...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2015. január 23. 17:27 - Thasaidon

Izolde Johannsen: A kárhozat éjjele I – Róma, Underground Kiadó, 2013, ca. 450-500 o.

Az a megtiszteltetés ért, hogy egy író kritikaírásra kért fel. Izolde Johannsen magyar szerző, aki egy komplett vámpírkrónika írására adta a fejét, s e végből regénysorozata első és második kötetének kéziratát eljuttatta hozzám pdf-ben. Ebben a bejegyzésben az első kötetről értekezek.

A vámpír alakja szédületes metamorfózison ment keresztül az elmúlt évszázadokban. A késő középkori-kora újkori szláv néphitet kísértő feltámadt holttest – hogy az emberi testen élősködő rémalak egészen az antikvitásig visszanyúló előzményeit most ne említsük – John Polidorinak köszönhetően a fikciós irodalom berkeibe is eljutott, ahol így vagy úgy, de rendszerint a „normális” társadalomtól való elkülönülést testesítette meg, legyen szó a leszbikusságot sugalló nőről, a viktoriánus kor társadalmi börtönében elridegülő, szenvtelenné váló homoszexuálisról, vagy éppen a tabukkal és a társadalmi szerepekkel szembeszegülő, azok nyomása alól felszabaduló egyéniségekről. Az irodalom és a filmművészet ezernyi vámpíralakot vonultatott fel, ezek között találhatunk állatias, rémisztő, taszító alakokat éppúgy, mint lenyűgöző, vonzó, empátiára méltó személyiségeket, vagy éppen ezek valamiféle keverékét. A közös pont a társadalmon kívüliség, vagy legalábbis egy alternatív – a fennálló társadalom szempontjából nem ritkán szubverzív – társadalomban való lét.

A vámpírtörténelem egy kulcsfontosságú éve kétségtelenül 1976: ekkor jelent meg Anne Rice Interjú a vámpírral (Interview with the Vampire) című regénye, ami amellett, hogy egy jóformán végtelenné duzzadó krónika nyitánya volt, a vámpírirodalom csaknem Stoker Drakulájához fogható klasszikusává – avagy bestsellerévé –, egyúttal megannyi művészi interpretáció forrásává nőtte ki magát. Az Interjú a vámpírral egy jelentős újítása az, hogy bevezette a „rokonszenves vámpír” alakját: a regényben egy vámpír mesél a múltjáról, a tetteiről, és ezek új értelmet nyernek számunkra azáltal, hogy az ő szemszögéből, az ő motivációi fényében láthatjuk azokat.

A vámpírkrónikák nyomán aztán a vámpírirodalom újabb lendületet kapott, ami végső soron a sokak által kedvelt, talán még többek által utált tiniregény- és filmsorozatban, az Alkonyatban (Twilight) kulminálódott. Egymást érik a népszerű vámpírregények, regényciklusok, egyre több „humanizált” vámpír kerül az olvasó (és persze a néző) felé. Izolde Johannsen ebbe a vérkeringésbe kapcsolódott be saját nyolckötetesre tervezett regényciklusával. Az alábbiakban e ciklus első kötetén keresztül értékelem a kísérlet sikerét. Két nagy tartalmi egységre bontva tárgyalom a művet. Először bemutatom a főszereplőt és a vámpírok főbb vonásait, utána értékelem a regényt.

Johannsen műve történelmi vámpírregény – láthattunk már ilyet, legyen szó akár Anne Rice vámpírkrónikáiról, akár az olyan kevésbé ismert alkotásokról, mint Les Daniels Don Sebastian-ciklusa. A szerző olyan alternatív történelembe kalauzolja az olvasót, amelyben bár lényegében úgy folynak a dolgok, ahogy azt a történelemben megismerhettük, annak folyamataiban vámpírok is részt vesznek, néha nem is annyira rejtve, mint azt az efféle rettegett éji ólálkodóknál várnánk – legalábbis elég nehéz például egy hatalmas, mindenki által került kastélyban egy egész udvartartással észrevétlenül berendezkedni.

