...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. április 17. 20:42 - Thasaidon

Les Daniels: No Blood Spilled, Raven Books, 1996, 218 p.

Ez a pillanat is elérkezett. A Don Sebastian-ciklus utolsó regényéről írok, mely korántsem zárja le Sebastian vándorlását az ántivilágban. Sajnos mire Daniels újra időt bírt volna szakítani a hatodik kötetre, a kiadó érdeklődését vesztette, és ez komoly veszteség a horrorrajongók számára (már amennyiben én egymagam megtestesítem a horrorrajongók összességét mint egységes entitást). Persze egy ilyesfajta ciklus elhúzódása tartogathat veszélyeket azáltal, hogy könnyen monotonná válhat. Végül is a korai művekben már megismertük Sebastian nézeteit és céljait, ha sok új regény született volna, előfordulhat, hogy mindegyik egy kaptafára íródott volna: a főhős talál egy tanítványt, aki valamilyen okból elbukik, s ő maga közben továbbra sem leli a szabadságot. Ugyanakkor számos érdekes fordulatra is számíthattunk volna. Végtére is az emberi kegyetlenkedésnek és a vámpír létfenntartásának kontrasztja visszatérő motívum Daniels műveiben – ez főképp a The Black Castle-re, valamint a Citizen Vampire-re jellemző, érdekes módon például az emberáldozatoktól vérzivataros The Silver Skullban erre megítélésem szerint csekélyebb hangsúly helyeződik –, és drága fajunk jócskán az utolsó két Don Sebastian-regény cselekményének idejéül szolgáló XIX. század után hajtotta végre minden képzeletet felülmúló rémtetteit (persze, lehet, hogy ezt elkiabáltam). És ami a legfontosabb: érdemi fejlemény született volna hősünk szabadságkeresésében.

No, de térjünk vissza a bejegyzés tárgyául szolgáló konkrét műhöz! Sebastian itt a gyarmati Indiába utazik. Találja ki a Kedves Olvasó, ugyan vajh mely istenséget keresi, és kiknek a segítségével találja meg?

Talált, süllyedt! Hát persze, hogy Kálit, és naná, hogy a thugokon keresztül.

De ne ugorjunk ennyire előre! Kezdjük szépen az elejéről!

Sebastiantól akkor váltunk el, amikor egyszerű, ám rafinált csellel tőrbe csalta a mindenét elvesztett, bosszúszomjas Reginald Callendert, elintézve, hogy hosszú időre ellehetetlenítse számára a vámpírvadászatot. Callender megúszta az akasztófát, ám ettől aligha lett jobb neki: elmegyógyintézetbe helyezték, kényszerzubbonyt aggattak rá és láncon tartották; az intézményre ráadásul nem vonatkoztak korlátozó szabályok, a foglyok így szabad prédát jelentettek az életunt őrök kegyetlenkedéseinek. Callender csel segítségével szabadul ki: unokabátyja, Nigel Stone meglátogatja, étellel kínálja és lefizeti az őröket, hogy méltányosabb elbánásban részesítsék. Ez hibának bizonyul: Callender leüti, az intézet őrparancsnokát, megöli, majd Stone öltözékében kereket old. Ez a jelenet amolyan vidám intermezzo, Stone-nak egy kis meghűlésen kívül semmi baja nem esik, nem tartják benn az intézményben, mi azonban levonjuk az első tanulságot: ne gyakoroljunk irgalmasságot rokonainkkal szemben!

Az első fejezet címe The Man in the Cage, a másodiké The Man in the Box, ki se találná a Kedves Olvasó: az első Callendert állítja középpontba, a második Sebastiant. Általános, feszült várakozásra serkentő címek: Daniels még mindig pontosan tudja, hogyan kell felcsigázni fanatikus rajongóját. A Szent Johanna gimi olvasói nem várták jobban a dedikálást, mint én az új Don-Sebastian-művek olvasását, valahányszor egy-egy fejezetcímre pillantottam. Az imént említett két címre visszatérve az az érdekes bennük, hogy felcserélhetők: Callender cellája végső soron nem több egy doboznál, ugyanakkor nemcsak ő raboskodik „ketrecben”, hanem Sebastian is, aki, mint bizonyára emlékszünk rá, számos alkalommal jellemezte evilági állapotát fogságként.

A regény számottevő változtatása a Yellow Foghoz képest, hogy Callender karakteresebb figurává emelkedett. Szó sincs róla, hogy egyszerűen „megnemesedett” volna a bolondokházában, avagy mélyreható következtetéseket vont volna le az élet értelmét illetően, ám több lett, mint közönséges, céltalan ingyenélő. Egyetlen cél fűti: Sebastian elpusztítása. Ugyanakkor nem közönséges negatív alak, aki csak a főhős életére tör. Leginkább úgy jellemezhető, mint aki akarva-akaratlanul elkezdett járni egy úton, és azt, hogy erre az útra rátalált, Sebastiannak köszönheti. Egy jelenet szövegszerűen is ezt sejteti. Miután Sebastian megmenti őt a thugok királyától, kettejük között rövid párbeszéd hangzik el. Ennek során a következő hangzik el:

„Callender azonnal visszarántotta a kezét, mely mindazonáltal alaposan áthűlt. – Én ugyan nem vagyok a testvéred – dacoskodott. – Én életben vagyok!

