...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2015. július 09. 17:11 - Thasaidon

Laird Barron: The Imago Sequence and Other Stories, Night Shade Books, 2008, e-könyv változat

Mondjuk nekem csak annyit tanított, hogy aki kifekszik a sínekre, az megdöglik, ezt pedig már előtte is tudtam, mindenesetre József Attila meglehetősen stabil önbizalomról tett tanúbizonyságot, amikor azt írta, „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”. Lovecraft ekkora arccal nem rendelkezett, és valószínűleg egész életében nem mert komolyan belegondolni abba a lehetőségbe, hogy fikciós életműve kultikus korpusszá avanzsálódik majd, melyet követők, rajongók, tanítványok százai, ezrei gyarapítanak saját kis kontribúcióikkal. Pedig pontosan ez történt. Lovecraft és baráti köre még életükben cserélgettek fiktív szörnyalakokat, baljós dokumentumokat műveikben, hozzájárulva ezzel az ún. „Cthulhu-mítosz” (ami eredetét tekintve ugyebár „Derleth-mítosz”) kialakulásához és bővüléséhez, Lovecraft halála után pedig nemcsak ez a gyakorlat folytatódott, de a legendás The Outsider and Others című kötet 1939-es megjelenésével kezdetét vette a „kívülálló” írók csatlakozása is, akik szintén lerótták tiszteletüket a Mester hagyatéka előtt, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Manapság nyakra-főre érik egymást a Cthulhu-mítoszt, a lovecrafti atmoszférát továbbvivő novellákat tartalmazó antológiák, és az ember nem győz eléggé kapkodni, hogy lépést tartson az új kiadványokkal.

A lovecrafti ihletésű irodalmon belül nagyjából két fő vonulat különböztethető meg, és ezek bizonyos korlátozott mértékben kronologikus sorrendbe állíthatók. Egyrészt vannak olyan írások, amelyek „külsődlegesen” lovecraftiak, vagyis szerzőjük átemel egy vagy több szörnyalakot, grimoire-t, esetleg hasonló vénában kitalált és a mítoszhoz illesztett motívumot, ám a lovecrafti hideg, kozmikus rettenet esszenciáját nem adja vissza. A sokat bírált Derleth épp iskolapéldája ennek: azáltal, hogy egy „Jó kontra Rossz” keretbe helyezte Lovecraft szörnyeit, és kijelölte konkrét szerepüket egy fiktív, okkult teológiában, sikerült tökéletesen félreértenie a kozmikus iszonyat lényegét. E háttér nélkül pedig lovecrafti vénájú, illetve Lovecraft-töredékeket folytató írásai egyszerűen erőtlenek és erőltetettek, amiről az Olvasó a Lazi kiadónál megjelent Sötét testvériség, valamint részben Az álom falain túl című válogatásokból személyesen is meggyőződhet. Mellékesen hozzátenném, hogy az azonos című kötetben kiadott Árnyak a kapu előtt szintén egy Lovecraft-töredék Derleth-féle kibontása, ez azonban valamiképp jóra sikeredett. (Szerintem.)

A lovecrafti ihletésű irodalom másik vonulata esetében épp ellenkező a helyzet. Szerzőik vagy átemelnek konkrét szörnyeket, helyszíneket, varázskönyveket példaképüktől, vagy nem, az írások szellemisége azonban hamisítatlanul tükrözi a providence-i horrorpápa létszemléletét. Ezek a művek pontosan abban az esendő, kiszolgáltatott, jelentéktelen, és a gigászi kozmosz által fikarcnyi figyelemre sem méltatott helyzetben ábrázolják az emberiséget, amelyben maga Lovecraft is elképzelte. Ennek a körnek legeredetibb szerzője talán Thomas Ligotti, de tagjai közé sorolható Ramsey Campbell is, aki még saját hangjának megtalálása előtt, debütáló kötetében (The Inhabitant of the Lake and Less Welcome Tenants) egy sor lovecrafti hangvételű novellát prezentált az olvasóközönség elé. De megtalálhatjuk közöttük Stephen Kinget, Peter Straubot, T. E. D. Kleint, Caitlin R. Kiernant (aki amúgy a Lovecraft Annual 2011-es számában egy rövid esszében is vall Lovecrafthoz fűződő kapcsolatáról), Mark Samuelst, és temérdek más írót.

