...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. június 27. 17:11 - Thasaidon

Robert Bloch: Strange Eons, Whispers Press, 1978, 195 p.

„Csemege” szekciónk második etapja, egyúttal egy ultrarövid bejegyzés következik.

Bizonyára evidencia a Kedves Olvasó számára, hogy Lovecraft és a fiatal Robert Bloch levelezést folytattak egymással, és Bloch korai munkái igen erős lovecrafti felhanggal rendelkeznek. Az azonban talán kevésbé ismeretes, hogy a Pszicho szerzője jóval mestere halála és saját hangjának megtalálása után írt egy hommage-t Lovecraft tiszteletére.

A Strange Eons tartalma roppant egyszerű: kiderül, hogy Lovecraft a valóságot írta le műveiben. A Nagy Öregek és a többi rettenetes lény tényleg létezik, és tényleg csak arra várnak, hogy a csillagok állása kedvező legyen. Lovecraft azért választotta üzenete médiumaként a fikciós irodalmat, mert attól tartott, ha direkt valóságként tálalja ismereteit az embereknek, bolondnak tartják, és sokkal jobban diszkreditálódik, mint egyszerű pulpszerzőként. Azt hiszem, a végkifejlet ismertetésére szükségtelen spoilerként tekintenünk – nyilván az Olvasó is sejti, miért –: a csillagok állása kedvezőre fordul, Cthulhu és barátai feltámadnak, s bár ennek folyamatát már nem részletezi a szerző, kétségünk sem férhet ahhoz, hogy eljövetelükkel az emberiség illúziója minden tekintetben szertefoszlik.

A kötet három fejezetre tagolódik, melyek szereplőiket tekintve többé-kevésbé jól elkülönülnek egymástól. Az első, Now című fejezetben egy Lovecraftról mit sem tudó, Albert Keith nevű műgyűjtő kényszerül szembesülni vele, hogy a dolgozószobáját ékítő legújabb műremek valójában Richard Upton Pickman festménye, melyről Lovecraft is említést tesz a Pickman modelljében, majd barátjával együtt kiterjedt összeesküvés nyomaira bukkannak. A második fejezet címe Later; ebben Albert válófélben lévő felesége, Kay kalandjait követhetjük nyomon, aki akaratlanul kapcsolatba kerül a Csillagok bölcsessége szektával, és nemcsak sötét titkokra bukkan, de összefonódik egy titkos nemzetközi együttműködéssel is, melynek célja a készülő veszedelem elhárítása. Végül a harmadik, Soon című fejezet időben sokkal későbbre repít bennünket, amikor is egy Mark Dixon nevű riporter látja meg a Nagy Öregek eljövetelének jeleit, egyúttal saját eredetéről is rettenetes titkot fedez fel.

Maga a könyv önmagában nem több könnyen olvasható, de a közepesnél nem sokkal kiemelkedőbb, szórakoztató akcióhorrornál. Érdekességét kifejezetten a lovecrafti áthallások adják. Meglátásom szerint két szinten érhetők tetten ezek az áthallások. Egyrészt a karakterek síkján: gyakorlatilag minden magára valamit is adó lovecrafti szörnyalak megjelenik a műben rövidebb-hosszabb időre. Találkozunk mélységlakókkal, az egyik főhős megközelíti R’lyeh városát és szembenéz Cthulhuval, a Csillagok bölcsessége élén álló Nye tiszteletes pedig nem más, mint – surprise, surprise! – maga Nyarlathotep. Másrészt bizonyos fordulatok Lovecraft novelláinak cselekményét idézik: a Suttogás a sötétben „arcos-kezes” jelenete szinte egy az egyben lejátszódik a regényben, Mark Dixon „önfelfedezése” az Árnyék Innsmouth fölöttre rímel, rút nászra kerül sor egy nő és Yog-Sothoth között, és természetesen, Abdul Alhazred mintájára, megjelenik a műveiben ősi titkokról számot adó karakter is, aki a jelen esetben nem más, mint Lovecraft. Lovecraft e szerepben való feltüntetése különösen azért jópofa, mert ő maga hívatta magát Abdul Alhazrednek körülbelül ötévesen, az Ezeregy éjszaka meséi hatására (azt nem tudni biztosan, ki találta ki a nevet). Vagyis a kijelentésnek, miszerint Abdul Alhazred maga Lovecraft, több értelme is van.

Természetesen lényegbevágó eltérések is akadnak Lovecrafttól. Alapvető különbséget jelent már maga a tény, hogy Bloch sokkal hétköznapibb, valószerűbb emberekkel operál. Lovecraftnál ugyebár adott a hűvös, magának való értelmiségi, akinek mindennapi életéről semmit nem tudunk. Blochnál ezzel szemben csak Albert Keith tekinthető többé-kevésbé ilyen alaknak, és már ő is sokkal elevenebb a Lovecraft munkásságában megjelenő szereplőknél. A második fejezet pedig lényegében azzal indít, hogy Kay végiggondolja volt férjével való viszonyát, noha ez semmit nem ad hozzá a történethez, csak színesíti kicsit. Úgy is mondhatjuk, hogy míg Lovecraft kizárólag a jelenségekre koncentrált, Bloch szentel némi figyelmet az egyéneknek is.

Ennél fontosabb eltérés az, hogy a Nagy Öregek kultusza szemmel láthatóan sokkal profibban megszervezett, mint azt Lovecraftnál valaha is tapasztalhattuk. Lovecraftnál egyetlen helyen történik utalás bármiféle, a titokzatos szörnyalakok kultuszának elrejtésére irányuló igyekezetre: a Cthulhu hívásában a narrátor felveti annak lehetőségét, hogy bácsikáját esetleg tudatosan tették el láb alól, mert túl sok mindenre jött rá kutatásai során, egyúttal megszellőzteti, hogy rá is hasonló sors vár. A legtöbbször azonban a kultusz letéteményesei vagy degeneráltak, vagy – a szó nem pejoratív értelmében – primitív népek: a Cthulhu hívásában meglehetősen negatív leírást kapnak a kultisták, csakúgy, mint a Rémület Dunwichben című novellában, ahol lényegében tompa értelműek viszik végbe Yog-Sothoth megidézését, míg másutt a kozmikus teremtmények ősi népek mitológiáját színesítik (Suttogás a sötétben, Árnyék az időn túlról). Racionális, civilizált emberek csak nagy ritkán vették komolyan a róluk szóló meséket, mítoszokat, de ha igen, akkor mindig irtózva, ellenségesen. Ehhez képest Blochnál azt látjuk, hogy a Nagy Öregek hívei gyakorlatilag gond nélkül képesek elhallgattatni a rájuk potenciális veszélyt jelentő elemeket, városi környezetben is vígan eléldegélnek, és mindezt a legnagyobb titokban művelik, mintha egy egész profi titkosügynök-hálózat is rendelkezésükre állna – amelynek kiépítése azonban messze komolyabb szellemi munka, mint amit a Lovecraft által ábrázolt bennszülöttekből, félvérekből, hanyatló falusiakból valaha is kinézhetünk.

Harmadsorban érdemes említést tenni arról, hogy Blochnak menthetetlenül el kellett térnie Lovecraftnak az emberiség jelentéktelenségére vonatkozó alaptézisétől, és úgy tűnik, némi ellentmondásba is keveredett e téren. A Nagy Öregek érkezését egy egész kultusz várja, mi több, tevőlegesen segíti is. Ugyanakkor Nyarlathotep többször is nyilatkozza a regényben, hogy teljesen fölösleges bármit is tenni eljövetelük ellen, mert megállíthatatlanok, és ezt gondolná az olvasó is, tekintve, hogy egy Lovecraft-hommage-ról van szó. Viszont ha tényleg feltartóztathatatlanok e kozmikus hatalmak, miért van szükségük bármiféle emberi közreműködésre? Ez a kérdés különösen elevenen merül fel Cthulhu előhívása kapcsán, itt ugyanis egy egészen meglepő csavarra kerül sor. Vajon arról van-e szó, hogy a Nagy Öregek akkor is eljönnek, ha a hatóságok az utolsó szálig kiirtják a kultistákat? Vagy inkább olyasmiről, hogy Nyarlathotep előre látja a jövőt? Ez a mozzanat kicsit ellentmondásosnak tűnik számomra.

Ennél is problémásabbnak tartom a fejtegetést, miszerint a Nagy Öregek az emberi érzelmekből táplálkoznak, és azért hozták létre fajunkat, hogy ekként koszthoz jussanak. Egyrészt ez kétségkívül Bloch találmánya. Való igaz, Az őrület hegyeiben található utalás arra, hogy az Öregek kreáltak egy „cammogó, kezdetleges” emlőst, „amelyet a szárazföldiek tartottak, hol evésre, hol mulattató háziállat gyanánt, és amely elmosódottságában is félreismerhetetlen előképe volt a majomembernek” (Sóvágó Katalin ford.), azonban „érzelemfogyasztásról” itt nincs szó, nyilvánvalóan a fizikai táplálkozásra gondolt a szerző. Másrészt itt mindennél markánsabban látható, hogy a lovecrafti lények valamilyen módon mégiscsak függenek az emberektől, elvégre az érzelem nem olyasmi, ami az univerzum, vagy akár csak a Föld számos fajára jellemző volna. Bloch ezzel a szállal kissé „lecibálta” az emberhez a Kozmosz rettenetes istenségeit.

A Strange Eons kifejezetten Lovecraft-imádóknak szóló rétegkönyv. Írásmódját tekintve kifejezetten olvasmányos, nagyon gyorsan lehet vele haladni, én magam is csak egyéb teendőim miatt nem végeztem vele egy nap alatt. Mélyebb elemeznivalót nem látok benne, azon túlmenően, hogy kifejezetten szórakoztató a lovecrafti utalásokat kiszúrogatni a cselekményből, ennek javát azonban meghagyom az Olvasónak, amennyiben sikerül beszereznie ezt a sajnos csak nehezen hozzáférhető művet.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr645380914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...