...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. november 03. 21:45 - Thasaidon

Stranger Things, második évad

stranger_things_2_kicsi.jpgOktóber 27-én nemcsak az Alcest érkezett Budapestre, de a Stranger Things második évada is kikerült a Netflixre. Azon a hétvégén kétségkívül folyamatosan milliók csüngtek az új epizódokon. Nem történt ez másként a Zothique blog, khm, szerkesztősége esetében sem, így hát 28-án a szerkesztőség másodmagával meg elég sok sörrel gép elé telepedett egy kilencórás megabámulásra. Lássuk hát, milyen az új cucc.

Figyelem: az első évadból spoilerek lesznek!

A vadul az 1980-as éveket megidéző sorozat első évada valahol ott fejeződött be, hogy lezúzták a rosszakat, Eleven hazazavarta a Demogorgont oly módon, hogy saját magával együtt fülrepesztő sikoly kíséretében átbillentette az Upside Down-ba, Will hazatért, Barb nem, Hopper sheriff lepaktált a rosszakkal, Byersné pedig végre kicsit felhagyott a vinnyogással. A folytatás elmaradhatatlan volt, hiszen maradtak kérdőjelek bőséggel. Úgymintpéldánakokáért. Miért támadnak Willnek több mint flashbackjei? Miért kucizott meztelencsigát? Hogyan alakul Jonathan, Steve és Nancy szerelmi háromszöge? Vajon Steve tovább seggfejtelenedik? Miben állapodott meg Hopper és a rosszak? Miért rakott Hopper Eggo gofrit abba a kinti kis tárolóba? Mi lett Elevennel? És ami a legeslegfontosabb: fog-e smacizni Mike és Eleven? (Ne nézz így, Kedves Olvasó, te is tudod, hogy csomóan pörögtek ezen. Talán a közvetlen környezetedben is. Talán Te is.)

Nehéz nem paradox módon nyilatkozni az új évadról. Egyszerre úristenkurvajódeizgi (igen, mától ez egy létező magyar szó) és izé. Mert ez az anyag nem szórakozik: menthetetlenül odaláncol a képernyő elé. A történet izgalmas, érdekes, és hiába kiszámítható sok fordulat, fejlemény, egy nagyon jó, élvezetes történetet kapunk, amit simán végig lehet darálni egy ültő helyben, épp úgy, ahogy Poe esztétikája szerint az ideális prózai alkotást. A karakterek – mind a régiek, mind az újak – nagyon eltaláltak, még akkor is, ha, mint lentebb kifejtem, elég sok minden befejezetlen körülöttük. Ennek megfelelően a színészi játékkal sincs semmi gond.

Viszont a nézőnek az a benyomása támad (egy nézőnek legalábbis biztosan az a benyomása támadt), hogy maguk a készítők sem sejtették, mekkorává terebélyesedik majd a sztori, ami önálló életre kelt, és nekiállt szerteágazni, mint a mindflayer tökrohasztó nyúlványai. Az első évadnak volt egy jól detektálható cselekményíve: adott egy ismeretlen helyre eltűnt gyerek meg egy ismeretlen helyről előkerült gyerek, az egyiket meg kellene találni, a másikat pedig meg kellene ismerni. Kapcsolódtak hozzá fontos mellékszálak, de a fő vonal ez volt. Na, ilyen íve a második évadnak nincs. Oké, persze, Will már megint belesüpped a slamasztikába (ha nem is a legelején), aztán benne is marad a végéig, de ezt leszámítva az évad sokkal inkább tűnik átkötésnek a majdani új évadhoz, mint befejezett cselekménysornak. Egy évvel az első évad ideje után járunk, 1984 őszén (október 28-án kezdődik a teljes hóbelevanc), és történik mindenféle.

