...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. április 08. 00:15 - Thasaidon

Stephen King: Dolores (Dolores Claiborne, ford. Greskovits Endre), Európa Kiadó, 2006, 261 o.

Névtelen alantasságra vetemedek.

Évek óta már, hogy irodalmat csak angolul olvasok. Így jött ki a lépés, a szabadidőmet igyekszem a horrornak szentelni, és a fontos művek nemigen hozzáférhetők magyar nyelven. A puszta tényeket aztán normává emeltem: elhatároztam, hogy nem is fogok idegen nyelvből lefordított művekről értekezni ezen a webnaplón, elvégre a legjobb mindig tiszta forrásból dolgozni. Most mégis úgy döntöttem, a praktikum felülírja a princípiumot, és szembe… khm… helyezkedek korábbi álláspontommal.

Február második felében nemes egyszerűséggel oly epedve szomjaztam valamilyen gyorsan olvasható, magyar nyelvű olvasmányra, akár a vízre az ausztrál sivatagban eltikkadt versenytúrázó, aki a rajtnál letétbe helyezte a temetési költségeit. Természetes, hogy ilyenkor a magyar horrorrajongónak elsőként Stephen King jut eszébe, elvégre az ő művei nemcsak szinte maradéktalanul beszerezhetők, de – mint a róla írt tanulmánykötet kapcsán utaltam rá – írásai kifejezetten „falhatók”, és – szinte szégyellem beismerni, tekintve begyöpösödött vérkomolyságomat – kikapcsolnak. Nem sokat teketóriáztam, egyéb posztírási és olvasási önkötelezettségeimet sutba vágva vasárnap éjszaka lekaptam a polcról a Dolorest, mellyel talán még a jó szüleim bőrébe bújt Jézuska látott el egy régi Karácsony alkalmából, és hozzákezdtem. A jelen bejegyzés szövegét aztán egy elhúzódó passzív periódus esetére tartalékba helyeztem. Most ím, a világ elé tárom.

Igazság szerint már régóta szemezgettem ezzel a művel, ugyanis sok-sok éve láttam a belőle készült filmet, és megtetszett realisztikus jellege, az, hogy kimondottan emberi viszonyokra koncentrál, nem holmi olcsó rémisztgetéssel akarja kínozni a nézőt. S miután hozzáláttam, úgy véltem, hasznosabb lesz, ha bejegyzést is készítek róla, elvégre így tartósítom a róla kialakított benyomásaimat. E döntés meghozatalánál önkényesen feltételeztem és bizakodok benne, hogy az Olvasó nem fogja veszteségként megélni a cikk elolvasására szánt időt, hisz ellenkező esetben a tőrbe csalt áldozatok idővesztesége ellensúlyozza az én megörökítéssel szerzett nyereségemet.

A regény főhőse maga a címszereplő, Dolores Claiborne, özvegy Mrs. St. George, a kis híján hatvanhat éves vénasszony. Helyszíne Little Tall Island, egy aprócska sziget Maine állam partjától nem messze, melyen egy kisváros lakói tengetik életüket. A mű egyes szám első személyben íródott, a szituáció egy rendőrségi kihallgatás.  Dolorest a tolószékhez kötött, öreg Vera Donovan megölésének gyanújával hallgatják ki, akinél évtizedeken keresztül házvezetőnőként szolgált. Dolores lényegében kétszázhatvan oldalon keresztül feltárja egész múltját, a Verával való együttélésének történetét, valamint férjével, Joe St. George-dzsal való pocsék házasságát. Valódi párbeszéddel csak Dolores beszámolójának szintjén találkozhatunk, a jelenben – a kihallgatás során – csak utalás történik bizonyos kommunikáció végbemenetelére: Dolores olykor ki-kiszól a kihallgatáson résztvevő három személy valamelyikének, e kiszólásból kikövetkeztethetjük, milyen kérdést vagy kérést intézett az illető a gyanúsítotthoz.

