...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. február 27. 16:46 - Thasaidon

LOVE|CRAFT – Art-Music-Memory – emlékkiállítás H. P. Lovecraft tiszteletére

Howard Phillips Lovecraft és a klasszikus horrorszerzők művei nemcsak az írók, de egyéb művészeti ágak képviselőinek a képzeletét is megtermékenyítették. A dolog természetéből kifolyólag az efféle művészet iránt való érdeklődés szubkulturális szintre szorítkozik; magyar vonatkozásban leginkább a gothic.hu oldal szolgáltat információt az ilyen orientációjú alkotókról, alkotásokról. A Memento Mori Egyesület, mely szemmel láthatóan nem első bálozó a gótikus, dark, valamint egyéb, hasonlóan borongós (jól van, na, utálom a címkézést) művészeti rendezvények terén, ezúttal egy kifejezetten Lovecraftra fókuszáló kiállítást szervezett meg. A megnyitóra stílszerűen 2013. február 14-én, Valentin-napon került sor, a rendezvény helyszínéül a Picasso Point nevű kávézó-söröző (1065 Budapest, Hajós utca 31.) szolgált. A kiállítás március 14-ig tekinthető meg.

A kérdéses napon a fekete öltözékű népek egész tekintélyes hada tette tiszteletét a helyszínen, talán fel is töltötték az ülőhelyeket. A kiállítást Pető Zoltán, az ELTE-BTK filozófiatudományi doktori iskolája hallgatójának beszéde nyitotta. Előadásában tömör, átfogó képet igyekezett adni Lovecraft nézeteiről, munkásságáról. Röviden említést tett bizonyos alapvető életrajzi adatokról: ősi telepescsaládból származott, csodagyerek volt, gyerekként folyóiratot szerkesztett, nem részesült formális felsőoktatási képzésben. Világnézetét tekintve materialista volt, és szemben állt azzal az örök optimista szemlélettel, ami a mainstream amerikai gondolkodást jellemezte, munkássága abba a vonulatba sorolható be, amely elvetette az „amerikai álom” magasztalását, s ezáltal Poe és Bierce nyomdokaiba lépett.

Az előadó utalt arra, hogy Lovecraft stílusa a gótikus irodalmi hagyományból eredeztethető, és említést tett róla, hogy technikája túlmutat a közönséges, konkrét félelemkeltésen, nem az olvasó egyszeri megriasztására törekszik, hanem tartós szorongás elérésére. Szó esett végletesen materialista, cinikus világképéről, mely különös ellentétben áll az általa teremtett romantikus világokkal (legalábbis az „álomciklus” elbeszéléseiben) és ábrándos természetével.

Az előadó három síkra osztva rendszerezte Lovecraft életművét. Az első sík a földi: itt lényegében az író novelláinak evilági helyszíneiről volt szó. Ezek tipikusan Új-Anglia ódon épületei, de ide tartoznak az elhagyatottságot jelképező távoli, kietlen tájak is, mint az arab sivatag vagy az Antarktisz.

A második sík az álomvilág: ez – meglepő módon – az „álomciklus” elbeszéléseinek ad otthont, melyeket Lovecraft elsősorban Lord Dunsany munkássága által ihletve hozott létre. Ez a világ az ókori Hellász groteszk másaként jellemezhető. Az e világba átlépő hősök között kiemelést érdemel Randolph Carter, aki Lovecraft alteregójának is tekinthető.

A harmadik sík a világűr, ahonnét olykor-olykor megnevezhetetlen teremtmények érkeznek porszemnyi kis planétánkra, melyek a jól ismert lovecrafti kozmikus iszonyatot testesítik meg. E világ antitézise a miénknek, valamint a benne való helyünkről szőtt elképzeléseknek: Lovecraftnál az ember jelentéktelen atom a mindenséghez képest.

