nyilván műfaji sajátosság ez, elvégre novellákról beszélünk, de különösen szembeszökő, amikor az egyes művek közül csak kettő haladja meg a húsz oldalt, a többi tíz és tizenöt között mozog, vagy még rövidebb. Húsz novella jut 199 oldalra, így az átlagos terjedelem tíz oldal. Ez a szűkösség bizonyos stilisztikai sajátosságokhoz vezetett: a szerzők Sherwood Anderson örökségét a leghívebben életben tartva fukarkodnak a mondatokkal és a nyíltan megosztott információkkal, ezért szinte több a ki nem mondott, mint a kimondott dolog, és alaposan utána kell gondolni az összefüggéseknek. Mindez figyelmes olvasást követel, mert bármely mondat komoly jelentőségre tehet szert a későbbiekben, és minden mondatra, minden szóra szükség van, hogy az olvasó a rendelkezésre álló kevéske információmorzsából körvonalazza az egészet.

Tovább
komment
2016. november 18. 00:24 - Thasaidon

Nathan Ballingrud: The Visible Filth, This Is Horror, 2015, 64 p.

Nathan Ballingrud munkásságával bemutatkozó kötetén, a North American Lake Monsters című novellagyűjteményen keresztül ismerkedtem meg @mocsariszorny javaslatára (ezúton is nagy-nagy köcce érte!), és nem bántam meg, noha állításával ellentétben én annak a kötetnek az írásaiban jóformán semmi lovecrafti felhangot nem véltem felfedezni. Mindettől függetlenül Ballingrud vitathatatlanul kiváló író, méghozzá az a fajta, akinek letisztult és esztétikus prózája magába szippantja az olvasót, aki nem érzi sem úgy, hogy fölöslegesen zúdítottak a nyakába egy bekezdésnyi alacsony igényszintű szöveget olyasmiről, ami két mondatban kifejezhető lenne, sem pedig úgy, hogy legalábbis angol szakos mesterdiplomára és egy irodalomtudományi lexikonra lenne szüksége ahhoz, hogy kibogarássza a fenemód nyakatekert, önreflektív mondatok mély rétegeit. Ez a kellemes benyomásom rövid úton eldöntötte a kérdést, megrendeljem-e a szerző friss, önálló kötetként kiadott elbeszélését, mely a jelen kritika tárgyát képezi.

Tovább
komment
2016. október 28. 18:07 - Thasaidon

Rich Hawkins: Black Star, Black Sun, April Moon Books, 2015, e-könyv változat

A jelen alkotást annak örömére vásároltam meg, hogy megrendeltem négy könyvet a Book Depositoryről negyedével kevesebbért, mint ha az Amazonról rendeltem volna, ahol a postaköltséget is felszámolják. Érdemes rendelés előtt kicsit kalkulálni (mondjuk nekem majd kisült bele a szemem…). Az eredeti rendelésemben ez a könyv papíralapon lett volna benne, de helyette egy másik, hasonló méretű és árú könyvet rendeltem. Azonban úgy voltam vele, hogy 3,80 George Washingtonért már megveszem a jelen írás elektronikus változatát is, hogy ne unatkozzak, amíg a többit várom (mondjuk egyébként sem unatkoznék…). Az sem volt utolsó szempont, hogy így végre ismét írhatok Nektek. A könyvre a Lovecraft eZine egy ajánlójában figyeltem fel, a címen és a pozitív értékelésen túl roppant vonzóvá tette az is, hogy rövid. A hosszú regényekkel szembeni többszörös ellenérzésemnek szerintem már hangot adtam párszor ezen a felületen. Az álláspontom pedig nem változott.

A főszereplő, Ben Ottway hazautazott szülőfalvába, Marshwoodba egyedül élő, lerobbant édesapjához. Édesanyja régen meghalt, felesége nyomtalanul eltűnt, a nyomozó hatóság épp csak felhagyott a gyanúsításával. Szóval hősünket nem éppen vidám élethelyzetben találjuk. A regényt nyitó autóút körülményei ezt híven tükrözik. Aztán a hangulat nem javul. A célállomás, Marshwood falucskája, minden sarkában, minden zugában depresszív. Hamar kiderül, hogy Ottwaynek nem csak személyes problémákkal kell megbirkóznia: fokról-fokra szembesül vele, hogy a kis közösség tagjai valami bizarr, szektás hóbortnak hódolnak, ami ráadásul kapcsolatban van dermesztő rémálmaival.