A Kedves Olvasó bizonyára tökéletesen tisztában van vele, hogy King műveinek helyszíne az elszigetelt kisváros, melynek lakói közönségesek, elmaradottak, agresszívak. Hogy egy ilyen helyszínben mi ragadja meg a mai olvasót, kissé furcsállom, végtére is a modern nagyvárosokban felnőtt emberek számára egy ilyen lepusztult, romladozó, vidéki helyszín jóformán egzotikumnak tűnhet, és azt gondolhatnák, hogy számukra releváns problémákra nem reflektál az ilyen helyszínt alkalmazó írás. Ennek ellenére jómagamat is hamar magához láncolt a mű. Little Tall Island izolációját mi sem érzékelteti jobban, mint hogy egy sziget, melyet minden szárazföldtől, nagyobb közösségtől (emberléptékkel) hatalmas kiterjedésű vízfelület választ el. A szárazföldi országrészt csak úgy hívják, a „kontinens”, és a művet olvasva úgy tűnik, ez az elnevezés mély, felülírhatatlan idegenséget hordoz. A cselekmény teljes egésze a szigeten játszódik, s bár olykor történik kapcsolatfelvétel a „kontinenssel”, például amikor a Vera hagyatékát gondozó ügyvéd telefonál Doloresnek, vagy amikor a túlpartról jön át egy rendőrtiszt kivizsgálni egy esetet, az mindig egy távoli, megfoghatatlan, csak mesékben emlegetett országrésznek tűnik.

A regény nagy vonalakban három részre osztható, leszámítva a rövid felvezető szöveggel, mely után a főhős a lényegre tér. E három rész a tárgyai alapján különíthető el, méghozzá a következőképpen: 1. Dolores és Vera viszonya, 2. Dolores és Joe viszonya, 3. a gyilkosság és ami utána jön.

A dúsgazdag Vera Donovan házsártos némberként jelenik meg előttünk, de King ebben a művében nem egysíkú, sztereotip karaktereket hozott létre. Noha iszonyúan rigolyás, mindent pontosan úgy kell csinálni, oda kell rakni, ahogyan és ahová ő rendeli, a harmadik hiba pedig automatikusan útilaput eredményezett. Olykor a kelleténél is szeszélyesebb volt, ilyenkor a szokásosnál dinamikusabban fogytak nála az alkalmazottak, Doloresszel azonban különös kötelék fűzte össze, ami a tiszta szeretettől fényévekre állr, kevesebb volt barátságnál, de több közönséges munkakapcsolatnál, és nem leszbikus szerelem. Amikor Dolores már nem bírja türtőztetni magát, és Vera ágyának megvetése közben bőgi el magát, amiért a férje a saját lányát kezdte molesztálni, a nő megengedi, hogy Dolores tegezze őt. Főnökként pedig, bár szeszélyes volt, aki bizonyos szabályokat elsajátított, és megfelelően végezte a munkáját, nem igazán üthette meg a bokáját. Mindamellett, bár explicit utalás alig történik rá, megsejthetünk valamit Vera emberi arcából is: gyaníthatjuk, hogy valamiért ő is szenved a férjétől, és fáj neki elköltözött gyerekei hiánya.

Dolores pocsék házasságába beletartozik az is, hogy férje néha megveri. Ebben semmi meglepő nincs, ha belegondolunk, hogy a cselekmény az 1950-es-60-as évek során játszódik; főleg vidéken a férfiak fenyítési joga elvitathatatlan privilégiumnak minősült. Ám King szerencsére itt sem egyszerűsítette le a történetet a sablonos „elnyomó” és „áldozat” szerepeire. Dolores kemény nő, aki, miután férje nevelő jelleggel bikaerősen a hátára vág egy fahasábbal, megfenyegeti őt, hogy megöli, ha még egyszer kezet mer rá emelni, a férfi pedig meghunyászkodik. Érzésem szerint Joe alakja ebből a szempontból realisztikusabb Doloresénél: el tudom képzelni, hogy a barátnőjüket vagy feleségüket verő férfiak tényleg gyávák, bár első kézből származó tapasztalattal szerencsére semmilyen okból nem rendelkezem. Ezzel szemben a valóságban, bármennyire ezerarcú is, nehezen elképzelhető, hogy egy bántalmazott asszony úgy a sarkára állhasson, mint Dolores a regényben. Pontosabban szólva, ha egy ilyen fellépés hatásos is lehetne, az ehhez való kurázsit a fizikai erőszakot megelőző lelki elnyomás igen hatékonyan felpuhítja.