A nyitóbeszéd szépen csokorba szedte a legfontosabb ismereteket Lovecraft életéről és munkásságáról. Nekem mégis hiányérzetem támadt: az előadás ott ért véget, ahol azt vártam, hogy belevágjunk az igazi ínyencségekbe. A közönségről lehetett sejteni, hogy nem ismeretlen számára Lovecraft életműve, és az elhangzottakat többé-kevésbé megismerhették abban a pár elő-, illetve utószóban, amelyek a magyar nyelvű kiadványokban olvashatók. Én abban bíztam, hogy Lovecraft munkásságának mélyebb filozófiai vonatkozásairól, vagy egyéb nyalánkságokról is lesz szó.

Pető Zoltán beszédét rövid zenei blokk követte. A Mork Skog sejtelmes, borús darkambient zenét hallhattunk, mely igen jó hatásfokkal idézte fel azt a komor hangulatot, amit Lovecraft művei utánozhatatlanul közvetítenek. A zene alatt képsorozatot vetítettek, melyen különböző, többé-kevésbé lovecrafti vonatkozású képek követték egymást lomha egymásutániságban, olykor Lovecrafttól származó, jól elkapott versrészletekkel megtűzdelve. A képek között láthattunk alaktalan, nyálkás, ezerszájú szörnyeket, gigászi, földalatti oszlopcsarnokokat, és az emberi képzelet ki tudja, miféle szüleményeit. A nyílt szörnyábrázolások engem általában nem nyűgöznek le, én személy szerint azt szeretem, ha egy kép nyomasztó, sejtelmes atmoszférát áraszt, erre viszont nem a direkt szörnyábrázolásokat tartom a legalkalmasabbnak. Mindenesetre a képek kétségtelenül passzoltak a rendezvény tematikájához. Az én személyes kedvencem a rideg, érzéstelen, mégis fojtottan keserű tekintetű úriember volt, akinek keze helyén néhány óriási karom görbült.

Néha elgondolkodtam azon, vajon a képzőművészet mennyire képes visszaadni azt a rendkívül összetett esszenciát, amit „lovecraftinak” nevezünk. Elvégre itt nemcsak egy látványvilágot kell visszaadni: az író a legkülönbözőbb módokon gyötri az olvasó több érzékét, ráadásul mindehhez egy intellektuális rettenet is társul, elvégre Lovecraft érett munkássága a modern ember értékvesztésének egyfajta feldolgozása is. Arra gondolnék, ilyenkor kézenfekvő a művész számára, hogy a Lovecraft számára oly kedves gótikus irodalom képi világához forduljon, ám ez az út eltéríti őt attól, hogy arra koncentráljon, ami igazán egyedi, ami Lovecraft sajátja. Lovecraft maga panaszkodott egy levelében arról, hogy vannak poe-i elbeszélései és dunsany-i elbeszélései, de sehol nem talál az életművében lovecrafti elbeszéléseket. Ez a probléma a jelen kiállítás során is felvetődött bennem. Ha az avatatlan szemlélő megtekinti Sallai Péter remek képregényét, mely A kutya (The Hound) című novellát dolgozza fel, egy ütős kísértettörténetet lát, melyben a sötét átokkal játszadozó dekadensek elnyerik büntetésüket. Na, de ebben hol az újdonság, az, ami Lovecraftot egyedivé teszi a gótikus irodalom más szerzőihez képest, túl azon, hogy nyelvezete páratlan erővel közvetíti a természetfeletti rettenetet? A természetfelettivel (vagy még általánosabban: a tiltott dolgokkal) való packázás és annak büntetése a kezdetektől fogva a gótikus irodalom témája, sőt, a világirodalom is feldolgozta ezt a problémát, gondoljunk csak Goethe és Marlowe Faustjaira. Visszatérve egyszeri látogatónkra: lát egy képregényt, esetleg elolvas utána egy novellát, mely a gótikus irodalom egy sor típusjegyét nagy hatásfokkal ötvözi: éjszaka, temető, dekadencia, átok, göcsörtös fák. Jobb esetben egy-két rossz éjszakája is lesz utána. De még mindig ott tartunk, hogy egy tipikus horrortörténettel van dolgunk.