Az egyesült államokbeli Laird Barron ez utóbbi vonulat egyik üdvöskéje. Az író eleddig két regényt és három novelláskötetet publikált, melyeket meglehetősen pozitív fogadtatásban részesített a kritika és az olvasóközönség. E pozitív fogadtatást mi sem tükrözi jobban, mint hogy a szerzőnek már életében, viszonylag csekély mennyiségű kiadványt követően hommage-antológiát szentelnek. Barron azok közé az írók közé tartozik, akik a természetfeletti rettenetet behozzák a mindennapokba. Írásainak markáns tematikai sajátossága, hogy valamilyen formában egy minden nehézséget lebíró „alfahím” szembesül a természetfelettivel, és ekkor elbukik (ezért a találó észrevételért @mocsariszorny-et illeti a köszönet). Ebbe a sémába illeszthető az is, hogy egyes történeteit az amerikai történelem valamilyen emblematikus szakaszába helyezi. A vad körülmények között diadalmaskodó férfi meghatározó alakja az amerikai történelemnek, gondoljunk csak a telepesekre, a cowboyokra, az aranyásókra, vagy akár a világ különböző pontjain harcot vívó katonákra. Írásaiban Barron nem győzi eléggé hangsúlyozni karaktereinek nyers erejét, érzékletesen kiemeli izmosságukat, korábbi küzdelmeik során szerzett sérüléseiket, bárdolatlan modorukat, sőt olykor – a hozzánk hasonló elpuhult, urbánus mimózák számára – taplóságukat (pl. szeretnek köpködni, jó slejmeset).

Elöljáróban érdemes szót ejteni Barron nyers, szlenges stílusáról is. Piszkos nyelvezet – talán így tudnám a legérzékletesebben kifejezni. Számomra ez gyakran megnehezítette az olvasást, mert egy csomó szóval, idiómával találkoztam, amelyeket még a szótár sem tartalmazott. Nem tudom eldönteni, hogy ha az újabb filmekben mint az élő nyelvet közvetítő médiumokban tájékozottabb lennék, akkor egyszerűbben ment volna-e a befogadás, vagy Barron szövegei így is komoly kihívást jelentenének, mindenesetre az olvasást nem egyszer megakasztotta a Kindle amerikai angol értelmező szótárában való virtuális matatás, ahol pedig a szótár kudarcot vallott, saját intuíciómra kényszerültem hagyatkozni több-kevesebb sikerrel. A kifejezetten líraiságra törekvő Lovecraft vagy Ligotti után kissé furcsa hasonló természetű kozmikus rémségekről ilyen prosztó stílusban olvasni. Ugyanakkor ezt – a befogadási nehézségeken túl, melyek valószínűleg elsősorban a nem anyanyelvű olvasót érintik – nem rónám fel hibaként a szerzőnek. A félelemforrás gyakran a mocsokban, a züllésben, az entrópiában nyilvánul meg, nincs ez másként az imént említett két L-betűs istencsászárnál sem. Barron ezt a sajátosságot a puszta nyelvhasználat útján is kifejezésre juttatja, ha úgy tetszik, a formát összhangba hozza a tartalommal. Nem mintha más horrorszerzőnél nem olvashatnánk trágár szavakat, gondoljunk akár Stephen Kingre, de Barronnál ezt valahogy kifejezetten markánsnak érzem. (Persze tegyük hozzá, furcsa is lenne Lord Dunsany-i vagy Clark Ashton Smith-i cifrasággal olvasni arról, hogy a cowboy turházik egy ocsmányat, vagy megbassza a kurvát.)