el_es_kali.jpgEleven az évad első felében alig bukkan fel. Ebben az évadban mintegy önmaga felfedezéséből láthatunk néhány pillanatképet. A legfontosabb esemény az, hogy rábukkan egy volt „kollégájára” (gyerektársára) a Hawkins Laboratóriumból. Annyit talán elárulhatok, hogy az ő szerencseszáma és neve a nyolc, az a képessége, hogy hallucinációt tud ébreszteni másokban, és újdonsült baráti köre, egy bűnbanda Kalinak hívja. Az évadnyitó jelenetet leszámítva ő csak a hetedik részben lesz látható, az viszont egy az egyben róla szól. Természetesen egyetlen résznyi eseménysor bőven hagy maga után kérdőjeleket (például semmit nem tudunk meg arról, hogy a bűnbanda miért segíti Kalit teljesen személyes törekvései megvalósításában). Lehet, hogy felsülök majd, de különösen az évad eleji megszellőztetést tekintve nagyon nem lepődnék meg, ha a későbbi események során előtérbe kerülne. A jelenlegi felállás mellett viszont Eight/Kali felbukkanása némiképp idegen test az évad egészében, bár az is igaz, hogy fontos állomás Eleven személyiségfejlődésében, magára ébredésében. Gyanúm szerint az új évad majd igazságot tesz e téren. Az viszont kicsit furcsa, hogy az az Eleven, aki kábé egy laborban nőtt fel kísérleti eszközként, majd – engedtessék meg ennyi sugallat – az új évad eseményeiig is zárt közegben élt, minden további nélkül stoppol is meg buszozik is, ráadásul remekül kiigazodik a járatok között meg a környék térképén. A környezetét tekintve elképzelhető, hogy megtanulta ezeket a dolgokat, de az, hogy egyből gond nélkül útnak ered, akkor is különös. Továbbá furcsa, hogy mialatt Eleven utazgat, ami nyilvánvalóan többnapos elfoglaltság, addig Hawkinsban elég gyorsan pörögnek az események: a két párhuzamos cselekménysor nem biztos, hogy időben megfelelően szinkronizálva van.

Aztán van minekünk egy Maxine-ünk, alias Mad Maxünk, aki elméletileg fontos szereplő, de igazából a legtöbb cselekvése az, hogy szenved a mostohabátyja miatt, illetve több-kevesebb sikerrel próbál beilleszkedni a négy gyerek bandájába. Ami azt illeti, Max dömperrel borítja a nyakunkba az elvarratlan szálakat és a ki nem bontott konfliktusokat. De tényleg. Max a hamvába holt konfliktusok arkangyala. A felbukkanása magában hordozza egy szerelmi ellentét és egy baráti klikkesedés csíráját is, aztán mindebből nem lesz semmi. Na, nem mintha elepednék a hisztis villongásokért, de legjobb tudomásom szerint ennek a sorozatnak a főszereplői az emberi kapcsolatok természetével és önmagukkal is ismerkedő, hús-vér gyerekek, nem sztoikus filozófusok. Max legélesebb konfliktusa a mostohabátyjával támad, aki elég abuzívan viselkedik vele, de ez is csak a kérdőjeleket szaporítja. Ide a rozsdás bökőt, hogy Max jelentős tényező lesz a későbbiekben, de egyelőre inkább enigma, mint nem. Egyébként a gördeszkájával, a videojáték-profizmusával meg a flegmatizmusával nagyon szerethető enigma.

max_billy.jpgBilly, Max bátyja is hozott magával egy igen fontos kérdést, ami, reméljük, kibomlik a várható következő évadban: beakasztja-e neki vagy sem? Hogy kinek? Nézd szépen végig az évadot, Kedves Olvasó, és megtudod! Kicsit komolyabban (bár az előbbi is teljesen komoly szempont): a srác, akinek Scorpions bömböl a kocsijából, az egyik fő negatív figura, mindenekelőtt a Maxszel való bánásmódja miatt, ám a készítők karakterábrázolási képességét dicséri, hogy még őt sem teljesen egyoldalúan negatívként állítják be, mert nyerünk egy röpke sejtelmet arról, hogy az elnyomó viselkedés nem csak úgy magától alakul ki az emberben.

A kis tiniszerelmi háromszög tagjairól két dolgot lehet megemlíteni. Az egyik, hogy Nancy elég rendesen eltökélte, hogy megbosszulja Barbarát, a másik, hogy Steve továbbra is szimpatikus karakter marad, egyúttal kiderül, hogy egész jó bébicsősz. Egyébként ő is belekerül olyan vitás helyzetbe, amelyben érthető lett volna, ha sokkal indulatosabban, haragosabban viselkedik, mégsem tette, ami abszolút érett viselkedés, de miként a Max kapcsán írottak, ez is azt az oldalát domborítja ki a második évadnak, hogy a konfliktusok egészen ellaposodnak. Ami nem feltétlenül zavaró (én például nem a hisztiért lesem kiguvadt szemekkel ezt a sorozatot), mindenesetre így van. Jonathan pedig maradt, amilyen volt.

Röviden érdemes utalni néhány nem központi, de fontos szereplőre. Bob Joyce újdonsült szeretője, bumfordi, kedves figura kicsit nerdös beütéssel, valószínűleg ezért is sikerül többé-kevésbé megtalálnia a hangot Willel, még ha ez elég kellemetlen következménnyel is jár. Először azt hittem, csak zavaró, esetlen kerékkötő lesz, de ennél jobb szerep jutott neki. Másodszor ott van Murray, a flúgos oknyomozó, aki hígítja a vodkát, a maga módján segít a Hawkins Laboratórium leleplezésében, és – összhangban a vaskos rajongói követelésekkel – egyfajta elégtételt szolgáltat Barbarának. Ugyancsak Murray jelképezi a külvilág jelenlétét az egyébként zárkózott Hawkinsban. Végül ott van Dr. Owens, a Hawkins Lab új vezetője, aki ezúttal nem olyan egyértelműen sötét figura, mint Dr. Brenner (azaz „Papa”) volt. Általánosságban elmondható, hogy a Hawkins Lab most egyáltalán nem ellenségként szerepel.

Sajnos Mr. Clarke, a jófej természettudomány-tanár csak mutatóba jelenik meg.

csapi_3.jpgNe feledkezzünk meg az új évad egyik fő reklámarcáról: a csápos szörnyről! Azt hiszem, a szörnyalakon keresztül jól szemléltethető, mennyire „megnőtt” a sorozat az új évaddal. Jobban kilépünk Hawkinsból, bőségesebb lett a szereplőgárda, a kapcsolati hálóik szövevényesebbek, sokkal nagyobb a kapu, mint az a szutykos-nyákos kis lyukacska az első évadból, és a monstrum is monumentálisabb. Izgatottan várom, mi derül ki róla később, de a második évadban nem tudott tartósan felcsigázni. Pedig érdekes organizmus körvonalazódik. A horrorkedvelők szempontjából érdemes megemlíteni, hogy ez az évad nem kimondottan félelmetes. Nincsenek olyan jelenetek, amelyek a közelgő ismeretlen félelmetes hangulatát árasztják. Van a nagy dög meg van sok-sok Demogorgon. De tényleg. Mint a nyű. Ezek már nem titokban ólálkodó megnevezhetetlenségek, hanem nagyon is jól körvonalazott élőlények, sokkal materiálisabbak, mint az első évadban. Ez együtt jár a cselekmény előrehaladtával, ezért nem negatívumként írom, de tény: itt nincsenek atmoszférikus-horrorisztikus elemek, mint az első évadban, a második évad sokkal inkább akció-sci-fi, néhány horrorelemmel, mely utóbbiak csak abból fakadnak, hogy az idegen lények riasztóak és veszélyesek.

Egyébként a Demogorgonok változtak kicsit: míg az első évadban a szörnyet alig fogta a golyó, addig most az egyik jelenetben Hopper sheriff lövedékeitől úgy hullanak, hogy öröm nézni. Továbbá nem lett világosabb, mit is csinálnak az emberrel. Az első évadban vérszagra mentek, néhány áldozatot csak elraboltak, vagy legalábbis nem téptek szét, hiszen Will túlélte a kalandot, Barbarán pedig nem látszottak sebhelyek. Itt viszont eléggé mészáros kedvükben voltak, noha nem egyértelmű, hogy meg is eszik-e az embert, mert igazából csak kinyírtak mindenkit, aki az útjukba került.

Az idegen lények kapcsán kell megemlíteni Dustin és „D’Artagnan” kapcsolatát is, ami fontos mozzanata a sorozatnak, azonban én némiképp túlzónak tartom, és a lények természetét tekintve kissé ellentmondásosnak is.

Fentebb az évad „megnövését” emlegettem, egy szempontból viszont egyértelműen „összement”: az egész sorozat alatt az a néző érzése, mintha jóformán senki nem lakna Hawkinsban, csak a főhősök. Így van ez annak ellenére, hogy Hopper szót vált más emberekkel is. Annál érthetetlenebb ez, mert mégiscsak megmagyarázhatatlanul rohadnak a termőföldek, és a laboratóriumban is történnek olyan dolgok, amelyeket nehéz lehet eltussolni. Ehhez képest a külvilág szinte megszűnik létezni.

Persze nem feledkezhetünk meg a négy főhősről sem, akik miatt annyira szerethető az egész sorozat. Mondjuk Will a bajba kerülésen kívül nem sok mindent csinál, de azt legalább nagyon. A rajzolórohama elég érthetetlen az adott körülmények között, az szerintem nem igazán szerencsés megoldás, de ezzel legalább jutott egy remek villantási lehetőség Bobnak. Azt sem igazán világos, hogy Will hogyan képes minden körítés nélkül egyik pillanatról a másikra az Upside Down-ban teremni. A két világ között átjáró Demogorgonnak mégiscsak át kellett kotornia magát valami anyagszerűségen, Will meg csak pikk-pakk ott van.

neznek.jpgA többiek hozzák a szokott formát. Az egész sorozatra jellemző, hogy nagyon jó karaktereket és nagyon jó színészeket találtak hozzá, és e körben is kiemelt jelentősége van a főhősöknek, akik most sem vallanak szégyent. Kiválóan játsszák a szerepeiket, és nemcsak a szövegeik nagyon jók, hanem a gesztusaik is. Nem hiszem, hogy borzasztóan eredetit mondok azzal, hogy a jó történet mellett ezek a srácok képezik a sorozat fő vonzerejét. Szokás ennek kapcsán felemlegetni Stephen Kinget a gyerekkarakterek és a beavatás motívuma miatt, ez kétségkívül helytálló. King korai műveiben sokszor gyerekek a főhősök, egy magyar Stephen King-kutató egyszer meg is jegyezte, amikor beszéltünk egy keveset, hogy az író akkor volt a legjobb, amikor gyerekeket tett meg főhősének. Ezzel szemben nekem vannak fenntartásaim (például a Dolores elég jó kis regény, és van még pár igen vagány „felnőttes” írása). Mindenesetre itt kiemelném a gyerekek ártatlanságát is. Mert szerintem teljesen király élmény, hogy itt van néhány srác, akik haláli jó fejek, őszinték, a végsőkig összetartanak és még nem rontotta meg őket a felnőtt élet. Ebből a szempontból kicsit meseszerűvé is válik a sorozat mindkét évada, aminek megvan a maga meghitt vonzereje. Azt is érdemes látni, hogy alapvetően harmonikus környezetben élnek, legalábbis anyagi szempontból mindenképp (Willt leszámítva, de ugye ő úgyis slamasztikában van mindig). Ráadásul a szüleik mindig békén hagyják őket, amikor épp szörnyvadászatra mennek. Igaz, Mike részéről ebben az is benne van, hogy a bezápult apja teljesen leszarja a családot (igen, a második évadban is). De az ilyen negatívumok nem kerülnek elő hangsúlyosan: nyugodt körülmények között élő, normális srácokat látunk, akik csak az akcióra koncentrálhatnak. Nem gyötri őket sem család, sem szükség. Az első évadban is így volt ez, amikor Mike anyjának a legvégéig fel sem tűnt, hogy a kicsi fia egy idegen gyereket rejteget a szobájában, és most is így van, amikor Dustin minden további nélkül eltüntetheti a széttrancsírozott macskáját a szobájából. Ezek a srácok, hátuk mögött a kies gyerekszobával, gond nélkül élhetik fő jelszavukat, azt, hogy „friends don’t lie”, vagyis a barátok nem hazudnak. Mindez ad némi – jó értelemben vett – meseszerűséget a történetnek – ha már Stephen King, hozzátenném, hogy ő is kalandozott a gyerekszereplős mesék irányába például a zseniális A talizmánnal –, és ez szerintem elég jól berántja a felnőtt nézőt is.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a második évadban a srácok számára az egyik fő tanulság az, hogy a barátok néha igenis hazudnak. A maga módján ezzel kényszerül szembesülni a Barbarát megbosszulni akaró Nancy, a korlátok között élő Eleven, és a legeslegvégén, a Hopper sheriffel való jelenete során Mike is. Úgy látszik, vannak ilyen fő motívumok az egyes évadokban. Az első évadban a kommunikáció hiánya volt ez: Eleven nem tudott rendesen kapcsolatot teremteni a többiekkel, hiszen csak néhány szót ismert (amúgy nem teljesen értem, hogyhogy nem lett retardált, már elnézést, ilyen szellemi elhanyagoltságban), Joyce pedig a fiától várt értelmezést igénylő jelzéseket odaátról. A második évadban mintha a hazugságok töltenék be ezt a funkciót, és ez biztos, hogy jelentős szereppel bír a gyerekek felnőtté válásában.

Látható a leírtakból, hogy a Stranger Things második évadában legalább annyira az emberi kapcsolatok, kötődések, konfliktusok állnak a középpontban, mint az elsőben. Szerintem itt még jobban a szereplők önmegismerésén volt a hangsúly, ehhez képest szinte másodlagos, hogy egyébként valami nem egészen azonosított természetű entitás terjeszti a csápjait Hawkins alatt.

szellemirtok.jpgÖsszességében a Stranger Things 2 technikailag profi alkotás (micsoda meglepetés), a története maradéktalanul betölti a rendeltetését és a képernyő elé szegezi a nézőt. A cselekmény részben kiszámítható, de bőven élvezhető. A karakterek továbbra is zseniálisak. Viszont minden élvezhetőség mellett ez az évad nem egy koherens történet, hanem több kibontatlanul maradt történetkezdemény halmaza. Amikor az első évad készült, az alkotók teljesen új szereplőkben és történetben gondolkoztak, aztán koncepciót váltottak, és folytatták az első évadot, amely egyébként kétségkívül hagyott maga után néhány bizonytalanságot. A második évad tele van ilyen bizonytalansággal, és egyértelműen arra szolgál, hogy felvezesse a következő évadot, felcsigázza rá a nézők kedélyét. Ez egy abszolút élvezhető történet, de nem jóllakat, hanem sokkal többre éheztet ki. Talán kapkodás és tanácstalanság eredménye a sok feloldatlanság az évadban, de az is lehet, hogy a készítők már grandiózusabb történetet tartottak a szemük előtt. A Netflix egyébként rögtön le akarta forgatni a harmadik és a negyedik évadot is, mielőtt a gyerekszínészek felnőnek, ami érthető, de legalább ennyire érthető, hogy a Duffer-tesók ezt megvétózták. Komoly kihívást jelentenek az új évadok, de az vitathatatlan, hogy a második évad üvölt a folytatásért.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr2013164764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...