A szóban forgó regény cselekménye a Krisztus előtti második évszázadban veszi kezdetét, Róma galliai hódításai idején. Főhősünk egy törzsfőnök fia, Caspar, akit anyja rabszolgaként elhurcolva szült (és bele is halt a szülésbe), ő pedig rabszolgaságban nevelkedett. Ezzel a fordulattal nagyjából egy életre – ami vámpírmércével mérve azért nem súlytalan szó – sikerül is feltüzelni ádáz gyűlöletét a Római Birodalom iránt. Caspar egy római előkelőség birtokán cseperedett fel – Dél-Galliában, Massalia városában –, ahol tizenöt évesen – miután azért persze gazdájának lánya megdugatta magát vele – leküldték egy beomlott bányába túlélők után kutatni. Itt valamiféle titkos vámpírszentélyre lel, amit történetesen laknak is, és a szentély gazdája vámpírrá változtatja. Ezzel megkezdődik Caspar vámpírként befutott karrierje, mely a sorozat első kötetében a köztársaság kori Rómától egészen a Bizánci Birodalom korai századaiig (egész pontosan Kr. e. 134-től Kr. u. 543-ig) ível.

Mindenekelőtt pillantsuk meg, miféle szerzet is ez a Caspar, hiszen viszonylag sűrűn találkozik vele, aki Johannsen regényét kézbe veszi. Nos, röviden: egy ingerkedő kis mitugrász. Bővebben: nem tudom, mennyire állt a szerző szándékában, de valahogy a regényben végig sikerült fenntartania egy különös ellentmondást. Caspar tinédzserként vált vámpírrá (megint csak nem újdonság: az Interjú a vámpírral Claudiája fiatal gyermekként lett az). A vámpírok körében a rangot a kor adja. Az idősebb vámpíroknak alapvetően kijár a tisztelet a fiatalabbak részéről. Ahogy telik az idő, Caspar egyre magasabbra is jut ezen a „szamárlétrán”. Ugyanakkor viselkedése mintha mindig egy indulatos, saját feje után menő kamaszt tükrözne, aki képtelen türtőztetni kiszámíthatatlan szenvedélyeit. Nehéz eldönteni, hogy ez tudatos húzás a szerző részéről, vagy sem. A vámpírtársadalom gerontokratikus jellegét hamar kihangsúlyozza, és azt is sejteti velünk, hogy a forrófejű tinédzserből hirtelen vámpírrá vált Caspar feje lágya szép fokozatosan be fog nőni („A tested nem öregszik majd, csak a lelked és az elméd.”). Ez azonban megítélésem szerint nem következett be maradéktalanul a regény uszkve 600-700 esztendőt felölelő cselekménye során. Egyébként itt látható egy rajz Casparról, szerintem ez nagyszerűen tükrözi jellemét, egyéniségét. Pont így tessék elképzelni.