Visszatérő megoldás Barron munkásságában az „utolsó pillanatú” narráció. Első személyű elbeszélésmódja olyan, mintha a narrátor-áldozat (mert azt mondani sem kell, happy endet itt nem remélhetünk) utolsó pillanatában végiggondolná a végzetéhez vezető eseményeket, és ezzel gyakorlatilag egészen lehetetlen helyzetből ismertetné számunkra a történetet. Az első személyű narráció klasszikus példáiban a narrátor viszonylagos biztonságban van, onnét idézi fel a történéseket, de legalábbis beszámolója könnyen elképzelhető körülmények között történik, már amennyiben megismerjük az elbeszélés helyzetét. Amikor megismerjük, akkor jellemzően a – még élő vagy már kimondottan, avagy kimondatlanul halott – narrátor valamilyen társaságban, szóban osztja meg történetét, erre példa Francis Marion Crawfordtól a The Upper Berth, avagy William Hope Hodgsontól a The Voice in the Night; vagy pedig valamilyen írott feljegyzést hagy a meghatározott vagy meghatározatlan címzettekre, ahogyan azt Clark Ashton Smithtől Az averoigne-i sz9rny, avagy Lovecrafttól a Cthulhu hívása illusztrálja. Amikor nem ismerjük meg az elbeszélés helyzetét, akkor egyszerűen csak kapunk egy kontextus nélküli első személyű narrációt, ami valahol elkezdődik, valahol pedig befejeződik, erre példaként Blackwood The Willows-ja hozható fel. Az első személyű narrációknak természetesen akadnak extrém esetei, kiváló példa erre Lovecrafttól a Dagon, melyben a narrátor, már amennyiben feltételezzük, hogy nem kábítószeres delíriumot él át, az utolsó pillanatokban körmöli papírra, hogy „Istenem, az a kéz! Az ablak, az ablak…!”, akkor, amikor üldözőjének kezei már rátapadnak lakása ablakára, olyan – akár képzelt, akár valós – veszélyhelyzetben, amikor az embernek nem az az első dolga, hogy írásban megörökítse benyomásait. Hasonló – és sokkal fájóbb – bakit követ el William Lumley a The Diary of Alonzo Typerben: ebben a novellában a címszereplő kézzel írott naplóját ismertetik, melyet szerzője még akkor is vadul körmölt, amikor a szörny már elkezdte vonszolni őt. Nos, Laird Barron hősei nem egyszer hasonlóan fatális helyzetekből idézik fel történetüket, ő azonban nem esik abba a hibába, hogy efféle képtelen módját választja a visszaemlékezésnek: novelláit olvasva úgy tűnik, hősei egyszerűen csak végiggondolják a végzetükhöz vezető eseményláncolatot, ami egy fokkal hihetőbb, mint ha írnának.

Laird Barron kozmikus szörnyei gyakran ősi, primitív életformák, írói világában gombák, szivacsok, kezdetleges férgek lappanganak a legfélreesőbb zugokban, ahol néhanapján beléjük botlik egy balszerencsés flótás, aki ily módon szembesülni kényszerül létének megrendítő átmenetiségével. Különös kontraszt ez: a föld birtokosai kezdetleges, egyszerű felépítésű lények, melyek kortalanok és elpusztíthatatlanok, hozzájuk képest az ember a maga komplexitásával csupán múló pillanatkép; őket szemlélve az evolúció, amiről azt gondolnánk, fejlődés, ami egyre összetettebb létformák kialakulásához vezet, nem tűnik többnek véletlenszerű mellékfolyamatnál, melynek termékei alárendelt szerepet töltenek be a dolgok kozmikus rendjében. Olyan lehetőség, hogy az ember bármilyen módon lebírhatná vagy kicselezhetné ezeket a szörnyeket, egyszerűen nem merül fel, s abban a világban nem is tud felmerülni, mert épp annyira elképzelhetetlen, épp annyira rendszeridegen, mint annak lehetősége, hogy a Nap keringjen a Föld körül.

