...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. július 13. 13:40 - Thasaidon

Gondolatok Arthur Machen The Terror című kisregényének olvasása nyomán

A walesi születésű Arthur Machen (eredeti nevén Arthur Llewelyn Jones, 1863-1947) a viktoriánus korban kezdett tevékenykedni, elsősorban újságírásból tartotta fenn magát, a századforduló környékén írt rémtörténetei népszerűek voltak, és a témával foglalkozók ma is elismerik jelentőségüket. A The White People, illetve a The Great God Pan című novellákkal Lovecraft is alaposabban foglalkozik a Természetfeletti rettenet az irodalomban című tanulmányának X., A modern mesterek című fejezetében. Az utóbbi novella hatása egyébként kimutatható a Rémület Dunwichben című novellában, a Red Hook mottójául szolgáló idézet pedig Machen The Red Hand című novellájából származik. A századfordulón írt művei tükrözik a kor dekadens művészeinek hatását. Machen nem kizárólag rémtörténeteket írt: nevéhez köthető egyebek között Casanova emlékiratainak, valamint Marguerite de Navarre (1492-1549) L’Heptaméron című, Boccaccio Dekameronjának stílusában írt elbeszélésgyűjteményének lefordítása, a XX. századtól kezdődően egyre inkább moralizáló jellegű írásokat közölt, és 1914-ben The Bowmen címmel megírta a „Mons angyalainak”, a középkori angol íjászok németeket visszaverő szellemeinek történetét, melyet az akkori közvélemény valós esemény leírásának tekintett. A The Terror Machen viszonylag kései, 1916-ban írt, először 1917-ben publikált, meglehetősen terjedelmes alkotása.

Előre jelzem, hogy a bejegyzésben spoilerek várhatók, amelyekre nem figyelmeztetek külön.

A The Terror első személyű narrációban íródott, ám ebből alig érzékelhet valamit az olvasó, ugyanis a narrátor csak megosztja az általa szerzett információkat, de konkrétan vele semmi nem történik. A cselekmény a kisregény hossza ellenére tulajdonképpen roppant egyszerű. Furcsa halálesetek történnek Wales félreeső tájain. A helyiek szakadékokba zuhant, mocsárba fulladt, vagy éppen saját házuk előtt bestiálisan lemészárolt holttesteket találnak, s e pusztítást annál kevésbé tudják mire vélni, hogy gyanús idegenek nem fordultak meg a környéken, a tájat jól ismerő áldozatoktól – pláne többtől egymás után – pedig aligha várná az ember, hogy botor módon életveszélyes terepre merészkedjenek. Az esetekről értesülő értelmiségiek is tanácstalanul vakargatják a fejüket, hol hasadt személyiségekről, hol pedig a tenger alatt fúrt alagutakon a Brit-szigetekre lopózó német osztagokról szőnek cifra elméleteket. Egyre több szokatlan halálesetnek lehetünk tanúi, ám ezekről a sajtó egyáltalán nem cikkez. Közben a walesi táj egyes pontjain váratlanul megjelenik a hadsereg, és bizonyos területekre megtiltják a belépést. A halálesetek magyarázatára sohasem találunk biztos magyarázatot, azonban a narrátor előáll egy, a különcnél is különcebb teóriával. Eszerint az állatvilág az emberek ellen fordult, mert megérezték, hogy az ember eltávolodott a természettől. A spiritualitás kiveszése, az önzés és a természet kihasználása egyfajta megtorló reakciót váltott ki az állatok között, melyek a legkülönfélébb módokon veszejtették el a közelükben tartózkodó embereket.

A műből üvölt a háborús légkör, erősen érződik rajta, hogy 1916-ban született. Sokáig attól rettegtem, hogy a végén kiderül, csak egy közönséges háborús narratívával van dolgunk, aggodalmam azonban szerencsére alaptalannak bizonyult. A The Terror legzseniálisabb vonásának tartom, hogy bravúrosan ötvözi a háborús paranoia és a természetfeletti rettenet jelenlétét. A címet tekintve akár azt is mondhatnánk, a félelem természetrajzával állunk szemben, hiszen két különböző forrásból származó félelem mutatkozik be: a természetfeletti, valamint a fizikai/politikai megsemmisüléstől való nagyon is érthető félelem. A két félelemforrás azonban tulajdonképpen egy szintre emelkedik azzal, hogy a németek is valóságos természetfeletti démonokká nőnek, akik képesek egy komplett alagutat fúrni a tenger alá, és puszta úri passzióból nyakra-főre mészárolják a védtelen falusiakat. A két félelemforrás közös nevezőre kerülését erősíti az, hogy mindkettő ismeretlen. A természetfeletti rémtörténetekben a természetfeletti gyakran előforduló sajátossága, hogy ismeretlen, és megmagyarázhatatlan jelenségek révén „ad hírt” magáról. Nos, az ismeretlenség a németekre is éppúgy jellemző, és ez alaposan felerősíti az írás nyomasztó atmoszféráját.