Tovább
komment
2016. június 22. 17:45 - Thasaidon

Villámposzt – interjú S. T. Joshival

Gőzerővel készül a poszt egy olyan olvasmányról, amiről már egy ideje tervezek írni, és ami azt illeti, meg is ígértem egy kommentelőnek. Most azonban villámposztra kényszerülök, szeretnék ugyanis egy érdekességet megosztani a Kedves Olvasóval. Nem túl régen felütötte a fejét egy komoly kezdeményezés a lovecrafti hagyaték magyar nyelvű közönség számára való terjesztését, feldolgozását és továbbgondolását célozza. Ennek a kezdeményezésnek kézzelfogható eredménye a The Black Aether, illetve az Azilum magazinok. Előbbi kifejezetten fikciós írásokat tartalmazó orgánum, ami az 1920-as és ’30-as évek pulpjai nyomdokain nyújt teret a lovecrafti gondolat- és hangulatvilágot átvevő irodalom számára, az utóbbi pedig szűkebben Lovecraft örökségére fókuszál, könyvismertetőkkel, kritikákkal, jeles elődök és utódok műveinek, vagy éppen kapcsolódó tudományos cikkeknek a fordításaival. Mindkét orgánumnak két száma jelent meg eddig. A The Black Aether eleinte lovecrafti témákkal általában foglalkozó honlapként indult, illetve fut és frissül jelenleg is, és ez a megjelenési formája az, ami számunkra most érdekes, ugyanis készítettek egy igen alapos interjút S. T. Joshival, a nemzetközi Lovecraft-recepció nagyágyújával, mely az alábbi linken olvasható. Joshi egyébként ma tartja 58. szülinapját (meglepő, de örvendetes, hogy még csak ennyi), amihez természetesen sok boldogságot és még legalább ennyi aktív esztendőt kíván a Zothique blog.

http://www.theblackaether.com/2016/06/18/s-t-joshi-interju/

Szóval tessék szépen olvasgatni. A szerkesztőség pazar munkát végzett, általánosságban a két magazin komoly vállalkozás, és maga az interjú is szépen össze lett rakva. De természetesen nem én lennék, ha nem pofáznék hozzá a tartalmához.

Tovább
komment
2016. május 19. 16:08 - Thasaidon

Lynda E. Rucker: The Moon Will Look Strange, Karōshi Books, 2013, 216 p.

Lynda E. Rucker első és mindeddig egyetlen önálló gyűjteményes kötetét azután rendeltem meg, hogy Ramsey Campbell a 2014-es dedikáltatásom során felhívta a figyelmemet az írónőre. Sokat nem tudok róla azon túl, hogy az „amerikai Délen” (vagyis az USA déli régióiban) nevelkedett és élt – ez egyébként visszaköszön írásaiban –, bár több önálló kötete nincs, azóta is ontja a novellákat különféle antológiákba, és szereti a kézműves söröket, amiért innét üzenem, hogy szerelmes lettem belé.

A The Moon Will Look Strange karcsú kis kötet, mely összesen tizenegy novellát tartalmaz; ezek a novellák kiváló társak egy rövid utazáshoz, és maga a kötet is üdítő kivétel a szófosó féltéglák divatjának korában. Az olvashatóság sem hagy maga után kívánnivalót, a történetekkel jól lehet haladni. Hangulatát tekintve a kötet meglehetősen jól illeszkedik abba a – nem tagadom, kicsit sztereotip – vonulatba, amit még 2013 nőnapján észleltem a női rémtörténet-írókkal kapcsolatban. Ezekben a novellákban nem találkozunk vérfagyasztó förtelmekkel, nem roppanunk össze a lét iszonyatára való ráébredéstől, viszont mindnek van egyfajta csendesen borongós, elidegenedett hangulata. Rucker novelláiban a félelemforrás, a természetfeletti akkor találja meg a főszereplőket, amikor ők már eltávolodtak hétköznapi életüktől és az őket körbevető világtól. Ezek a főszereplők megállíthatatlanul sodródnak ki a megszokott valóságból, olyannyira, hogy az olvasó szemében nem az a kérdés, hogy elveszítenek-e minden kapcsolatot ezzel a valósággal, illetve – ha már rémtörténet-gyűjteményről beszélünk – megtalálja-e őket a természetfeletti, csupán az, mikor és milyen formában. Olyan feszültségfokozás, amitől az olvasót majd’ szétveti az izgalom, a kíváncsiság és a rettegés, nincs, csupán az olvasmány erejéig mi is elidegenedünk a mindennapoktól.

Tovább
komment
2016. január 04. 22:41 - Thasaidon

Még egyszer a WFA-vitáról

Új év (ami legyen boldog minden Kedves Olvasónak), régi téma (nem biztos, hogy utoljára). A cikk végén két kérdést bocsátottam szavazásra, örülnék, ha minél többen válaszolnátok rájuk (avagy kommentben részletesebben kifejthetitek az álláspontotokat, annak még jobban örülnék). A második kérdésnél figyeljetek a görgetősávra, mert négy kérdés van!

A World Fantasy Awardot jelképező Lovecraft-szobor lecseréléséről szóló bejegyzésben, ha némiképp burkoltan is, de azért jól kitapinthatóan éreztettem, melyik álláspont felé húzok. Némi csörtét követően S. T. Joshi még 2015. november 24-i blogbejegyzésében pontokba szedte kifogásait a szobor lecserélésére irányuló döntéssel, valamint általában a felfokozott politikai korrektséggel szemben, és ezzel lezártnak tekintette a vitát. Úgy gondolom, érdemes itt is szemrevételezni az érveit, amit helyenként saját megjegyzéseimmel is kiegészítek majd.

Joshi blogját olvasva kiderül, hogy első számú lovecraftológusunk Daniel José Olderen kívül másokkal is összerúgta a port. Itt egyrészt Ellen Datlowra gondolok, aki egyébként több horrorirodalmi antológia szerkesztője, egyúttal 2014-ben a WFA életműdíjának nyertese. Joshi – forrásmegjelölés, illetve arra való utalás nélkül – megemlíti, hogy egyes értesülései szerint Datlow hathatósan közreműködött a mellszobor leváltásában, ami – ha igaz – meglehetősen kétes fénybe vonja őt mint két Lovecraft által inspirált antológia szerkesztőjét. Legjobb tudomásom szerint Datlow nem reagált a megjegyzésre.

