...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2018. július 22. 23:45 - Thasaidon

Dennis P. Quinn (ed.): Lovecraftian Proceedings 2. Select Papers from the Dr. Henry Armitage Memorial Scholarship Symposium. NecronomiCon Providence: 2015. Hippocampus Press, 2017, 275 p.

quinn_lovecraftian_proceedings_2_cover.jpg2013-ban tartották az első NecronomiCont, ami meghatározó esemény a Lovecraft-kutatás világában: egy nagyszabású konferencia, amit kifejezetten H. P. Lovecraft emlékének és munkásságának szenteltek, és amelyen lényegében mindenki részt vesz, aki számít e téren. A témák roppant változatosak, és lényegében mindent felölelnek a biográfiai vonatkozásoktól a társadalomkritikai aspektusokon át az irodalomelméleti vagy éppen filozófiai újraértelmezésekig. A történelem eleddig három NecronomiCont számlál: egyet 2013-ból, egyet 2015-ből, egyet pedig 2017-ből. Az eseménysorozatra csakhamar árnyék vetült. 2015-ben némiképp kiverte a biztosítékot Robert M. Price nyitóbeszéde, amelyben egyebek között kitért arra, hogy Lovecraft előre látta az irracionalizmus térnyerését a racionalizálódó világban, s ezt Price a radikális iszlámban látta megmutatkozni (az inkriminált fordulatok ebben a kritikus hangvételű cikkben is olvashatók). Ez egyébként még S. T. Joshit is zavarba hozta, aki 2015. szeptember 1-jei blogbejegyzésében finoman kifejtette, hogy ezeknek a gondolatoknak talán nem ott és akkor volt a legjobb helye és ideje. (Azt most nem boncolgatjuk, Price mit mondott és mit nem.) A történet mindenesetre két év múltán eszkalálódott: Joshi a 2017. augusztus 22-i bejegyzésében fájlalja, hogy Price-t – aki úttörő szerepet játszott a „Derleth-mítosz”, továbbá a lovecrafti életmű bibliai hatásainak feltérképezésében – nem hívták meg az esedékes konferenciára. A bejegyzés szerint Price nyilvános bocsánatkérést várt az eseményt szervező Niels Hobbstól, aki az inkriminált beszéd miatt bűnbakot csinált belőle, Hobbs pedig erre nem volt hajlandó, ellenben szívesen látta Price-ot a konferencián mindaddig, amíg egyetlenegy panelban sem ad elő. Hogy ebből mi igaz, mi nem, nehéz megmondani, mert csak Joshi bejegyzése áll rendelkezésre, Niels Hobbstól nem találtam reakciót (ne sajnálj megdobni ilyennel, Kedves Olvasó, ha találsz); talán annyi még hozzátehető a történethez, hogy 2015-ben maga Price helyezte kilátásba, hogy újragondolja a jövőbeli részvételét, tekintettel személyének és nyilatkozatának ellentmondásosságára.

A 2017-es eseményhez kapcsolódik még, hogy mindannyiunk első számú Lovecraft-tudora azért is eredményesen összeakasztotta a bajuszt a szervezőséggel, mert Ellen Datlow-t meghívták díszvendégként, márpedig ő örökre besározta magát Joshi szemében azzal, hogy a World Fantasy-díj Lovecraft-mellszobrának bevonásakor ő is a díjat odaítélő bizottság tagja volt. Hogy Datlow pontosan mit csinált és mit nem, illetve önmagában a bevonás támogatásával miért írta ki magát a Lovecraftot szájukra vehető emberek köréből, az nem igazán rajzolódik ki, csak annyi, hogy Joshi szerint tűrhetetlen hitszegés, hogy az a Datlow fordul szembe Lovecraft örökségével, aki az antológiák szerkesztésével maga is jól keresett az írón. Túl azon, hogy a bevonással jómagam sem értettem egyet – és mind a mai napig ostoba lépésnek tartom, ha túl is vagyunk rajta –, sajnos itt Joshi bőven túltolta a biciklit, mert gondoljunk bármit Datlow-ról: 1. az a véleménye, hogy Lovecraft ma is velünk élő örökségének nem a World Fantasy-díj szobra a legjobb kifejezője, nem csökkenti antológiaszerkesztői jelentőségét, 2. márpedig szerkesztőként Datlow kétségkívül jelentős alak a spekulatív fikció terén, és szakmailag nem alaptalan egy Lovecraft-konferencián díszvendégként fogadni. Mindenesetre ha bejegyzést írok Joshi Lovecraft and Weird Fiction című posztválogatásáról, akkor abban bővebben is kitérek a különböző viadalaira.