– Emlékezz hát erre, s ne feledd: életedet nekem köszönheted!”

“Callender withdrew his hand at once, but it was nonetheless quite chilled. ‘I am no brother of yours,’ he said. ‘I am alive!’

‘Remember that, then, and remember that I gave your life to you.’”

Sebastian kétértelmű mondata egyrészt utalhat arra, hogy a vámpír közvetlenül kiszabadította Callendert a thugok vezetőjének fojtókendőjéből, másrészt arra is, hogy furcsamód értelmet vitt a férfi életébe azáltal, hogy célpontot jelentett számára. Ez a pozitív hatás érhető tetten például abban, hogy Reginald tudatosan tartózkodik az alkoholtól, melynek korábban rabja volt, sőt, még némi jóérzés is költözik belé.

Sebastian a thugok szektáját felkeresve talál rá Káli titkos szentélyére. A thugok egy Káli istennek elkötelezett csoport tagjai voltak, akik megfojtották áldozataikat. Innét ered a regény címe is. A regény cselekményének idején a szekta erősen visszaszorulóban van, a britek alaposan megtizedelték soraikat. Sebastian a szőnyegkereskedő Kalidas Sen, a thugok vezetője által leli meg a kultusz maradványait.

A Don Sebastian-ciklusra alapvetően az volt jellemző, hogy a természetfeletti a vámpírok létére és ténykedésére korlátozódott, ezen kívül csak evilági folyamatokkal lehetett találkozni. Ezúttal ez annyiban módosult, hogy India is kitermelte a maga bestiáját: Kalidas Sen, miután rivalizálásba kezd Sebastiannal a csoport vezetése miatt, egy hullazabálót idéz meg, amely maradandó sérülést is okoz Sebastiannak: a bal lábszárából kiharap egy tekintélyes darabot.

A hullazabáló támadását isteni jelenés követi. Érdekes, hogy Daniels mindig egzotikus tájakra helyezi az istenek megjelenését: a The Silver Skull helyszíne Közép-Amerika, ahol Sebastian az azték istenek közé emelkedik, most pedig Indiában néz szembe Káli istennővel, aki megszabadítja őt a bestiától. Valószínűleg az lehet ennek az oka, hogy Daniels ki akart lépni a keresztény kultúrkör jó-gonosz kategóriapárosán, mely szerint az egyik oldal a színtiszta jót képviseli, ezzel szemben a másik oldal csak gonosz tulajdonságokkal rendelkezik. Máshol a különböző istenek a lét különböző oldalait jelképezik. Daniels helyválasztása egy lehetséges módja annak, hogy a vámpír kilépjen a „gonosz” árnyékából, és egy többoldalú karakterré váljon.

A Kálival folytatott beszélgetés meglehetősen kiábrándító eredménnyel végződik Sebastian számára. Ha az értelmezésem helyes, Sebastian méltatlannak bizonyult arra, hogy a Káli által képviselt űrben feloldódjon. Azt hiszem, olyasmiről van szó, hogy Sebastian vagy megretten a túlvilágtól (mint amikor amolyan „biztonsági szelepként” elrejtette tarotpaklijába feltámasztásának formuláját, ami miatt végül ismét a világ rabságába került), vagy túl szűklátókörűen fogadta Kálit. Másra nemigen tudok gondolni, mert egyéb nem világlott ki számomra a szövegből. Akárhogy is, Sebastian számára csak a karma kétes vigasza maradt, az, hogy ha eljön az ideje, ismét megpillanthatja Kálit és megszabadulhat földi fogságából.

Újabb szokatlan vonása a regénynek, hogy Sebastian világi uralomra törekszik. A thugok vezetését igyekszik megragadni, és az angolok kiebrudalásáról szónokol nekik. Hogy ezzel pontosan mi a célja, az ismét csak sejthető; én legalábbis arra gondoltam, hogy ily módon kívánja feltámasztani az ország ősi isteneit. Ennek során tőle – ebből a szempontból – nem várt pragmatizmust is tanúsít: Kalidas Sen legnagyobb megdöbbenésére azt a javaslatot teszi, hogy a thugok titkos búvóhelyén, Káli templomában álló Káli-szobrot olvasszák be, és abból vásároljanak fegyvereket a lázadáshoz. Ez a mozzanat mintha némi kiábrándultságról is tanúbizonyságot tenne: mintha maga Sebastian sem hinne kétséget kizáróan az istennő létezésében és jelenlétében.

