...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. október 29. 17:30 - Thasaidon

Thomas Ligotti: Death Poems, Bad Moon Books, 2013, 65 p.

A néhány bejegyzéssel korábban bemutatott Thomas Ligotti olyan író, aki számára a horror műfajában való alkotás egy világnézet kifejezésre juttatása, és, mint azt a Kedves Olvasó bizonyára kifundálta nem csekély agyszaggató szellemi erőfeszítés árán, e világnézet fogalmi készletének nem képezik elemét aranyló aurájú angyalok, jóságos és természetesen megindítóan hűdebölcs karmikus hatalmak, de még pillangószárnyakon kecsesen lebbenő, rózsaszín medvebocsok sem. Ellenkezőleg – avagy on dö kántröri, ahogy a műfaj császárainak anyanyelvén mondanák, és igen, a horrorirodalom műfaján belül gyomorforgatóan anglosovén vagyok –: a Ligotti-univerzum már-már faék egyszerűségű alapvetése az, hogy az élet értelmetlen, irracionális, a világ, és benne az ember semminemű önmagában való értékkel vagy céllal nem rendelkezik. Nem új keletű belátás ez, legkésőbb a modern kor beköszöntével és a viszonyítási pontok megrendülésével a filozófiába is betüremkedett – hogy csak két nevet említsek: Camus, Sartre, ámde tegyük hozzá rögvest, a két gall úriember Ligottiétől egy incifincit eltérő konklúziót vont le e premisszából –, de hogy szeretett műfajunktól ne sodródjunk messzire, Lovecraft is ezt énekelte meg írásaiban. Ligotti a legsötétebb kafkai hagyományokat éleszti és értelmezi újra, nyakon öntve némi gótikus körítéssel. Ennek eredményeképp nehezen befogadható, ámde eltéveszthetetlenül eredeti egyveleget kapunk, melynek sarkalatos pontja a mindent átjáró, s épp természetessége miatt hátborzongató, kendőzhetetlen abszurditás. Ligotti nemcsak fikciós prózában alkotott: 2010-ben írt egy nemfikciós értekezést The Conspiracy against the Human Race címmel, emellett 2004-ben egy idén újra kiadott, karcsú kötetben verses formában is elmesélte nekünk, mit gondol az életről, a világmindenségről, meg mindenről. A jelen bejegyzés arról fog szólni, hogy én mit gondolok ez utóbbi könyvről.

A kötet két részre osztható: az első, cím nélküli egység alkotja a fő szövegkorpuszt, ehhez társul egy kisebb, Closing Statements (Záró gondolatok) című vershalmaz. Nem igazán sikerült megfejtenem, ez a tagolás pontosan mi célt szolgál, sem azt, mi az alapja.

A versi minőség kritériumai mára, nos, fellazultak, ez, azt hiszem, túlzás nélkül állítható. Ligotti kis kollekciójának elemeire jellemző, hogy noha versszakokra vannak bontva, a sorokban nincs ütemhangsúly, nem egységes szótagszámúak, és nem rímelnek. A versi jelleg így leginkább a külcsínben érhető tetten. Nincs „lüktetés”, „dallam”, ugyanakkor szó sincs arról, hogy az írások élvezhetetlenek lennének, mert minden formátlanságuk ellenére valami kellemes sodrásuk mégis van, mintha holmi bennünk lakozó gonosz lélek tiltott és kísérteties dolgokat sugdosna elménkbe. Néha nem tudom kétséget kizáróan megállapítani, vajon a versek önmagukban ezt a hatást okozzák, vagy szerepet játszik e benyomásban az is, hogy már korábbról ismertem a szerzőt. Én hajlanék az előbbi feltételezésre.

Ami a belbecset illeti, nos, számomra itt felemás a kép. Elsősorban nem arra gondolok, hogy e hatvanöt oldal esszenciája tulajdonképpen hiánytalanul megragadható a „mindenki megdöglik” szókapcsolatban. A Thomas Ligotti név, valamint a Death Poems cím külön-külön is várhatóvá tenné e veretes és cáfolhatatlan bölcsesség előtüremkedését egy írásműben, hát még a kettő együtt. Ami nekem sokkal inkább szemet szúrt, az egy sajátos paradoxon. Míg Ligotti novelláinál hozzászoktam egy atmoszférához, ami igen borús volt, rémisztő, de legfőképp komolyan kellett venni, addig a versek között nem egy akad, amely felszínes, nyeglén szellemeskedő stílusban ad számot a szerző mély létcsömöréről. Mintha egy tizenhat éves gót tinédzser azzal akarná ágyba vinni tizenöt éves – a költészetért és a mély gondolatokért nyilván rajongó – gót imádottját, hogy a keblében felbuzgó költő minden költőiségét latba vetve rövid, egymás alá helyezett, bizonyos sorszámú egységekre osztott formában fejezze ki, minő rettenetesen céltalan az élet. Ennek ellenére megfigyelhető, hogy a hányaveti felszínesség alatt érdekes tartalom rejlik. Álljon előttünk az alábbi példa, Ligotti Hospital (Kórház) című verse!