A fentieket érdemesnek tartottam leírni, hogy lássátok, milyen viták és kételyek övezik a NecronomiCont. Én bízom benne, hogy mindezek nem fogják aláásni a rendezvényt, de hogy hasonló csörtékre még számíthatunk, amennyiben a résztvevők valamelyike elvi ellentétben áll a mai amerikai értelmiség körében domináló progresszív-balliberális (ez utóbbit nem szitokszónak szánom, még ha a mai Magyarországon széles körben az is) nézetekkel, és ennek hangot is ad, abban biztosak lehetünk. No, de. A NecronomiCon Armitage Symposium nevű blokkja előadásainak válogatott anyagából tanulmánykötetek születtek Lovecraftian Proceedings címmel. Mindeddig két kötet látott napvilágot; ennek a posztnak a tárgya a második, ami a 2015-ös konferenciából vett írásokat tartalmaz. Hogy lesz-e harmadik, annak egyelőre nincs jele, mindenesetre az eddigiek alapján 2019-re kellene várnunk. A tanulmányok tartalmát egyenként bemutatom, előtte azonban néhány általános benyomást rögzítek.

Ideológiai patvarkodás a NecronomiCon körül ide vagy oda: a Lovecraft-kutatás a dolgok jelen állása szerint köszöni szépen, él és virul. Rendkívül izgalmas témák kerülnek terítékre ebben a kötetben (egyébként az elődjében is). Elképzelhető, hogy sokan nem osztják a benyomásomat, mert érthető, ha kevesek fantáziáját csiklandozza az, vajon hogyan boncolgatható Lovecraft egyetlen álma, amiből nem is önálló novella, hanem mindössze egy levélrészletből kiragadt és novellaként kezelt szöveg származik; miféle párhuzam vonható Lovecraft és az angol irodalom klasszikusa, John Milton szellemisége között; vagy hogy éppen hogy is áll napjainkban a spanyol nyelvű Lovecraft-recepció. Ám az eltökélt Lovecraft-rajongó szemében mindezek roppant ínycsiklandó csemegék (oké, a spanyol recepció már tényleg meredek, bár kétségtelen, hogy világnyelvről beszélünk), és fontos lépések afelé, hogy végérvényesen bebástyázzák Lovecraftot a nyugati irodalmi tradícióba. Ennek fényében pedig a fenti ideológiai törésvonal is marginálissá zsugorodik, nem beszélve arról, hogy ha valaki akár csak futó pillantást vet bármely évi konferencia programjára, láthatja, hogy a lélegzetelállítóan sokszínű témák kavalkádjában az egyébként önálló panelt kapó faji vagy genderszempontú újraértelmezések csak kis szeletet képeznek, pontosan azért, mert annyiféle más szempont is létezik. Ami nekem még nagyon tetszett ebben a kötetben, az az, hogy a tanulmányok már sokszor tárgyalt témákat is képesek voltak újszerűen előadni, új nézőpontból megvilágítani – jól példázza ezt Jeffrey Shanks cikke, amely számomra a kötet egyik csúcspontja, és az „antropológiai szorongás” fogalmának bevonásával egyszerre kézenfekvő és érdekes módon mutatja be Lovecraftnak és olvasóközönségének faji szorongásait. A tanulmányok egyébként rövidek, általában 10-15 oldalasak, amivel én személy szerint maradéktalanul ki tudok békülni, mert rövidebb idő alatt is lezárt olvasmányélménnyel gazdagodhat az ember. Szívderítő, hogy több tanulmányt egyetemi oktatók jegyeznek – egész pontosan hetet, emellett az egyik szerző korábban tíz évig oktatott egyetemen –, ami mindenképpen a Lovecraft-kutatások „komolyodását” jelzi, ugyanakkor érdemes felfigyelni arra, hogy ennek a számnak csak egy részét alkotják a „hivatalos” irodalomtudósok, ez pedig nem oszlatja el azokat az aggályokat, amelyek a 2017. novemberi ViTán is felmerültek, nevezetesen hogy minden magyar nyomorúság dacára a spekulatív fikcióra a tengerentúlon sem irányul a kultúrában betöltött szerepével arányos tudományos figyelem. A tanulmányok önmagukban vett értékéből ez a tény mit sem von le, azonban azt látni kell, hogy egy olyan korban, amelyben a professzionális intézményeknek és a beléjük vetett bizalomnak kiemelt szerepe van a társadalom normális működése szempontjából, a professzionális intézményrendszer általi elismertségnek meghatározó a jelentősége abban, hogy mi az, ami „komolynak” számít. Egyszerűbben fogalmazva: Lovecraft – bármennyire megkerülhetetlen is – akkor lesz rajta igazán az irodalomtudomány térképén, ha az irodalomtudománnyal hivatásszerűen és intézményesen foglalkozók is felfigyelnek rá. A Lovecraftian Proceedings 2 azt mutatja, hogy egyelőre az irodalomtudósok nem tapossák egymást azért, hogy az egyik legrangosabb lovecrafti rendezvényen elmondják gondolataikat az íróról. Mi, az olvasók ettől nem fogjuk búnak ereszteni a fejünket, mert nem kell ahhoz irodalomtudósnak lenni, hogy valaki kurva jó tanulmányt írjon egy szerzőről, márpedig a Lovecraftian Proceedings 2 gerincét kurva jó tanulmányok adják, viszont a kötet tartalma alapján látható, hogy Lovecraft intézményes elismertsége még nem ment teljesedésbe maradéktalanul.