Dolores mindkét kapcsolatában megfeszített, már-már komikus rivalizálás figyelhető meg. Vera esetében ez a két nő öregkorára jelenik meg. Vera magatehetetlen, hájas, tolószékhez kötött szipirtyóvá válik, aki Dolores puszta bosszantása céljából csinál maga alá a legváratlanabb pillanatokban. Dolores nem hagyja magát, kifigyeli munkaadója szokásait, hogy elejét vegye a „kellemetlenségnek”, és e bizarr ügyességi vetélkedő során hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül. Ami Joe-t illeti, miután Dolores feljelentéssel fenyegeti őt, ha még egyszer a lányukhoz mer érni, a férfi revansként éli meg, hogy suttyomban átíratta a saját nevére a gyerekeik számára fenntartott, kettejük nevét lévő folyószámlákat, és büszke magára, amiért kitolt Doloresszel. Egyik kapcsolatban sem található szikrányi melegség, vagy akár csak leheletnyi szeretet, rideg, csaknem embertelen viszony mindkettő, és a Verával fennálló még konstruktívabb, mert őrá Dolores fel tud nézni valamilyen szempontból.

A regény egyszerre negatív és pozitív, végső soron azonban inkább a pozitív oldal irányába billen a mérleg nyelve. Negatív, mert torz, nyomorúságos, céltalan életekkel találkozhatunk benne, és úgy tűnik, az egyéneket bebetonozza a kőkemény társadalom. Joe a maga tespedt, szeszgőzös egyszerűségében nem tartja fontosnak, hogy a gyerekei egyetemre kerüljenek, mondván, ő sem járt, mégis jól elvan. Az első szerelem mámorából az asszonyokat hamar kijózanítja az első pofon, ám a házasság kötelékeiből nincs menekvés, és ami a családon belül történik, az ott is marad (leszámítva természetesen Joe elveszejtését, ami miatt a gyanakvó polgároktól Dolores kap néhány fenyegető levelet). A bántalmazás gyakorlata egyfajta nyílt titok, kimondatlan evidencia: amikor Dolores találkozik egy másik nővel, ő egyből szolidaritását fejezi ki a karján látott zúzódás miatt, pedig a főhős ezúttal csak egy bútorban ütötte meg magát. Az asszony „kordában tartása” olyannyira norma, hogy Joe, miután felesége megregulázta, továbbra is azzal henceg a barátainak, hogy ráncba szedte őt, mintegy közösségi státuszát fenntartandó. A szocializáció mindenhatósága hamar kiütközni látszik a legkisebb gyermeken, Pete-en, aki mindig balhéba keveredik, és éppúgy bibsizik, mint az apja.

Ráadásul Dolores egy szeszélyes, zsarnokoskodó főnök keze alatt liheg, aki árgus szemekkel figyeli munkáját, kitörni azonban jóformán semmi esélye, hiszen a sziget aligha kínál jobb munkalehetőséget, a „kontinensre” azonban nem menekülhet pénz nélkül. Dolores munkaviszonyának ábrázolásával King mintha groteszk tükörben mutatná be a társadalomban élő ember helyzetének abszurditását – ami lényegét tekintve akkor is abszurd, ha az illető nem egy lepukkant kisvárosban tengődik. Az embernek teljesítenie kell a munkáltatója felé, elfojtva minden érzelmét, keserűségét, elvégre a külvilág semmilyen irgalmat nem tanúsít azok irányába, akik elbuknak. Dolores életét egy hitvány férj és egy házsártos munkaadó tölti ki, ő pedig, mint családjáért felelős személy, nem tehet mást, mint hogy tűri a sorsát.

Dolores számára szó sincs szirupos hepiendről, egyetlen módot talál az elcsaklizott pénz visszaszerzésére és gyerekei jobb sorsa terelésére: ez nem más, mint Joe meggyilkolása. A tett egyáltalán nem hoz nyugalmat Dolores számára, bármilyen praktikus is, és bármennyire tény, hogy össztársadalmilag Joe halála hasznosabb, mint ha életben marad. Az ár, amelyet fizetnie kell, óriási: tulajdon lánya elhidegül tőle. Az utilitarista szempontból előnyős emberölést nem követi megvilágosodás úgy, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésében, ám Dolores mégis vállalja az áldozatot.

A regény pozitív oldala épp ezzel függ össze: az áldozatvállalás nem volt hiábavaló. Egyfajta nemzedékeken átívelő sorsjavulás figyelhető meg a műben: Dolores gyerekei már egyetemekre jutnak, és jobb munkahelyekre tesznek szert, mint egykori apjuk. Az egyéni szenvedésnek önmagában nincs értelme, de szolgálhat olyan célokat, amelyek értelmessé teszik, és Dolores küzdelmeivel is éppen ez a helyzet. Mindemellett a regényt átjárja a főhős egyszerű, karakán egyenessége. Dolores mindig kiáll a maga igazáért, és nem hagyja, hogy leigázzák. Amikor először kerül Verához, úgy fogalmaz, „ha tetszik nekem magánál”, és a munkáltatója is igényt tart rá, nem csak ideiglenesen marad ott. Nem viselkedik kiszolgáltatottan, pedig lenne rá oka, hiszen munkalehetőségei elég haloványak. Egy ízben még meg is feddi a tulajdon főnökét, amiért az minden ok nélkül elküldte az egyik alkalmazottját. És persze, mint fentebb láthattuk, a saját férjével szemben is határozottan kiáll. Ebből a szempontból Dolores igazi „szabad amerikai”, aki nem engedi, hogy felmosórongyot csináljanak belőle, épp csak nem tartozik a történethez az „amerikai álom” nyálas és vágykeltő körítése.

Némi – talán szándékolatlan – csavart képez a műben, hogy a kellően gyanakvó olvasó számára felvetődik, mennyire megbízható a narrátor. Dolores furmányos nő, helyén van az esze, és akkor is feltalálja magát, amikor a vesékbe látó, profi törvényszéki orvosszakértő vonja őt kérdőre férje halála ügyében, alig leplezve, hogy őt gyanúsítja, mi több, tudja, hogy ő a tettes. Ám éppen ez a furmányosság okozhat kételyeket a tekintetben, vajon tényleg nem Dolores végzett-e Verával. Hiszen csak az ő személyes verzióját ismerhetjük meg; azt pedig ő maga sem tagadja, hogy amikor ajtót nyitott, Vera holtteste a földön hevert, mellette egy sodrófával. Persze a törvényszéki vizsgálat során megállapították, hogy nem idegenkezűség okozta az öregasszony halálát, és összességében úgy tűnik, elfogadhatjuk Dolores verzióját, ám mégsem zárható ki a kétely száz százalékosan, elvégre a főhős réges-régen egy profi tisztet is lóvá tett.

A fentiek mellett jóformán csak díszítő körítésnek tűnik a mű néhány titokzatos, misztikus aspektusa. Ezek egyike a porcicák víziója: Verát élemedett korára rémlátomások gyötrik, melyekben porcicák hömpölyögnek felé. Ezekről jóformán semmit nem tudunk meg a műben, de nincs is erre szükség. Noha a porcica legfeljebb felszínes bosszúság okozója lehet a valóságban, és nehezen elképzelhető félelemforrásként egy horrorirodalmi alkotásban, King gondoskodott róla, hogy a víziót maga elé képzelve az olvasó is megborzadjon kissé. Azt hiszem, szerencsés is, hogy nem ez áll a mű középpontjában, illetve nem kerülnek elő többször. Csak sejthetjük, hogy Vera mardosó bűntudatának természetfeletti kivetüléseiről van szó; hogy csak ő maga vizionálja mindezt, vagy valóban léteznek és kísértik, arra tulajdonképpen sosem jövünk rá.

A mű másik rendkívüli jelensége a teljes napfogyatkozás. E napon teszi el láb alól Joe-t Dolores. A Hold napkoronával övezett fekete sziluettje sötét szemre emlékezteti őt, ami szimbólumértékű: a narrátor a belső szem képével jellemzi a benne fortyogó, gyilkos indulatokat. A teljes napfogyatkozás mintha e belső démon lenne, aki kiszabadult, és most teljes, sötétlő pompájában mutatná meg magát a világnak, s kiszabadulásának eredménye Joe St. George halála.

King Dolores című regénye önmagán túlmutató, érdekes olvasmány. Hogy mennyire egyedülálló vagy újító, arról nehéz véleményt alkotni, én mindenesetre a fenti okok folytán komoly munkának érzem. A főhős karakterábrázolásának realisztikussága bizonyos szempontból megkérdőjelezhető, ám én a jelen helyzetben nem tudok pontos ítéletet alkotni. Számomra épületes olvasmányélményt jelentett, elvégre a kikapcsolódáson túl néhány gondolatot is felvetett bennem. Azt hiszem, különösen emeli a mű értékét, hogy a modern horrorirodalmat elemző, The Modern Weird Tale című könyvében még S. T. Joshi is viszonylagos elismeréssel szól róla, noha máskülönben igen lesújtó véleményt alkot King munkásságáról.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr755206547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...