Ha belegondolunk, Lovecraft legerőteljesebb novellái kerülik a képzőművészeti ábrázolás lehetőségét. Amikor a Cthulhu hívása narrátora megkísérli jellemezni a domborművön ábrázol alakot, csődöt mond: „[h]a azt mondom, hogy a látványra némileg túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúrái, akkor azt hiszem, legalábbis hozzávetőleg megközelítettem a dolgot”. (Kornya Zsolt ford.) (Khm, amikor a polcról lekaptam a Lovecraft-összes III-at, hogy kikeressem az idézetet, elsőre ott nyílt ki a könyv. Ez több, mint koincidencia.) Aprólékos leírást még akkor sem kapunk, amikor Johansenék előtt megjelenik Cthulhu: „[a] dolgot lehetetlenség volt leírni”. A Szín az űrből megfoghatatlan űrszörnyéről jóformán semmilyen természettudományos adatot nem sikerül begyűjteni: az általa kibocsátott szín nem helyezhető el a spektrumon, és a narrátor azt is csak gyanítja, hogy a lény gáz lehetett. De ott van A sötétség lakója is: Robert Blake ugyan elhadovál valamit utolsó pillanatában a „háromszoros, lángoló szemről” (Kornya Zsolt ford.), de soha nem tudjuk meg pontosan, mit látott, azon kívül, hogy rettenetes volt, és a végzetét okozta.

A fenti gondolatmenetet kissé sarkítva azt mondhatjuk, hogy Lovecraft szörnyei, amikor „elemükben vannak”, tiltják ábrázolásukat. A rettegés forrása ugyanis éppen a megismerhetetlenség, a megragadhatatlanság. Ha a képzőművészet képes lenne rá, hogy ábrázolja a fent említett szörnyalakokat, azzal épp e kreatúrák lényege veszne el, ugyanis az ember egyfajta „kontrollt” nyer felettük azáltal, hogy képes őket lefesteni. Így viszont már nem annyira félelmetesek, mintha még a kinézetük sem volna meghatározható. Olyasmi ez, mint amikor a régi emberek egész mítoszrendszert találtak ki istenekről, varázslókról, boszorkányokról, és ezek kifordított társadalmáról, amelyeknek tulajdonítani lehetett a különböző csapásokat: ha valamilyen rendszerben – bármennyire nélkülözze az a mai értelemben vett természettudományos megalapozottságot – sikerül ábrázolni az ismeretlen veszedelmek forrását, az valamelyest megszelídül. A képzőművészet tehát alkalmas arra, hogy kiherélje Lovecraft életművének esszenciáját. Azt hiszem, nem kell szomorúbb példákhoz folyamodnunk, mint azon Cthulhu-ábrázolásokhoz, amelyeken Cthulhu feje anatómiailag tökéletes mása egy közönséges, földi nyolckarú polipnak. Szerencsére a szóban forgó kiállításon ilyen képpel nem találkoztam. Egyetlen direkt Cthulhu-ábrázolás található itt: Rásonyi Ábel egy kisméretű alkotása, ami egy korrekt darab, bár bennem nem váltott ki hatást. Az asztrológiai szimbólumokat nem igazán értem Cthulhu alakja körül.

Persze találkozhatunk részletes leírásokkal Lovecraftnál is. Az őrület hegyei Véneinek külsejéről például pontos adatokat kapunk. Ám itt az igazi félelemforrást nem a Vének jelentik, hanem a shoggothok, amelyekről viszont tényleg nem sok információt kapunk azon túl, hogy alaktalan protoplazmaféleségek. A Vének, azzal párhuzamosan, hogy pontos képet kapunk róluk, „humanizálódnak”: civilizációjuk van, kultúrával rendelkeznek, értenek a művészetekhez, kutatásokat végeznek. Maga a narrátor fakad ki a következőképpen, amikor a shoggothok pusztítását látva megsajnálja e különös fajt: „[e]mberek voltak, más korból, a létezés más rendje szerint. (…) Akármilyenek lettek légyen is – tüskésbőrűek, növényszerűek, szörnyszülöttek, csillagfajzatok –, emberek voltak!” (Sóvágó Katalin ford.) Rajtuk és az ő birodalmukon keresztül tulajdonképpen Lovecraft politikai-történelmi elképzeléseibe nyerünk betekintést. Ha velük kapcsolatban valami félelmetes, az az, fénykorukban mennyivel túlszárnyalták az emberi civilizációt, avagy másik oldalról: mennyire porszem hozzájuk képest az ember.