A továbbiakban az egyes cikkekkel foglakozom a könyven való megjelenésük sorrendjében.

Byron Nakamura Dreams of Antiquity: H. P. Lovecraft's Great Roman Dream of 1927 című tanulmánya Lovecraftnak azt az álmát elemzi, amelyből a Very Old Folk született. Az álomnak két fő írott változata van, az egyiket L. Donald Wandrei-nek küldte el (ez a korábbi), a másikat Bernard Austin Dwyernek. A szerző végigveszi az eltéréseket az egyes verziók között, aztán azt fejti ki, hogy Lovecraft álombéli alteregója, L. Caelius Rufus mennyiben feleltethető meg annak, ahogyan Lovecraft idealizáltan elképzelhette magát római közegben (amit mindig is magasztalt), illetve hogy az álom mennyiben tükrözi Lovecraft személyes félelmeit. Rufus alakjában a jó vérvonalú, nem arisztokrata (Rufus lovagrendi lehetett, mert quaestor volt), de módos, valamint művelt polgár jelenik meg, amilyennek Lovecraft tartotta magát) szerette volna látni magát. A félelem fő tárgya az idegen vérvonal szennyező hatása, ami a civilizáció vesztét eredményezi. Szokatlannak ható írás abból a szempontból, hogy lényegében egy álmot veséz ki, de érdekes, és igazából helytállónak tűnik. Az egyes források eltéréseinek elemzése helyenként kifejezetten jó következtetésekhez vezet.

Sean Moreland The Poet’s Nightmare: The Nature of Things according to Lovecraft című cikke azt veszi végig, milyen összefüggésben áll Lucretius De rerum naturája Lovecraft ismert materializmusával. A befolyás kétségtelen mind Lovecraft Róma-imádatára, mind epikureista és materialista létszemléletére tekintettel. A tanulmány fő következtetése az, hogy De rerum natura atomizmusa nem egy kiszámítható, determinált világképet tükröz, hanem az atomokat mint kiszámíthatatlan, a vakvéletlen által uralt alapegységeket mutatja be. Ez az értelmezés közelebb áll Lovecraft gondolatvilágához, különösen azután, hogy megismerkedett a kvantumfizikával és a szubatomi szint folyamatainak kiszámíthatatlanságával. Érdekes és alapos cikk, jó feltérképezése Lovecraft egy jelentős antik hatásának.