Másrészt kapott a fejére Jeff VanderMeer (akinek egyes műveit magyarra is lefordították), amiért vitán felül magától értetődőnek, „agyalást nem igénylőnek” (no-brainer) minősítette a cserét: Joshi szerint az író ezzel arról tett tanúságot, hogy képtelen átlátni azokat a „mérhetetlenül összetett társadalmi, politikai, kulturális és történelmi” tényezőket, amelyek a problémakört övezik (itt bizonyára arra célzott, hogy Lovecraft nézeteinek bármely elemét teljes nézetrendszerének kontextusában, saját korába ágyazva kellene értékelni).

Harmadrészt Joshi némiképp zokon vette Justin Steele-nek az utóbbi által szerkesztett The Arkham Digestben írott cikkét. Ebben a szerző – röviden összefoglalva – amellett érvel, hogy a szobor kiiktatása nem jelenti Lovecraft irodalmi jelentőségének csorbulását, mi több, akkor is lehet szeretni Lovecraftot, illetve munkásságát, ha az ember a szobor lecserélése mellett áll ki. Továbbá Steele sajnálatát fejezi ki a vita elfajulása miatt, utalva itt különösen Joshi kétségkívül meglehetősen savazós stílusára. Joshi úgy gondolja, Steele túlérzékeny, egyúttal félreértette az álláspontját.

Tovább
komment
2015. november 11. 13:45 - Thasaidon

Két hír

Már régóta szerettem volna hosszan foglalkozni a témával, de sajnos nem volt rá kapacitásom. Azóta az események előremozdultak. Szóval. A World Fantasy Convention szervezői bejelentették, hogy jövő évtől a World Fantasy Award, a fantasztikum világában az egyik legrangosabb nemzetközi elismerés jeléül átadott szobor nem Lovecraftot formázza. Lovecraft utódának kiléte pillanatnyilag még bizonytalan. A döntés bő egyéves antirasszista-polkorrekt lobbitevékenység eredménye. Ennek előzményei közé tartozik az, hogy Nnedi Okorafor néger író, aki 2011-ben a legjobb regény kategóriájában megnyerte ezt a díjat, ugyanabban az évben rádöbbent, hogy Lovecraft rasszista volt (tapsoljuk meg a revelációerejű felfedezésért). Majd 2014-ben Daniel José Older, aki egyébként fekete női hősökről ír, hogy a fantasyt reálisabbá tegye, petíciót fogalmazott meg, melyet több mint 2500-an alá is írtak, annak érdekében, hogy az ominózus szobrocska (ami, szó ami szó, meglehetősen groteszk képmása kedvenc Rhode Island-i polgárunknak) Lovecraft helyett Octavia Butlert, a 2006-ban elhunyt néger sci-fi-írót ábrázolja (így van, a magyar nyelvben a néger etimológiailag és szemantikailag is annyit jelent: negroid rasszba tartozó ember; sem többet, sem kevesebbet). A vetés beérett, s lőn. Older boldognak tűnik.

S. T. Joshi, Lovecraft első számú kutatója, temérdek horrorirodalmi témájú könyv szerzője és szerkesztője, kétszeres World Fantasy Award-nyertes, aki mellesleg indiai származású, a döntésről értesülve visszaadta díjait.

komment
2015. szeptember 07. 11:14 - Thasaidon

Mark Samuels: The White Hands and Other Weird Tales, Tartarus Press, 2011, e-könyv változat

Mark Samuels a rémtörténet-irodalmi underground elismert figurája, aki, úgy tűnik, meglehetősen homályban maradt, ami talán az írói önpromóciótól való viszolygásának tudható be. Emellett tűnik túlságosan termékeny írónak: a jelen kötet mellett két további novelláskötetéről (Black Altars, The Man Who Collected Machen and Other Weird Tales; terveim szerint idővel ez utóbbiról is szó esik majd), valamint egy kisregényéről (The Face of Twilight), de nehéz összeszedni az életművét, mert sem az írói honlapja, sem a róla szóló Wikipédia-cikk nem él már, csak egy blogot írogat. Érdekes (és nekem szimpatikus), hogy a Teeming Brainen készült interjú alapján gyakorló római katolikus (az interjú 2006-os, de a frissebb blogbejegyzések alapján ezen a fronton nem változott a helyzet). Ez a meggyőződése azonban tényleg egyáltalán nem jön át a művein, melyeket olvasva fel sem merült bennem a vallásos hit lehetősége. A szerzőt egyébként Adam Nevill írói oldalán fedeztem fel, aki a jelen bejegyzésben ismertetésre kerülő novellagyűjteményt hőn ajánlotta (és akinek House of Small Shadows című regényét tessék szorgosan olvasni). Ez a kötet papíralapon 2003-ban jelent meg, és már csak méregdrágán szerezhető be, Kindle formátumban viszont összvissz 12 ropogós dolcsiért megvásárolható az Amazonon.

