...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2019. január 21. 03:26 - Thasaidon

Matthew M. Bartlett: Creeping Waves, Muzzlehead Press, 2016, 272 p.

bartlett_creeping_waves_cover.jpgKedves Hallgató, ez itt a WXXT a 87,5-ös frekvencián: a sátánkacaj a sírkertben egy felhőmentes éjfélen; a Sikoltó Agy a Pioneer Valley Véres Vermében; a kéz, amely kinyúl a véreshordóból; a hívószó a szennycsőből; a Pioneer Valley szemébe mélyesztett agyar; ahol kés és torok összeér; a Hang a Közösség Segglyukából; a kemény sánker fennköltsége; a velejéig romlottak rádiója; a vércsepp a reggeli tejedben; a zúzódásos kéz, amely kinyúl a vécédből. Fogadd szeretettel az örök éj házigazdáit: Dr. Gladmost Alespillert, Red bácsit, a Vén Bent, Sithylt és Abrecan Geistot! Az előéletüket és a származásukat nem igazán akarod firtatni, de végül is… Ha Leedsbe vet a balsors, akkor úgyis megtudod, amit nem akarsz, márpedig a benned munkálkodó perverzió előbb-utóbb menthetetlenül elvezérel e kies és kárhozott városkába.

Matthew M. Bartlett 2014-ben tette le névjegyét a Gateways to Abomination című könyvével, majd a Creeping Waves tulajdonképpen ennek a kötetnek a folytatása, miközben a szerző hosszabb-rövidebb közbeeső szerzeményekkel is kiegészítette írói világát. Bartlett saját maga adja ki a műveit – ha ebben támogatni szeretnéd, itt hívhatod meg őt egy kávéra –, és talán ebből is kifolyólag egészen üdítően konvenciókat áttörő formában nyilvánulnak meg példátlanul és szívmelengetően beteg képzeletének rothatag szüleményei. A nyáron napvilágot látott a The Stay-Awake Men and Other Unstable Entities című novellagyűjteménye, ami tényleg a szó hagyományos értelmében novellagyűjtemény, vagyis kisszámú – egész pontosan hét –, és tényleg „novellaterjedelmű” novellát magában foglaló kötet – vagy inkább kötetecske, mert nem kimondottan hosszú eresztés. Ehhez képest Bartlett a Gateways to Abominationben és az itt tárgyalt Creeping Wavesben egy massachusettsi kisváros, Leeds bukolikus mindennapjaiból mutat be elszórt pillanatképeket, amelyekből szép lassan varázslatos panoráma rajzolódik ki a borzongás és az aberráció szerelmesei számára, és ezt a sajátos szöveget a szerző saját szerkesztésű illusztrációkkal erősíti, általában portrékkal, amelyek a szellemi-testi elfajulás valóságos kavalkádját vonultatják fel, és amatőr szerkesztés ide vagy oda, kiválóan betöltik a rendeltetésüket. Ne kerteljünk: az egész Leeds-ciklus egyetlen nagy, eklektikus dicshimnusz az enyészetnek, a bűn, a belezés és a szenny evangéliuma, és ha az efféle jellemzés utat talál a szívedhez, Kedves Olvasó, akkor szerintem ne is totojázz ennek a posztnak az olvasásával, hanem irány a webáruház, és csapj le a Creeping Wavesre legott!

