...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. augusztus 06. 02:05 - Thasaidon

Laird Barron: Swift to Chase: A Collection of Stories, JournalStone, 2016, e-könyv változat

barron_swift_to_chase_cover.jpgLaird Barron a Shirley Jackson Awardot nyert The Imago Sequence-szel robbant be az amerikai kortárs rémirodalom világába, és jelentős visszhangot váltott ki, amelynek legalább két oka volt. A kötet borzalmai csontig hatolnak, Barron igen erőteljes, letaglózó rémálomképekkel tette emlékezetessé ősöreg, primitív szörnyűségeit. Másrészt páratlan sikerrel és hitelességgel ötvözte a noir, a hardboiled és a természetfeletti horror meghatározó sajátosságait: novellái markáns ismérve volt, hogy főhősei rendre maszkulin, agresszív, a törvényesség határmezsgyéjén kóborló személyek (többnyire, de nem kizárólag férfiak), akik szembesülnek a természetfelettivel és vagy összeroppannak (meghalnak), vagy győznek (megmenekülnek). Szerzőnk ezekkel az alkotói jegyekkel igencsak rárezonált hazája horrorkedvelő közönségének ízlésére, és jelenleg a zsáner egyik legjelentősebb amerikai alkotójaként tekintenek rá. Későbbi írásaiban továbbvitte a noir/hardboiled és a természetfeletti horror kombinálását, és talán az előbbiek stílusjegyei nagyobb szerephez is jutnak, mint maga a természetfeletti rettenet.

A Swift to Chase Barron negyedik önálló novellagyűjteménye. Az előszóban Paul Tremblay úgy fogalmaz, hogy ez a könyv a szerző Alaszka-könyve, és vitathatatlan, hogy a novellák szinte kivétel nélkül az USA leghidegebb államában játszódnak, leginkább Eagle Talon elszigetelt, gyér, haldokló városkájában. Az alaszkai szetting ily módon helyt ad az amerikai irodalom egyik legfőbb élménye, az embernek a zabolátlan természettel való szembeszállása számára, továbbá megízlelhetjük a messzi, vidéki kisközösségek stagnálását is. Ha úgy tetszik, Alaszka a novellák legfőbb közös szereplője.

A novellák zöme között laza összefüggés van, a középpontban egy kis középiskolai osztály áll, amelynek egyes diákjaival alaposabban megismerkedünk. Természetesen ez nem a High School Musical, szóval nem éppen a tiniszerelem és a serdülőkor hormonális kihívásai kerülnek fókuszba (bár tény ami való, hőseink basznak, mint a nyulak), hanem olyan kellemetlenségek, mint egy rejtélyes gyilkosságsorozat, fekete mágia, természetfeletti kapcsolatok. A nebulók egyike Barron visszatérő karaktere, az igencsak fickós temperamentumú Jessica Mace, aki alapvetően be szokta verni a száját azoknak, akik akadékoskodnak vele, továbbá szokása serényen rongyosra baszatni magát az útjába sodródó, nála is maszkulinabb alfahímekkel. Ebből a szempontból tehát a Swift to Chase hozza a tipikus Laird Barron-i világot, ahol még a nőkben is tesztoszteron tombol, nyafizásnak, érzelgésnek, lelki megrendülésnek pedig nincs igazán helye.

Laird Barron rossz szokása a csapongó írás. Mintha írás közben csak dőlne belőle a szöveg, amit azonban nem tesz rendbe, hogy az olvasó is valamiképp követhesse a cselekmény menetét, illetve kikövetkeztethesse, mit szeretne elmondani az író. Az ömlesztett szövegből nehéz kihámozni a lényeget. Mintha egy nyíratlan sövényről kellene megállapítani, hogy azt valójában, teszem azt, oroszlán alakúnak szánták, a sok ág és bog között elvész a lényeg, de nem azért, mert Barron annyira körmönfont fordulatokat épít a történetekbe, hanem mert simán fegyelmezetlen író. A miheztartás végett: nem arról van szó, hogy az én irodalomeszményem szerint eretnekség bármi gondolkodnivalót adni az olvasónak, hanem arról, hogy Barron ezt nem jól csinálja, vagy talán úgy is mondhatjuk, nem ezt csinálja.

A Swift to Chase több novellájában megfigyelhető, hogy nem lineárisan haladnak, hanem az olvasó különböző időszakok – és néha különböző narrátori nézőpontok – között előre-hátra ugrálva rakhatja össze a kirakóst. Ez adott esetben és feltételek mellett egész jól is működhet, pláne olyan történeteknél, amelyek természetfeletti rejtélyt tartalmaznak, Barronnál azonban ez az írói eszköz rendszerint puszta öncélúságba torkollik, az említett csapongó írásmód ugyanis ennek alkalmazását is hazavágja. Ahelyett, hogy a megfelelő mennyiségű utánagondolással fokról-fokra összeállna a rémisztő kép, lapozgathatunk előre-hátra, hogy ellenőrizzük, melyik mellékesen elejtett karakterjegy vagy környezeti elem kapott hirtelen kulcsfontosságú szerepet az események alakulásában.

Méltánytalan lenne az anyanyelvén alkotó író terhére róni, de mindenképp érdemes említést tenni arról is, hogy a nem anyanyelvi olvasó számára némiképp megnehezíti a befogadást az író és a cselekmény környezetében természetes nyelvi elemek, illetve a szleng használata. Ezek megértése elég sok szótárazást igényel (ami e-könyvolvasóval azért tolerálhatóbb). A manó sem gondolná például, hogy az amerikai angol önálló szóval jelöli az északi államok azon lakóit, akik a hidegebb évszakokat délebbi, melegebb államokban húzzák ki (snowbird).

A fenti általános bemutatás után nézzük, mit is hoznak a kötet egyes írásai.

A Swift to Chase összesen tizenkét novella foglalata, ezek három nagyobb egységben vannak elrendezve, az elosztás miértje azonban nem igazán fejthető meg a novellák tartalma alapján, ugyanis semmi olyan közös vonás nincs, ami indokolná az elrendezést ebben a formában, ilyen címek alatt.

A Screaming Elk, MT egy Jessica Mace-kalandot mutat be a főhős narrációján keresztül. Jessica Mace, mint említettem, elég tökös csaj, a novella ennek megfelelően rögtön azzal kezd, hogy hősünk elpáhol egy kocsmai kötekedőt. Ezt az intenzív kezdést leszámítva azonban elég átlagos vérfarkastörténettel van dolgunk, némi természetfeletti átokkal fűszerezve. A novella sajátosságát a nyers nyelvezet adja, ez azonban nem sokat segít azon, hogy tárgya, cselekménye meglehetősen szokványos, csupán a főhős többet iszik, többet baszik, és faragatlanabb, mint az az efféle történetekben megszokott.

Az LD50 szinopszisa tömören úgy is megadható, hogy Jessica Mace szereti a kutyákat és baszik. Ha ennél specifikusabban szeretnénk megjelölni a mű tartalmát, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy Mace kisasszony egy kutyákat elveszejtő sorozatgyilkos után nyomoz, és eközben egy prémium kategóriás csődörrel baszatja magát. Sem különösebben bonyolult, sem különösebben izgalmas cselekményre nem kell számítani. A történet jelentős hányadát Jessica románca teszi ki, ami akkor is elég lapos, ha egyébként a románc szervesen kapcsolódik a cselekményhez. A novella erénye az, hogy az életerős és ember fölé kerekedő vadon ábrázolása remekül átjön minden unalmasság ellenére is. Életrajzi érdekességként talán elkönyvelhető, hogy a mű bizonyára tükrözi a korábban szánhúzókutya-idomárként dolgozó szerző érzelmi kötődését a kutyákhoz (ha van neki ilyen), mindez azonban nem menti meg az írást az előbb elmondottaktól. A novellában egyébként nincs természetfölötti elem.

A Termination Dust nyitja azon történetek sorát, amelyekben teljesen követhetetlenül és értelmezhető cél nélkül ugrabugrálunk előre-hátra az időben. A novella középpontjában ismét Jessica Mace áll, méghozzá életének egy mondhatni, jelentős eseménye: túlélte, hogy átvágták a torkát, mert a támadó nem érintette a fő nyaki ütőeret. Jessica személyén túlmenően az Eagle Talon-i gyilkosságsorozatot járjuk körbe. Nemcsak időben utazunk fel-alá, de a narratív nézőpontokban is. A Termination Dust sokkal inkább sötét impressziók összessége, semmint egy koherens cselekménysorozat leírása: különféle sérült vagy aberrált emberek szemén keresztül pillantunk rá egy nyomorúságos kisközösség mindennapjaira, és a nevenincs gonosz árnyéka mindenre rátelepszik. A novella sokkal jobban működik hangulati tanulmányként, mint egy koherens cselekmény bemutatásaként, és nagyobb élményt nyújt, ha az előbbi szempontból közelít hozzá az olvasó (valószínűleg én is ott rontottam el, hogy nem így tettem). Mi több, Barron erőteljes, agresszív mondatai tényleg kiválóan működnek ilyen módon.