René J. Weise Reordering the Universe: H. P. Lovecraft’s Subversion of the Biblical Divine című írása szerint Lovecraft munkásságában két bibliai motívum újraértelmezése vagy szubverziója érhető tetten. Az egyik Leviathán alakja, akit Cthulhu testesít meg. Mindkettő a tengerből való, de ennél fontosabb, hogy Leviathán Teremtés könyve szerinti vizekben már ott volt, ezért a teremtés tervén kívül eső, kozmikus szörny, épp, mint Cthulhu, aki eleve a világűrből való. A másik szubverzió Azathoth, Nyarlathotep plusz Yog-Sothoth hármasa, akik a Szentháromság egyes elemeit, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket jelenítik meg. Ez nem ellenmitológia, hanem kiforgatás kozmikus keretben, mert nem gonosz teremtményekről van szó, akik a jók ellentétpárjai, hanem közömbösökről, amelyek valóban léteznek, szemben az akár jó, akár gonosz vallási lényekkel. Az egyébként nagyon izgalmas plusz előremutató tanulmány kérdőjeles pontja az, hogy kezelhető-e egységes, koherens mitológiai világként Lovecraft fikciós panteonja. A szerző minden fenntartás nélkül tesz az egyes Lovecraft-műveken átívelő utalásokat plusz ez meg is fér a konklúzióval, de mégis szembeszökő, mennyire egy egységes mitológiaként tekint arra, ami Lovecraft szemében laza utaláshalmaz volt minden koherens célzat nélkül. Ultraszubjektív észrevétel: ez a cikk kiválóan olvasható sörözés közben.

quinn_lovecraftian_proceedings_2_ser.jpg

Resisting Cthulhu: Milton and Lovecraft’s Errand in the Wilderness a címe Marcello Ricciardi tanulmányának, amely Miltont és Lovecraft-ot állítja párhuzamba abból a szempontból, hogy mindkettő olyan író volt aki valamiféle vad vidéken, missziót teljesítve írt, mint a puritán telepesek, akiknek az alapvető élményeiben gyökerezett az amerikai irodalom. Ez mind személyes tulajdonságaikban, mind írásaik tartalmában megmutatkozik. A cikk időnként kétes megbízhatóságú forrásokat is használ Lovecraft életéről. Valamiért nagy súlyt helyez arra, hogy Lovecraftnak a Cthulhu hívásától a Rémület Dunwichhenig terjedő alkotói szakaszában megerősödött a fiktív hősök küldetéstudata, aktív fellépése a szörnyek ellen, de nem igazán ad magyarázatot arra, miért épp akkor, ezeknél a műveknél, és hogy mennyire tartós ez a változás.

Connor Pitettitől a The Discriminating Urban Landscapist”: Tradition and Innovation in the Architectural Writings of H. P. Lovecraft azt a kutatási irányt erősíti, amely Lovecraft és a modernizmus meglehetősen sajátos kapcsolatát igyekszik feltérképezni, ezúttal az építészet terén. Lovecraft az irodalomban könnyebben megtehette, hogy elvetette a modernizmust, mert a neki nem tetsző kortársak helyett a klasszikusokat olvasta. Az építészetben nehezebb volt, mert az új épületek felhúzásában eltávolították a régieket. Lovecraftnál a modernizmus sokszor a hagyomány mindenestül való eltörlését jelentette, pedig sok modernista irányzat az újdonság és a hagyomány összekapcsolására törekedett. Valójában Lovecraft sem egyszerűen csak ellenzett minden újítást, hanem sokszor ő is az újdonság és a hagyomány egymás mellett élését tartotta kívánatosnak, úgy tartván, hogy a modernizmus rendeltetése új életet lehelni a múltba. A tanulmány Lovecraft gondolatvilágának ezt az oldalát villantja fel egy konkrét példán keresztül: Providence-ben építettek egy bírósági épületet és mellé terveztek egy parkot. Ehhez le kellett bontani három régi raktárépületet, ahol a régi időkben élénk kereskedelmi élet folyt. Komoly régészeti-építészeti értéket nem képviselt, de Lovecraft szerint hozzájárult a város arculatának kialakításához. Ezért Lovecraft amellett érvelt a Providence Sunday Journal vezércikkében és egy versben, hogy az épületeket meg kellene őrizni az új épület mellett is, hogy mementót állítsanak a múltból való átmenetnek. Ez az informatív cikk gyarapítja Lovecraftnak az építészethez és a hagyományhoz való viszonyáról való ismereteinket. Tulajdonképpen eléggé részletkérdést tárgyal, amolyan „csak fanatikusoknak” való anyag, mely Lovecraft újabb érdekes oldalát villantja fel.