 

"People go in

who then come out.

People go in

who never come out.

 

In, out, in, out.

It makes you wonder,

'Will this be the

last place for me?'

 

Well, probably."

„Betérnek olyanok,

akik aztán kijönnek.

Betérnek olyanok,

akik sosem jönnek ki.

 

Be és ki, be és ki.

Az ember eltűnődik,

 „vajon e hely lesz

számomra a végső?”

 

Nos, bizonyára."

 

Ez az írás látszólag nem egyéb, mint olcsó szellemeskedés arról, hogy a kórházban előbb-utóbb mindenki megdöglik. Az első versszak egy üres utcai beszélgetés („Szép időnk van.”) szintjén álló megállapítást tesz arra vonatkozólag, nagy vonalakban mi is történik egy kórházban. Ez önmagában megalapozza a költemény feketén humoros hangvételét. Azonban stilisztikailag az utolsó sor teszi fel a koronát az egész műre, melyben a szerző egyetlen vállrándítással elintézi egy olyan kérdést, amely az emberek egyik legalapvetőbb, leghúsbavágóbb félelmével, a haláltól, az elmúlástól szembeni iszonyattal kapcsolatos. Ám ezen egyszerű vicceskedés mögött érdekes motívum húzódik meg. A versben megfigyelhető egy ellentét: a kórház épületét az állandóság, a változatlanság jellemzi, ezzel szemben a rajta keresztülhaladó emberek tömegét a mozgás, a változás. Kicsit mintha a kórház perspektívájából látnánk a dolgokat, ami egyúttal a szilárd, szenvtelen, az embertől idegen világ perspektívája is: a ki-be áramló emberiség e rendkívül általános, tömör fogalmazásmód révén nem tűnik egyébnek, mint holmi arctalan, homogén massza. Az egyéni tulajdonságok eltűnnek, feloldódnak abban a céltalan hömpölygésben, mely az emberi lét legfőbb lényegét alkotja.

A versek végére helyezett nyegle csattanó nem egyedi eset, ezt tanúsítja egy másik szívmelengető kis szösszenet, melynek címe Your Evacuation (Evakuálásod).

 

"The excrement

of life.

The purgative

of death.

 

Why not

relief?

Why only

pain?

 

Pity."

„Az élet

ürüléke.

A halál

hashajtója.

 

Miért nem

vigasz?

Miért csak

kín?

 

Kár."

 

A szellemeskedés mellett talán a nyers szóhasználat feltűnő ebben a darabban. Persze, manapság nehéz megbotránkoztatót írni, de az „ürülék” és „hashajtó” szavak használata talán még így is sokatmondóan tanúskodik a szerző életszemléletéről. A vers érdekes paradoxont rejt magában: a két négysoros versszak mélyről fakadó kétségbeesést sugall, a nem éppen gusztusos képek dühöt és undor sejtetnek, a két kérdés pedig a semmibe kiáltott, elkeseredett üvöltésnek tűnik, ehhez képest a legutolsó sorral/szóval mindezen érzelmi töltet gyér füstfelhőként szertefoszlik, és egy vállrándításos, flegmatikus megjegyzésbe renyhed.

Fentebb egy vers a Kórház címet viselte, álljék hát itt egy alkotás, amely szintén a kórházakhoz kapcsolódik, és az eutanáziapárti aktivisták bizonyára roppantmód kedvelnék. Ennek címe Request (Kérés).

 

„Fekszel az ágyban,

telecsövezett karral,

telegyógyszerezett elmével,

mely még zakatol.

 

Látod, amint az alak

a csendes szobába lép,

felemeled a karod,

elméddel fókuszálsz.

 

Megkéred az orvost,

ha megoldható,

végső napod

ne a legszörnyűbb legyen."

"You lay in the bed,

an arm full of tubes,

a mind full of drugs,

but still thinking.

 

You see the figure

enter the quiet room

and you lift your arm

and focus your mind.

 

You ask the doctor,

if it can be arranged,

that your last day

not be your worst day."