A fentiekből látható, hogy a képzőművészetnek nehéz dolga van, ha Lovecrafthoz akar nyúlni. Néha csak a „szolgálólány” szerepére szorítkozik azáltal, hogy némi hangulati aláfestést nyújtva segít a nézőnek feleleveníteni az érzést, ami Lovecraftot olvasva támad az emberben. Ilyen kép volt a kiállításon az, amelyik a csupán a csillagos eget ábrázolta egy holdsarlóval. A sarlószerű Hold legalább annyira baljós, mint a vérfarkasokat és ki tudja, miféle egyéb fajzatokat előhívó telihold, a Lovecraft-olvasó jól érti egy ilyen egyszerű kép relevanciáját, és a festő minden erőfeszítése nélkül maga képzeli a csillagok közé a leírhatatlan, alaktalan rémségeket. Hasonló „aláfestő” jelleggel bírt számomra Rásonyi Ábel fehér hegyet ábrázoló festménye, ami elég könnyen az ember eszébe juttatja Az őrület hegyeit. A kép közepére helyezett, megfordított háromszöget, benne egy szemmel mondjuk nem értem benne: bizonyára szimbolikus utalás, a jelképes istenábrázolás kifordítása, de ennél többre nem sikerült jutnom az értelmezésnél.

Kókai Emese festménye nem igazán nevezhető lovecraftinak: egy semmihez sem fogható, nőfejű kreatúrát ábrázol, aki furcsa, kifejezéstelen arccal tekint a nézőre egy okkult irományokkal teleszórt íróasztal előtt. A nézőre van bízva a „magyarázat” kidolgozása: talán álomkép, talán egy balul elsült varázslat, talán egyéb, sokkal dermesztőbb esemény. A kiállításról ez a kép az egyik személyes kedvencem, pusztán az elborultsága miatt.

Polecsák Lajos festménye, mely A sötétség lakója feldolgozására törekszik, engem első ránézésre nem fogott meg, ám az elbeszélés kapcsán fentebb írtakra tekintettel mégiscsak elismerés illeti a képet, hiszen az alkotó jó mozzanatot emelt ki az írásból: a tetőpontját szemelte ki, ám szerencsés módon elkerülte a konkrétumokat. A rettegés ábrázolása engem nem igazán győzött meg, ám lehet, hogy az alkotó által választott stílus ennél többet nem is igen tett lehetővé, ezért tartózkodom az éles verdikttől.

A kiállításon található egy nagyméretű festmény is, mely a leginkább csápok halmazát ábrázolja, közte néhány üveges szemmel. A kép színvilágában és ábrázolásmódjában is igyekszik megragadni a gótikus irodalom és Lovecraft hangulatát: a komor, sötét liláskéket nem is kell külön magyarázni, az összevissza kuszálódó csápok az alaktalan, álomszerű szörnyön túl egyszerre emlékeztetnek egy göcsörtös fatönkre és egy lobogó, sötét, női hajkoronára, a köztük pislákoló szemgolyók pedig az éjszaka rosszindulatú csillagait idézik. Különös, asszociációdús alkotás.

A kiállításon található két portré is, ezek azonban különösebben nem nyerték el a tetszésemet. Valahogy a Lovecraft-portréknak olyan hangulata van az én szememben, mintha az alkotó egyfajta „szellemi vezérként” tekintene Lovecraftra, aki a nyákos csápok bölcsességét hozza el a titkos tudásra áhítozók számára, Lovecraft pedig vagy prófétaként mered a távolba, vagy töprengő főpapként néz szembe az emberrel. A jelen esetben hasonló benyomásom támadt: az egyik képen (ez Rásonyi Ábel munkája) Lovecraft mögül két sötét, gonosz szem mered a nézőre, és üzenet szempontjából a szentek válla körül repkedő angyalokat juttatták az eszembe, a másikon pedig (alkotója Szabó Gábor) az árnyékolt tekintetű Lovecraft feje mögötti csillagköd szabályos glóriát formáz.