Samuels kötetét kilenc novella alkotja. Prózája könnyen befogadható, olvasmányos, de nem pongyola. Ez a könyv – melynek papíralapú változata 193 oldalt tesz ki – tipikusan az egy délután alatt elolvasható művek körébe tartozik, a novellák hamar magukkal sodorják az olvasót, cselekményük kellően intenzív ahhoz, hogy ne akarjuk félbehagyni őket, és vannak olyan érdekesek, hogy izgatottan várjuk a következőt. Ráadásul ezek a novellák tömörek – nincs bennük felesleges szócséplés, Samuels szigorúan köti magát a fő cselekményszálhoz, és ha valamit a terjedelemmel kapcsolatosan fel lehet róni neki, az az, hogy egyes írások rövidebbek a kelleténél. Ehhez társul, hogy egyes esetekben bosszantó módon lövi le a csattanót vagy nyíltan a szánkba akarja rágni mondanivalóját. A novellák emellett nem kirobbanóan eredetiek. Samuels több egy közönséges epigonnál, de ez alapján a könyv alapján nem mondható, hogy egetrengetően újat alkotott. Mindemellett látható, hogy az író alaposan felkészült a rémtörténet-irodalom klasszikusaiból, és kifejezetten érdekesek azok az írásai, amelyekben a műfajra vagy annak meghatározó szerzőire reflektál.

Tovább
komment
2015. július 09. 17:11 - Thasaidon

Laird Barron: The Imago Sequence and Other Stories, Night Shade Books, 2008, e-könyv változat

Mondjuk nekem csak annyit tanított, hogy aki kifekszik a sínekre, az megdöglik, ezt pedig már előtte is tudtam, mindenesetre József Attila meglehetősen stabil önbizalomról tett tanúbizonyságot, amikor azt írta, „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”. Lovecraft ekkora arccal nem rendelkezett, és valószínűleg egész életében nem mert komolyan belegondolni abba a lehetőségbe, hogy fikciós életműve kultikus korpusszá avanzsálódik majd, melyet követők, rajongók, tanítványok százai, ezrei gyarapítanak saját kis kontribúcióikkal. Pedig pontosan ez történt. Lovecraft és baráti köre még életükben cserélgettek fiktív szörnyalakokat, baljós dokumentumokat műveikben, hozzájárulva ezzel az ún. „Cthulhu-mítosz” (ami eredetét tekintve ugyebár „Derleth-mítosz”) kialakulásához és bővüléséhez, Lovecraft halála után pedig nemcsak ez a gyakorlat folytatódott, de a legendás The Outsider and Others című kötet 1939-es megjelenésével kezdetét vette a „kívülálló” írók csatlakozása is, akik szintén lerótták tiszteletüket a Mester hagyatéka előtt, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Manapság nyakra-főre érik egymást a Cthulhu-mítoszt, a lovecrafti atmoszférát továbbvivő novellákat tartalmazó antológiák, és az ember nem győz eléggé kapkodni, hogy lépést tartson az új kiadványokkal.

Tovább
komment
2015. május 06. 14:56 - Thasaidon

Jobb híján önreklám

Amennyiben bárki fájlalja, hogy a blog tetszhalott állapotát tölti, és érdekli, mi egyebet ténykedek még a neten (hihetetlen, de rajtam kívül is léteznek ilyen emberek), annak ajánlom figyelmébe rövid kritikámat, melyet Arthur Machen The Great God Pan, azaz A nagy Pán isten című klasszikusáról írtam, és a Próza Nostra című irodalomkritikai oldalon jelent meg.

http://www.prozanostra.com/iras/egy-osi-szimbolum-titkai-arthur-machen-great-god-pan

Egyúttal örömmel adom hírül, hogy a DeltaVision Kiadónál előkészületben van a Carcosa árnyai, mely a Lovecraft világa című miniszéria első kötete Ambrose Bierce-szel, Robert W. Chambersszel, és sok más nyalánksággal, Kornya Zsolt avatott és széles látókörű válogatásában; a novellák pedig kiváló fordítók tolmácsolásában kerülnek a magyar közönség elé; Lovecraft hódolóinak kihagyhatatlan (ezt talán mondanom sem kell). A kötet tartalmához magam is hozzájárultam egy novellafordítással és egy utószóval; akit érdekelt ennek a blognak az anyaga (én hüledezek a legjobban azon, hogy ilyesmit feltételezek), az talán érdekesnek találja a Carcosa árnyaihoz tett kis kontribúciómat is (a többi írás mellett, természetesen).

http://www.deltavision.hu/carcosa-arnyai/

komment
2015. január 23. 17:27 - Thasaidon

Izolde Johannsen: A kárhozat éjjele I – Róma, Underground Kiadó, 2013, ca. 450-500 o.

Az a megtiszteltetés ért, hogy egy író kritikaírásra kért fel. Izolde Johannsen magyar szerző, aki egy komplett vámpírkrónika írására adta a fejét, s e végből regénysorozata első és második kötetének kéziratát eljuttatta hozzám pdf-ben. Ebben a bejegyzésben az első kötetről értekezek.

