...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2016. október 28. 18:07 - Thasaidon

Rich Hawkins: Black Star, Black Sun, April Moon Books, 2015, e-könyv változat

A jelen alkotást annak örömére vásároltam meg, hogy megrendeltem négy könyvet a Book Depositoryről negyedével kevesebbért, mint ha az Amazonról rendeltem volna, ahol a postaköltséget is felszámolják. Érdemes rendelés előtt kicsit kalkulálni (mondjuk nekem majd kisült bele a szemem…). Az eredeti rendelésemben ez a könyv papíralapon lett volna benne, de helyette egy másik, hasonló méretű és árú könyvet rendeltem. Azonban úgy voltam vele, hogy 3,80 George Washingtonért már megveszem a jelen írás elektronikus változatát is, hogy ne unatkozzak, amíg a többit várom (mondjuk egyébként sem unatkoznék…). Az sem volt utolsó szempont, hogy így végre ismét írhatok Nektek. A könyvre a Lovecraft eZine egy ajánlójában figyeltem fel, a címen és a pozitív értékelésen túl roppant vonzóvá tette az is, hogy rövid. A hosszú regényekkel szembeni többszörös ellenérzésemnek szerintem már hangot adtam párszor ezen a felületen. Az álláspontom pedig nem változott.

A főszereplő, Ben Ottway hazautazott szülőfalvába, Marshwoodba egyedül élő, lerobbant édesapjához. Édesanyja régen meghalt, felesége nyomtalanul eltűnt, a nyomozó hatóság épp csak felhagyott a gyanúsításával. Szóval hősünket nem éppen vidám élethelyzetben találjuk. A regényt nyitó autóút körülményei ezt híven tükrözik. Aztán a hangulat nem javul. A célállomás, Marshwood falucskája, minden sarkában, minden zugában depresszív. Hamar kiderül, hogy Ottwaynek nem csak személyes problémákkal kell megbirkóznia: fokról-fokra szembesül vele, hogy a kis közösség tagjai valami bizarr, szektás hóbortnak hódolnak, ami ráadásul kapcsolatban van dermesztő rémálmaival.

A regényt olvasva viszonylag hamar felfigyelhetünk egy kritikus pontra. A környezet és az atmoszféra egyszerűen túlságosan lehangoló. Látszik, hogy az író gondosan törekedett a kellően vészjósló hangulat kialakítására, szerintem azonban ebbéli igyekezetében kicsit túlzásba esett. A mindenütt szárnyaló varjak, a göcsörtös, kusza, kókadt ágak, a beteges, rozzant, ellenséges vagy éppen baljós küllemű emberek, a visszatérő utalások a különféle gerinctelenekre, az erősen lovecrafti felhangú álomleírások – ennek a sok írói eszköznek az együttes alkalmazása túl tömény eredményhez vezetett. Az olvasót nem egyszerűen fojtogatja a regény rémes világa úgy, ahogy az egy jó „adagolású” rémtörténet esetében lenne, hanem a horrorelemek jóformán kiszorítanak minden más összetevőt, amelyek jelenlétével egy kiegyensúlyozott művet kapnánk.

Ez a fajta halmozottság tematikus szempontból is megfigyelhető. Nem állítok egetrengető újdonságot azzal, hogy a félelemforrást tekintve ez a mű erősen tükrözi egy bizonyos providence-i illetőségű, meglehetősen sajátos jellemű és életszemléletű úriember hátborzongatási céllal írt elbeszéléseit. A lovecrafti áthallások kétfélék: egyrészt találkozhatunk a végtelen, rideg világegyetem direkt leírásával (sötétség, csillagok, feneketlen mélység, stb.), másrészt találkozhatunk semmihez sem fogható, idegen szörnyekkel. E két motívum együttes szerepeltetése túlzottan szájbarágós. Lovecraft jól sikerült alkotásai élvezhetők pusztán működő, hatásos rémtörténetekként, melyek kiválóan betöltik azt az alapvető funkciót, amiért a horror mint zsánert kitalálta az emberiség: beparáztatnak. Élvezhetők azonban egy kiforrott gondolkodású író elmélyült műveiként is, melyek a modern ember egyik alapvető élményét, a kozmikus eljelentéktelenedést dolgozzák fel. Hawkins ezt nem bízza a véletlenre: kozmikus képeivel elég nyíltan tudtunkra hozza, hol is van az emberiség helye abban a mérhetetlen komplexumban, amit cirka 15 milliárd éve létrehozott Stewie Griffin időváltójának túlterhelése. Bizonyos módon ő is hozza a posztlovecraftiánus rémtörténet-irodalom egy tipikus „tünetét”: míg Lovecraft írásai mindenkinek szólnak, aki szeretne egy jót rettegni, Hawkins és rengeteg más lovecrafti ihletettségű szerző művei előfeltételezik, hogy olvasójuk ismeri Lovecraftot, és úgy szólnak hozzájuk. Lovecraftnál a szörnyek szervesen kapcsolódtak a világegyetemhez, ez a kapcsolódás valahogy nem érződik ki Hawkinsnál. A szerző helyenként ír a világegyetem roppant, tiszteletet parancsoló képződményeiről, másutt rettentő kozmikus álmokat idéz fel, megint másutt különféle kisebb-nagyobb szörnyeket ábrázol, no, meg persze a fő félelemforrásként fellépő, meghatározhatatlan monstrumot, azonban nem érezzük, hogy erre a halmozásra szükség lenne abban a formában, ahogy azt Hawkins tálalja. Az olvasóban kicsit a szájbarágás benyomását kelti Hawkins módszere.

A környezet- és személyleírások, mint fentebb említettem, hasonló problémát vetnek fel. Természetesen esik, az égbolt nyomasztó, egy ismeretlen alak mintha vért hányna a piszkos éji lámpafény sárga homályában, egy ablakból valaki visszahúzódik, mikor meglátja, hogy kintről észrevették, a tiszteletes első benyomásra egy ghulra emlékeztet, a főhős lépten-nyomon mozgást és furcsa alakokat észlel – az egész túl klisés, túl nyilvánvalóan előrevetíti a fő fejleményeket.

A rövid terjedelemnek vannak előnyei és hátrányai. Előny, hogy hamar elolvasható a könyv. Nem ironizálok, kb. ismeritek is az álláspontomat: számomra borzasztóan fontos, hogy ne szófosási komplexusban szenvedő regénygyárosok 6-700 oldalas féltéglákkal kirakott megaciklusai rabolják az időmet és az energiámat. Hawkins könyve szerencsére elég hatékonyan sodorja magával az olvasót: a főhős autóútja a kezdetkor vontatott és unalmas, de utána hamar felpörög a cselekmény és az olvasó nehezen tud lemondani arról, hogy el ne olvasson egy újabb fejezetet – melyek rövid terjedelme persze jól szolgálja ezt a célt.

A regény rövidsége ugyanakkor hátrányként mutatkozik annyiban, hogy nem sok mindent tudunk meg a főhősről, pláne nem az egyéb, „kiegészítő” szereplőkről. Nem gondolom, hogy a horrorban elsődleges szerepe volna a karaktereknek, egy ilyen zsánerű írás árnyalt, kifinomult jellemábrázolás nélkül is lehet hatásos, sőt, a jellemábrázolás elhagyása is lehet tudatos  kifejezőeszköz. De ha már utalgatások történnek a főhős egyes személyes körülményeire, akkor az olvasó kíváncsi lehet rá, ezek miért alakultak úgy, ahogy, mert máskülönben ezek fölösleges mellékinformációnak tűnnek. Mi a jelentősége annak, hogy Ben felesége a cselekmény előtt eltűnt? Miért kötődik Ben annyira az apjához? Miért nem tűnik el akkor, amikor már eléggé sejthető, hogy a lepusztult kis faluban valami nagyon nincs rendjén? Milyen személyiség maga Ben? Van-e szilárd értékrendje? Amikor tudatosult benne a félelemforrás természete, milyen premisszák alapján tör ki belőle a naiv moralista felkiáltás: „Ez nem igazságos. Ez nem helyes”? A könyvben megadott információk annyira elegendők, hogy valamennyire hús-vér, valódi problémákkal küszködőként láthassuk a főhőst, azonban ezek az emberi problémák nem a cselekmény szerves részei, hanem mintegy a főhősre aggatott díszek, hogy „emberszerűnek” tűnjön.

Eleinte a különösebben nem eredeti motívumként feltűnő szekta szerepe aggasztott, de ez szerencsére helyére kerül a cselekményben. Erről az elemről egyébként elmondhatók a korábbiak: előkerül mint kötelező kellék, de nincs különösebben kibontva.

A Black Star, Black Sun gyorsan olvasható, átütő erejű kozmikus horror, sem több, sem kevesebb. Nyelvi megoldásainak fondorlatosságait, célzatosságát nem fogják irodalomtudományi elemzések taglalni, de nem is ilyen céllal jött létre: nyilvánvalóan arra való, hogy kikapcsoljon és megrémisszen. Ezt a feladatot a félelmetes elemek túlhalmozása mellett is kiválóan betölti. Elsősorban azoknak ajánlott, akik mindmáig nem heverték ki, hogy T. E. D. Klein mindössze egyetlen novelláskötettel és egyetlen regénnyel gyarapította a világ horrortermését, továbbá akik szerint nevezett szerző The Ceremonies című regénye az agyhalálig túl van írva. Ez a kör szívmelengetően lesújtó atmoszférájú vigaszra lel Hawkins könyvében.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr711905819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...