Két képregénnyel is találkozhatni a kiállításon: Sallai Péter A kutya-feldolgozásáról fentebb már tettem említést. Az alkotó gondoskodott róla, hogy az írásban szereplő minden gótikus toposz helyet kapjon. Kíváncsi lennék rá, hogy a felső sor negyedik képén látható, fekete ballonkabátos alak szándékoltan emlékeztet-e a tizenkilenc éves Clark Ashton Smithre.

Rásonyi Ábel az Onnan túlról című novellát dolgozta fel egy képregényben. Az ő emberalakjai valahogy kevésbé fogtak meg. A vörös szín használata érdekes, az ember azt gondolná, ilyen színvilágban inkább egy ördögidézés, nem pedig tudományos kísérlet tanúja lehet, de a rémtörténet-irodalom hagyományában a Frankenstein óta keveredik a misztikum és a tudomány, így nem mondható, hogy a színválasztás homlokegyenest elütne a témától. A képsor leghatásosabb darabjának azt tartom, amelyen egy iszonyodó szempár (feltehetően a narrátoré) látható egy épp szilánkokra hulló üveglapon. Ez a kép jelképértékű: a narrátor meggyőződik róla, hogy tényleg léteznek közöttünk más dimenziók a mi felfogásunkat, esztétikánkat gyökerestül felforgató kreatúrákkal: az összetörő üveg mintha a narrátor valaha biztonságot nyújtó, de most üvegként összetörő világképét jelképezné.

Sokkal több kép sajnos nincs, a repertoár hátralévő részét Rásonyi Ábel kisméretű képei, Havancsák Gyula két könyvborítója (a Lovecraft összes III, valamint a 2011-ben megjelent Lovecraft legjobb művei című antológia borítóképei), valamint Bakos Levente kalligráfiái teszik ki.

A képek számomra jobban átjöttek akkor, amikor később visszatértem a – néhány proletárt leszámítva – ezúttal teljesen üres helyszínre. Remélem, sor kerül még hasonló kiállításra, ugyanis ez az aprócska tárlat Lovecraft életművének csak egy töredékét dolgozta fel. A fentebb írtak ellenére például változatlanul érdekel, vajon egy művészt mire inspirál személyes kedvencem, a Szín az űrből. Mi az a mozzanat, amelynek ábrázolásával a legjobban érzékeltethető a mű félelemforrása? Ami engem illet, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy nézne ki egy olyan alkotás, amely a lepusztult farm mellett magába foglalja a dögletes kutat, mely fölött furcsán törik meg a Nap fénye, vagy arra, hogyan ábrázolná valaki az elüvegesedett, darabokra hullott áldozatokat, vagy az eltorzult növényeket és állatokat. Persze a legegyszerűbb válasz az, hogy készítsem el a magam képeit, de nem foglalkozom képzőművészettel, ezért némileg vicces eredmény kerekedne ezirányú kísérleteimből.

És az imént még mindig csak egyetlen novellával foglalkoztam. Jóformán egyetlen olyan alkotást sem találtam, amelyet láthatóan az „álomciklus” elbeszélései ihlettek, noha én arra gondolnék, a Randolph Carter által Kadath felé menet látottak üvöltenek egy kellően képzeletgazdag művész ecsetjéért. Ulthar macskáinak bevonásával pedig még némi sötét humor is helyet kaphatna a sok borongás mellett.

Akárhogy legyen is, köszönet illeti a Memento Mori Egyesületet, amiért összehozták ezt a kiállítást. Remélem, sor kerül még hasonló, a rémtörténet-irodalommal foglalkozó kulturális rendezvényekre. A tárlat a jelen bejegyzés kihelyezésétől még bő két hétig látható, tessék felkerekedni és megtekinteni.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr745108524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...