A vámpír alakja szédületes metamorfózison ment keresztül az elmúlt évszázadokban. A késő középkori-kora újkori szláv néphitet kísértő feltámadt holttest – hogy az emberi testen élősködő rémalak egészen az antikvitásig visszanyúló előzményeit most ne említsük – John Polidorinak köszönhetően a fikciós irodalom berkeibe is eljutott, ahol így vagy úgy, de rendszerint a „normális” társadalomtól való elkülönülést testesítette meg, legyen szó a leszbikusságot sugalló nőről, a viktoriánus kor társadalmi börtönében elridegülő, szenvtelenné váló homoszexuálisról, vagy éppen a tabukkal és a társadalmi szerepekkel szembeszegülő, azok nyomása alól felszabaduló egyéniségekről. Az irodalom és a filmművészet ezernyi vámpíralakot vonultatott fel, ezek között találhatunk állatias, rémisztő, taszító alakokat éppúgy, mint lenyűgöző, vonzó, empátiára méltó személyiségeket, vagy éppen ezek valamiféle keverékét. A közös pont a társadalmon kívüliség, vagy legalábbis egy alternatív – a fennálló társadalom szempontjából nem ritkán szubverzív – társadalomban való lét.

Tovább
komment
2014. szeptember 04. 15:02 - Thasaidon

Stephen King: Az I-II. (It, ford. Hamvai Kornél, Kiss Annamária, Koppendorfer Noémi, Szappanos Gábor, Szántó Judit), Európa Kiadó, 2008, 800, illetve 598 o.

A blog csaknem egy kerek évig állt. Sajnos így hozta a munka és egyéb teendőim. Most sem ígérem, hogy ez másként lesz, de nemrég homlokon csókolt a Múzsa, és úgy döntöttem, ezt az ihletet nem hagyom elröppenni.

Aki az én nemzedékemhez tartozik (a ’80-as évek büszke sarja vagyok), valószínűleg sosem létezett valójában, és amit életútjának vélt, pusztán csalfa illúzió, esetleg a Mátrix alattomos trükkje, ha a „bohóc” szóról nem ugrik be neki Pennywise (a regény magyar fordításában Krajcáros) narancssárga pamacshajú, piros gomborrú, vérszomjasan vicsorgó alakja, akitől velem együtt bizonyára tinédzserek ezrei rettegtek annak idején a képernyő előtt. E kétrészes film (melytől, valljuk be, ma is sokkal szívesebben rettegnénk, mint a magyar rögvalóságtól, az orosz-ukrán helyzettől, vagy éppen az IS terjeszkedésétől) Stephen King kétkötetes regényének adaptációja. A filmet valószínűleg nagy vonalakban az is ismeri, aki sosem látta, ezért a jelen bejegyzésben csak annyit jegyeznék meg róla, hogy – már amennyire 1400 oldal belesűríthető hozzávetőleg 3-4 órába – viszonylag hűen visszaadja az eredeti cselekményt, legalábbis ami a filmre vihető részeket illeti. A továbbiakban a regényre fókuszálok (na, meg ez a blog amúgy is határozottan könyvorientált).

Tovább
komment
2013. október 29. 17:30 - Thasaidon

Thomas Ligotti: Death Poems, Bad Moon Books, 2013, 65 p.

A néhány bejegyzéssel korábban bemutatott Thomas Ligotti olyan író, aki számára a horror műfajában való alkotás egy világnézet kifejezésre juttatása, és, mint azt a Kedves Olvasó bizonyára kifundálta nem csekély agyszaggató szellemi erőfeszítés árán, e világnézet fogalmi készletének nem képezik elemét aranyló aurájú angyalok, jóságos és természetesen megindítóan hűdebölcs karmikus hatalmak, de még pillangószárnyakon kecsesen lebbenő, rózsaszín medvebocsok sem. Ellenkezőleg – avagy on dö kántröri, ahogy a műfaj császárainak anyanyelvén mondanák, és igen, a horrorirodalom műfaján belül gyomorforgatóan anglosovén vagyok –: a Ligotti-univerzum már-már faék egyszerűségű alapvetése az, hogy az élet értelmetlen, irracionális, a világ, és benne az ember semminemű önmagában való értékkel vagy céllal nem rendelkezik. Nem új keletű belátás ez, legkésőbb a modern kor beköszöntével és a viszonyítási pontok megrendülésével a filozófiába is betüremkedett – hogy csak két nevet említsek: Camus, Sartre, ámde tegyük hozzá rögvest, a két gall úriember Ligottiétől egy incifincit eltérő konklúziót vont le e premisszából –, de hogy szeretett műfajunktól ne sodródjunk messzire, Lovecraft is ezt énekelte meg írásaiban. Ligotti a legsötétebb kafkai hagyományokat éleszti és értelmezi újra, nyakon öntve némi gótikus körítéssel. Ennek eredményeképp nehezen befogadható, ámde eltéveszthetetlenül eredeti egyveleget kapunk, melynek sarkalatos pontja a mindent átjáró, s épp természetessége miatt hátborzongató, kendőzhetetlen abszurditás. Ligotti nemcsak fikciós prózában alkotott: 2010-ben írt egy nemfikciós értekezést The Conspiracy against the Human Race címmel, emellett 2004-ben egy idén újra kiadott, karcsú kötetben verses formában is elmesélte nekünk, mit gondol az életről, a világmindenségről, meg mindenről. A jelen bejegyzés arról fog szólni, hogy én mit gondolok ez utóbbi könyvről.

Tovább
komment
2013. augusztus 28. 15:36 - Thasaidon

Helen Grant: The Glass Demon, Bantam Books, 2010, 305 p.