 

Ebben a versben nyilvánvalóvá válik, amin azért egyébként sem kell meglepődnünk: a kórház, amelynek funkciója a gyógyulás lenne, a halál és a gyötrelem jelképévé válik. Az első versszakban leírt kép amilyen tömören van leírva, annyira erőteljesen érzékelteti a kórházban fekvő beteg állapotát. A versszak második és harmadik sorában szereplő becsövezés és telegyógyszerezés, hogy a beteg mind testben, mind lélekben természetellenes állapotban vegetál. Az első és a negyedik sor egyfajta szembenállást alkot, mely az élet és a halál közötti köztes állapotot is jelentheti: míg a test fekszik, ahogy a halottak, addig az elme ugyanúgy működik, mintha teljesen egészséges testben volna. E leírás fényében a harmadik versszak értelmezhető úgy, hogy a személy, akinek helyébe Ligotti a mindenkori olvasót rakja, tulajdonképpen a megölését kéri, és ezáltal akarja elkerülni azt a „becsövezett agóniát”, ami a kórházi ágyban várna rá.

Ligotti egy interjújában azt mondta, intelligens ember nem alkalmazza a „nihilizmus” szót, ebben az esetben a retardált csimpánzokéra hajazó intelligenciahányadosról vagyok kénytelen tanúságot tenni, hogy az író verseiben rendre visszaköszönnek olyan frázisok, amelyeket egyfajta nihilista, megcsömörlött életérzéssel is azonosítani lehet. A The Instigators (A felbujtók) című költemény első négy sora például ekként szól.

"You entered this world

because of two people

who wanted you here.

Or perhaps they didn’t."

„Azért jöttél e világra,

mert volt két ember,

akik vágytak rád.

Vagy épp nem vágytak."

Vagy merítkezzünk meg kicsit a Writing Home (Levél haza) pezsgő, szikrázó életvidámságában!

 

"Dear Mom and Dad,

I always wanted to ask:

when you went through the motions

that brought me to this dubious world,

did you ever pause to think

that I might rather you didn’t?"

„Kedves Anya és Apa,

mindig tudni akartam,

végrehajtván a mozdulatokat,

melyek révén e kétes világra jöttem,

egyszer sem töprengtetek el,

hogy én talán ezt nem kívánom?

Szerencsére Ligotti a vers végén biztosítja szüleit, ezáltal bennünket is, hogy nem haragtartó csemete, és megbocsátja szüleinek azt az égbekiáltó vétket, hogy egy forró éjszakán eszüket vesztve egymásra másztak. Úgy vélem, szem nem maradhat szárazon, miközben a hányattatott sorsú gyermek, kimondhatatlanul nemes szívére hallgatva, feloldozza rosszakaróit minden bűnük alól. Ímhol.

 

"All that aside, I just wanted to take some time,

having reached the moment in which

I’ll make an end to what you began,

to say that I forgive you."

„Mindezt félretéve, elérkeztem a pillanathoz,

melyben véget vetek annak, amit elkezdtetek,

és csak annyit szeretnék mondani,

megbocsátok nektek.

 

A létezés gyötrelmes voltát kendőzetlen axiómaként rögzíti az író Scratching the Surface (A felszín kapargatása) című versének elején.

 

"The honest truth is this:

nobody wants to suffer.

Nobody, nobody, nobody.

But what choice is there?"

„A kendőzetlen igazság ez:

senki nem akar szenvedni.

Senki, senki, senki.

De van más választás?"

 

A vers aztán konkrét példával illusztrálja, hogy a lét csupán véget nem érő szenvedés: az, hogy az embernek fogai vannak, csupa kínt hoz reá: fáj, amikor kinőnek, fáj, amikor kezelni kell őket, és az is fáj, ha kihúzzák őket. A testnek ez a fajta zsarnoksága megint csak visszatérő motívum: a The Shape You Are In (Ily alakban leledzel) című alkotás szerint például a bélrendszer hatalma például káprázatos.

 

"One wave of cramps

and you bend to its logic."

„Csak görcsbe kell rándulnia,

s logikája meghajlásra késztet."

A kötet verselményeiből nem hiányzik a klasszikus fekete humor sem. Erre legjobb példaként talán a You Dream You Die című vers szolgálhat. Már a mű címe is többértelmű: egyrészt jelentheti azt, hogy Azt álmodod, meghalsz (avagy kicsit szebben fogalmazva: Halálodról álmodsz, vagy Álmodban meghalsz), másrészt fordítható oly módon is, hogy Álmodsz, meghalsz. A vers a halál elkerülhetetlenségének tudatáról szól, mely örökké ott motoszkál az elme rejtett, sötét zugaiban, valamint kiolvasható belőle a mögöttes premissza, miszerint az álom és a halál között mindössze annyi a különbség, hogy az egyikből van felébredés, a másikból nincs. A cím második elképzelhető fordításváltozata sugallhatja ezt, de jelképezheti az élet lecsupaszított lényegét is: eszerint a tudatos lét puszta álom, melyet a halál követ – ha úgy tetszik, a halál a felébredés ebből az álomból. Ez az értelmezés már csak azért is érdekes, mert az első versszak éppen azt írja le, hogy valaki felriad egy álomból, melyben azt látja, hogy meghal – holott a valóság épp az ellenkezője: a halál maga a felébredés.

Akárhogy is, a releváns szakasz az utolsó stanza.

"The thought of oneself dying

and never waking up again

can drive a person to suicide."

„A képzet, hogy meghalunk,

hogy nem vár többé ébredés,

öngyilkosságba hajszol."

 

A hamisítatlanul borzongató darabok látványosan hiányoznak a kötetből. Egy példa emelhető itt ki, mely talán az első számú kedvencem is az egész kötetből, nevezetesen az Impossibility (Képtelenség) című alkotás, mely a maga lúdbőröztetően lehetetlen jelenetével talán a legközelebb került ahhoz, amit Ligotti prózájában megszokhattunk. Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy e vers ismertetésével zárjam a bejegyzést!

 

"You descend

the staircase

in the darkness

alone

and pause

before taking

the last step.

Behind you

in a room

upstairs

your own

voice cries out,

an impossible

sound.

Lights turn on

and people

rush about

the house

without seeing

you there

on the last step.

„Lesétálsz

a garádicson

egyedül

a sötétben,

majd az utolsó

fok előtt

megtorpansz.

 

Mögötted

egy emeleti

teremben

tulajdon

hangod képtelen

sikolyban

tör ki.

 

Kigyúl a fény,

emberek

hemzsegnek

az épületben,

de nem látják, amint

az utolsó

fokon állsz."

 

Számomra ez tipikusan az a vers, amelyben fölösleges bármiféle értelmet keresni, egyszerűen hagyni kell, hogy az atmoszférája magába szippantson. (Lehet, minden olvasmányomhoz ilyen egyszerűen kellene hozzáállnom, de erről ugye bő másfél éve lecsúsztam…) Kicsit Lovecraft A kívülálló című novellája jutott eszembe, abban található egy álomszerű leírás arról, ahogy a narrátor az emberekkel teli terembe lép, igaz, az a történet, mint tudjuk, egész máshogy végződik. Mindenesetre az Impossibility című verset szeretem újraolvasni.

Első olvasatra idétlennek tűnő, ám olykor mélyebb tartalmat rejtő szellemeskedés, hamisítatlan fekete humor, éjsötét csömör, mindez egy leheletnyi borzongással megfűszerezve – véleményem szerint nagyjából ekként jellemezhető Ligotti verseskötete. Az első benyomásom meglehetősen negatív volt, azonban ahogy a bejegyzés írása közben újraolvastam néhány költeményt, nyitottabbá váltam az értékeikre. Ligotti nem hazudtolja meg önmagát, ám az életundor, amit azért prózájából sem nehéz kiolvasni, itt sokkal nyersebben nyilvánul meg.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr585605078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2013.11.26. 17:07:54

Szia

"a visszahívás akadályozza a felelős, hosszú távú döntések meghozatalát"

ezt írtad ide:
mandiner.hu/cikk/20131101_tesz_vesz_valasz_puzsernak#comment2439702

márpedig a visszahívás nem korlátozná a jó döntések menetét, ha aláírásokhoz kötnék a felállítását, tehát pont annyi aláírás kellene, amennyi már a visszahívhatóságot is eldöntené, ha nem jön össze egy aljas ellenzéki buktatási célzat, akkor is csak a haszontalan és felesleges ellenzéki pártot és debil aktivistáit kötné le, az ő forrásait csökkentené, amelyet a szavazatgyűjtő kulis négerekre, diákmunkásokra költene
így a jó nem kerülne veszélybe se és még a rosszat is részben lefoglalnánk. nyilván nem lenne túl gyakori a sikeres visszahívás

"szerintem az állampolgári ismeretek (gazdasági, jogi, politikai alapismeretek) általános, kötelező és szigorú oktatásával többé-kevésbé ki lehetne váltani."

persze, ez arról szól. az emberek átlagos értelmi szintje nem fog magától emelkedni csak ha rákényszeríted, ha nem lenne kötelező a jogosítvány hogy vezetnének a magyarok? mint az oroszok, mint a kínaiak.

;)
kkbk.blog.hu/2013/11/01/valasz_puzsernak_hivjuk_vissza_a_kepviseloket

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2013.11.28. 12:59:46

nehogy kitöröld :) ez egy kis zárójeles rész, ne nézd semmibe a munkámat, amit a kommentem írásával töltöttem, köszi. senki nem akadályozza meg az olvasót, hogy témába vágóan is írjon ezekután :)
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...