A háborús légkör érzékeltetését szolgálja a cenzúra emlegetése. Ami azt illeti, a The Terror egy kilencoldalas okfejtéssel kezdődik, melyben a narrátor a cenzúra felülmúlhatatlan hatékonyságáról értekezik (szó, ami szó, az olvasók többsége e terjengős nyitást valószínűleg nem fogadná olyan birkatürelemmel, mint én). Ezután a szerző több ízben is céloz rá, hogy valamelyik újabb tragédiáról nem írtak a lapok. Ezek a visszatérő utalások gondoskodnak arról, hogy ne feledjük: háborús idők járnak, ami önmagában rányomja bélyegét az emberek közérzetére.

Machen erősödő didakticizmusa ugyancsak rajta hagyta nyomát a művön. Az író élesen szembehelyezkedett a materializmussal és a modernizációval, szerinte a tudomány és a racionalizmus kiüresíti az életet egyrészt azáltal, hogy csak a „testi” dolgokat vizsgálja, a „lelkieket” nem, másrészt azáltal, hogy megfosztja a létet a misztikumtól. Ez az ellenségesség jelenik meg a The Terror záró okfejtésében is, amelynek során a narrátor, aki kétségkívül Machen szócsöveként funkcionál itt, levezeti, hogy az emberek és állatok között egyfajta természetes harmónia uralkodott: a spirituális természetű ember uralkodott az állatok felett, amelyek ezt az állapotot ösztönösen elfogadták. A modern korban azonban az ember elvetette a spiritualitást, helyette a racionalizmus útjára lépett, mely által mintegy önként lemondott uralkodó pozíciójáról. Az állatok támadásai azt jelzik, hogy ösztönösen megérezték a „trón megüresedését”.

A jelen bejegyzés alapvetően az irodalmi mű vizsgálatára irányul, ezért nem kívánom hosszan értékelni Machen kétségkívül furcsa elméletét, bár valahol érthetőnek találom az aggodalmát, elvégre tény, hogy a társadalmi fejlődéssel az öröknek vélt értékek meginogtak. Ami viszont érdekes és szembeszökő: a befejezés teljesen váratlan és „rendszeridegen”, egyszerűen nem illik bele a történetbe. Természetesen jó dolog, ha egy természetfeletti történet váratlan fordulatokkal és végkifejlettel szolgál. Azonban meg kell találni az egyensúlyt két véglet között: az egyik az, amikor a végkifejlet jóformán az első mondattól fogva kiszámítható, a másik az, amikor minden előjel és gyanú nélküli, váratlan fordulatokkal traktálják az olvasót. Úgy gondolom, Machen a jelen esetben az utóbbi végletbe esett. Ha kiderül, hogy a németek machináltak valamit, kevéssé lepődik meg az olvasó, elvégre a német háborús fenyegetés az egész írást belengi. Ugyancsak ésszerűen számíthatna az olvasó arra, hogy valamilyen névtelen, mitikus bestia vagy egyéb természetfeletti lény éledt fel a mítoszok homályából – a megmagyarázhatatlan halálesetek és a rettenetes víziók megelőlegezik ezt a következtetést. Itt azonban arról van szó, hogy az utolsó fejezetet leszámítva a szerző végig a két jelzett félelemforrás között ingadozik, majd egy minden előzmény nélküli morális magyarázatot kapunk. Állatokról csak a mű elején esik szó, amikor híre megy, hogy egy repülőgép lezuhant, miután nekirepült egy madárraj, valamint megállapítást nyer, hogy egy szakadékba zuhant nő nyakaszegett holtteste mellett egy juh tetemét is megtalálták; illetve emellett később említést tesznek róla, hogy egy halott gyermek testén egy lepkét láttak. Ez azonban önmagában nem sok következtetést enged levonni, és a későbbiekben semmi olyasmi nem történik, ami a történet végén felfedett megfejtéshez közelebb vinné az olvasót. Az embernek olyan érzése támad, mintha Machen csak azért rángatta volna végig közel 90 oldalnyi névtelen rettegésen, hogy végül a szájába rágja moralizáló kesergését a spiritualitás kihalása fölött.