A regény zárása is meglehetősen negatívnak tűnik. Bár kifejezetten nem esik róla szó, de Sebastian bizonyára elhagyja Indiát Káli intelmének megfelelően. A lényeg az, hogy emiatt elválnak útjai Jaminival, a fiúval, akit egy tolvajbandától szabadított ki, és aki segédjéül szegődött. A potenciális tanítványt eltanácsolja a mágiától, ami meghökkentő, elvégre ő maga kifejezetten a mágia révén törekedett elérni a szabadságot, és a Yellow Fog adott némi ízelítőt abból, mi vár azokra, akiknek nincs valamilyen víziójuk. Sebastian gyakorlatilag az átlagemberek életére akarja buzdítani a fiút. Valószínűleg saját csömöre áll e fordulat mögött; ha így van, ez talán az egész Don Sebastian-ciklus legmegrendítőbb, legnyomasztóbb pillanata.

Azt hiszem, a műben fontos szimbólum a hullazabáló, mely a fenti fordulattal is összefüggésbe hozható. Sebastian agyában még Káli titkos templomában átvillan a dermesztő gondolat, hogy lényegében ő maga sem különbözik a hullazabálótól. Amaz dögöket eszik, Sebastian vért szív, de ennél is fontosabb, hogy földi dolgokkal foglalkozik. Amikor azt javasolja Jamininak, hogy tanuljon ki egy tisztességes szakmát, mintha a fiút is egyfajta „dögevésre” buzdítaná azáltal, hogy a halott anyaggal való foglalkozásra sarkallja ahelyett, hogy a világon túli valóságot keresse, mellyel maga Sebastian már megégette magát.

A külsőségeket illetően Daniels hozza a formáját: hétköznapi nyelvezete mellett is elég jól érzékelteti India hangulatát (már amennyire meg tudom ítélni ezt úgy, hogy még nem jártam ott). Majdnem szemtanúi lehetünk egy özvegy megégetésének, találkozunk szikhekkel, és a britek szemével nézve átélhetjük, milyen nehéz európaiként az ottani éghajlathoz alkalmazkodni.

Felemás érzésekkel tettem le az utolsó Don Sebastian-kötetet. Természetesen örülök, amiért több energiát tudok más szerzőkre és művekre fordítani. Ugyanakkor erős hiányérzetem támadt, a No Blood Spilled ugyanis egyáltalán nem tűnik lezárt regénynek. Nem mondom, hogy rossz lenne – én nagyon élveztem, bár Joshi ezt tartja a többihez képest legkevésbé sikerültnek –, viszont határozottan érezhető, hogy Sebastian sorsának el kell mozdulnia valamerre, mert így egyszerűen nem kerek a történet. A szerző által megszellőztetett folytatástervezet ígéretesnek tűnt, de sajnos sohasem készült el. Így viszont a sorozat a félbehagyottság érzetét kelti – ami azt illeti, konkrétan félbehagyott.

Érdekes kérdés persze, meddig folytatódhatott volna Sebastian története. Vajon mit hozott volna ki Daniels a XX. századból? E korszak egyfelől meglehetősen termékeny talajnak tűnik a Don Sebastian-ciklust átjáró cinizmus számára, másfelől azonban a klasszikus vámpír alakját én inkompatibilisnek tartom a modern világgal. Erre természetesen joggal mondhatja a Olvasó, hogy olvassam el az Interjú a vámpírralt (tervbe is van véve). De egy olyan eltömegesedett korban, ahol egyre nehezebb rejtve maradni a társadalom elől, én nehezen tudom elképzelni Sebastiant. Minél előbbre haladunk az időben, annál inkább tűnik a klasszikus vámpír egy letűnt kor oda nem illő, rendellenes zárványának. Daniels regényeiben többször hallhatunk utalást a vámpírok ama tulajdonságára, hogy örökké élnek, hacsak a megfelelő módon el nem veszejtik őket. A vámpír alakjának kialakulásakor talán még volt is értelme ennek, ám amikor a változás a mindennapjaink részévé vált, sőt, rendre hallunk olyan veszedelmekről, amelyek az emberiség kipusztulásával fenyegetnek, akkor első hallásra a vámpírok örökléte is bizarr elképzelésnek tűnik. Talán jól tette Daniels, hogy a múltba helyezte szereplőit, engem legalábbis nem zavart ez a körülmény, bár persze hitelesebb vélemény születhetne erről, ha egy modern korba helyezett Don Sebastian-regény is rendelkezésre állna, vagy szélesebb rálátásom lenne a modern vámpírirodalom helyzetére. A művek gondolatvilágát nem teszi avíttá a régi környezet. Szerintem kiváló vámpírregény-ciklusról beszélhetünk, s bár nem tudom kellő autoritással kijelölni helyét a modern vámpírirodalom korpuszában, nekem személyesen nagyon sokat adtak ezek a művek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr995232086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...