Troy Rondinone  cikke, a Tentacles in the Madhouse: The Role of the Asylum in the Fiction of H. P. Lovecraft azt veszi végig, hogy az elmegyógyintézet milyen formában, funkcióval jelenik meg Lovecraft fikciójában, akinek mindkét szülője maga is elmekórházban halt meg. (Ez volt a Butler Hospital, amelyet az angol asylum szó addigra kialakult negatív felhangja miatt neveztek át Hospitalre. Tegyük hozzá: bár kétségtelen, hogy Sarah Susan Phillipset itt gondozták halála előtt, halálának oka nem mentális probléma volt, hanem egy epehólyagműtét utáni, „közönséges” szövődmény.) Az elmegyógyintézetek valósága rémes volt Lovecraft idejében (zsúfoltság, rossz körülmények, rossz bánásmód, stb.). Az intézetek annak kifejeződései lettek, hogy a társadalom nem tud mit kezdeni a betüremkedő kozmikus iszonyattal. A genetikai degeneráció, a szociáldarwinizmus és a fajelmélet, melyek a kor eszmei valóságát képezték, és Lovecraft világnézetében, illetve fikciójában hangsúlyosan jelen voltak, ugyancsak az intézetek motívumában is kifejezést nyernek. Lovecraft végső soron újító módon alkalmazta az elmegyógyintézet motívumát: az a szörnyű, hogy aki bekerült, annak tényleg ott a helye, de igazából riasztó módon mindegy, berakják-e az embert vagy sem, mert úgysem tudnak rajta segíteni. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy túlzó, amit a szerző az elmegyógyintézet motívumának megújításáról ír. Ami jobban szemet szúrt a számomra, az az, hogy Foucault egyetlen kósza említés erejéig sem jelenik meg a szövegben, pedig az ő neve konkrétan megkerülhetetlen, ha az elmebetegségnek a gondolkodásunkban betöltött szerepe kerül szóba. A szerző történelmet oktat a Southern Connecticut State Universityn, tehát nem hivatásos irodalmár, ezért elképzelhető, hogy nem találkozott az irodalomtudományi berkekben fölöttébb kedvelt Foucault nevével, mindenesetre a francia szociológus nézetei egy ilyen témakör boncolgatása során mindenképpen igényelnének némi reflexiót. Ennél kevésbé jelentős hiányosság, hogy a Buck v. Bell-ítélet említésénél egy apró tévedés van, az ítélet indokolását elkészítő Oliver Wendell Holmes ugyanis – a szerző megfogalmazásával ellentétben – sohasem volt Chief Justice, csak az amerikai Legfelsőbb Bíróság „sima” tagja.

Juan L. Pérez-de-Luque Unspeakable Languages: Lovecraft Editions in Spanish című tanulmánya alapvetően kronologikusan áttekinti Lovecraft spanyol nyelvű megjelenéseit. Az érdekesebb pontok az első, 1939-es novellakiadás, ami az Alonzo Typer naplója volt, illetve a szerzőnek az a megjegyzése, hogy a kiadások Lovecraft fikciójára és költészetére korlátozódtak, ezért mind a levelek és esszék, mind a szekunder irodalom terén igen gyér a felhozatal. Utóbbi körben a de Camp-féle életrajzot, illetve Houellebecq esszéjét lefordították spanyolra (2002-ben, illetve 2006-ban). A téma alapvetően elég marginális, a spanyolt beszélőkön túl mások számára legfeljebb mellékes érdekesség.