Ugyancsak ellentmondásos viszonyban áll Casparunk az érzelmekkel, és mintha Johannsennek ezt az ellentmondást sem sikerült volna feloldania – avagy ezt a kérdést is tudatosan megválaszolatlanul hagyta. A vámpír különös teremtmény, részben alacsonyabb, részben magasabb rendű az embernél. Alacsonyabb rendű, mert közönséges, érzéketlen létfenntartó automatává degradálódik – persze lehet, csupán hangsúlyosabbá válik egy olyan vonás, amely egyáltalán nem hiányzik magából az emberből sem –; ugyanakkor magasabb rendű, mert csaknem halhatatlan, és elképesztő hatalom birtokosa. Az újdonsült vámpír egyik legmeghatározóbb élménye korábbi kötelékeinek szertefoszlása: minden ember és egyéb melegvérű élőlény puszta táplálékforrássá válik a szemében. Az irracionális érzelmi kötelékeknek itt nincs helye. E követelmény kardinális jelentőségét, valamint figyelmen kívül hagyásának drasztikus következményeit kiválóan érzékelteti Les Daniels Citizen Vampire című regénye, melyben a vámpír grófné vesztét éppen csillapíthatatlan bosszúszomja okozza, amit természetfeletti állapotában sem képes levetkőzni. Caspar ezzel szemben nem egyszer felvillantja előttünk érzelmes oldalát. Amikor prédára vadászik, többnyire tudatosan züllött erkölcsű, alávaló embereket – rabszolgakínzókat, helyzetükkel visszaélő foglárokat, gátlástalan helyezkedőket, és ki tudja, miféléket – kutat fel. A Római Birodalom iránti gyűlölete egészen annak – pontosabban nyugati felének – bukásáig nem enyhül. Emellett erős érzelmi kötelékek fűzték egyes vérfarkasokhoz – igen, vérfarkasok, nemsokára róluk is szót ejtek –, mindenekelőtt Pollióhoz és Mariushoz. Emellett csatáiban igyekszik kerülni az emberi áldozatokat („Emberi áldozatok. Caspar ezt akarta a legkevésbé.”) Ugyanakkor ha éppen táplálékra van szüksége, nem átallja bárkitől beszerezni a létfenntartásához szükséges nedűt.

Többet tudunk meg hősünkről, ha megfigyeljük, pontosan miféle közegben is mozog, ezért szükséges egy pillantást vetnünk magukra a vámpírokra és az ő társadalmukra. Nos, elöljáróban – és megnyugtató módon – le kell szögeznünk, ezek a vámpírok távolról sem csillognak. Klasszik éji ragadozók ők, akiknek alapvetően három dolog árthat: a napfény, a fakaró és az ezüst, emellett a küszöbön maguktól nem tudnak átkelni, be kell hívni őket. Johannsen tehát itt a vámpírhiedelem legbevettebb vonásait alkalmazza mindennemű újítás nélkül. A feszületet – követve a trendet, mely megfigyelhető például Rice-nál, Danielsnél vagy éppen King Borzalmak városa (Salem’s Lot) című regényében – kihagyja e lehetséges ártalmak közül, ami meglehetősen kézenfekvő is, tekintve, hogy Caspar a kereszténység színre lépése előtt válik vámpírrá. Érdekesség, hogy a jelek szerint Johannsen vámpírjainak van tükörképe („Caspar körbefordult még és a jókora tükör hűen követte mozdulatait.”).

Közbevetőleg érdemes megjegyezni egyébként, hogy Johannsen a vámpírok éji jellegével kapcsolatban elkövet egy érdekes, legalábbis merész, és talán nem éppen szerencsés húzást. A pompejii jelenetben Caspar fényes nappal, ám a Vezúv átláthatatlan hamufelhőjétől védve járja Misenumot. A dilemma menthetetlenül adja magát: a vámpírokat a nappal és az éjszaka ciklusa köti légköri viszonyoktól függetlenül, avagy pusztán a napfény megléte vagy hiánya, mely utóbbi esetben napszaktól függetlenül szabadon grasszálhatnak a felszínen. Ezzel a dilemmával eddigi olvasmányaim során nem szembesültem. Egyébként hasonló problémát vet fel a napfogyatkozás-jelenet is.

Ismét csak Rice-t kell emlegetnem, aki titokzatos egyénből társadalmi lénnyé tette a vámpírokat, és egy komplett alternatív társadalmi berendezkedést kreált számukra. Johannsennél hasonló a helyzet. Vámpírjai rejtett társadalomban élnek, mely mindazonáltal nem valami bonyolult. Működését voltaképpen két elv határozza meg: az életkor elve – az idősebbeknek tisztelet jár az ifjabbak részéről –, valamint a formális hierarchia. E formális hierarchikus viszonyok többrétűek. A vámpírt feltétlen tisztelet és odaadás kötelezi az őt vámpírrá változtató vámpír iránt, akit „teremtőnek”, „térítőnek” neveznek. Az egyértelműen kiderül, hogy „nő” és „férfi” vámpír (csakhamar látható lesz, hogy a nemek megkülönböztetése a vámpíroknál jelentőségét veszti) is lehet térítő, a regényben ugyanakkor csak férfi vámpírokhoz szólnak gyermekeik, akik „atyának”, „apának” nevezik őket. Bizonyára ugyanígy használják az „anya” elnevezést is a női térítőkre – talán a ciklus további köteteiből ez kiderül.

A formális hierarchia másik megnyilvánulása a vezetők iránti tisztelet. „Vámpíria” élén a király áll, aki választással szerzi tisztségét – hogy ez ciklikus-e, avagy csak a hatalmon lévő uralkodó kiesésekor esedékes, nem tudni –, a birodalom körzetekre, egyfajta laza határokkal elválasztott territóriumokra oszlik, melyek élén kormányzóként – ha helyesen értelmeztem a regényt – a terület legidősebb vámpírja áll. E tekintélyek megsértése, pláne elpusztítása kegyetlen megtorlást követel.

További két dolog jellemzi még Johannsen vámpírjait: a szexualitás homogenizálódása, valamint a vágy visszatartására való képtelenség. Ami az elsőt illeti, a nemek közötti határok lényegében megszűnnek. Caspar térítője ugyan utal arra, hogy a hím vámpírok agresszívebbek („A leválás utáni találkozások akár viszályhoz is vezethetnek. Főleg a hímek között.”), de ennek nem sok értelme vagy jelentősége van, mert egyébként a két nemet csak a külső különbözteti meg egymástól. Egyébként vámpíréknál mindenki mindenkivel csinálja. De tényleg. Orrba-szájba. A „homoszexualitás” (idézőjelben, hiszen ez a kifejezés is csak a nemiség férfi-nő viszonylatában történő felfogásában értelmezhető) teljesen természetes, és a „férfi” vámpírok jelentős hányada is megkívánja Caspart. Ami azt illeti – ha jól vettem ki a könyvből –, a vámpírok sajátos nemi cselekményei közé tartozik a megfelelő tájak harapdálása. Ez a tevékenység felülírja a nemi szervek különbségei okán fennálló különbözőséget a szexualitásban.

Fentebb azt írtam Casparról, hogy képtelen visszafogni a szenvedélyeit. Legyünk igazságosak vele! Erre az egész vámpírbagázs úgy, ahogy van, képtelen. Bámulnak, lihegnek, epekednek a vérszívási vágytól, ha ember jelenik meg a közelükben, vagy ha szexuálisan megkívánnak egy másik vámpírt vagy embert. Ugyanis Johannsen vámpírjait kábé ez a két dolog tudja beindítani: a vér és a szex. De azok aztán tényleg. Ami azt illeti, sokszor nem is tudom, mi elég ezeknek a teremtményeknek, mert elvileg van egy meghatározott vérmennyiség, ami az adott éjszakára szükséges, de ehhez képest ezek a vámpírok állandóan csak vért akarnak szívni, valahányszor egy „táplálék” a közelükbe kerül. Egyébként pedig a vériváson kívül a vámpírok kedvenc hobbija a féktelen orgia. Ezt kicsit túl is adagolta a szerző, helyenként kifejezetten irritáló, hogy a vámpírok minden embert ki akarnak inni a közelben, és állandóan erotikusan vizslatják egymást, de főleg a zsenge, jóképű Caspart. Természetesen megjegyezhetjük, hogy szerzőnk itt is ismerős ösvényeken jár, hiszen a szexuális tabuk kikezdése a vámpírirodalom réges-régi vonása.