A mű érdekessége, hogy – legalábbis szerintem – e didaktikus magyarázat nélkül is kiváló alkotás lehetne. Ez esetben a hangsúly inkább a háborús fenyegetésnek a természetfeletti régióiba való felemelésén lenne. Úgy gondolom, kiváló atmoszférát teremtene az írás akkor is, ha csupán annyi történne, hogy néhány ember megmagyarázhatatlan módon életét veszti, itt-ott megjelenik a katonaság, kósza pletykák és teóriák keringenek hol a németek alagútásó tervéről, hol névtelen, mitikus szörnyekről, majd mindez egyszer csak alábbhagyna minden magyarázat nélkül. Az olvasó menthetetlenül a kínzó bizonytalanság foglya maradna, hiszen nem sikerült megoldani a rejtélyt.

Meg kell adni, Machen magát a rettegést kiválóan adagolja. A The Terror ismét igazolja, hogy az író nem véletlenül kapott helyet a századfordulós fantaszták élbolyában. Elsődleges eszköze a meghatározhatatlan fenyegetés érzékeltetése, ezt fentebb már méltattam. Másrészt helyenként valóban vérfagyasztó képeket tár az olvasó elé. Az egyik jelenetben néhány helybéli rátalál egy család – apa, anya, fiú, lány –, valamint egy náluk vendégeskedő személy holttestére. Az apa teste az udvaron hevert, a többieket odabent érte a vég, és minden jel szerint elbarikádozták magukat a nevenincs veszélyforrástól. A vendég történetesen feljegyzést készített a velük történt eseményekről, helyzetükről; ez megint csak hatékony és bevett eszköz a rémtörténetekben. Ebben utal egy gigászi, fára emlékeztető képződményre, melyet az ablakból láttak megdermedve, és amelynek „ágain” apró fénypontok csillámlottak (csak mellékesen: ez a jelenet kicsit emlékeztet a Szín az űrből azon mozzanatára, amikor a helyszínlelők az ablakból látják, hogy egy sötét fa tetején apró lángnyelvek gyúlnak). A bizonytalanságérzetet és az izgalmakat mesterien fokozza, hogy a feljegyzést írója egy eszmefuttatással kezdi, melyben azon morfondírozik, vajon nem lehetséges-e, hogy ott a házban mindnyájuknak megbomlott az elméje, és eszelős tévképzeteknek estek áldozatul.

Végül megemlíthető, hogy a The Terrort jókora adag németellenesség is átjárja. Ez önmagában nem ront a mű értékén, hiszen alapvetően rémtörténetről beszélünk, nem árnyalt lélektani műről, mi több, valahol érthető is ez az érzület a háborús években (egyébként Blackwoodnál is megfigyelhető hasonló). Mindenesetre tény, hogy a történetben a németek már-már minden emberségükből kivetkőzött, morálisan az abszolút zéró állapotába züllött fenevadak, akik csak gonoszságra képesek, és nincs az a gaztett, ami ne telne ki tőlük. Mai szemmel nézve természetesen ez az egysíkú ábrázolás megmosolyogtató, és úgy gondolom, a kellően érett olvasót nem zavarja a mű élvezetében, sőt, a maga módján még a félelemérzet fokozásához is hozzájárul azáltal, hogy az ismeretlen, agyondémonizált németek a megnevezhetetlen, természetfeletti rémségekkel egyenlő szintű fenyegetést jelentenek.

Machen The Terror című alkotása jóval az író „rémtörténeti aranykorát” követően született, azonban magán viseli azokat a jegyeket, amelyek miatt Machent mindmáig az angol rémtörténet-irodalom kiválóságai között tartjuk számon. Szerintem a mű terjengős, és bizony menthetetlenül didaktikus, mindazonáltal találhatók benne olyan remek megoldások, amelyek elolvasásra érdemessé teszik.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr575403079

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...