A The Imago Sequence első novellája, az Old Virginia nagyjából a hatvanas években játszódhat; főhőse egy hetvenéves, rutinos katonatiszt, Garland kapitány, aki már a második világháborúban is részt vett, a cselekmény idején pedig különleges bevetés élén áll, melynek részleteiről ő is alig sejt valamit. A történetet felsejlő összeesküvés-elméletek, az MK-ULTRA programra való célzások fűszerezik. Garland kapitány emberkísérletek nyomaira bukkan, ám amit végül felfedez, az sokkal borzalmasabb bármilyen emberkísérletnél: kortalan szörnyűségre, melynek kiválóan „kezére” játszik az emberi szűklátókörűség és ostobaság leghatározottabb megnyilvánulása, az emberi lét értelmetlenségének legkifejezőbb tanúságtétele, a háború. A novella rövid, és csak a legvégén szembesülünk a csattanóval, ami nem szokatlan, és nem is probléma, ugyanakkor nem beszélhetünk tudatos építkezésről abból a szempontból, hogy a végkifejlet teljesen váratlanul éri az olvasót, nincsenek olyan előjelek, amelyek bármilyen módon sejtetnék – akár visszamenőlegesen is – azt, ami történni fog. Aki nem tudja, hogy rémtörténetet olvas, és nincs tisztában a kozmikus rettenet fogalmával, azt gondolhatná, misztikus krimit vagy thrillert olvas, á la X-akták, melyben persze kiderül, hogy az MK-ULTRA létezik, és a kormányzat sötét üzelmeket folytat a háttérben. Nem szándékozok általános jelleggel ítéletet mondani e megoldás fölött, ebben az esetben viszont nekem kifejezetten tetszett. Az Old Virginia Barron kötetének erős darabja, feszes, csattanós, az emberiséget porrá alázza, ahogy azt kell, ráadásul teljesen befogadható a nyelvezete – pazar bemutatkozás a szerző részéről.

A Shiva, Open Your Eye szokatlan írás; egy időtlen idők óta élő ember első személyű narrációja. Voltaképpen nem is történetről beszélhetünk ebben az esetben, hanem szubjektív impressziók halmazáról, melyek között akad anekdotikus beszámoló arról, hogyan kotnyeleskedtek a kéretlen látogatók az öregúr kunyhójában, visszaemlékezések az emberi nem régmúltjára, valamint filozofikus tűnődés az emberiség létének értelmetlenségéről és arról, hogy Isten csak szórakozásból teremtett bennünket (ebben a gondolatban Lovecrafttól Az őrület hegyei köszön vissza). Barron ezzel a sajátos megoldással lép ki a korlátozott élettartamú, és ezért saját életének jelentőséget tulajdonító ember perspektívájából, és tekint ehelyett úgy az egész fajra, mint a szeszélyes véletlen játékszerére. A narrátor külsőre ember, ám valójában valami egész más, aki-ami elkülönülten, elidegenedve szemléli maga körül az emberi folyamatokat. Barron ezt a mentális állapotot igyekszik az olvasó számára érzékeltetni, szerintem sikerrel.

A Procession of the Black Sloth a kötet leghosszabb darabjai között foglal helyet, ugyanakkor az Old Virginia mellett ez is a The Imago Sequence legeltaláltabb novellái közé tartozik. A főhőst, Royce Hawthorne-t azzal bízzák meg, hogy egy állítólagos vállalati kém után nyomozzon Hong Kongban. Royce beleveti magát a vállalati nagymenők életébe, és küldetése csakhamar alkoholfelhőbe homálylik. Alkalomadtán azonban olyan dolgok történnek vele, amelyek nem biztos, hogy a delírium számlájára írhatók, bizarr, beteg képsorok jelennek meg a videokazettákon, amelyeknek a munkájához szükséges felvételeket kellene tárolniuk, és azzal sem tud mit kezdeni, hogy néhány helyi öregasszony egyfajta vallási klubba jár, melynek neve a Fekete Lajhár Menete. A videofelvételek, melyeket Royce talál, talán az egész novellagyűjtemény legőrültebb, legbetegebb agyszüleményei, a vizuális fantáziájúak bizonyosan tobzódni fognak tőle a borzongás gyönyörében (az én személyes kedvencem a Chamber of Maggots című). A novella viszonylag hamar kialakít egyfajta bizonytalan atmoszférát, melyben az olvasó alig bírja eldönteni, mi valós, és mi nem az. Ennek kiváló módja az alkohol felhasználása, melyből a cselekmény környezetében folydogál bőségesen, és a főhős nem is fogja magát vissza a fogyasztásban. Az olvasónak idővel olyan érzése támad, mintha egy elmosódó, reszkető képsort látna, ami bármelyik pillanatban átkapcsolhat vagy átfolyhat valami egészen másba. Ami azt illeti, maga a cselekmény sem áll távol ettől. A végkifejlet mindazonáltal itt is kellőképpen súlyos. A Procession of the Black Sloth hibájaként talán az hozható fel, hogy egy kicsit túlírt, hosszabb a kelleténél, de ebben sem vagyok száz százalékig biztos, mert az a nyüzsgő, delíriumos élet, amelyben Royce küldetése végett részt vesz, lassan, de hatásosan vezeti fel azt az ontológiai bizonytalanságot, amibe a novella végső soron torkollik. A novella érdekessége – bár nem tudom, mennyire szándékos –, hogy több szereplő vezetékneve, illetve keresztnevének kezdőbetűi (Martin Reardon James, Miguel Shea, Shelley Jackson) élő vagy klasszikus rémtörténet-írókat idéznek (Montague Rhodes James, Michael Shea, Shirley Jackson).

A Bulldozer Amerika vadnyugati tájaira kalauzolja az olvasót, a polgárháború utáni évtizedekbe, nagyjából Grover Cleveland elnökségének idejébe. A novella főhőse egy Jonah Koenig nevű fejvadász, aki egy többszörös gyilkost hajszol. Ez a gyilkos egyúttal okkult praktikákba is ártotta magát, és ahol csak megfordul, rettegéssel suttogják a nevét. A novella nem a The Imago Sequence legerősebbike, és előjönnek benne szerzőjük tipikus hibái: a cselekmény kicsit összefüggéstelen és nehezen követhető (ebben a keretes szerkezetnek is szerepe lehet), a nyitó képsorok teljesen zavarosak és funkciótalanok, a szlenges nyelvezet helyenként zavaró, a férfiak pedig már annyira férfiak, hogy épp csak nem csapódik a lapról vagy kijelzőről az olvasó arcába egy nagy, izmos fasz. A félelemforrás egyrészt eltalált, hátborzongató, és érezni rajta, hogy Barron nem volt ihlet híján, amikor a novellát összeállította, másfelől azonban kicsit túl homályos. A történet érdekessége, hogy történik benne utalás de Plancy Dictionnaire Infernal című fiktív varázskötetére, mely Ligotti The Lost Art of Twilight című – szerintem gyengécskére sikeredett – novellájában jelenik meg.

Hasonlóan értékelhető a novellagyűjtemény ötödik darabja, a Proboscis. E történet narrátora szintén fejvadász, ő azonban csoportosan dolgozik, a cselekmény ideje pedig a modern kori Egyesült Államok. Itt nem a „rosszfiú” foglalkozik okkultizmussal, hanem a főszereplők tévednek baljós helyre. A novella gyenge pontja ez utóbbi vonatkozásban ragadható meg: nem igazán érthető, mi rejtőzik azon a bizonyos helyen. A félelemforrás homályossága természetesen nem feltétlenül jelent problémát egy rémtörténetben: esztétikai szempontból előnyös tud lenni, ha nem ismerünk meg mindent vele kapcsolatban, hiszen az ismeretlentől való félelem a legerősebb félelem, mint azt a szakma egy kiváló művelője megmondta már 1927-ben. Itt azonban nem pusztán annyiról van szó, hogy nincsenek előzetes jelek, amelyek a rendkívüli felbukkanására utalnak (az Old Virginia példázza, hogy ez nem feltétlenül hiba), hanem arról, hogy a rendkívüli megjelenése erőtlen. Az olvasóban hiányérzet marad: azt várná, hogy ezután majd találkozik magával a félelemforrással, ez azonban nem következik be, emiatt viszont a novella erőtlen.

A Hallucigenia igazából csak futó utalást tartalmaz az ilyen nevű ősi féregre, mellyel kapcsolatosan friss szenzáció, hogy felfedezték olyan leletét, amelynek a feje is megvan, így a faj teljes mértékben azonosítható. A történet inkább a címből kézenfekvően következő hallucinációkra épít. A főszereplő, a középkorú üzletember Wallace fiatal feleségével, Helennel egy bizarr kultusz nyomaira bukkan egy rég elhagyatott csűrben. E nyomok magukban foglalnak egy lovat is, mely a szertartások feltételezhető helyszínén hevert látszólag döglötten, ám a pár közeledtére felpattan, és tombolni, rúgkapálni kezd, súlyosan megsebesítve mindkettejüket. Helen magatehetetlen állapotba kényszerül, és csak fekszik az ágyában, ennek monotóniáját alkalmi rohamai törik meg olykor. Wallace felépül, és miközben nem mond le arról, hogy feleségét gondozza, megpróbál utánajárni a kultusznak. Ahogy annak lennie kell, keresése során minden újabb információt még több kérdőjel követ, és a végére a főhős már abban sem lehet biztos, mit látott egyáltalán az elhagyatott csűrben. A novella hosszú, talán a kötet leghosszabbja, és kicsit el is van nyújtva. Különösebb belső következetesség nincs a novellában, a különféle félelemforrások nem állnak össze a végén koherens, akár csak sejthető egésszé, ami persze nem baj. Túlírtsága ellenére a szerző mindig bedob valami apróságot, amivel ébren tartja az olvasó figyelmét, ez pedig ellensúlyozza a vontatottságot, aminek köszönhetően a Hallucigenia ugyancsak a kötet remekei között foglal helyet.

Ez aligha mondható el a Parallaxről, habár nekem tetszik a novella alapötlete. A cselekmény középpontjában az áll, hogy a főhős eltűnt feleségét keresi. Az elbeszélést a történethez kapcsolódó (persze fiktív) újságkivágások szakítják meg, valahogy úgy, mint Stephen King Carrie-je esetében. Most írnám azt, hogy a két forrásból szép lassan összeáll az olvasó számára a kép, de nem mondhatom, mert nem áll össze. A novella csattanója izgalmas, elgondolkoztató, az odavezető út viszont göröngyös, túl sok érdektelen információn kell keresztülverekednünk magunkat, mire a történet végére érünk, addigra pedig szétesik az egész cselekmény. Jó alapötlet, hebrencs kivitelezés – a Parallax nagy vonalakban így jellemezhető.

A The Royal Zoo Is Closed első olvasásra egyértelműen a kötet mélypontjának bizonyult. A novella konkrétan nem szól semmiről. A „történet” középpontjában egy Sweeney nevű fickó áll, aki jár ide-oda a városban, ennek során megismerhetjük kaotikus gondolatait, és azt a kaotikusságot, ahogyan ő érzékeli a világot. Olyan, hogy cselekmény, hogy a fordulatok mind egy ponthoz vezetnek, nincs, Poe valószínűleg sírva fakadna (pedig ő aztán tudna regélni a meg nem értettségről). A novella három részből áll (Entr’acte, Imprezio, Coda), de ezt sem tudom, mire jó. Ez a novella egy követhetetlen felfordulás. Mindenképpen adok neki még egy esélyt – ugyanígy állok a Parallaxhez is –, mert előfordulhat, hogy tudatosan az, de jelenleg nem tudom másként értékelni, mert nem sikerült élvezeti értéket találnom benne.

A kötet utolsó írása egyben a címadó darab is. A The Imago Sequence kapcsán egyes kritikák Lovecrafttól a Pickman modelljét emlegetik. A novella középpontjában egy titokzatos fotósorozat, az Imágó-ciklus (Imago Sequence) áll, melynek három darabja van: az Alfa parallaxis (Parallax Alpha), a Béta parallaxis (Parallax Beta) és az Imágó (Imago). A főhős, aki amolyan mindenes verőlegény, megbízást kap, hogy kutassa fel a sorozat második és harmadik darabját. Természetesen a sorozat történetét csupa rejtély övezi: nemcsak az marad homályban, hol található a másik két eleme – sőt, az Imágónak még a puszta léte is bizonytalan –, de az is kétes, egyáltalán mit ábrázol pontosan, és a fotók valódi dolgot ábrázolnak-e. Ismerős panelek, a cselekmény azonban egyáltalán nem unalmas, a szerző magabiztosan vezérli végig az olvasót az újabb és újabb rémségeken, a végkifejlet pedig kifacsart betetőzése a titokzatos harmadik kép utáni hajszának. És ha helyesen értelmezem az utolsó bekezdést, a csattanó tartalmaz egy kifejezetten mocskosul perverz fordulatot is. Ennek a novellának az élményét nem csorbítja a Barronnél olykor megjelenő túlírtság, a szöveg és a cselekmény követhető, úgyhogy minden adott ahhoz, hogy ez az írás a The Imago Sequence méltó záródarabja legyen.

Laird Barron első kötetén valamennyire érződik, hogy útkereső jellegű, de azért írónk már itt is elég határozottan tudni látszik az irányt. Történetei rendszerint a fizikai világban létező szörnyeket ábrázolnak (vagyis nem a nyílt természetfelettivel, varázslással, átkokkal vagy effélével operálnak), és szerzőjük roppantmód ihletett képzeletéről tanúskodnak. Ezek a novellák nem maradéktalanul kiválóak, helyenként túlírtak és olykor nehezen követhetőek (bizonyos esetekben egyáltalán nem). Aki azonban szeretné megtapasztalni, milyen a letaglózó kozmikus horror a XXI. században, annak nem érdemes megkerülnie Mr. Barron munkásságát.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr787613360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Belzador Carcosa 2015.07.13. 13:33:05

"A történet érdekessége, hogy történik benne utalás de Plancy Dictionnaire Infernal című fiktív varázskötetére..."

Khm, kolléga: ez a könyv olyannyira valóságos és létező, hogy ha igényled, szívesen megküldöm neked a beszkennelt verzióját...

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2015.07.13. 14:16:19

@Belzador Carcosa: Hmm, akkor ebbe a pofonba egy vaddisznó eleganciájával csörtettem bele. :-/ Valamilyen rejtélyes oknál fogva meg se fordult a fejemben, hogy valódi lehet. Köszönöm a korrekciót.

Belzador Carcosa 2015.07.13. 14:40:49

@Thasaidon: De Plancyra van egy név nélküli hivatkozás a Gonosz mesékben, A mandragórák felvezetőjében (p. 162). Ennek kapcsán egy bejegyzés is született a MesterMűvek-fórumon:

www.deltavision.hu/forum/viewtopic.php?pid=34822#p34822
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása