...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2016. november 18. 00:24 - Thasaidon

Nathan Ballingrud: The Visible Filth, This Is Horror, 2015, 64 p.

Nathan Ballingrud munkásságával bemutatkozó kötetén, a North American Lake Monsters című novellagyűjteményen keresztül ismerkedtem meg @mocsariszorny javaslatára (ezúton is nagy-nagy köcce érte!), és nem bántam meg, noha állításával ellentétben én annak a kötetnek az írásaiban jóformán semmi lovecrafti felhangot nem véltem felfedezni. Mindettől függetlenül Ballingrud vitathatatlanul kiváló író, méghozzá az a fajta, akinek letisztult és esztétikus prózája magába szippantja az olvasót, aki nem érzi sem úgy, hogy fölöslegesen zúdítottak a nyakába egy bekezdésnyi alacsony igényszintű szöveget olyasmiről, ami két mondatban kifejezhető lenne, sem pedig úgy, hogy legalábbis angol szakos mesterdiplomára és egy irodalomtudományi lexikonra lenne szüksége ahhoz, hogy kibogarássza a fenemód nyakatekert, önreflektív mondatok mély rétegeit. Ez a kellemes benyomásom rövid úton eldöntötte a kérdést, megrendeljem-e a szerző friss, önálló kötetként kiadott elbeszélését, mely a jelen kritika tárgyát képezi.

A természetfeletti horror bizonyára sok kedvelője tűnődött el azon, vajon ennek a zsánernek mennyi létjogosultsága van egy olyan korban, amikor a tudomány napról napra szorítja ki az ember világából az ismeretlent, és a legintimebb pillanatainkba is beférkőző technológia kiiktatja életünkből a magányt. Szerencsére az ezirányú aggályokat a közönség ízlése, az írói képzelőerő, valamint a társadalmi lét törvényszerűségei mindenestül szertefoszlatják. A horror olyan hagyományos toposzai (és még inkább hagyományos narratívái), mint például a kísértetek (kísértettörténetek) csupán médiumot váltottak, avagy még inkább új médiumokban nyertek teret, elegendő utalni a Démonok közöttre, valamint a tényre, hogy a filmhez folytatás és spin-off is készült. Az újabb és újabb technikai csodák kiváló forrásai a borzalomnak: A kör fő kelléke a videokazetta és persze a tévé volt, a mobiltelefonról Stephen King írt regényt, Ramsey Campbell Think Yourself Lucky című regényében pedig az internet válik jelentőssé. Ami pedig a magány eltűnését illeti, elég sűrűn találkozhatunk olyan megállapításokkal, hogy a kiterjedt kommunikációs lehetőségek dacára az ember ma sokkal magányosabb, mint régen. De ha ennyire mélyen nem is gondolunk bele, az egymás hegyén-hátán kijövő antológiák és regények áradata önmagában tanúbizonysága annak, hogy a horror a betűk birodalmában (is) köszöni szépen, él és virul.

Ballingrud elbeszélésének főhőse a fiatal pultos Will, aki barátnőjével, Carrie-vel él együtt a lány lakásán. A bonyodalom kirobbantója egy eldurvult kocsmai verekedés, melynek során a vendégek egyike, egy egyetemista csoport tagja elhagyja a telefonját, amit Will hazavisz azzal a szándékkal, hogy másnap visszaadja az érte jelentkezőnek. Csakhogy a telefon valódi tulajdonosának szánt (?) néhány riasztó üzenet kicsit más megvilágításba helyezi az egész helyzetet, majd az immár egyértelműen a főhősnek szánt, morbid képsorozat vitathatatlanná teszi, hogy valahol valami igen sötét dolog folyik.

Ballingrud írásaira jellemző, hogy a nyílt borzalom sohasem kerül tartósan az előtérbe, azzal csak ritkán – de a legjobban időzítve – találkozunk. Ehelyett a figyelem a főszereplők életére és problémáira irányul, ebbe fonódik bele finoman, már-már észrevétlenül a természetfeletti, és mire észbe kapunk, a hétköznapi és a természetfeletti elválaszthatatlan, parazitikus egységet alkot, és nem lehet biztosan eldönteni, melyik a gazdaállat, és melyik a parazita. Ez az összefonódás a The Visible Filth-ben is megfigyelhető: Will lapos, perspektívátlan élete folyik a maga medrében, az egysíkú mindennapokra azonban a rendellenes események sötét árnyékot vetnek, és ennek az árnyéknak a jelenlétét akkor is érzi az olvasó, amikor egyáltalán nem esik szó a kiváltó okáról.

Ballingrud mesteri érzékkel ejt el olyan fordulatokat, utalásokat, amelyek szinte tapinthatóvá teszik a helyszín és az élethelyzetek valószerűségét. Will megcsalási kísérlete, Carrie egyetemi kötelezettségei, Carrie horkolása, a jó ismerős rendőr, aki a szakmai kötelezettségen túl személyesen, haverságból védi a helyet – olyan apró részletek, amelyek együttesen már-már anyagszerűvé teszik az egész fiktív környezetet, és ezt az anyagszerű felszínt a mélyben lassan átjárja valami beteg, valami abnormális.

A főhős magatartását követve egyre kevésbé értjük a döntéseit. Ez számomra egyetlen ponton volt kifejezetten irritáló: akkor, amikor az első adandó alkalommal nem mutatta meg a törzsvendég rendőrnek a telefont és a morbid képeket. Ez a mozzanat ugyanis a későbbiekben sem nyeri el az értelmét, leginkább csak olyan esztelen döntésként értelmezhető, amire szüksége volt az írónak, hogy a kívánt végkifejlet felé irányítsa a cselekményt. Kicsit úgy, mint ahogy az igénytelen horrorfilmekben a szereplők a legnagyobb veszélyek közepette is szétválnak, és csak azért is benyitnak oda, ahová nyilvánvalóan nem kellene, csak Ballingrud írásában ez sokkal kevésbé húsba maróan fájdalmas. A történetben találkozunk több más, furcsa döntéssel, ezek azonban szépen beleilleszkednek az átfogó képbe a legvégén.

A The Visible Filth végkifejlete némiképp meglepő. Leginkább úgy jellemezhető, hogy kis belegondolást igényel, mert a felszíni cselekmény mögötti összefüggés jóval érdekesebb, és ez is kap nagyobb figyelmet. Magáról a tulajdonképpeni félelemforrásról alig tudunk meg valamit a puszta létén és egyes megmutatkozó tulajdonságain kívül. Irrelevánssá válik, mire képes, honnét jött, milyen az életciklusa, értelmes-e vagy sem – az olvasó ezeket megválaszolhatja magának, és ami azt illeti, az elmúlt egy-két évszázad horrortermése bőven szolgáltat muníciót a képzelet serkentésére e téren. Nagyobb súllyal esik számításba az, milyen maga az ember, aki kapcsolatba kerül vele.

A The Visible Filth kiváló írói tehetséggel megalkotott elbeszélés, melyben a természetfeletti rettenet diszkréten kerül érzékeltetésre – bár Ballingrud önmagához képest helyenként egészen közvetlen –, ugyanakkor sejtelme rátelepszik az egész történetre, akár holmi sötét, miazmás köd. Mindemellett a félelemforrással szerves kapcsolatban állnak a megismert kapcsolatok és jellemek, és ezeket szem előtt tartva érthető meg teljesebben, mi is történik a műben. Mert nem biztos, hogy az a legrosszabb állapot, ha az ember belül csupa féreg.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr8811970721

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mocsariszorny 2016.11.24. 11:06:17

Ja, ez tök jó sztori. Elég fasza a lezárása.
Most olvastam tőle két másik novellát is ilyen tematikus gyűjteményekben. Úgy tűnik elmozdult a vadabb, műfajibb irányba, a ponyvahatások nyilvánvalóbbak lettek. De ez is jól áll neki. A Skullpocket c. sztori úgy trash, hogy a vége nagyon nyomasztó és szomorú, az Atlas of Hell pedig simán csak zseniális, noha teljesen más, mint a North American Lake Monsters novellái.

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2016.11.24. 17:52:44

@mocsariszorny: Háh, egy komment! :-D Nathan Ballingrud mint író nagyon érti a dolgát, tetszik a stílusa. A North American Lake Monstert alig bírtam letenni, ha egyszer kézbe vettem. Viszont a nyomasztó atmoszférát, a természetfelettit kevésnek találtam benne a főszereplők emberi problémáinak súlya mellett. Ennek csúcsa az S. S. című írás volt a szüzességét elveszítő és beavatási rítuson áteső neonáci-jelölt gyerekkel. Abban konkrétan egy darab természetfeletti esemény nincs, pedig mint novella, az S. S. nagyon jó. Nem bánom, ha Ballingrud átmegy kicsit vadócba. Most a Nightscript című antológia első kötetét olvasom, és készítgetem hozzá a feljegyzéseket, remélhetőleg csakhamar bejegyzés lesz belőle.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...