...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. november 10. 12:26 - Thasaidon

Peter Cannon (ed.): Lovecraft Remembered, Arkham House, 1998, 486 p.

cannon_lovecraft_remembered_cover.jpgBevezető és általános értékelés

H. P. Lovecraftban az a párját ritkító, hogy nemcsak maguk a művei tarthatnak számot az utókor kiemelt érdeklődésére, de maga az ember is, hiszen azon túl, hogy a XX. század meghatározó rémtörténetírója volt, a kor egyik legdokumentáltabb írójaként is emlékezhetünk hősünkre. Lovecraft bődületes mennyiségű levelet hagyott az utókorra még úgy is, hogy ezek egy részét sajnos a levelezőtársak különböző okokból – többé-kevésbé érthetően, de nem kevésbé fájóan – megsemmisítették. Ezen túlmenően Lovecraft, noha szeretik egyfajta remeteként elkönyvelni a személyét, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, amelyeket mindenekelőtt levelezés formájában ápolt, de levelezőtársaival legalább egy-egy futó alkalom erejéig rendszerint személyesen is találkozott, és az érintettek később megírták visszaemlékezéseiket a fájóan idejekorán elhunyt alkotóról (barátról, férjről, mentorról, miegymásról), amelyek aztán különböző felületeken meg is jelentek. Peter Cannon, a XX. századi Lovecraft-kutatás jelentős alakja, egy Lovecraft-monográfia szerzője ilyen visszaemlékezéseket gyűjtött össze és rendezett egy kötetbe.

Egy ilyesfajta kötetről nehéz kritikát írni. Alapvetően dokumentumgyűjtemény, méghozzá igazán bőséges és sokrétű. Az összegyűjtött források aszerint vannak elrendezve, hogy Lovecraft életének mely aspektusával függenek össze. Az elhatárolások Lovecraft élete szempontjából relevánsak, de mégis képlékenyek, az egyes csoportokba rendezett írások között ugyanis többször figyelhető meg tartalmi átfedés. Így például a Lovecrafttal kapcsolatban álló nőkről szóló rész leginkább írói-szakmai kapcsolatokat tartalmaz, a Lovecraftról írt kritikák között pedig található életrajzi-személyes visszaemlékezés is. A gyűjteményjelleg miatt a könyv stilisztikai szempontú értékelése céltalan, hiszen a beválogatott – helyenként kétségkívül száraz és vontatott – anyagok stílusa nem a szerkesztőt, hanem az eredeti szerzőket minősítik, jelentőségük pedig egyébként sem esztétikai, hanem forrásértékükben rejlik.

A 486 oldal azt a benyomást kelti, hogy bőséges merítés áll az olvasó rendelkezésére a minél szélesebb látásmód megalapozásához. Ez a benyomás helyes. A kiválasztás gondos és alapos, az általa nyújtott kép változatos, olykor ellentmondásos. Nem meglepő módon alapvetően pozitív kép rajzolódik ki Lovecraftről, az emberről, de megmutatkoznak személyiségének egyes kellemetlen, zavaró jegyei is – azt kell mondjam, néhány ilyen információ a könyv legizgalmasabb részeit alkotja. Némi utalás történik Lovecraft jól ismert rasszizmusára, előítéletességére is, ez azonban itt mellékes jelentőséget kap az író mérhetetlen sokrétűségéhez képest. Részben ehhez kapcsolódik az a kritikai észrevételem, hogy néhány anyagot kár volt kihagyni, olyan anyagokat amelyekre egyébként maga a könyv is tesz utalást. Az egyik ilyen Sonia Greene élesebb hangvételű visszaemlékezése Lovecraftról, a másik Samuel Loveman írott kirohanása, miután megtudta, hogy Lovecraft nem volt mentes a rasszizmustól, antiszemitizmustól. Mindkét írás Lovecraft előítéletességét taglalja, annak káros személyes hatásait tanúsítja. Örültem volna, ha ez az előítéletesség is kicsit több helyet kap, hiszen ugyanúgy Lovecraft személyének része volt, mint hórihorgas termete, átható tekintete, antikvárius természete vagy éppen macskaimádata. Másfelől érdemes lett volna nem kihagyni Edmund Wilson híres-hírhedt, Tales of the Marvellous and the Ridiculous című, lesújtó kritikáját Lovecraft műveiről és stílusáról. Lovecraft stílusa nem áll minden kritika felett, nem ritkán rajongói is bírálják egyes fogásait. Wilson talán a kelleténél jobban elveri a port Lovecrafton, de épp ezért garantált, hogy a többi szövegtől egészen elütő kritikai perspektívát nyer vele az olvasó.

A legfontosabb, amit érdemes a könyvről elmondani, hogy részben a fentiek, részben – és az előbbivel összefüggően – a puszta jellege miatt némiképp kemény dió, csak az igazán elkötelezett Lovecraft-rajongóknak érdemes belevágni, egyébként valószínűleg inkább kutatási segédletként, szelektív használatra alkalmas. Ez egy nyers forrásgyűjtemény, ezért aki rendezettebb, olvasmányosabb formában szeretne Lovecraft életéről tájékozódni, annak érdemesebb (mondjuk például) Joshi írásaihoz fordulnia. Természetesen azt is hangsúlyozni kell, hogy ez egy életrajzi jellegű forrásgyűjtemény, tehát különösebben mélyenszántó műelemzésekre itt nem lehet számítani, noha egyes Lovecraft-művek keletkezéstörténetéhez kapcsolódóan elhangzanak érdekes információk, illetve a kritikai esszéket felölelő utolsó rész is tartalmaz fontos meglátásokat. Az mindenesetre vitathatatlan, hogy aki a könyvet elolvassa, mély és bensőséges közelségbe kerül valakivel, aki nemcsak korszakalkotó rémtörténetíró volt, de meghökkentően furcsa és izgalmas személyiség is, a maga minden tévedésével, hibájával és erényével, bosszantó vagy épp szerethető vonásaival.

Összesen hét részre tagolódik ez a gyűjtemény annak megfelelően, milyen személyi körből, avagy a Lovecrafthoz való milyen viszony alapján került beválogatásra az adott szerző visszaemlékezése. Ezek sorrendben: a szomszédok (vagy még inkább: szomszédságbeliek), az amatőr írók, a Kalem-klub, a hölgyek, a szakmabeliek, a rajongók, valamint a kritikusok. A fentebb írtak szerint ez a kategorizálás bizonyos mértékig természetszerűleg képlékeny, de Lovecraft meghatározó személyiségjegyei csaknem mindegyik részben, témakörtől függetlenül vissza-visszatérnek. Az egyes részeket szerkesztői előszó vezeti be, amely néha a puszta tartalombemutatáson túl is hasznos, mert kommentálja néhány visszaemlékezés megbízhatóságát, forrásértékét. Persze azért remélhető, hogy a figyelmes olvasóban magától is felvetődik a kétely az anyagokat olvasva, elvégre némelyik írás évekkel, évtizedekkel Lovecraft halála után született, valóságtartalmukat tehát körültekintéssel kell fogadni.

Az alábbiakban részek szerinti sorrendben ismertetem és értékelem a kötet írásait. Nem ejtek szót külön minden egyes darabról, mert némelyiküknek rövidsége, illetve felszínes kuriózumjellege miatt fölösleges helyet szentelni. Továbbá időnként a tartalomismertetésem szükségképpen nem nélkülöz bizonyos önkényt, abból a kézenfekvő okból kifolyólag, hogy több beszámoló emlékek laza összessége, mindennemű rendszerezés nélkül. Ezekből azokat a mozzanatokat emelem ki, amelyeket valamilyen okból jelentősnek vagy egyszerűen érdekesnek találtam.

Lovecraft bizonyos vonásaira sok szerző egyként figyelt fel. Ezeket – néhány szemléletes példától eltekintve – nem fogom a bemutatott írások kapcsán egyenként ismételgetni, inkább itt összegzem őket előre – azt hiszem, sok olvasó számára ismerősek lesznek, hiszen a standard Lovecraft-kép definitív elemeiről beszélünk. Ezek szerint Lovecraft magas, széles vállú, némiképp hajlott testtartású férfi volt, aki rendszerint fekete öltönyt hordott, és az utcán magába fordulva, a külvilág elől lelki menhelyébe zárkózva trappolt sebesen. Bőrszíne falfehér (és szerette is ilyennek), állkapcsa előreugró, tekintete átható, a lélek legmélyéig fúródik. Magas, egyesek szerint feszélyezett hangon beszélt. Ragyogóan és szellemesen társalgott, különösen kedvenc témáiról kirobbanó lendülettel és véget nem érően tudott beszélni, emellett elszánt vitapartner is volt. Gentlemani modorát a legabszurdabb helyzetekben sem vetkőzte le, másokkal soha nem volt lekezelő. A XVIII. század megszállottja volt, ami nyelvhasználatában, stílusában és egész életvitelében megmutatkozott. Mérhetetlen mennyiségben írt leveleket – jellegzetesen XVIII. századi műfaj –, a neki írt küldeményeket, amennyire erejéből telt, mindig megválaszolta. Takarékossági célból, ha kellett, az egyik oldalon már használt lapok másik oldalát is felhasználta, és apró betűkkel, sűrű sorokban írt. Ez az apróbetűs-helykihasználós stílus a – szintén bőséggel osztogatott – képeslapokon még markánsabban kiütközött, a sok szövegtől a címzés is alig látszott. Barátaival szemben a végsőkig önzetlen és segítőkész volt, a hozzá folyamodó írókkal szemben kínosan alapos és jóindulatúan kritikus. Már-már gyermekien rajongott a macskákért. Fáradhatatlan sétáló volt, Providence minden zegzugát bejárta, és Új-Anglia-szerte rótta az utcákat a letűnt idők építészeti emlékeit, motívumait kutatva. Nem szenvedhette a halszagot és a tengeri herkentyűs ételeket. A fagylaltért viszont odáig volt, sőt, ha lehetősége nyílt rá – nem túlzás állítani –, két pofára tömte.

Nagyjából ilyen fickó volt hát H. P. Lovecraft kortársai emlékében, és azt hiszem, valami efféle kép él róla az utókorban is (nyilván a rasszizmusával kiegészítve). Az alább bemutatott szövegek helyenként megerősítik, másutt árnyalják majd ezt a képet. Ami vitathatatlan marad: Lovecraft nem volt, és ha akart volna, sem lehetett volna tucatfigura.

A könyvborító Jason C. Eckhardt munkája, a következő alakok láthatók rajta (balról jobbra, lentről felfelé): August Derleth, Frank Belknap Long, Sonia Greene, W. Paul Cook, Samuel Loveman, Rheinhart Kleiner, George Kirk, Robert Bloch, Fritz Leiber, Robert H. Barlow, James F. Morton, Helen Sully, E. Hoffman Price. Baloldalt a vörhenyes cica Edith Miniter jószága, név szerint Lord High Brother, House Tat, of 20 Webster Street, Allston, Mass., a barátainak csak Tat.

 

I. Szomszédok

Winfield Townley Scott Lovecraft kortársa volt, egyúttal költő és kritikus, így voltaképpen Lovecraft kollégája, ezért elsőre meglepő, hogy írásával a szomszédok visszaemlékezéseit nyitja meg, ámbátor tény: tíz évig néhány háztömbnyire élt tőle. Ennél meglepőbb, hogy mindez idő alatt egyszer sem látta Lovecraftot, halála utánig nem is tudott a létezéséről. Az írása mindazonáltal egy igen korrekt áttekintés Lovecraft életéről, ami tartalmaz némi spekulációt arról, hogyan befolyásolhatta az író személyiségét anyja protekcionizmusa, illetve pár gondolatot Sarah Susan Phillips lelki alkatáról. Emlékezhetünk: e megállapítások éles bírálata a legsarkosabb gondolat W. Scott Poole In the Mountains of Madness című könyvében.

W. T. Scott írásán kívül a legjelentősebbek August Derleth, illetve az Eddy-házaspár beszámolói. Derleth szintén megkapta a magáét Poole-tól a fenti okok miatt, meglehet, hogy ő is hozzájárult Sarah Susan Phillips elfojtó anyaként való ábrázolásához. Egyébként az ő esszéje tulajdonképpen részben egy hosszú idézet Clara L. Hess-től, majd ezek nyomán elmélkedés az anya-gyermek kapcsolatról, amelynek konklúziója az elég közismert kettős kép az íróról, akit egyszerre kényeztetett és korlátok közé szorított az anyai ragaszkodás.

Ezen a kettősségen Muriel Eddy is elmélázott. Muriel Eddy annak a Clifford M. Eddy-nek a felesége, aki Lovecrafttal évtizedes barátságban állt, és akinek Lovecraft négy novelláját ellenőrizte és javította ki (a végeredményt S. T. Joshi megsemmisítő kritikában részesítette). Az ő visszaemlékezésének érdekesebb részei közé tartozik annak taglalása, hogy Lovecraft milyen meggyőző-hátborzongató erővel olvasta fel nekik A patkányok a falbant, illetve a Houdinivel való kapcsolatra történő utalások. Temérdek dokumentummal összhangban ez a visszaemlékezés is tanúsítja Lovecraft karakterisztikus macskaimádatát és az – akár élő, akár halott – tengeri lényektől való irtózását. Azt hiszem, a Lovecraft-életrajzi kutatások fájdalmas vesztesége lett megörökítve, amikor Mrs. Eddy arról számol be, hogy Annie Gamwell, Lovecraft egyik nagynénje rendelkezésükre bocsátotta Sonia Greene-nek az író számára küldött képeslapjait, amit Eddy-ék a gyerekeiknek adtak játszani – a képeslapok persze hamar a szemétdombon kötöttek ki. Privát érdekesség, hogy Mrs. Eddy, aki összeismertette Lovecraftot egy kései kollaborációs társával, Hazel Healddel, titkon reménykedett benne, hogy kettejük között romantikus szálak fűződnek. Persze Lovecraftnak a nőkhöz való viszonyulásáról csak sejtései lehettek, bár tény, hogy Lovecraft semmit nem mesélt a házaspárnak a Soniához fűződő kapcsolatáról, házasságkötésükről pedig csak az esküvő megtörténtéről való bejelentéskor szereztek tudomást, amikor az író már elköltözött New York-ba…

Clifford M. Eddy Lovecraft egy másik markáns karaktereleméről ad korai betekintést: sétamániájáról. Ez az elem később bőséggel vissza fog térni, hiszen sokan felemlegették, hogy Lovecraft fáradhatatlan volt, amikor építészeti érdekességek utáni vadászatról volt szó. Eddy visszaemlékezéséből a legérdekesebb talán a Poe Street éjszakai felfedezése – ennek létéről Lovecraft nem tudott, persze mondani sem kell, hogy az értesülés mennyire felvillanyozta, ugyanakkor középszerű kis utcácskának bizonyult. A másik érdekesség egy állítólagos rosszhírű mocsár utáni hajsza vidéken, valahol Chepachet (Rhode Island) és Putnam (Connecticut) között. A keresés végül eredménytelennek bizonyult, Lovecraftnak a kísérteties helyek iránti vonzalmát és olthatatlan kutatószenvedélyét azonban jól illusztrálja.

Harold W. Munro osztálytársként emlékszik vissza Lovecraft személyére, és azon ritka források egyike, amelyek az író fiatalkorába nyújtanak némi betekintést. Összességében nem jelentős adalék, egy részében viszont szórakoztató és informatív is: itt a középiskolás Munro és Lovecraft az atlétikaoktatás hasznosságáról vitatkozott; Munro úgy érvelt, hogy az edzett testtől az agyműködés is jobb lesz, Lovecraft, nem igazán meglepő módon, a kettő közötti összefüggés hiányát bizonygatta. Ez a kis mozzanat adalék Lovecraft alapvetően intellektuális beállítottságához, csakúgy, mint elszánt vitakészségéhez.

A többi visszaemlékezés alapvetően mellékes információt nyújt, és olyan emberektől valók, akik nem töltöttek be jelentős szerepet Lovecraft életében. Rendelkeznek érdekességértékkel, ugyanakkor fontos információt nem nyújtanak Lovecraftról. Az én egyik kedvencem Dorothy C. Walter beszámolója. Ez az írás szerzője Lovecrafttal való egyetlen találkozásának, egy háromórás, pezsgő beszélgetésnek állít emléket, de a legszórakoztatóbb része egy hosszú idézet kettejük közös barátjától, W. Paul Cooktól, aki elmeséli, hogy amikor Lovecraft nála vendégeskedett, egyszer egy teljes éjszakát ébren töltött, csak mert nem akarta megzavarni az ölébe kucorodott kismacskát.

 

II. Amatőrök

A második rész Lovecraft életének egy fontos szakasza, az amatőr újságírás személyiségeinek visszaemlékezéseiből nyújt mintát. E rész legjelentősebb darabja vitathatatlanul az előbb emlegetett W. Paul Cook, aki nemcsak kolléga, de jóbarát is volt, és a második rész felét kitevő írásában igen sokrétűen mutatja be írótársát. Cook beszámolója kimagasló jelentőségű azoknak a korai dokumentumoknak a körében, amelyek hozzájárulnak a Lovecraftól alkotott képünkhöz.

A többiek általában Lovecraft modorát, pallérozott stílusát, önzetlen segítőkészségét hangoztatják. Érdekes, hogy többen közülük sohasem találkoztak személyesen emlékezéseik alanyával. Ezek egyikének, E. A. Edkins-nek – akinek leveleit ráadásul Lovecraft megőrzésre érdemesnek találta – említésre méltó az a (mások által is osztott) meglátása, hogy Lovecraft különcsége nem megjátszott, hanem a lényének szerves része. Alfred Galpin adatokat nyújt Lovecraft és Hart Crane találkozásáról, Sonia Greene élettörténetéről. Sajnos itt is találkozni fájdalmas forrásveszteséggel, mert „Alfredus gyermek” méltóztatta megsemmisíteni egy sor levelét Lovecrafttól. Írásának további érdekességei az Erich Zann muzsikája keletkezéstörténetéhez tett adalékok, továbbá az utókor olvasója minden bizonnyal sokat tudó félmosolyra kényszerül, amikor a szerző minden fenntartás nélkül méltatja Derleth érdemeit Lovecraft örökségének gondozása kapcsán. Végül érdekesség még L. Sprague de Camp rövid írása, mindenekelőtt azért, mert itt esik először említés Lovecraft nyílt idegengyűlöletéről, előítéletességéről.

W. Paul Cook a kezdet kezdetétől veszi sorra legkülönbözőbb élményeit Lovecrafttal, akivel az első alkalomkor csak perceken múlott, hogy sikerült találkozniuk – az örök éjszakázó Lovecraft szerencsére felébredt, és betessékelte a szerkesztőt, akit anyja és egy nagynénje igencsak el akart zavarni, nehogy bolygassa a „kis” (vagyis ekkor már bőven huszonéves) Howard nyugodalmát. E vicces eseten túl az írás első figyelmet érdemlő fordulata az, hogy Cook toleránsabban ítéli meg Lovecraft anyjának szerepét, és ezáltal olyan nyomot hagy az utókor számára, amely indokot ad az eléggé bevett elnyomói kép revideálására. Emellett fontos meglátás az a feltevés, hogy New York volt, ami végül Lovecraftból felnőttet faragott. Ezt azért látom szükségesnek kiemelni, mert New Yorkkal mindenekelőtt a személyes kudarcsorozatot és az elfojtott ihletet hozzuk kapcsolatba, ha Lovecraft életéről esik szó. Cook meglátása alapot adhat arra, hogy más nézőpontok alapján is értékeljük ezt a kétéves életszakaszt. Beszédes az a megjegyzése, hogy akik nem ismerték Lovecraftot, azoknak az előítéletei jöttek le előbb, akik viszont ismerték, azok számára megnyílt a rajongó-lelkesedő oldala. Tanulságos, ahogyan Lovecraft nem cáfolta maradéktalanul Cooknak azt a vádját, hogy egy – feltehetően New Orleans-i – utazása során kétszer annyit kúrt el képeslapokra, mint az útiköltségre. Elmesél egy olyan esetet, amikor Lovecraft őt és egy írótársukat (H. Warner Munnt, akiről valamiért megállapodtak később, hogy nem mondják ki a nevét) játszva lekörözte fagyievésben. Képet kapunk Lovecraft új-angliai bolyongásairól és baráti odaadásáról. Emellett Cook érthető módon számos oldalt szentel Lovecraft amatőr írói tevékenységének, illetve az ebben a médiumban való megjelenéseinek. Különösen ez utóbbi az, ami a Lovecraft-szövegek eredetét illetően fontos információkat tartalmaz, a többi meglátás inkább életrajzi kuriózum. A hosszú szöveg egyetlen hátránya, hogy nehézkes, vontatott.

 

III. Kalemek 

A Kalem-klub, avagy Lovecraft szóhasználatával „a banda” (the gang) onnét kapta a nevét 1925 februárjában, hogy – pár kakukktojás kivételével – mindegyik tagjának vezetékneve, K-val, L-lel vagy M-mel kezdődött. A korábban voltaképpen csak nyomokban létezett gittegylet igazán akkor kelt életre, amikor Lovecraft New York-ba költözött, ahol a tagok hetente összejártak, mi több, Lovecraft volt a klub központi figurája. E társulat emlékeit foglalja össze a Lovecraft Remembered harmadik része. Annak ellenére, hogy a New York-i tartózkodás egyfajta pokoljárásként jelenik meg Lovecraft emlékeiben, a Kalem-klub beszámolóiból egész más kép rajzolódik ki: egy csoport különc, öntörvényű, vidám férfi rendszeresen intellektuális dínomdánomokat csap, amelyeken csak úgy cikáznak a magasröptűbbnél magasröptűbb gondolatok, és hajnalba nyúlóan társalognak bármilyen témáról (kivéve a nőket és a szexet). Bizonyos szempontból ez a rész a legizgalmasabb az egész gyűjteményből. Helyenként olyan benyomása támad az olvasónak, mintha Lovecraft egyenesen végigbulizta volna a New York-i két évét.

James F. Morton kezdő esszéje fájdalmasan kurta. Morton, aki 20 évvel volt idősebb Lovecraftnál, mindössze négy évvel élte őt túl, a gyász azonban nem engedte neki, hogy e rövid idő alatt nagyobb terjedelemben kifejtse emlékeit, ehelyett csupán egy szösszenetnyi méltatást olvashatunk Lovecraft vérbeli gentlemanségéről. Ez a tömörség rengeteg szempontból nagy kár, hiszen Lovecraft egy közeli barátjáról van szó, aki a könyvben jól kirajzolódó konszenzus alapján intellektuálisan egyenrangú, ám szürkébb társa volt. Amit itt kiemelnék: Morton vitán felül értékes adalékokkal szolgálhatott volna Lovecraft rasszizmusáról mind életpályája, mind első kommunikációjuk fényében. Morton eltökélt támogatója volt a feketék egyenjogúságának, és Lovecrafttal való első eszmecseréje, vagy még inkább szóváltása is a feketék társadalmi helyzetének kérdése körül forgott. Bizonyos Charles D. Isaacson az általa szerkesztett In a Minor Key című amatőr lapban kiállt a faji egyenjogúság mellett, amire Lovecraft savas riposzttal felelt saját fórumán, a Conservative hasábjain In a Major Key címmel. Isaacson a lapja következő számában elég gyilkos módon vágott vissza Lovecraftnak, és ugyanebben a számban Morton is beszállt a buliba Isaacson oldalán. Lovecraft ezeket a bírálatokat nyíltan nem viszonozta, csupán az asztalfióknak írt egy – Joshi értékelése szerint sziporkázó – szatirikus verset két vitapartnere stilisztikai hibáiról –azonban az érdemi érvekkel nem tudott mit kezdeni. Morton ugyanakkor a vitairatában elismerte Lovecraft intellektuális erényeit, ami hozzájárult kibékülésükhöz és későbbi barátságukhoz. Hozzátartozik a történethez, hogy a Maurice W. Moe-nak 1922. május 18-án írt levelében Lovecraft bár jóindulatúan, de kissé leereszkedően jellemezte Mortont, olyan emberként, aki fölött eljárt az idő, széllelbélelt, irracionális eszméket támogat, és reménytelenül csapja a szelet Sonia Greene-nek. Ebben a tartalmi terjedelemben a levelet a Kalem-részhez írt előszó is idézi, az érdekesség kedvéért érdemes hozzátenni, hogy a levél folytatódik, és ezt nem is írnám körül, inkább idézném: „Midőn megadta Mme. Greene-nek, ami feltehetően a legbőségesebb intellektuális képzés, amelyben valaha részesedhetett, a hölgy már csupán növekvő türelmetlenséggel viszonyul hozzá, s azzal fenyeget, hogy ezt egyenesen az eltüntetésig fokozza. Nehezményezem az efféle fennhéjázó bánásmódot egy tiszta angolszásszal szemben egy idegen részéről; de hát ez a módi az egész emberiségnél – bah!...” Igazából az egész levél roppant érdekfeszítő, itt most csak Lovecraft etnikai előítéletességének egy mulattató megnyilvánulását tartottam érdemesnek kiemelni.

A fenti kitérő minden érdekessége mellett nem öncélú: remélhetőleg rávilágít arra, hogy a Lovecraft Remembered minden bőségessége mellett is tartalmaz néhány hiányosságot. Az egyik ilyen épp az, hogy Lovecraft rasszizmusa, faji előítéletessége jóformán sehol nem kerül elő, holott akárhogy is nézzük, az író személyiségének egy fontos eleméről van szó. Ennek többféle oka lehet. A fentiekből látható, hogy ezt a vonást még egy olyan ember sem tette szóvá, aki épp a faji kérdés apropóján ismerkedett meg Lovecrafttal. Valószínű, hogy Morton esetében jelentős szerepet játszott a „halottakról (pláne jóbarátról) vagy jót, vagy semmit” elve, és persze ha valakiben eleven a gyász, akkor aligha az elhunyt negatívumait hánytorgatja fel, mindenesetre ebben a könyvben a rasszizmus csak nyomokban lelhető fel.

Samuel Loveman két visszaemlékezése ehhez a tárgykörhöz kapcsolható annyiban, hogy kijelenti: soha nem tapasztalt intoleráns megnyilvánulást Lovecraft részéről. Ez vitathatatlanul a „Lovecraft mint kifogástalan gentleman” képet erősíti, továbbá az állításnak tekintélyt ad, hogy a Lovecraft intoleranciája által érintett csoportba tartozó embertől származik. Ahogyan a szerkesztői bevezető szót ejt róla, Loveman később, az Arkham House-féle válogatott levelezésből megismerte Lovecraft rasszizmusát, ami miatt indulatos kirohanásban fejezte ki dühét és csalódottságát. Ezt az írást a Lovecraft Remembered szerkesztője nem emelte be, ami szerintem nagy kár (sőt, hiba), épp azért, mert szervesen hozzátartozik Lovecrafthoz és a róla alkotott képhez, mi több, épp azért érdemelne külön figyelmet, mert elüt attól a standard képtől, ami általánosságban a könyvből kinyerhető.

Mindenesetre Loveman a gyűjteménybe beemelt írásaiban az ismerős vonalat követi, és méltatja Lovecraft enciklopédikus tudását, társalgási stílusát. Ezeken túl Loveman beszámolóinak fénypontja két muris történet: elmeséli, hogy Lovecraft beszámolt egy esetről, amikor egy lexingtoni katonai síremléknél III. Györgyöt éltette; később pedig azt idézi fel, hogy egy baráti összejövetelen valaki titokban alkoholt csempészett az italába, amitől még beszédesebbé vált (lényegretörőbben fogalmazva: igen, Lovecraftot egyszer suttyomban berúgatták).

Frank Belknap Long beszámolója megörökíti Lovecraft és a költő Hart Crane találkozását, ami miatt viszont kiemelten érdekes, az egy emlék arról, hogy Lovecraft felolvassa neki A suttogás a sötétbent: ha ugyanis Long emlékezete megbízható, akkor feltételezhető, hogy az elbeszélés eredetileg másként záródott. Rheinhart Kleiner két emlékirata a kevésbé rövidek közül való, de kimagasló jelentőségük nincs; üdítő színfoltjuk az az eset, amikor Kleiner paralelopipedonnak becéz egy odakóborló macskát, amitől Lovecraftból – a méltóságos, mindig komoly-komor Lovecraftból – menthetetlenül kibuggyan a röhögés. Figyelmet érdemlő adalékkal gyarapítja a Lovecraft-képet Wilfred Blanch Talman, aki az író „normális” oldalát domborítja ki, és igyekszik enyhíteni azokat az elemeket, amelyek révén Lovecraftot mint embert minden személyes vonásában az átlagtól messze különbözőként mutatják be.

Kétségtelen, hogy a harmadik rész legjelentősebb írása George Kirk Lovecrafttal közös kalandjainak összefoglalása. Kellett némi szerencse, hogy levelei megmaradjanak az utókornak. Az 1962-ben elhunyt Kirk hátrahagyott egy kartondobozt, amelyet kibontás nélküli megsemmisítésre szánt. Áldott szerencsénkre felesége, Lucile és lánya, Mara nem tettek eleget a végrendelkezésnek. A kartondoboz azokat a leveleket tartalmazta, amelyeket Kirk 1924 és 1927 között írt Lucile-nek, aki akkor még a menyasszonya volt, továbbá voltak benne más Kalem-tagoktól származó levelek is. Az 1990-es években Mara, mivel apja személyesen sohasem írt visszaemlékezést, ebből a kincsből válogatta össze a Lovecraft Remembered-ben közölt anyagot. Ebből az anyagból két dolog biztosan kiderül. Az egyik, hogy Lucile Dvorak Kirk kalapemelést, amiért annak idején nem törölte ki a fenekét a kedves, khm, egzisztenciát hajszoló vőlegénye egyes irományaival és nem hagyta őt faképnél. A másik, hogy Howard Phillips Lovecraft, akit New York valósággal megfojtott, akinek a metropoliszban töltött időszaka egy merő pechsorozat volt, és aki jóformán egyik napról a másikra tengődött sivár környezetében, valóságos bulibáróként mulatta végig ezt a két esztendőt – a mulatás alatt természetesen hajnalba nyúló beszélgetéseket és sétákat kell érteni. Szóval igazából az idegen hordabeli nőnek, pardon, a Rhode Island, Providence, Angell Street 598.-ból való Mrs. H. P. Lovecraftnak ugyancsak kijár a tiszteletteljes kalapemelés.

A történet lényege az, hogy George Kirk, miután eljegyezte Lucile-t, New York-ba utazott, hogy ott megteremtse a hátteret a házassághoz. New York-ban aztán szépen összeboronálódott a Kalemmel, és a források alapján az egzisztenciaépítési kísérletek mellett hasonló fontossággal tornyosultak a Kalem-találkozók is. Annak ellenére, hogy ezek az emlékek közvetett módon kerülnek az olvasó elé, még így is van valami megmagyarázhatatlan elevenség a szövegben, ami miatt szinte kiáramlik belőle és körbeveszi az olvasót az a mágikus légkör, ami ott lehetett a levegőben akkor, amikor ezek az arcok – Lovecraft, Morton, Long, Loveman, Kirk, Kleiner, meg a többiek – összecsődültek valamelyiküknél, és gyakorlatilag bármiről (csajok & szex ausgenommen) nekiálltak eszmét cserélni. Az olvasóban feltámadnak a középiskolás emlékek, amikor a legjobb cimborákkal éjszakákon át folytak a világmegváltó beszélgetések. Már önmagában ezért megérheti elolvasni a Kirk-féle szöveget, amely egyébként Lovecraftnak is olyan oldalát tárja elénk, ami ritkán jelenik meg előttünk ilyen érzékletesen.

A dolgoknak természetesen ritkán van egyetlen oldala, és látni érdemes, hogy a középiskolás lendülethez és lelkesedéshez nagyjából középiskolás előrelátás és felelősségtudat is társul – nincs mese, ez szintén félreérthetetlenül kirajzolódik Kirk emlékeiből. Ebből a szempontból Kirk vitathatatlanul kimagaslik a mezőnyből, és a menyasszonya ezért érdemelné ki a Nobel-díjat türelemből: szerintem nem sok nő van, aki megmaradna az emberénél, miközben amaz a munkahelytalálást a cimborákkal mulatva késlelteti, és arról ömleng, hogy Lovecraft még nála is érdekesebb figura. Ezt a maga módján Lovecraft is teljes erőbedobással művelte, és amikor arról volt szó, habozás nélkül hanyagolta a felesége társaságát a pajtások kedvéért. Ez valahol egyszerre visszás, izgalmas és sajnálatos. Visszás, mert ebből a szempontból Lovecraft eléggé tett a feleségére, még akkor is, ha amúgy sokszor közölte vele, mennyire nagyra értékeli őt, és nyilvánvaló, hogy Soniában is páratlan mértékű tűrési energiák szunnyadtak. Izgalmas, mert látható, hogy minden csalódás ellenére Lovecraft New York-ban sem maradt szellemi stimulus nélkül, minden bizonnyal nagyszerű beszélgetések zajlottak a Kalem-klub délutánjain, estéin (és hajnalain), és valószínűleg sokat jelentettek Lovecraftnak nemcsak maguk az események, de az is, hogy azok központi szereplője lehetett. Végül pedig sajnálatos, mert a külső szemlélő, minden csodálata ellenére, nem tud teljesen elszakadni az egzisztenciális ínség árnyékától, ami a Nagy Almában is folyamatosan rávetült Lovecraft életére, akit elég jelentős mértékben a felesége tartott el (elméletileg a nagynénjei is postáztak számára valamennyi összeget havonta, Sonia szerint azonban ebből ténylegesen nem sok érkezett), mindez pedig hosszú távon nem kecsegtetett biztató kilátásokkal.

A fenti bekezdés némely szóhasználata dacára fontos leszögezni, hogy nem célom bármiféle utólagos erkölcsi mérce alapján pálcát törni Lovecraft fölött (azt hagyjuk meg a hisztibalnak), és nem is szeretnék bulváros módon, öncélúan tapicskolni privát életének szaftos részleteiben. Azonban az itt tárgyalt könyv, és ezért a jelen bejegyzés is életrajzi témájú, vagyis arra fókuszál, milyen volt, ki volt Lovecraft mint ember. Lovecraft egyedülállóan jól dokumentált szerző, aki mindehhez rendkívüli egyéniség volt, és bőven tett azért, hogy ne tűnjön légből kapottnak a Lovecraft Rememberedben több helyen olvasható gondolat, miszerint maga az ember érdekesebb volt, mint a művei. A józan, átlagos, előrelátó polgár, a „föld sója” szemszögéből Lovecraft egy élhetetlen buggyant, aki nem ismerte kora társadalmi valóságát vagy nem volt képes alkalmazkodni hozzá, és életvitelével hiba nélkül gallyra vágta az önfenntartás minden esélyét. Csakhogy valószínűleg ebben az esetben is elmondható az, amit Joshi azokkal a kifogásokkal összefüggésben vetett fel, amelyek szerint hiba volt Lovecraft részéről, hogy rengeteg idejét tékozolta fikcióírás helyett levelek körmölésére: Lovecraft így volt teljes, és ezek a „stiklik” szerves alkotóelemei voltak annak a személyiségnek, aki létrehozta a kultikus írásokat.

Azt kell mondani, hogy noha józan ésszel nehezen felfogható, amit Lovecraft művelt, azok a kalandok, amelyekre George Kirk (avagy Mara Kirk Hart) írott emlékezéseiből fény derül, elég jól bemutatják, miért lehet rajongani egy ilyen alakért. Lovecraft szélsőségesen öntörvényű ember volt, aki a maga módján szilajul dacolt szűkebb és tágabb környezete korlátaival, amennyire csak tehette (pontosabban szólva inkább egyszerűen csak ügyet sem vetett rájuk), és a szürke, gépies meló helyett eszményképeket hajszolt – ez pedig olyan tulajdonság, amelyért nagyon is lehet csodálni az embereket.

 

IV. Hölgyek

Elérkeztünk a nők visszaemlékezéseit magában foglaló negyedik részhez. Meg fogsz döbbenni, Kedves Olvasó: ez a legrövidebb – körülbelül 30 oldal – mind közül, túlnyomórészt ennek írásai is szakmai-baráti tárgyúak. Egyes-egyedül Sonia két visszaemlékezése tartalmaz magánéleti vonatkozásokat, a többi hölgyismerős kollegiális kapcsolatot ápolt Lovecrafttal. Egyáltalán nem lett volna feltűnő, ha ezek a szövegek a könyv valamely más fejezetében kaptak volna helyet. Persze akkor ebben a részben mindössze Sonia maradt volna.

Lovecraft exfeleségének visszaemlékezései vitán felül a legjelentősebb elemei a negyedik résznek. Rögtön előrebocsátható, hogy Winfield Townley Scott által finomított változatok olvashatók, ugyanis Soniát saját elmondása szerint fokozottan frusztrálta hites urának fajgyűlölete, és ennek élesen hangot is adott. Sajnálatos, hogy az eredeti szöveg nem olvasható a könyvben, pedig szerintem az olvasó kiheverné, ha néha erőteljesebb bírálatot olvasna kedvencéről. Sonia beszámolói azonban mindettől eltekintve is értékes források. Túlnyomórészt a Lovecrafttal való megismerkedéséről, összemelegedésükről, párkapcsolatukról számolnak be, valamint betekintést engednek Lovecraftnak az intimitásról vallott sajátos elképzeléseibe. Alapvetően nem haragos hangvételűek, viszont jól tetten érhető bennük, hogy Sonia elég markánsan hibátlannak állítja be magát, mint akin biztosan nem múlott a kapcsolatuk megszűnése. Továbbá világosan kivehető a törekvés – és e törekvés hiábavalósága fölötti bánat –, hogy megváltoztassa, jobb útra, jobb élet felé terelje Lovecraftot. Ha teljesen érthető is e célkitűzés, mondani sem kell: a dolog eleve csakis csúfos kudarcra ítéltethetett. Lovecraft öntörvényűségét nem holmi házasság fogja megváltoztatni, és pláne nem 34 évesen.

Sonia mellett még egy hölgy beszámolója tartalmaz rendkívül értékes információkat. Zealia Bishop, akinek neve alatt megjelent a zseniális és minden további nélkül Lovecraft-írásként elkönyvelhető The Mound, kicsit árnyalja a Lovecraftról mint odaadó mentorról alkotott képet, és arról ad számot, hogy az író nagy lelkesedésében voltaképpen elnyomta tanítványa kreativitását. No, szó sincs holmi magasröptű művészeti alkotó géniusz kibontakozási vágyáról: Bishop nemes egyszerűséggel kelendő, fogyasztható írásműveket akart publikálni, profitot akart. Ezt természetesen nem kötötte, nem merte Lovecraft orrára kötni. Úgyhogy Lovecraft szépen a nyakába zúdította a klasszicista irodalomesztétika és kultúra savát-borsát, amivel gondolhatjuk, milyen sokra ment Bishop. De tényleg, képzeljük magunk elé, ahogyan Lovecraft arról magyaráz (ha csak levélben is), hogy egy gentleman hogyan szól egy tiszteletreméltó hölgyhöz! A dolog iróniája, hogy Lovecraft halálát követően Bishop tokkal-vonóval kidobta az ablakon Lovecraft tanácsait, és némiképp befutott író lett (értsd: valamirevaló bevételre tett szert).

 

V. Szakmabeliek

Ez a rész az író pályatársak emlékeit öleli fel, de a kategóriahatárok itt is lazák, hiszen legalább annyi személyes emléket és élményt olvashatunk, mint szakmai szempontú gondolatot. Ami azt illeti, az első néhány rövidebb írás minden további nélkül átugorható, rövid levelek, emlékezések, amelyeket esetenként szerzőjük személye (Robert Bloch, Clark Ashton Smith) tehet érdekessé. Az ebben a részben található írások közül igazából nincs is olyan, ami jelentős újdonsággal kecsegtetne, legfeljebb relatíve érdekes írások között lehet válogatni. Kétségkívül figyelmet érdemel E. Hoffmann Price, aki Lovecraft közvetlen oldalát emeli ki, és ezzel abba a „táborba” helyezkedik, amely nem tekinti pozőrnek Lovecraftot. Fontos, hogy olvasható tőle Az ezüstkulcs kapuin át keletkezéstörténete, amely novella eredetileg Price irománya, csak Lovecraft, jó szokásához híven, a felismerhetetlenségig átdolgozta. Emellett újabb remek anekdota olvasható Lovecraft alkoholundorától, jelesül igen kifejezően fintorgott annak gondolatára, hogy cimborái fejenként három üveg sört terveztek meginni. Végül jelentős – de semmiképp sem újszerű vagy meglepő – adalék Lovecraft személyének ismeretéhez, hogy sohasem állt le marakodni a négermunkák kapcsán az őt illető rész mértéke miatt (dacára annak, milyen alaposan szokta átírni a hozzá küldött szövegeket), mert azt méltóságon alulinak tartotta; ezt kihasználva nyilván le is húzták rendszeresen.

Fritz Leiber beszámolójának legérdekesebb észrevétele talán az, hogy Lovecraft humortalannak tartotta a saját írásait. Ez az önkritika jogos, hiszen az ő fikciós világából a humor többnyire kétségkívül hiányzik, ebből a megállapításból pedig úgy tűnik, ezt ő maga is látta, és a humort fontos írói eszköznek tartotta.

Szegény Donald Wandrei állítólag kicsit elkenődött, amikor Lovecraft halála után sok-sok évvel, a levelezését olvasva szembesült vele, hogy Lovecraft olykor bíráló megjegyzéseket is tett rá nézve. (A privát dolgokban való kutatás már csak ilyen érzelmi aknamező, ezért nem érdemes például a kellő távolságtartás és elfogulatlanság hiányában olyan verseket sem olvasgatni Lovecrafttól, aztán hisztizni miattuk, amelyek publikálására jelenleg semmilyen bizonyíték nincs.) Mindenesetre ez a csalódás a jelen könyvben olvasható szövegéből egyáltalán nem tükröződik; Wandrei – aki amúgy tök olyan, mint Boris Karloff – sűrűn ecseteli Lovecraft ismerős jó tulajdonságait. Visszaemlékezésének legérdekesebb része az, hogy Wandrei közreműködött az Árnyék az időn túlról és Az őrület hegyei publikálásában – egész pontosan ő bulizta ki a megjelenést az önbizalomhiánya csúcsán járó Lovecraft háta mögött. Legalábbis állítása szerint, mert ahogy az ötödik részhez írt bevezetőből kiderül, ez csak részben igaz, Az őrület hegyei értékesítésével Julius Schwartz foglalkozott. Mindenesetre részben Wandrei is közreműködött abban, hogy Lovecraft szükség idején hozzájusson némi költőpénzhez. Amiből aztán gyorsan kirándult is egy jót.

H. Warner Munn szövege jelentős részben kritikátlan ömlengés Lovecraftról, azonban az utolsó pár bekezdés annyiból figyelmet érdemel, hogy szóba kerül benne az ismeretlen és a leírhatatlan egyidejű rettenete és bűvereje: Munn ezt Lovecraft legnagyobb erősségének nevezte, és találóan, hiszen Lovecraft írói hagyatékának ez az egyik leggondolatébresztőbb összetevője.

 

VI. Rajongók

Ez a rész Lovecraft, mondhatni, ősrajongója, Robert H. Barlow két szövegével indít. Az első egy naplóféleség, a másik Lovecraft floridai látogatását beszéli el a Barlow-családnál. A napló benyomások és emlékek keszekusza gyűjteménye, van benne szó Lovecraft álmairól, arról, hogy az író leveleiben kritikus megjegyzéseket is tett a levelezőtársairól (például méltatlankodott amiatt, hogy Frank Belknap Long eladta a nagyapja sétabotját), a saját novelláival szembeni mély kritikusságról, no meg persze macskákról és Cthulhu nevének kiejtéséről. De ami a legfontosabb: az a gondolat, hogy Lovecraft maga választotta és élvezi a sajátos életvitelét. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert picit árnyalja az olyan megjegyzéseket, hogy Lovecraft tele volt gyűlölettel meg állandóan frusztrált volt. A Barlow-éhoz hasonló megfigyelések Lovecraftnak olyan oldalát mutatják be, amelyik tisztában van saját korának működésével és azzal is, hogy ő maga mennyire nem passzol a dolgoknak ebbe a menetébe, mindazonáltal képes a megfelelő derűvel viselni a helyzetét. Így pedig mégsem annyi a történet, hogy holmi torzult lelkű figura rémtörténetekben írja ki a világgal szembeni idegbaját.

Lovecraft egész jól értett ahhoz, hogy bevonzzon a spekulatív fikciót imádó tizenéves srácokat. Ilyen volt Barlow, és ilyen volt az igencsak erős tudományos érdeklődéssel bíró, iskolájában tudományos foglalkozásokat szervező Kenneth Sterling is, akiről bizonyára tudja az Olvasó, hogy az Eryx falai között című novella szerzője: az eredetileg 6-8000 szavas történetet Lovecraft 12000 szóra bővítette, és ment egy kört Farnsworth Wright-nál, mielőtt utóbbi elfogadta közlésre a Weird Tales-be. Lovecraft időközben meghalt, a novella publikálását nem érte meg. Sterling reflektál kicsit L. Sprague de Camp egyes meglátásaira is, ebből a leginkább kiemelésre érdemes talán annak cáfolata, hogy Lovecraft depresszív alkat volt, továbbá az író antiszemitizmusának vitatása azon az alapon, hogy Sterling személyesen soha nem figyelt meg ilyesfajta averziót Lovecraftnál. Ezt a témát elég sokáig taglalja, és azt is kifejti, hogy általánosságban faji előítéletességet soha nem tapasztalt nála. Mi már az utókor bölcsességével tudjuk, hogy a dokumentumok nem igazolják Sterlinget, tapasztalatai mindazonáltal azt a képet erősítik, hogy Lovecraft társaságban nem igazán engedte szabadon a negatív előítéleteit. Azt is lehetne hinni, hogy a faji kérdés egyszerűen nem került szóba a sci-fi iránt érdeklődő, a természettudományok iránt rajongó és később természettudományos pályára lépő Sterlinggel való eszmecserék folyamán, azonban a beszámoló szerint természettudományi és társadalomtudományi témák egyaránt terítékre kerültek ilyenkor, márpedig utóbbi elég kézenfekvő módon érinti a kisebbségek problémakörét. Sterling további meghatározó benyomása volt Lovecraft széles tájékozottsága mindenféle tudományterületen, ami – ahogyan Sterling is helyesen látta – nem ért fel a szakmabeliek professzionális, szűkítettebb tudásával, egy laikus beszélgetést viszont páratlanul színessé képes tenni.

Érdekfeszítő szöveg Harry K. Brobst jócskán megkésett (1990-ben rögzített) visszaemlékezése, ami egy interjú kivonata. Ez azért kiváltképp izgalmas, mert Brobst volt az utolsó személy Lovecraft baráti köréből, aki látta őt életében – a halála előtt, 1937 februárjában meglátogatta a kórházban –, majd a temetésén is részt vett március 18-án. A látogatás leírása bensőséges, mégis megbúvik benne bizonyos groteszk humor. Brobst visszaemlékezésének szintén értékes szakasza a Lovecraft politikai meggyőződéseinek változásával foglalkozó rész (úgy érezte, hogy azok finomodásában neki is volt szerepe), továbbá Brobst, csakúgy, mint Sterling, nem figyelt fel semmiféle antiszemita érzületre. Érdemes felfigyelni rá, hogy miként Sterlingnél, ebben az esetben is az 1930-as években járunk; megeshet, hogy ebben az évtizedben Lovecraft – elvégre 40 fölött járt – nem tett olyan indulatos megnyilvánulásokat, mint amilyenekről Sonia emlékezett meg, aki valamivel fiatalabb korából ismerte az írót. Bár tény, Lovecraft már akkor is bőven túl volt a 30-on. Brobst nevéhez köthető az az életrajzi adalék, hogy Lovecraft nem bírta elviselni, ha nincs igaza, és ezt olykor egészen szellemes módon adta elő. Mindezeken túl Brobst prófétai előrelátást villantott meg: amikor Barlow közölte vele, hogy Lovecraft őt tette meg irodalmi hagyatéka gondozójának, neki az a gondolat suhant át az agyán, hogy Derleth mit fog ehhez szólni. Az eredményt ismerjük, Derleth és Wandrei megoldotta, hogy ez a kijelölés névleges maradjon.

Engedtessék meg, hogy Harry K. Brobstra rászánjak egy bekezdésnyi kitérőt, ő ugyanis nemcsak az utolsók között volt, akik személyesen látták Lovecraftot, de bizonyosan a legtovább élő is. Szédületes kort élt meg: 1909-ben született, és 2010-ben (!) hunyt el. Halála alkalmából Christopher O’Brien rövid áttekintést írt az életéről a 2010-es Lovecraft Annualbe, és egyébként 2000-ben videointerjút is készített Brobsttal (amelynek sajnos nem leltem nyomát az internet feneketlen bendőjében). Eszerint látta Houdini egy mutatványát, meghallgatott egy előadást Marie Curie-től, Münchenben pedig egy szónoklatot Hitlertől. Dolgozott a Butler Hospitalben, ahol Lovecraft szülei meghaltak. 1946 körül PhD-fokozatot szerzett a University of Pennsylvanián. 1974-ben ment nyugdíjba. Már L. Sprague de Camp is érdeklődött nála Lovecraftról. A Lovecraft Rememberedben közzétett szöveg Will Murray interjújának kivonata, amit hanghordozóra vett fel. Az interjú apropója egyébként az volt, hogy Brobst kezdeti szándéka ellenére visszakozott az 1990-es providence-i Lovecraft-centenáriumi konferencián való részvételtől a környékhez fűződő érzelmi asszociációi miatt. Brobst egyébként találkozott Lovecraft több barátjával, levelezőtársával is. Érdekesség, hogy ő maga nem volt irodalmár. Lovecrafttól személyes kedvence A különös, magas ház a ködben volt, amit igen költőinek tartott. Lovecrafttal való megismerkedése átlagosnak mondható: olvasott tőle a Weird Tales-ben, és feltehetően 1931 őszén levelezést kezdeményezett vele. 1932-ben találkoztak először személyesen. Hosszú élettartamért Lovecraft kétségkívül hatalmas elismeréssel adózott volna, hiszen a múlt és az idő iránt világéletében ámulattal volt, és lenyűgözte, ha valaki egy élet leforgása alatt jelentős történelmi változásoknak volt tanúja, márpedig Brobst, ha nem is testközelből, de jó pár sorsfordító eseménynek tanúja lehetett. Ha szabad egy személyes megjegyzés: letaglózóan fantasztikus belegondolni, hogy akkor, amikor tétován elkezdtem mélyebben beleásni magam Lovecraft és pályatársai munkásságába, még bőven élt az az ember, aki 1937 februárjában élőben szót váltott a kórházban fekvő Lovecrafttal, és filozófusi tartásra biztatta.

 

VII. Kritikusok

A hetedik rész első néhány írása igazából jelentős veszteség nélkül kihagyható, bár megtalálható közöttük August Derleth H. P. Lovecraft: Outsider című esszéje, továbbá egy rövid írás T. O. Mabbottól, aki korának legelismertebb Poe-szakértője volt. A fontosabb darabok Sterling Lovecraft and Science című írásával kezdődnek, bár tulajdonképpen – bizonyos szempontból érthető módon – ebben is több a Lovecraft-életrajzi elem, mint a műelemzés, műkritika. Sterling helyesen észrevételezi, hogy Lovecraft szakított a rémtörténetek hagyományos természetfeletti toposzaival, és a természettörvények keretei közé ágyazza őket. Ezen túlmenően a rövid írás érdekes része annak az esetnek a felidézése, amikor Sterling gondolatkísérlet jelleggel megkérdezte Lovecrafttól, hogy ha választhatna a hermetikusan elválasztott természettudományos, illetve humán tudományos tudás között, melyiket választaná, Lovecraft pedig a természettudományok mellett tette le a voksát.

Rheinhart Kleiner és Winfield Townley Scott egyaránt értekeztek röviden Lovecraft költészetéről. Előbbi fő meglátása az volt, hogy Lovecraft mindenekelőtt a szatírában jeleskedett, utóbbi Lovecraft verselésének fejlődését tekintette át röviden, és úgy látta, hogy költeményei jelentéktelen, de érdekes színfoltjai az USA irodalmának.

Rövid említést érdemel – az egyébként Ambrose Bierce-ről és Arthur Machenről is értekező – Vincent Starrett két cikke annyiból, hogy bennük is az kerül kiemelésre, hogy Lovecraft elsősorban a személyisége, nem a művei miatt érdekes, továbbá kiemelhető a humort hiányoló kritikai észrevétel is.

Igazából azonban Matthew H. Onkerdonk két esszéje nyitja ebben a részben a tényleg fontos írások sorát. A The Lord of R’lyeh a Fantasy Commentator 1945 tavaszi számában jelent meg először. Ez az esszé azzal az érdekes, noha némiképp egyoldalúan kategorizáló spekulációval kezdődik, miszerint az agnosztikus irányultságúak számára jóval intenzívebb élményt jelent a természetfeletti rémtörténet, mint a vallásos meggyőződésűek számára, hiszen az előbbiek esetében jóval radikálisabb a hétköznapi világtól való fiktív elszakadás élménye, mert az olvasóból eleve hiányzik a természetfelettibe vetett hit; míg az utóbbiak esetében az ilyen hit megtalálható az olvasóban, ezért a fikciós természetfeletti csak egy másik természetfelettit függeszt fel átmenetileg. Ezt az észrevételt kiterjeszti a természetfeletti történetek íróira is, amit természetesen Lovecraft racionalizmusának rövid bemutatása követ. Onkerdonk Lovecraft jelentőségét abban látja – akkoriban újabb volt ilyesmit mondani, mint manapság –, hogy eredményesen ötvözte a modern tudományosságot a természetfelettiben való ősrégi hittel. Ezután azt fejtegeti röviden, hogyan szőtte bele Lovecraft a mechanisztikus racionalizmust a műveibe úgy, hogy mindez nem vált túl dominánssá, és kellő mértékben helyet kaptak korának új tudományos felfedezései is. Kitér arra, hogy Lovecraft a sci-finek milyen elemeit emelte át saját fikciójába (itt a disztópikus jövőt és a tudomány kudarcát említi). Az esszét konkrét művek elemzése, illetve a Lovecraft stílusán és hatásán való elmélkedés zárja. Peter Cannon a hetedik rész bevezetőjében kritikával illette azt, hogy Onkerdonk a „Cthulhu-mítosz” mérhetetlen bővülésére számított, elvégre ez a lovecrafti hagyaték téves, derleth-i felfogását tükrözi, de én nem éreztem a szövegben ilyesmit, továbbá 2017-ben Onkerdonk e számítása leginkább profetikusnak tekinthető.

A Charon—in Reverse című esszében, mely először a Fantasy Commentator 1948 tavaszi számában került publikálásra, Onkerdonk Lovecraft hatásait térképezi fel részletesebben. Öt fő hatást azonosít, ezek: a „misztikus” (arcane, ebbe a kategóriába az atavisztikus borzalmak tartoznak), a gótikus (tiltott helyekre hatoló byroni-intellektuális protagonista), a pszichológiai (célzások, atmoszférateremtés mindenekelőtt Poe és Blackwood nyomdokain), a „dunsanyánus” (az új világok hatásos érzékeltetése) és a wellsi (a modern tudomány hiteles beépítése a történetbe). Ezek a témakörök azóta elég alaposan ki lettek vesézve, de Onkerdonk két cikke a maga idejében kulcsfontosságú volt Lovecraft helyes recepciójában, nem véletlen, hogy mindkettő megfordult jó pár lovecrafti kiadványban.

Fritz Leiber alapvető jelentőségű cikke, az A Literary Copernicus szinte vitát nem tűrően a legjelentősebb ebből a részből. Leiber ebben a klasszikusában arról értekezik, hogy Lovecraft rémtörténetei mitől újítóak, és természetesen kiemeli, hogy az ő nevéhez köthető az, hogy a horrorirodalom figyelmét az ember kicsiny világáról és annak isteneiről a rideg, az emberiséget mindenestül eljelentéktelenítő kozmoszra irányította. Fogalmazása szerint a lovecrafti horror „megerősítést” (confirmation), nem „kinyilatkoztatást” (revelation) nyújt az olvasónak, vagyis nem irracionális-természetfeletti entitások mutatkoznak meg valamilyen csoda folytán, hanem az a baljós sejtelem, hipotézis igazolódik be, hogy a világegyetem jóval hatalmasabb, mint azt gondoltuk, és persze a mi szerepünk ebben a felállásban jóval hitványabb. Leiber esszéje érdekfeszítő és lényeglátó meglátásokkal teli olvasmány, a hiteles Lovecraft-recepció újabb kulcstényezője, mely a tudomány szerepe mellett kitér Lovecraft fiktív helyszíneire is, igaz, e vonatkozásban különösebben jelentős következtetésekre nem jut (ami azt illeti, semmilyenre sem).

Leiber másik klasszikus esszéje, a Through Hyperspace with Brown Jenkin szintén helyet kapott a gyűjteményben. Ebben a szerző Lovecraft néhány kései, sci-fi jellegű írását elemzi részletesen, annak alapján, milyen sci-fibe illő motívumok (pl. űrutazás, hipertérugrás), illetve egyéb tematikai elemek jelennek meg bennük (pl. a képzelt lények társadalmi berendezkedésére való utalás). Mondani sem kell, ezt is tárgyalták azóta részletesebben, de Leiber esszéje még így is kiváló rövid bevezetés a Lovecrafttal való mélyebb ismerkedéshez.

Érdekes csemege Joseph Payne Brennan értékelése, melynek kapcsán ismételten hangsúlyoznom kell, mennyire sajnálatos, hogy a szerkesztő nem foglalta bele ebbe a gyűjteménybe Edmund Wilson kritikáját, Brennan ugyanis több ponton egyetért Wilsonnak a Lovecraft stílusát érintő megjegyzéseivel. Mindamellett Brennan nem sajnálja le az írót, és megfogalmaz egy olyan álláspontot, amely időnként ma is megfigyelhető a rajongók körében. Nevezetesen azt írja, hogy szerinte Lovecraftnak a rövid, korai írásai a legsikerültebbek. Öt ilyet emel ki: A kutyát, a Patkányok a falbant, az Erich Zann muzsikáját, A kívülállót és a Pickman modelljét. Azt hiszem, állítható, hogy Brennan túlságosan is közönséges rémtörténetíróként kezelte Lovecraftot e bírálata során és nem észlelte, hogy életművének újító jellege kései, 1926 utáni írásaiban fedezhető fel, ugyanakkor az ilyen kritikai megjegyzések kétségkívül jó írástechnikai szempontot jelentenek Lovecraft szélesebb látókörű értékeléséhez.

A hetedik részt, egyúttal az egész gyűjteményt Frank Belknap Long rövid szösszenete zárja Lovecraft Poe-hoz fűződő viszonyáról (melyről Robert Bloch is értekezett). A szöveg valójában egy szép anekdota. Long, Lovecraft, James F. Morton és egy meg nem nevezett egyetemista a New York-i Bronx kerületben, Fordham körletben található Poe-lakban tett látogatást, ahol Lovecraft azon tűnődött, hogy sohasem lesz az irodalom történetében újabb Poe, mire Morton – igencsak éleslátóan – megjegyezte: sületlenség ilyet mondania annak, akit valamikor majd rendszeresen együtt emlegetnek Poe-val. Ez a kis történet igazán méltó befejezése a könyvnek, sokat elárul Lovecraftról, az emberről és íróról, és mondhatni, költői igazságszolgáltatás a mellőzött és nélkülöző alkotó számára.

 

Záró gondolatok

A Lovecraft Rememberedön nem könnyű átrágnia magát az olvasónak, viszont rendkívül izgalmas és érdekes forrásgyűjtemény. Önmagában nem tekinthető maradéktalanul mérvadónak, mert bizonyos dolgok hiányoznak belőle Lovecraft életét, nézeteit illetően, de emellett is pótolhatatlan dokumentumtár, mert végső soron olyanoktól származik, akik személyesen érintkeztek az íróval. Csúcspillanatai George/Lucile/Mara Kirk írása, valamint Leiber és Onkerdonk esszéi. Kimagasló forrásértékkel bír Winfield Townley Scott életrajzi írása és W. Paul Cook hosszú visszaemlékezése, továbbá rendhagyó, érdekes adalékot nyújt Talman, Bishop és Brennan. Annyiból nem mondhatom, hogy a szöveggyűjtemény feltétlenül elolvasásra ajánlott, mert a visszaemlékezésekben foglalt események jelentős része rendezett formában visszaköszön Joshi életrajzi könyveiben, ráadásul stilisztikailag időnként döcögősek. Mindazonáltal a könyv az elmélyült Lovecraft-rajongók számára vitathatatlanul izgalmas és bensőséges olvasmányélményt nyújt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr7913114338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...