A Color out of Mind: Correlating the Cthulhu Mythos Universe to the Autism Disorder Spectrum szerzője, Lars G. Backstrom saját bevallása szerint aspergeres, és ebben a cikkben azt veszi végig, hogy az Asperger-szindróma tünetei, kísérőjelenségei hogyan érhetők tetten a lovecrafti karaktereken. Megnyilvánulási formái mindenekelőtt a világ idegenként, kiismerhetetlenként, ellenségesként való érzékelése, továbbá az az élmény, hogy az egyént terrorizálja a környezete, az emberekkel szórakozó lovecrafti szörnyek éppúgy, mint az aspergereseket az őket meg nem értő iskolatársaik. A lovecrafti karakterek is visszahúzódók, viszont már-már fanatikus alapossággal vetik bele magukat egy részkérdés tanulmányozásába. A lovecrafti világban az egyes jelenségek nem állnak össze egy összefüggő egésszé, hanem látszólag össze nem függő, egymás mellett létező jelenségek sokaságának tűnnek: az aspergeres számára is épp ilyen a világ. Az aspergeresek könnyen traumatizálódnak az őket érő események hatására, és hajlamosak poszttraumás stressz szindróma kifejlesztésére éppúgy, ahogy a lovecrafti karakterek is traumatizálódnak az általuk megtapasztalt borzalmaktól. Az én elvesztése, megbomlása is jellemző félelem. Bakstrom érdekes nézőpontot bont ki, az általa vont párhuzamok viszont időnként eltúlzottak, a műben leírt élménynek ugyanis van egy magyarázata vagy kontextusa, amelynek fényében nem állítható, hogy olyan „eleve adott” tapasztalásról van szó, mint az aspergeresekre jellemző.

Jeffrey Shanks tanulmánya, a Darwin and the Deep Ones: Anthropological Anxiety in The Shadow over Innsmouth” and Other Stories Lovecraft egyik központi témájára, az emberiség degenerációjától való félelmére reflektál új szemszögből. Lovecraft nagyon jól megtalálta a közös hangot az olvasóközönségével, amikor a degenerációtól való félelemről írt, hiszen ez a félelem jelen volt korának fehér társadalmában. A cikk ennek nyomán az úgynevezett „antropológiai szorongás” (anthropological anxiety) jeleit tekinti át Lovecraft műveiben. Virginia Richter ennek a szorongásnak négy elemét azonosította: a regresszió vagy degeneráció, a test plaszticitása, elmajmosodás (simianation), asszimiláció. A közönséggel való összhang már csak azért is volt meg, mert az antropológiai szorongás a nem fehér csoportokkal való érintkezésre is rávetült. A cikk összesen négy művet elemez az említett szorongás szempontjából: az Arthur Jermynt, A lesben álló rettenetet, a Red Hookot ás az Árnyék Innomouth fölöttöt. A címmel ellentétben az Árnyék Innomouth fölött nem kap sokkal nagyobb figyelmet a többi írásnál. Klasszikus téma újradolgozása, a lovecrafti életműben a degeneráció, a visszafejlődés, az atavizmus szerepével, jelentőségével elég bőségesen foglalkozott már a tudomány. Mindenesetre jó a fogalmi keret, amelyet itt a szerző használ, a meglátásai, következtetései pedig abszolút helytállóak. A téma korábbi alapos kitárgyaltsága ellenére ajánlott azoknak, akiket a Lovecraft életművének e kétségkívül jelentős oldala foglalkoztat. Ami azt illeti, engem kilóra megvett.

Nathaniel R. Wallace Lovecraft és a vizualitás kapcsolatát vizsgálta a The Inside” of H. P. Lovecraft’s Supernatural Horror in the Visual Arts című írásában. A szerző Lovecraft műveinek vizuális feldolgozásai közül egy Erik Kriek nevű alkotótól A kívülálló képregényváltozatát elemzi végig, mindenekelőtt a nézőpont szerepe alapján nagy hangsúlyt helyezve arra, hogy a szerző mindvégig fenntartja az első személyű perspektívát, ami nagyobb beleélést tesz lehetővé az olvasó számára, kivéve a zárójelenetet, a tükörbe nézés pillanatát, amit harmadik személyből láthatunk, mert az hatásosabban közvetíti azt, hogy maga a főszereplő szörny is ad egyfajta voyeurisztikus távolságtartó élményt az olvasó számára, amivel könnyebben tudja élvezni a végső tapasztalatot. Maga a képregény szerintem megint csak nem adja vissza a mű iszonyatát (mint általában a lovecrafti művek vizuális adaptációi), viszont az elemzés igen jó meglátásokkal, nézőpontokkal, következtetésekkel vesézi ezt a képregényt.