Sokat ígérő, ahogyan Bartlett játszik a perspektívák és a helyzetek állandó váltogatásával. Tulajdonképpen egyfajta sétán vagy autós körúton érezzük magunkat Leeds poros kis városkájában, és hol egy könyvritkaság-katalógust lapozgatunk hanyagul, szemünkkel meg-megállapodva egy-egy extravagánsabb portékán, hol hirdetéseket olvasunk eltűnt emberekről, és rendszerint lustán fülelünk a WXXT állandóan duruzsoló adására és az abban közzétett különleges történetekre. Azért írom, hogy sokat ígérő, mert szerintem ezt a koncepciót nem bontotta ki annyira, amennyire lehetett volna – vagy legalábbis olyan irányba, ami nekem tetszett volna, ami természetesen nem mérvadó –: felhasználhatott volna többféle hétköznapi szituációt – mint mondjuk egy kósza beleolvasás egy újságba a vegyesboltban, vagy egy elcsípett beszélgetés a buszmegállóban –, mert ezek lehetővé tennék az olvasói beleélést is, ami miatt tényleg érezzük magunk körül Leeds jelenlétét, és ott érezzük magunkat az őrültségek között, amelyek, úgy tűnik, mindennaposak ebben a városban. De persze ez wishful thinking, Bartlett kötete inkább csak pedzegeti ezt a fajta olvasóbevonást. De ha már az előbb említettem a WXXT duruzsolását, azt mindenképpen a könyv egyik találó fogásaként kell értékelni, hogy Bartlett a rádió motívuma köré szőtte a Creeping Wavest. A bevezetőt író Nathan Ballingrud szerint ez a médiumválasztás a régmúlt és a jelen közötti összekötő híd, egyrészt mert ódivatú eszközről van szó, amelyet manapság ritkán használnak, másrészt viszont mégiscsak köze van a modern korhoz, annyira azért nem a távoli múlt része. Könnyen lehet, hogy Ballingrudnak igaza van, végtére is a modern technika tömegkommunikációs eszköztárának először megjelent eleméről van szó, amit a modern tömegkommunikáció kezdetének is tekintenek. Emellett viszont – és ezt Ballingrud nem említette, talán hagyta, hogy a faszkalap kritikusok is csámcsoghassanak valamin – a rádió összekapcsolható egy tipikusan amerikai élethelyzettel: az autózással. Az talán kevéssé fordul már elő, hogy az ember a magánlakásában valamilyen számára szimpatikus rádiófrekvenciára teker, az viszont, hogy bedobja magát a verdába, és elugrik talán a sarki szerszámboltba, talán a szomszéd városba, de az is lehet, hogy átgurul a fél országon, közben pedig belövi az autórádiót és talál valamilyen frekvenciát, vagy hagyja a rendszernek, hogy megtalálja a legközelebbit. Aztán mit ad Isten, egy lepattant massachusettsi porfészek környékén az adás egyszer csak fogja, és elkezd ördögimádatról, véráldozatokról, deformitásokról, gyilkosságokról és alantas kicsapongásokról hadoválni. Az autóközpontú amerikai társadalomban aki kocsiba ül, bizonyára temérdek Leedshez hasonló településen átfurikázik, ezért egészen életszerű, hogy ha automatára van állítva a vétel, akkor mindig a legközelebbi fogható adásra vált, és nem elképzelhetetlen, hogy egy település helyi rádiója az átlagostól elütő témákat taglal, nos, csontig hatoló mélységgel. És ha történetesen sikerül befognunk ezt az adást, akkor a létezés olyan becstelen vermeibe nyerünk bepillantást, amire nem biztos, hogy kíváncsiak voltunk, mégsem bírunk – és nem is igazán akarunk – elszakadni tőle.

Az a néhány évszázados történelem, ami eddig megadatott az Amerikai Egyesült Államoknak, pont elegendő volt ahhoz, hogy létrehozza a maga ősi legendáriumát, amelyhez a jó tollú horrorszerző mindig visszanyúlhat. Bartlett a rejtőző boszorkánykultuszt hasznosította és egyfajta belső perspektívából mutatja be, milyen lenne, ha a gonosz lenne a normális. Ehhez létrehozott egy ördögimádó kisközösséget, amely köszöni szépen, él és virul legalább évszázadok óta: „1654 Telén, amikor a leedsi telepesek fele eltűnt. A WXXT OTT VOLT.” Leeds egy már-már önmagát felzabáló „ellenváros”, amely az örök karnevál állapotában tobzódik, s ahol a normanélküliség a norma, zabolátlanul tombol a sade-i perverzió, és bármi (aljas) megtörténhet. Ha elképzelhető itt a részvét vagy az irgalom, azzal magának az olvasónak kell kiegészítenie a történetet, mert Leedsben egyszerűen ismeretlenek az ilyen köznapian és konvencionálisan emberi érzelmek. Bartlett büszkén állította, hogy feleségének, aki olvasószerkesztőként működött közre a szöveg publikálásában, hamar meghaladták a tűrőképességét a benne bemutatott borzalmak. Engem a természetfeletti rettenet nemigen tud kizökkenteni a nyugalmamból, erre gyakorlatilag bármilyen, a kizsákmányoló emberi valóságot dokumentáló anyag hamarabb képes, de készséggel elhiszem és megértem Bartlettné viszolygását. Aránylag kevés horrorkönyv kezdődik szinte rögtön – némi ráhangolódást követően – egy pedofil tanár történetével, az ő perspektívájából. Vérfagyasztó olvasni, ahogy rögtön az első bekezdésben tömören, sallangmentesen, csak utalásokkal, de mégis félreérthetetlenül körvonalazódik a főszereplő, Rich menthetetlen helyzete („Börtön? Abszolúte kibaszottul kizárt.”) – amely persze nem akadályozza meg őt abban, hogy családostul lemészárolja az áldozatot, majd egy ördöggel való diskurálást követően rendőrsortűzben végezze. Leeds mocskos panorámájának ez a kis szeletkéje a maga lélektelen gonoszságában megrendítő gyomros az olvasó számára, ennek ellenére nem kérdés, hogy a záró perspektívaváltást követően önként és dalolva, az előbb olvasottakból épp csak felocsúdva – talán nem túlzás: megbabonázva – sétálunk az új nézőpont tulajdonosával Leeds fekélyes, rothatag szívébe.

Bartlett könyve nem csak pillanatképek és futó jelenetek kollázsa: egy cselekményszál több részletben van szétszórva a szöveg kis alkotóelemei között. Ez a technika, ami a Gateways to Abominationben is tetten érhető, megosztja az olvasó figyelmét és időbeli párhuzamosságot érzékeltet: miközben Leeds városkájában egymást érik az eltűnések, gyilkosságok, deformációk, egy Vernon Golden nevű egykori szektavezér elhatározza, hogy a boszorkánykultusz nyomába ered. Persze ne hidd, Kedves Olvasó, hogy bármiféle értelmes fejlemények várhatók ettől a lépéstől. Leedsben úgy igazából semminek nincs értelme. Viszont talán ebből is eredeztethető a Vernon Golden-miniciklus hiányossága is: igazából nem lyukad ki semmire ez a szál. Az eseménysor kiválóan illeszkedik a bartletti világba, ahol tényleg megtörténhet bármi, bármikor, de akkor is ötlettelen marad, nincs benne semmi kirívó, semmi katartikus, semmi olyasmi, amitől az olvasó felkapná a fejét. Értelmezhető ez az elem úgy, hogy Leeds és a benne tenyésző gonosz mindent bekebelez, mindent a saját képére formál, ami a bűvkörébe kerül, vagy úgy is, hogy a leedsi boszorkánykultusz a minden eredendő, inherens értéket nélkülöző világ tükre, de az olvasói élményen ez nem sokat segít.

A Creeping Waves emellett tartalmaz néhány „rendes” terjedelmű novellát is, és azt kell mondjam, ezek elég combos darabok. A szerző The Stay-Awake Men and Other Unstable Entities című kis kiadványát elolvasva nem oszlott szét teljesen az a benyomásom, hogy Bartlett a „leedsi” írásaiban megfigyelhet kollázsírásmód alkalmazásakor van legjobb formában, de az elvitathatatlan, hogy a Creeping Waves novellái összességében jól sikerültek. Ezeket a történeteket vizsgálva nem lehet említés nélkül hagyni Thomas Ligotti nevét, ugyanis némelyikük fölött igen markánsan ott lebeg a nagy előd szelleme. John Langan még a Lovecraft Annual első, 2007-es számában írt egy kibebaszottul zseniális tanulmányt arról, hogy Ligotti The Last Feast of Harlequin című – és nemkülönben csodálatos – novellája a benne megfigyelhető motívumok alapján tulajdonképpen az írói hatásszorongás, a nagy előd befolyása miatti aggodalom allegóriája, amelyben Ligotti mintegy kiírja magából az attól való félelmét, hogy soha nem tud olyan eredeti művet alkotni, amellyel elszakadhat írói példaképétől. Ha ez így van, akkor Bartlett Rangel című novellája tulajdonképpen az ő The Last Feast of Harlequinje, még sokkal inkább, mint Ligotti bármely írása Lovecraft vonatkozásában. Az alapcselekmény körülbelül ugyanaz, mint a Harlequiné – amely egyébként maga is Lovecraft Az ünnepének újragondolása –: a főhős-narrátor elutazik a félreeső kisvárosba, ott egy ünnepségben találja magát, és felfedezi, hogy mindig ide tartozott. Itt a főszereplő a címben említett testvérének ered a nyomába, és amikor ezt a nevet olvassuk, talán megeresztünk egy sokat tudó félmosolyt, hiszen nem sokkal korábban, Anne Gare könyvritkaság-katalógusát olvasva találkozhattunk már Rangel Bantam nevével, elvégre a felsorolt tételek között szerepel egy misztikus halandzsával, szexuális kicsapongással és névtelen istenkáromlással teli verseskötet, amit a nevezett lánynak tulajdonítanak. A Rangel csodálatos krónikája egy olyan önmegismerésnek, amire a főhős egyáltalán nem biztos, hogy vágyott. A novella talán legjobb jelenete az, amikor a narrátor összetalálkozik egy másik eltűnt gyerekkel, aki, nos, kicsit átalakult az eredeti állapotához képest – itt kicsit felrémlett Jon Padgett The Infusoriumje.

bartlett_rangel.jpgSzintén Ligottit, egész konkrétan az ő vállalati horrorját idézi a Night Dog; ami azt illeti, ennek a történetnek egy jelentős részét akár ő is írhatta volna. Cselekménye olyasmi, amivel a szerző későbbi munkásságában is találkozunk majd (a 2018-as kötet Kuklalar című novellájában): adott egy vállalat, ahol különös szabályok lépnek életbe, amelyekkel az egyik alkalmazott szembeszegül, de végül ő húzza a rövidebbet. A novella elborultságban és kilátástalanságban talán egy hajszálnyit Ligotti mögött marad, de tényleg csak egy hajszálnyit, máskülönben pedig az egész könyv egyik talán legerősebb jelenete ebben a novellában olvasható. Bartlett egyenes, lényegretörő, sallangmentes nyelvezete bagatellé teszi azt, hogy Byron Holemannek három kislánya van, és az olvasó elsősorban nem ezt a kegyetlen végzetre rendelt férfit sajnálja, hanem saját magát, amikor rádöbben, hogy Bartlett szenvtelen, beteg, érzelemmentes univerzuma és annak „moralitása” teljesen bekebelezte őt.

A The Egg ehhez képest csak simán egy baró rémtörténet egy házaspárról, akik vesznek fél tucat csirkét, amelyek unatkoznak, ezért be kell kapcsolni nekik a rádiót, aztán egyikük tojik egy elég sajátos tojást. A többit találd ki, Olvasó, ha gondolod, ha valami nagyon elmebeteg ötleted van, akkor nagyjából körbe is lőtted a kimenetelt. Bartlett világában bármi megtörténhet, de úgy tényleg bármi, az egyetlen, nagyjából biztos pont az, hogy vagy a szexhez, vagy a fröcsögő vérhez, vagy a kettőhöz együtt köze van. Veres Attila rajongói ezt a novellát egyszerűen imádni fogják.

És ezzel elérkeztünk a Creeping Waves és Barlett Leeds-univerzuma gyenge pontjához: az olvasó előbb-utóbb óhatatlanul soknak és monotonnak fogja találni az agymenéseket. Barlett világában annyira nincs semmilyen fogódzó, semmilyen biztos pont, annyira ki van szolgáltatva minden és mindenki az átalakulásnak, szétesésnek, egybeolvadásnak, enyészetnek, újjáéledésnek, blaszfémiának, hogy idővel már egyszerűen nem fog tudni meglepetést okozni, hogy, teszem azt, a templomban a fából faragott Jézus-szobor egyszer csak megelevenedik és fajtalankodni kezd az oda betérő katolikus pappal (faszobor, érted, hehehe), avagy hogy a narrátor köznapi modorban elmondja: fültől fülig meg akarta hosszabbítani a szeretője mosolyát egy baltával, majd a következő mondatban ugyanilyen hidegvérrel közli, hogy megtette. Bartlett a fizikai és a morális borzalmak síkján egyaránt elég magasra tette a lécet még a mai, elég magasan lévő ingerküszöbhöz képest is, ezért elsősorban hétpróbás horrorfogyasztóknak ajánlott, a kezdők erős kultúrsokkra számíthatnak. Ahogy azonban haladunk a Creeping Waves vége felé, egyre inkább felszínre bukik a kérdés: mi van a pőre borzalmakon túl? Szerencsére ott a remek hangulat, amely nagyban köszönhető a kollázsszerű írói technikának. Ugyanakkor 270 oldal még ebből is sok, és hiába indul a kötet elképesztő lendülettel, az utolsó mintegy ötven oldalon az olvasó már várja a végét. Szintén sok kicsit a 270 oldal úgy, hogy az jóformán teljesen nélkülözi a cselekményt, leszámítva a néhány „igazi” novellát, valamint Vernon Golden mozaikosan közölt történetét. Ha változatosabb élethelyzeteken keresztül kerülnének bemutatásra Leeds életének pillanatképei, az talán segítene a helyzeten, de fentebb írtam, hogy ez éppen hiányossága a kötetnek. Talán maga Bartlett is látta, hogy nem ragadhat le a végtelenségig Leeds világában, ahol az ördögimádat és a szodómia tébolya a végletekig fokozódott, és ezért tett kísérletet a hagyományosabb novellaírás irányában. Ez a lépés szerintem előbb-utóbb elkerülhetetlen, ráadásul a Stay-Awake Men egy egészen jól sikerült próbálkozás, zömmel tipikus bartletti kéjutazás a perverzióban (cselekménnyel kiegészítve), de az utolsó novella, a The Beginning of the World, ha helyesen értelmeztem, olyan dermesztő és vérfagyasztó csavart tartalmaz, hogy az embernek tátva marad tőle a szája, és a szerző mindezt ördögimádat, belezés és mocsokban hempergés nélkül érte el.

A Creeping Wavesszel Bartlett egyértelműen tökéletesítette azt a sajátos alkotói módszert, amellyel üdítően egyedi hangulatvilágot sikerült kreálnia. Képzeletvilága lélegzetelállító és sokkoló, az emberről alkotott képe szívmelengetően lesújtó. Hogy a Creeping Wavesben és elődjében bemutatott technikát képes lesz-e még továbbfejleszteni, vagy hosszú távon a hagyományosabb prózai műfajokra vált, egyelőre nyitott kérdés. Mindenesetre a dolgok jelen állása szerint aki képet akar nyerni Matthew M. Bartlett írói világáról, avagy csak simán olvasni akar egy igazán eredeti hangot a horror világában, az a Creeping Wavesszel nem nyúlhat mellé.

bartlett_kari.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr3014579240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...