A, khm, szebbik, gyengébbik, elnyomottabbik, whatever (a nem kívánt rész törlendő) nemnek dedikált bejegyzésemben ígéretet tettem arra, hogy a brit származású Helen Granttal is foglalkozni fogok egyszer. Nos, ígéretemet, megkésve bár, de törve nem, ímhol, most teljesedésbe viszem. Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet Kornya Zsoltnak, amiért felhívta a figyelmem az írónőre.

Az értékeléssel együtt néhány rövid gondolatmenetet is képernyőre vetettem, illetve az okoskodásomat egy nagy spoiler szakítja meg, melyet mindazonáltal külön jelzek. Akit ezek nem érdekelnek, illetve zavarnak, nyugodtan ugorjon át a moly.hu-s kritikámra, melyben a jelenleginél tömörebben írom le abszolút spoilermentes véleményemet a műről.

Tovább
komment
2013. július 13. 13:40 - Thasaidon

Gondolatok Arthur Machen The Terror című kisregényének olvasása nyomán

A walesi születésű Arthur Machen (eredeti nevén Arthur Llewelyn Jones, 1863-1947) a viktoriánus korban kezdett tevékenykedni, elsősorban újságírásból tartotta fenn magát, a századforduló környékén írt rémtörténetei népszerűek voltak, és a témával foglalkozók ma is elismerik jelentőségüket. A The White People, illetve a The Great God Pan című novellákkal Lovecraft is alaposabban foglalkozik a Természetfeletti rettenet az irodalomban című tanulmányának X., A modern mesterek című fejezetében. Az utóbbi novella hatása egyébként kimutatható a Rémület Dunwichben című novellában, a Red Hook mottójául szolgáló idézet pedig Machen The Red Hand című novellájából származik. A századfordulón írt művei tükrözik a kor dekadens művészeinek hatását. Machen nem kizárólag rémtörténeteket írt: nevéhez köthető egyebek között Casanova emlékiratainak, valamint Marguerite de Navarre (1492-1549) L’Heptaméron című, Boccaccio Dekameronjának stílusában írt elbeszélésgyűjteményének lefordítása, a XX. századtól kezdődően egyre inkább moralizáló jellegű írásokat közölt, és 1914-ben The Bowmen címmel megírta a „Mons angyalainak”, a középkori angol íjászok németeket visszaverő szellemeinek történetét, melyet az akkori közvélemény valós esemény leírásának tekintett. A The Terror Machen viszonylag kései, 1916-ban írt, először 1917-ben publikált, meglehetősen terjedelmes alkotása.

Előre jelzem, hogy a bejegyzésben spoilerek várhatók, amelyekre nem figyelmeztetek külön.

Tovább
komment
2013. június 27. 17:11 - Thasaidon

Robert Bloch: Strange Eons, Whispers Press, 1978, 195 p.

„Csemege” szekciónk második etapja, egyúttal egy ultrarövid bejegyzés következik.

Bizonyára evidencia a Kedves Olvasó számára, hogy Lovecraft és a fiatal Robert Bloch levelezést folytattak egymással, és Bloch korai munkái igen erős lovecrafti felhanggal rendelkeznek. Az azonban talán kevésbé ismeretes, hogy a Pszicho szerzője jóval mestere halála és saját hangjának megtalálása után írt egy hommage-t Lovecraft tiszteletére.

A Strange Eons tartalma roppant egyszerű: kiderül, hogy Lovecraft a valóságot írta le műveiben. A Nagy Öregek és a többi rettenetes lény tényleg létezik, és tényleg csak arra várnak, hogy a csillagok állása kedvező legyen. Lovecraft azért választotta üzenete médiumaként a fikciós irodalmat, mert attól tartott, ha direkt valóságként tálalja ismereteit az embereknek, bolondnak tartják, és sokkal jobban diszkreditálódik, mint egyszerű pulpszerzőként. Azt hiszem, a végkifejlet ismertetésére szükségtelen spoilerként tekintenünk – nyilván az Olvasó is sejti, miért –: a csillagok állása kedvezőre fordul, Cthulhu és barátai feltámadnak, s bár ennek folyamatát már nem részletezi a szerző, kétségünk sem férhet ahhoz, hogy eljövetelükkel az emberiség illúziója minden tekintetben szertefoszlik.

Tovább
komment
2013. június 20. 12:12 - Thasaidon

Thomas Ligotti: Teatro Grottesco, Virgin Books, 2008, 280 p.

Az előző bejegyzésben csemegéket ígértem. Bízom benne, hogy alább kielégíttetik az Olvasó jogos várakozása.

Az amerikai Thomas Ligotti (1953-) valóságos élőlegenda-számba megy a horrorrajongók körében. Méltatói egyetlen alkalommal sem mulasztják el hangsúlyozni műveinek semmihez sem fogható atmoszféráját, eredetiségében és erejében Lovecrafthoz hasonlítják. Ligotti személye kiválóan erősíti ezt a hatást: az író irtózik a tömegektől, elzártan él, nem sok emberrel tartja a kapcsolatot, a horror műfaja számára nem puszta írásmunka vagy önkifejezés, hanem tudatosan, a végsőkig megélt életfilozófia, saját bevallása szerint nincs is ambíciója más területen alkotni. Jelentős kötetei ma jóformán csak több száz dolláros árakon szerezhetők be az eBayen és az Amazonon, a jelen kiadvány esetében az volt a szerencsém, hogy annak első kiadása is csak 2006-ban jelent meg, így viszonylag friss könyvről van szó.