Johannsen természetfeletti faunája nem merül ki a vámpírokban. A szerző egész mitikus univerzumot tár elénk, találkozunk víziszellemekkel, alakváltókkal, de mindenekelőtt: vérfarkasokkal. Az Alkonyat óta a „vérfarkas” titulus meglehetősen dehonesztáló a fikció világában, pláne, ha vámpírokkal mutatkozik együtt, itt viszont ezzel nincs probléma. Harcias félemberi fenevadak ők, akiknek életciklusát a Hold határozza meg. Ábrázolásuk némileg ellentmondásos: a regény elején a vámpírok ellenségeiként céloznak rájuk, utána viszont azzal szembesülünk, hogy lényegében képtelenek a vámpírok kasztján felülkerekedni, sőt, gyakran a vámpírok szolgálóiként tűnnek fel. Én szerettem a vérfarkasokat, tetszett a falkaszellemük és rendíthetetlen, katonás hűségük. Persze nagy meglepetésekre az ő vonatkozásukban sem kell számítani: a klasszikus kutyaerények félig emberbőrbe bújt, ezüstre érzékeny megtestesítői ők.

Ilyen tehát a világ, melyben Caspar él. A továbbiakban magát a regényt értékelem.

Elöljáróban megállapítható, hogy Johannsen olvasmányos, szórakoztató könyvet írt. Olvasás közben egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy ne akarjam befejezni, vagy hogy csak kötelességből olvasom (az más kérdés, hogy igyekeztem vele, mert sok más teendőm is akadt). A műfaj rajongóinak, akik nem riadnak vissza egy nyolckötetes ciklustól, érdemes tenniük egy próbát vele, de az első kötet önmagában is élvezhető darab. Általában rendben van a helyszínek megidézése, az olvasó könnyen oda tudja képzelni magát a helyszínre, legyen szó akár a galliai erdőségekről, akár a római utcákról, akár Egyiptom (avagy legyünk korhűek: Aegyptus provincia) sivatagairól. Az én személyes kedvencem a bizánci pestisjárvány leírása volt: nagyon jó fogás volt az írónő részéről, hogy tényleg ismeretlen nevű dögvészként érzékeltette a betegséget, mely meghaladta az emberek felfogóképességét, és a hullákkal teli utcák leírása is hatásos, eleven.

Ugyanakkor találtam jó pár kifogásolnivalót is a regényben, a továbbiakban ezeket részletezem. Ezek többsége kijavítható, létük ugyanakkor rontja az olvasásélményt. Újfent hangsúlyoznám, hogy ítéletemet kézirat alapján alakítottam ki, lehet, hogy a nyomtatott könyvben vagy annak újranyomásaiban korrigálták őket.

A napnál is világosabb, hogy a harmadik személyű narrációban írt kötet Caspar szemszögét tükrözi. Ő a mű első számú – mit első számú, voltaképpen egyetlen – főhőse, a cselekményt, az eseményeket elsősorban az ő szemszögéből látjuk, az ő motivációit ismerjük meg. Vagy legalábbis kellene. Mert azt azért megjegyezhetjük, hogy Caspar nem egy túl bonyolult karakter. Ellentmondásos, hiszen gátlástalan, ha kell, ugyanakkor az emberi erkölcsi érzék nem veszett ki belőle, és az érzelmi kötődés igénye is megvan benne, ettől független azonban gyakran kiszámítható a viselkedése. A szerző olykor más karakterek szemszögéből is láttatni enged egyes eseményeket, illetve más szereplők személyes sorsát is felfedi előttünk. Ahogy olvastam, egyes értékelések ezt következetlenségnek, hibának vélik. Én ebben nem vagyok olyan biztos. Megeshet, hogy a szerző némiképp következetlenül alkalmazta ezt az eszközt, azonban ha e karakterek és személyes kis életük pillanatnyi feltűnését összevetjük Casparnak az egész regényt végigkísérő jelenlétével, élénk kontrasztot kapunk: az örök életre rendeltetett vámpír mellett mindenki más személyes élete, gondolatai pusztán tünékeny, száraz falevelek, amelyeket rögtön tovasodor a szél.

Olyasmire, hogy a cselekmény kibontakozása, bonyodalom, felépített feszültségfokozás, végkifejlet, ne számítsunk. A végkifejlet hiánya teljesen természetes egy nyolckötetesre tervezett ciklus első darabjánál, ezt nem is kell tovább ragozni. Ami a bonyodalom, a felépített feszültségfokozás hiányát illeti, a regény némileg monotonná válik, ahogy halad előre. Ez szinte elkerülhetetlen: óriási volumenű történelmi tablót kapunk, lényegében egy egész birodalom életét végigkísérhetjük a főhős szemével. Az olvasó számára idővel óhatatlanul rutinná válik az, hogy hősünk, bármely esztendőben is jár, nagyjából ugyanazt teszi: intrikákba, viszályokba keveredik, szexel, gyilkol, és valamit szervezkedik a vérfarkasokkal. A szerző becsületére legyen mondva: sikerült elkerülnie azt, hogy az olvasó idő előtt megcsömörödjön e távlatoktól. Én legalábbis vártam az újabb fejleményeket, az újabb esztendőket.

A szerző karakterábrázolását sokszor nem éreztem kifejezetten színesnek. Casparról már szót ejtettem. A többi vámpír hasonlóan nem bonyolult jellem, és ugyanolyan fékezhetetlenek, mint a főszereplő. Az emberi-félemberi karakterek sem különösebben összetettek, sokszor sablonokból épültek fel. Plinius rendíthetetlen, bogaras tudós, akinek első kérdése, ha új rabszolga jön a házhoz: tud-e olvasni. Hadrianus rátermett, elmélyült, filozofikus uralkodó, kiköpött államférfi a szó legnemesebb értelmében. A vérfarkasok hűséges, kitartó, csapatszellemű harcosok. Szerethető figurák, de nem egyszer azt tapasztaltam, kicsit túl lettek idealizálva.

Két formális sajátosságra szükséges felhívnom a figyelmet. Az egyik a műben tetten érhető fogalmazásmód. Johannsen egyszerűen fogalmaz, nem sző nyakatekert, cicerói körmondatokat, melynek okán kifejezetten könnyen olvasható művet kapunk. Ez azonban azzal járt – miként a populáris vagy olvasmányosnak szánt művek általában –, hogy a nyelv elveszítette önmagában való esztétikáját, és pusztán az események közvetítője lett. Néha az alkalmazott kifejezéseket, fordulatokat erőtlennek is éreztem, emellett elvétve – bár gyanúm szerint csak figyelmetlenségből – kifejezetten bántó mondatokkal lehet találkozni. (Ennek egy extrém esete: „A szökőkút körül várakozó ifjak türelmesen vártak”.) Egy ilyen terjedelmű könyv megírásánál óhatatlanul becsúsznak ilyen elírások, ám épp ezért szükséges, hogy valaki áttekintse a kész szöveget a hibák korrigálása végett.

A másik formális probléma a szememben a következő: az írás sajnos tele van, bosszantó mértékben tele van vesszőhibával. Ismét érződik, hogy nem volt lektor, aki átolvasta és korrigálta volna ezeket. Remélhetőleg a kötet esetleges későbbi kiadásai során ezeket sikerült kiiktatni, mert némileg megnehezítik az olvasást.

Lehet, hogy csak nekem szúrt szemet, de problematikusnak véltem bizonyos mozzanatokat, amelyek felett nem lehet elsiklani, tekintve, hogy történelmi regényről beszélünk. Helyenként a szerző olyan mértékegységeket használ leírásaiban, amelyek az adott korban nyilvánvalóan nem léteztek („A városok több méter mélyen aludtak”, „Hátukon húszkilónyi teher”). Szembeötlő, hogy olykor a szereplők olyan időszámítást alkalmaznak, ami nyilvánvalóan nem korhű. Persze az egyes alfejezetek címei is a keresztény időszámítás szerinti dátumokat tartalmazzák – ezzel semmi probléma nincs, hiszen valahogyan el kell igazítani az olvasót. Ám amikor például Caspar és Pollio 304-ben találkozik, és az egymást sebes ütemben váltó katonacsászárokról beszélget, fájó azt hallani egyikük szájából, hogy Regalianust 260-ban ölték meg – ekkor még a kereszténység államvallássá tételére is 33 évet kell várni, Dionysius Exiguus pedig csak 525-ben számította ki egyáltalán Jézus születésének dátumát. Emellett engem zavart az, hogy a szerző időnként túlságosan nyíltan hangot adott értékítéletének, személyes véleményének („…amikor az álmából ébresztett elöljáró álmosan ajtót nyitott, ahogy volt, megragadták és galád módon leütötték”; „Most némelyek azon marakodtak, hogy a másiknak előnyösebb köpeny jutott, mint nekik. Balgák…”).

Alkalomadtán előfordul, hogy nehéz a szövegből kibogozni, pontosan mi történt, miért cselekszenek a szereplők úgy, ahogy. A szerző néha nem tisztáz olyan dolgokat, amelyek neki minden bizonnyal a fejében voltak a regény megírásakor, az olvasóval viszont ezeket egyértelműen közölnie kellene, ha azt akarja, hogy mondanivalója hiánytalanul átjöjjön. Erre jó példa Caspar „beavatása”, ahol sokáig bizonytalanok vagyunk benne, vajon Casparnak végül nem sikerült helytállnia, vagy tényleg csak vissza akartak élni helyzetével a szertartást levezénylők. Ugyancsak zavarónak és funkciótlannak éreztem Menase siratódalának beszúrását Caspar születésének jelenetét követően, mert megakasztja a regény folytonosságát.

Végezetül egy általános problémára szeretnék rámutatni, ami végtelenül szubjektív, és egyáltalán nem minősíti a művet, számomra viszont érzékeny pont. Ez a regény hosszú. Nem abban az értelemben, hogy tele van fölösleges résszel: nem, amit Johannsen leírt, az rendben van. A mű viszont objektíve baromi hosszú, nagyjából 450-500 oldal. És ráadásul még hét következik utána a ciklusban. Manapság nagy divatja van nemcsak magának a regénynek, de a regénysorozatoknak is. Én valahol kiszúrásnak tartom ezt a tendenciát, mert annyi az izgalmas olvasnivaló, hogy nincs kapacitásom egy sorozat minden kötetén átrágni magam, viszont azáltal, hogy nem olvasom azt végig, megfosztom magam a sorozat világa teljes, beható ismeretének örömétől.

Mit kap az olvasó, aki valamilyen formában beszerzi A kárhozat éjjele első kötetét? Leszögezhető, hogy Johannsen kötete nem forradalmasítja az egyébként is rettenetesen telített vámpírirodalmat. Különösebben maradandó élményt sem biztosít – ismét csak jóformán lehetetlen vállalkozás a mai irodalmi dömpingben. A kárhozat éjjele azonban garantáltan leköti az olvasót. Érdekes és szórakoztató. A vége felé kicsit fárasztott, leginkább a terjedelme miatt, de az író mindig bevisz valami apró csavart, fordulatot, ami új, válaszért kiáltó kérdéseket vet fel. A mű nem mentes bizonyos, leginkább talán kezdő írókra jellemző hibáktól. Ezek azonban korrigálhatók – ami azt illeti, kifejezetten kívánatos is volna, ha a szerző korrigálná őket, mert erősen rontják az olvasásélményt. Mindenekelőtt a helyesírást és a korhűséget fontos lenne szem előtt tartani. Ugyanakkor Johannsen a maga ellentmondásosságában érdekes figurát állít az olvasó elé (ámbátor nekem nem lopta be magát a szívembe).

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr747101971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...