Az Andy Kaufman Creeping through the Trees-szel tipikus barroni rémtörténetek sora veszi kezdetét. Az előző három történethez képest ez az írás csak érintőlegesen kapcsolódik Jessica Mace-hez, főszereplője és narrátora ugyanis eddigi hősnőnk gimis osztálytársa és riválisa, Julie Vellum. Az alapötlet és a végkifejlet jó, de a szerző némiképp megosztja az olvasó figyelmét. Az egyik domináns cselekményszál az, hogy Julie nyakmerevítőt kényszerül hordani, ami – mondani sem kell – tragikusan hat a gimnáziumi táplálékláncban elfoglalt helyére. Mindeközben megszervez rákos apja számára egy előadást, melynek során az előadó egy, az apa által kedvelt néhai komikust imitál – az előadás azonban nemcsak túlzóan hiteles, de egyenesen sértegetésekbe torkollik. Ezek közül az utóbbi az, ami szervesen kapcsolódik a novella cselekményéhez – a bonyodalom ugyanis akkor bontakozik ki, amikor a főhősnő utánajár, kicsoda is a diáktárs, aki felelős az előadás elfajulásáért. A novella egy jól sikerült, egész koherens rémtörténet. Nem kevesebb, viszont jottányival sem több.

Hasonló mondható el az Ardorről is, amelyet a Swift to Chase egyik legjobb novellájának tartok, ugyanakkor ezt a státuszt némiképp beárnyékolja a tény, hogy a történet akár a The Imago Sequence-ben is megjelenhetett volna, ugyanis voltaképp ez utóbbi kollekció címadójának újraírt változata. Főhős-narrátorunk megbízást kap, hogy keressen fel egy színészt, aki az Ardor című szélsőségesen erőszakos, pornográf film főszerepét játszotta. A „borzalmas kulturális produktum” jól ismert motívumával van tehát dolgunk, melyhez azonban az Ardor nem ad semmi különösebben újat. Ez a novella megint csak intenzíven alkalmazza az időbeli ugrálást, ebben az esetben azonban a végeredmény egészen kezelhető, a mű élvezeti értékét nem rontja. Az viszont már kellemetlenebb, hogy Barronnak sikerült beiktatnia a cselekménybe egy olyan mellékszálat, amely nélkül kiválóan meglenne az olvasó, mert a főszálhoz képest nem különösebben érdekes, és nem is ad hozzá pluszt. Jó, de nem eredeti alapötlet, felismerhetően barroni stílus, és némi túlírás – az Ardor nagyjából ebből tevődik össze.

A the worms crawl in, annak iskolapéldája, milyen az, amikor Laird Barronnál átszakad minden gát, és a hömpölygő szófolyam korlátok nélkül zúdul a védtelen olvasó elméjére. A novella egyfajta bosszútörténet, mely a szövegből is kitűnően Poe Egy hordó amontilladójára hajaz, mindazonáltal itt a kiváltó ok egy vélt vagy valós szerelmi háromszög. A bosszú aztán némiképp félresiklik, és a történet átfordul valamiféle zombivérengzésbe (vagy valami hasonlóba, a lényeg úgyis a vérengzésen van), végül pedig a legelborultabb víziókat kapjuk rovarokról, fullánkokról meg fekete lyukakról. Barron nem különösebben erőltette meg magát, hogy bármi ésszerű vagy felfogható átmenetet iktasson be a félresikerült bosszú és az örvénylő kozmikus víziók közé. Persze előfordulhat, hogy nem Erfurtban, a Double B-ben (vagy Kasselban, az Ulenspiegelben, ez mindegy is) kellett volna söröznöm olvasás közben, de szerintem ez a novella színjózanul sem koherensebb, sőt, talán sörrel még befogadhatóbb. A the worms crawl in, igen kimerítően demonstrálja azokat a vonásokat, amelyek időnként megnehezítik Barron novelláinak elolvasását, és amelyek csiszolásán szerzőnk szemmel láthatóan nem törte össze magát idestova évtizedes pályafutása során.

A (Little Miss) Queen of Darkness visszavezet bennünket a középiskolai osztályba, amelybe Jessica Mace járt, azonban Jessica itt épp csak említésre kerül. A narrátor egy Ed nevű srác, a cselekmény pedig egy házibuli és egy fekete mágiás rituálé körül forog, egyúttal megismerkedünk Zane Tooms-szal, az alaszkai novellaciklus újabb fontos alakjával. A cselekmény egészen egyben van itt is, és elég hatásos a barlangba torkolló pince leírása, azonban helyenként a múlt és a jelen keverése megnehezíti az események összerakását. Élvezhető, de nem kiemelkedően jó rémtörténet.

Az, hogy az Ears Prick Up helyet kaphatott ebben a novellagyűjteményben, mutatja, hogy Barron mennyire nemtörődöm módon áll a koherencia és a tematikus egység kérdéseihez, akár a novelláin belül, akár egy-egy kötet szintjén. Mint említettem, a Swift to Chase írásai szinte mind Alaszkához, azon belül ugyanahhoz a fiktív alaszkai közeghez köthetők így vagy úgy. Ez alól egy kivétel van, az Ears Prick Up, amely leginkább egyfajta római mitológiával ötvözött politikai sci-fi-akciónovellaként jellemezhető. Narrátora egy katonai kiborgkutya – az ám –, az ő nézőpontjából követhetjük végig gazdája, egy magas rangú katonatiszt tépelődését azon, hogy a puccs útján hatalomra jutott új császár elpuhultan kormányoz, és a közjó helyett inkább a gyönyörökbe temetkezik. Talán már ennyiből is látszik: az Ears Prick Up igen markánsan képviseli a római mítoszok szikár, katonás mentalitását és erényeit, az állhatatosságot, a feljebbvalóhoz és a birodalomhoz való hűséget, a férfiasságot, ezek méltatása az egész novellát átitatja, és a bonyodalom is ezen erények konfliktusából származik. Tulajdonképpen a nevek és más elemek (például a barbárokra tett utalások) alapján az olvasó simán azt gondolhatná, hogy a cselekmény a Római Birodalomban játszódik, viszont ezt az illúziót legkésőbb a lángszórós kiborgkutya bevetése menthetetlenül szertefoszlatja. A szokás szerint néha kissé nehezen követhető szöveg mellett is nagyon szép novella ez, melyben Barron lenyűgöző autentikussággal ábrázol olyan erényeket, amelyek – bár napjainkban nem vagy átalakítva élnek – mindmáig kiváltják az emberek csodálatát. Érdekes lenne tudni, mennyire személyes az írás. Rendhagyó, de élvezetes mű. A kutyások szerintem imádni fogják.

A Black Dog-ban Laird Barron a kevéssé direktben pusztítós-trancsírozós formáját hozza, inkább a hangulati elemekre, a ki nem mondott dolgokra helyezi a hangsúlyt. Ez mintha valahogy működne is a jelen novella esetében, bár nem tudom eldönteni, hogy azért, mert tudom, hogy Barrontól, ha épp nem nyír ki mindenkit, lehet számítani hasonlóra, vagy azért, mert tényleg működik. A cselekmény annyi, hogy egy férfi és egy nő beszélgetnek egy randin. Egy-egy apró utalásból fel-felsejlik valami rejtélyes és baljós. Talán itt ragadható meg a novella hibája: túlságosan rejtett az a bizonyos titok, nem kapunk egy szikrányi nyomot sem, ami alapján bízhatunk benne, hogy a megfelelő következtetésre jutunk. De az is lehet, hogy én bonyolítom túl, és egyszerűen csak hagyni kellene, hogy a novella sajátos, borongós hangulata magába szippantson.

A Slave Armmal visszautazunk Zane Tooms házibulijába, ezúttal más szemszögből. A cselekmény, vagy legalábbis a téma tehát ugyanaz, mint a (Little Miss) Queen of Darkness esetében. Sok minden nem mondható el a történetről: akinek tetszett a korábbi, az ezt is bírni fogja. Sokkal több nem derül ki ebből sem a folyó eseményekről.

A Frontier Death Song újabb kedvenc a kötetből, de csak a magam nevében beszélek. Inkább izgalmas, mint kimondottan félelmetes, rémtörténetnek nem igazán nevezhető. A novella az európai mitológiák között széles körben ismert Vad Hajsza újraértelmezése, avagy korunkba való átemelése. A Vad Hajsza lényege az, hogy valamilyen túlvilági alak kíséretével az év egy bizonyos szakaszában fel-alá portyázik a világban, és ha egy halandó ilyenkor megpillantja, az balszerencsét, katasztrófát vagy az illető halálát jelenti. A vadon féktelensége, a vadászat bizsergető izgalma és a préda rettegése – ezeket az élményeket foglalta Barron egy jóféle természetfeletti történetbe, mely látszólag kilóg a rémtörténeteivel befutott szerző életművéből, azonban nem elképzelhetetlen, hogy a zord körülmények között nevelkedett szerző saját tapasztalatait öntötte irodalmi formába.

A Tomahawk Park Survivors Raffle búcsúzásképp a Jessica Mace-univerzumba kalauzolja vissza az olvasót, egész pontosan Jessica szülei tapasztalnak meg bizonyos különös eseményeket. A novella egy tőrőlmetszett Laird Barron-i ömlengés. Középpontjában egy ’70-es évekbeli vidámparki szerencsétlenség áll, amely kilenc tanuló életét követelte, és természetesen a puszta fizikánál sötétebb erők húzódnak mögötte. Megint összevissza ugrálunk az időben, amit Barron kivételesen zavaró módon oldott meg. A sok pillanatkép időpontját nehéz fejben tartani, mert túl azon, hogy a címükben fel van tüntetve az időpont, lényegében semmi nem segít az olvasónak abban, hogy egymás után helyezze az eseményeket. Ennél rosszabb, amikor az időpont megjelölése annyi, hogy „valahol, valamikor”. Ráadásul a novella olyan, mintha a szerző többféle motívumot válogatás nélkül egymásra hajigált volna benne. Történik utalás az ufókra, az X-bolygóra, jut némi démonidézés, persze nem maradnak el a jó kis vérengzések sem, és időnként megfigyelhetünk olyan őrjöngési rohamokat is, amelyeket csak nehezen tudunk más elemekkel összekapcsolni, mert nincs annyi összekötő kapocs, amivel bármi értelmeset lehet kezdeni. Ja, azt ugye nem említettem, hogy a novella egy ordas nagy orgazmussal kezdődik? Akkor figyelem, meglepetés: a Tomahawk Park Survivors Raffle egy ordas nagy orgazmussal kezdődik. Jessica Mace anyja, Lucius Lochinvar legalább akkora baszópinty, mint amilyenné később a kicsi lánya avanzsál. Amúgy a Termination Dusthoz hasonlóan ez a novella is inkább egy állapotot mutat be a szétszórt pillanatképek segítségével, nem annyira bármiféle cselekményt. Valamilyen összkép fokozatosan kirajzolódik az egyes részletekből, de a kivitelezés túlságosan szétesős. A darabos szerkezet öncélú és fárasztó.

Az összkép a következő. A Swift to Chase aligha fog Laird Barron legjobb novellásköteteként bevonulni a horrorirodalom történetébe. A novellák sok jó alapötletet tartalmaznak, a Barron-stílusjegyek pedig eltéveszthetetlenek. Viszont sokszor fegyelmezetlenül vannak megalkotva, túlírtak, nehezen követhetők, a szerző a kevert idősíkokkal fölöslegesen nehezíti meg a befogadást. A kötet kakukktojása az Ears Prick Up, amely alapvetően jól sikerült mű. Nyilván nem fogok Dunának menni csak azért, mert ez a novella kilóg a tematikai fősodorból, de sugall némi szerkesztési trehányságot, hogy ez a novella nemes egyszerűséggel be lett baszarintva több összefüggő témájú novella közé. Ami azt illeti, a könyv egyes részeinek a címadásában, illetve a novellák elrendezésében sem látok semmi logikát. A Swift to Chase-ben Laird Barron átlagos formát hozott némi önismétléssel, írásainak zavarossága, terjengőssége többször szembeszökő. Kedvelői valószínűleg találnak fogukra valót ezek között az írások között (a meglepően magas értékelések az Amazonon erre utalnak). Az első bálozók részére viszont továbbra is a The Imago Sequence vagy az Occultation a kötelező darab.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr5712722804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...