Ligotti, miután több kisebb magazinban publikálta novelláit, 1986-ban megjelent, Songs of a Dead Dreamer című gyűjteményével hívta fel magára a műfaj nagyjainak figyelmét. E kötet előszava nem kisebb alak, mint Ramsey Campbell tollából származik. A kiadványt az 1991-es Grimscribe, majd az 1994-es Noctuary című kollekció követte. Ezután nagyjából két-háromévente jelentek meg kiadványai, legmarkánsabb írásainak zömét azonban a felsorolt gyűjtemények tartalmazzák. Írásaiért több Bram Stoker-díjat is bezsebelt. Elismertsége ellenére Ligotti mindig háttérben maradt, egyfajta underground szereplő a horrorirodalom világában. The Frolic című novellájából film is készült.

Tovább
komment
2013. május 25. 16:12 - Thasaidon

Gondolatok a Szín az űrből magyar fordításai kapcsán

Az elmúlt termékeny hónapok után sajnos a blog kicsit pihenőpályára állt. Hogy a május se múljék el bejegyzés nélkül, most egy olyan írást teszek közzé, ami évekkel korábban, egészen más célból született meg. Pillanatnyilag kénytelen lesz e „töltelékkel” beérni az Olvasó, akinek szíves kitartásáért esedezem, amíg meg nem tudom írni az újabb bejegyzéseket, melyekben igazi csemegék kerülnek terítékre.

Lovecraft The Colour Out of Space, magyar fordításban Szín az űrből című novellája a kedvenc történetem tőle. Azt hiszem, ezzel eléggé a mainstream táborban helyezkedek el a Lovecraft-rajongók közösségén belül, de ha egyszer így van, akkor így van. Nemcsak azért jó, mert iszonyúan erős hatást gyakorol az olvasóra, de azért is, mert az idegenséget, az emberi felfogóképesség számára megragadhatatlan tulajdonságokat mindennél jobban közvetíti. A Cthulhu hívása, hogy egy másik klasszikussal példálózzunk, szintén rendkívül hatásos, de Cthulhu még mindig bizonyos mértékig antropomorf, hiszen két keze van, két lába, egy feje, és felegyenesedve jár. A kései munkákban pedig az idegenek komplett civilizációkat építenek fel. Az őrület hegyeiben Lovecraft egyenesen az emberekhez hasonlítja a Véneket – a mű az író egyes politikafilozófiai nézeteinek is foglalata –, és a shoggothokat teszi meg az igazi szörnyeknek. Ez távolról sem azt jelenti, hogy e műveket lebecsülöm, viszont tény, hogy a Szín az űrből az idegenség olyan fokát közvetíti, amilyet talán egy másik Lovecraft-írás sem.

Tovább
komment
2013. április 17. 21:47 - Thasaidon

A szadista és a vámpír

A „szadizmus” szóhoz napjainkban jó eséllyel fekete latexruhás, korbácsos dominák, pszichopata sorozatgyilkosok vagy a foglyaikkal kegyetlenkedő katonák képzete társul. A fogalom hallatán bizonyára kevesen gondolnának egy hamvasképű, rizsparókás – ámbátor idősebb korára betegesen elhízott – ifjúra. Pedig a szó ezen ifjú nevéből ered. Donatien-Alphonse-Francois de Sade (1740-1814) életének javarészét börtönben vagy elmegyógyintézetben töltötte, ennek ellenére félelmetes hírnevet szerzett magának, mely napjainkig övezi az emlékét. A márki életében is elkövetett néhány gyermekded kegyetlenkedést (ami hozzájárult hosszú fogságához), ám igazán csak fikciós írásaiban eresztette szabadjára a fantáziáját. Műveinek köszönhetően neve mára egybeforrt a vérgőzös pornográfiával.

Természetesen már korábban is hallottam a márkiról, alakja azonban Les Daniels Don Sebastian-ciklusának (melyről már bőségesen írtam, erre tessék) harmadik, Citizen Vampire című regénye révén keltette fel érdeklődésemet. A francia forradalom idején játszódó mű főhőse, a vámpír Don Sebastian de Villanueva kétszer találkozik a márkival (vagy ha borzasztóan kukacosak akarunk lenni, egyszer a márkival, egyszer a polgártárssal), először a Bastille falai között, másodszor Párizs utcáin. Hősünk első alkalommal kissé bolondnak tartja a sajátos észjárású arisztokratát, utána azonban egyenesen filozófusnak nevezi, sőt, Párizs egyetlen épelméjű személyének, és felkéri, magyarázza el neki bölcseletének lényegét. A jelen bejegyzésben Sebastian és Sade márki gondolatvilágának egyes párhuzamaira, kapcsolódási pontjaira igyekszem rámutatni.

Tovább
komment
2013. április 17. 20:42 - Thasaidon

Les Daniels: No Blood Spilled, Raven Books, 1996, 218 p.