A Lovecraftian Proceedings 2 egyik legérdekesebb nézőpontú írása kétségkívül Matthew Beach H. P. Lovecraft’s Optimism című elemzése. Annak ellenére, hogy Lovecraft életműve nem éppen rózsás kilátásokat mutat és a kortárs filozófiai recepciója (mindenekelőtt Eugene Thacker) is kifejezetten a filozófiai pesszimizmus irodalmi megnyilvánulásaként kezeli, Beach szerint valójában Lovecraft munkásságában tetten érhető egy sajátos optimizmus. Ennek lényege az, hogy bár az általa felvázolt világ kétségkívül megingatja az ismert természettörvényeket és az ember világban elfoglalt helyét, az így előálló bizonytalanság azt is jelenti, hogy a világ új, korábban elképzelhetetlen lehetőségeket tartogat. A tanulmány ezt az Árnyék az időn túlról révén demonstrálja, valamint Lovecraft személyes attitűdjén keresztül, mely utóbbit egy Helen Sullyval folytatott levélváltással mutatja be. Beach érvelése majdnem meggyőző, de igazából csak annak újrafogalmazása vagy más keretbe helyezése, hogy a pesszimista világképből valójában nehéz hasznos filozófiai következtetéseket levonni. A szerző ezt úgy oldotta meg, hogy optimizmust csempészett Lovecraft nézőpontjába, ebből pedig könnyebben adja magát az igény a gondolkodó ember számára, hogy foglalkozzon azzal, hogy célokat tűzzön ki és azok felé előremozduljon.

Az Insider, Outsider: From the Commonplace to the Uncanny in H. P. Lovecraft’s Narration and Descriptions című tanulmányban Daphnée Tasia Beurdages-Athanassiou egy rövid, átfogó kísérletet tesz Lovecraft módszerének jellemzésére a következő kulcsfogalmak segítségével. „Remoteness effect”: bármi, ami kihúzza a talajt az olvasó lába alól azzal, hogy olyan világot tár elé, ami alig hasonlít a miénkre. „Otherness effect”: annyira teljes remoteness effect, hogy az olvasó számára teljesen idegen világot tár fel. „Strangely alien”: bármi, ami nyugtalanítja az olvasót. A leírásokban rejlő implikációkkal átalakítja a valóságot. A furcsa helyzetekkel bevezeti a „másságot” (otherness). A megbízhatatlan narrátorok alkalmazása teret hagy az olvasói értelmezésnek és hatásosan közvetíti a leírhatatlant. Jól felépített és összeszedett írás, de igazából olyasmit mond el, amit másképp, de már ismerhettünk korábbról.

Christian Roy Lovecraft gondolatvilágának filozófiai-eszmetörtélneti kontextusba helyezése témájában írt tanulmányt H. P. Lovecraft, Georges Bataille, and the Fascination of the Formless: One Crawling Chaos Seen Emerging from Opposite Shores címmel. Ez az írás azt vezeti végig, hogy milyen közös elemek fedezhetők fel Lovecraft és Bataille megnyilatkozásaiban. A két szerző látszólag egészen ellentétes felfogást képvisel, mert míg Lovecraft önmérsékletet tanúsított, visszafogottan élt és gentlemanként viselkedett, addig Bataille mindenféle gátlás és korlát lebontását hirdette. A tanulmány szerint azonban végső soron mindkét szerző gondolkodásmódja mögött ugyanaz a végletesen kaotikus világszemlélet rejlik. Bataille korlátfeszegetésének egyes példái maradéktalanul megfeleltethetők Lovecraft művei egyes mozzanatainak. Lovecraftnak a rendezettség iránti vonzódása mögött valójában ott van az a gondolat, hogy a világ eredendően kiismerhetetlen, leírhatatlan, kaotikus. A szerző közötti különbség tehát a felszínen van, csak eltérően reagáltak arra, amit egyébként nagyon hasonlóan láttak. Lovecraft istenei és a leírásuk ugyancsak megfeleltethetők a Bataille által leírt egyes állapotoknak. Ugyancsak párhuzam a primitív kultúrák iránti érdeklődés is a civilizáltság-barbarizmus konstellációjában. Az ilyen tanulmányok, amelyek Lovecraft és egy másik korszakalkotó szerző párhuzamait taglalják, mindig nagyon izgalmasak, és ez az írás sem hazudtolta meg a várakozást. Voltaképpen meglepő is, hogy csak ilyen későn irányult kritikai figyelem Lovecraftra és Bataille-ra, hiszen a Lovecraft által felvázolt világképnek régóta ismert módon része a káosz és kiszámíthatatlanság. Úgy tűnik egyébként, hogy van még szufla a Lovecraft-Bataille párhuzamban, mert a 2017-es NecronomiCon Armitage Symposiumán két ilyen tárgyú előadás is volt.

Heather Poirier egy komplett monográfián dolgozik, ami Lovecraft és a detektívtörténetek kapcsolatát térképezi fel; ennek a készülő anyagnak egy részlete lesz a Ripples from Carcosa: H. P. Lovecraft, True Detective, and the Artist-Investigator. A cikk először ad egy rövid áttekintést a detektívtörténet fejlődéséről és arról, hogy Lovecraftnál a detektívtörténetnek milyen elemei figyelhetők meg. Utána tér rá a tulajdonképpeni tárgyra. Az artist-investigator a színtársulatok tagjai volt, aki a határokat kutatta és feszegette. Ehhez ismernie kellett a közösség normáit és a megismerési módokat. A nyomozás episztemológiai feladat, aminek sajátos esztétikája is van, és ennek végeredménye a bűnelkövető feldolgozása. A cikk összeveti Morty Hart és Rustin Cohle alakját, különösen az utóbbira mint artist-investigatorre fókuszálva, aki a „vizsgált” embercsoport, a bűnözők szokásait és normáit deríti fel. Mindemellett mindkét nyomozót Janus-arcú figuraként mutatja be, megkérdőjelezve azt, hogy létezik-e „igazi detektív”. Igazából Lovecrafthoz csak A sárga királyon keresztül van köze, illetve a detektívtörténeti elemek vizsgálatán, de ezek egyike sem tartozik a cikk tulajdonképpeni lényegéhez. Egyébként True Detective-elemzésként egész érdekes.

Faye Ringel és Jenna Randall közös tanulmánya, a Lovecraft for the Little Ones: ParaNorman, Plushies, and More Lovecraftnak a populáris kultúrában való jelenlétével, azon belül a gyerekeknek szóló Lovecraft-adaptációkkal foglalkozik, mindenekelőtt a ParaNorman című animációs filmmel. Ennek középpontjában egy halottlátó kisfiú áll, akinek megjelenik egy Salemben kivégzett kislány szelleme és a hóhérai. Erre persze a városkában zombipánik tört ki. A szerzők azt hangsúlyozzák, hogy már Lovecraft is elítélte a felpörgött képmutatást, ami a puritánokat jellemezte. A rajzfilmben megfordulnak a szokásos keretek: a szörny lesz az áldozat, az ember pedig a szörny. Kellemes levezető cikk, bár különösebben szisztematikus rálátást nem ad arra az embertelen mértékű Lovecraft-dömpingre, ami már a gyerekeknek való termékeket is elérte.

Pillanatnyilag nem tudok sem arról, hogy készül-e kötet a 2017-es Armitage Symposium előadásaiból, sem arról, hogy lesz-e 2019-ben NecronomiCon. Remélem, mindkét felvetésre igenlő választ kapunk a minél közelebbi jövőben. A Lovecraftian Proceedings 2 (az elődjével együtt) a Lovecraft-kutatás izgalmas aspektusait villantja fel, aki mélyebben szeretne tájékozódni Lovecraft kulturális jelentőségét illetően, annak mindenképpen érdemes befektetni a kötetbe.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr1414129187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...