Ez a pillanat is elérkezett. A Don Sebastian-ciklus utolsó regényéről írok, mely korántsem zárja le Sebastian vándorlását az ántivilágban. Sajnos mire Daniels újra időt bírt volna szakítani a hatodik kötetre, a kiadó érdeklődését vesztette, és ez komoly veszteség a horrorrajongók számára (már amennyiben én egymagam megtestesítem a horrorrajongók összességét mint egységes entitást). Persze egy ilyesfajta ciklus elhúzódása tartogathat veszélyeket azáltal, hogy könnyen monotonná válhat. Végül is a korai művekben már megismertük Sebastian nézeteit és céljait, ha sok új regény született volna, előfordulhat, hogy mindegyik egy kaptafára íródott volna: a főhős talál egy tanítványt, aki valamilyen okból elbukik, s ő maga közben továbbra sem leli a szabadságot. Ugyanakkor számos érdekes fordulatra is számíthattunk volna. Végtére is az emberi kegyetlenkedésnek és a vámpír létfenntartásának kontrasztja visszatérő motívum Daniels műveiben – ez főképp a The Black Castle-re, valamint a Citizen Vampire-re jellemző, érdekes módon például az emberáldozatoktól vérzivataros The Silver Skullban erre megítélésem szerint csekélyebb hangsúly helyeződik –, és drága fajunk jócskán az utolsó két Don Sebastian-regény cselekményének idejéül szolgáló XIX. század után hajtotta végre minden képzeletet felülmúló rémtetteit (persze, lehet, hogy ezt elkiabáltam). És ami a legfontosabb: érdemi fejlemény született volna hősünk szabadságkeresésében.

No, de térjünk vissza a bejegyzés tárgyául szolgáló konkrét műhöz! Sebastian itt a gyarmati Indiába utazik. Találja ki a Kedves Olvasó, ugyan vajh mely istenséget keresi, és kiknek a segítségével találja meg?

Tovább
komment
2013. április 08. 00:15 - Thasaidon

Stephen King: Dolores (Dolores Claiborne, ford. Greskovits Endre), Európa Kiadó, 2006, 261 o.

Névtelen alantasságra vetemedek.

Évek óta már, hogy irodalmat csak angolul olvasok. Így jött ki a lépés, a szabadidőmet igyekszem a horrornak szentelni, és a fontos művek nemigen hozzáférhetők magyar nyelven. A puszta tényeket aztán normává emeltem: elhatároztam, hogy nem is fogok idegen nyelvből lefordított művekről értekezni ezen a webnaplón, elvégre a legjobb mindig tiszta forrásból dolgozni. Most mégis úgy döntöttem, a praktikum felülírja a princípiumot, és szembe… khm… helyezkedek korábbi álláspontommal.

Február második felében nemes egyszerűséggel oly epedve szomjaztam valamilyen gyorsan olvasható, magyar nyelvű olvasmányra, akár a vízre az ausztrál sivatagban eltikkadt versenytúrázó, aki a rajtnál letétbe helyezte a temetési költségeit. Természetes, hogy ilyenkor a magyar horrorrajongónak elsőként Stephen King jut eszébe, elvégre az ő művei nemcsak szinte maradéktalanul beszerezhetők, de – mint a róla írt tanulmánykötet kapcsán utaltam rá – írásai kifejezetten „falhatók”, és – szinte szégyellem beismerni, tekintve begyöpösödött vérkomolyságomat – kikapcsolnak. Nem sokat teketóriáztam, egyéb posztírási és olvasási önkötelezettségeimet sutba vágva vasárnap éjszaka lekaptam a polcról a Dolorest, mellyel talán még a jó szüleim bőrébe bújt Jézuska látott el egy régi Karácsony alkalmából, és hozzákezdtem. A jelen bejegyzés szövegét aztán egy elhúzódó passzív periódus esetére tartalékba helyeztem. Most ím, a világ elé tárom.

Tovább
komment
2013. március 26. 20:22 - Thasaidon

Les Daniels: Yellow Fog, Tom Doherty Associates, 1988, 294 p.

Az elmúlt egy hónap során szülinapoztunk, kiállítást látogattunk, köszöntöttük a világ leghatékonyabb fegyverének birtokosait, s végül egy kiváló horrorszerzőt is búcsúztatni kényszerültünk. E sokszínű tevékenységkavalkád alatt bizony háttérbe szorultak a bloggazda kedvenc vámpírjának kalandjai, s talán némely Kedves Olvasó is epedve várja, hogy ismét hallhasson a kortalan Don Sebastian de Villanueváról. A jelen bejegyzés eme hipotetikus igény kielégítése végett hívatott életre.

S. T. Joshi joggal rója fel Danielsnek, hogy nem ad magyarázatot Sebastian újabb felbukkanására. Hősünktől 1791-ben vettünk búcsút, amikor egy másik vámpír véréből szíva látványosan elpusztult, és maga is kimondta, hogy a vámpír számára a véget jelenti a fajtársa (?) vére. A Yellow Fog a viktoriánus Londonban, 1847-ben játszódik, 56 évvel a Citizen Vampire cselekményének lezáródása után, s ez idő tájt Sebastian él és virul. Életben léte egyszerűen adott, és noha szóba kerülnek pletykák, melyek szerint a legendás vámpír-mágus odaveszett a forradalmi káoszban, még csak e megbízhatatlan pusmogás szintjén sem nyerünk bárminemű sejtelmet Sebastian felbukkanásának okairól – hacsak nem puszta varázstrükkről beszélhetünk, miként arra igencsak homályos célzás történik a műben.

Tovább
komment
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása