...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. február 22. 03:01 - Thasaidon

Gary Hoppenstand – Ray B. Browne (ed.): The Gothic World of Stephen King: Landscape of Nightmares, Bowling Green State University Popular Press, 1987, 143 p.

A hardcore bölcsészek bizonyára kajánul konstatálják, hogy valóságos diszciplináris kuplerájba zavartam magam az „irodalomtudomány” kategória bevezetésével, elvégre a fogalom alkalmazása mindössze két kérdés megválaszolását előfeltételezi: mi az irodalom, illetve mi a tudomány? Mindkét kérdés megválaszolása jó pár okos ember számára biztosított élethosszig tartó megélhetést, s bizony, ha el akarom kerülni, hogy a jelen blog és csekély értelmem korlátozott kapacitását a végletekig feléljem a saját válasz kifundálásával, kerülő megoldáshoz kell folyamodnom. Most és a továbbiakban az „irodalomtudomány” fellengzős címkéjével illetek minden olyan bejegyzést, amelyben valamely fikciós művet, műveket elemző iromány tartalmát ismertetem.

Frenetikusan hangzik, nemde? Remélem, a Kedves Olvasónak is bizsereg az agyalapja.

Minden igazságtartalma mellett mélabús magyar közhely, hogy az akadémiai szféra a horrorirodalmat a szórakoztató irodalom berkeibe száműzi, s ezzel kirekeszti (a polkorrektség és az emberi jogi liberalizmus iszonyatos retorikai horderővel ruházta fel ezt a szót) az úgymond „emelkedett” intellektuális diskurzus köréből. A tengerentúlon ez az averzió évtizedek óta megszűnt, sőt, már a múlt század első évtizedeiben komolyan foglalkoztak egyes szerzők a rémisztő irodalommal – ekkoriban még kimondottan történeti aspektusban –; e körben mindenekelőtt Dorothy Scarborough (The Supernatural in Modern English Fiction, 1917), Edith Birkhead (The Tale of Terror, 1921), no, és persze Howard Phillips Lovecraft (Supernatural Horror in Literature, 1927) neve említendő meg, ám kicsit messzebbre utazva az időben azt láthatjuk, hogy az elsősorban politikai filozófiájáról ismert Edmund Burke, azáltal, hogy a „fenséges” (sublime) fogalomkörébe sorolja a félelmet, amiért az mindennél hatásosabban bénítja meg az elmét és fosztja meg érvelőképességétől, tulajdonképpen a horrorirodalom korai filozófiai legitimációját dolgozta ki. Nálunk az elutasítás fala még a XXI. században is nehezen omladozik – hiába fordították Poe-t olyan irodalmi nagyságaink, mint Babits –, jóllehet, az omladozás tényéhez kétség sem férhet, s e folyamatnak remélhetőleg csak egyetlen korai állomása volt a Pázmány bölcsészkarán 2011 májusában megrendezett, Visions of Baseless Fabric című, a fantasztikus irodalomra és a fantasztikum művészetekben betöltött szerepére kihegyezett konferencia.

Stephen King (1947-) korunk, de talán az egész történelem legnépszerűbb horrorszerzője (ha a Grimm-testvéreket vagy az ősi mítoszok kiötlőit nem tekintjük annak). Talán nincs ember a nyugati civilizációban (ideértve hazánkat is), aki ne olvasta volna legalább egy regényét, de legalábbis ne ismerné a nevét. Temérdek művét dolgozták fel (többnyire elég tré) filmként. Emellett fordítottsága Magyarországon példátlan: csaknem minden megjelent művét átültették nyelvünkre.

E hírnév talán kiváltképpen nem tesz jót King akadémiai megítélésének, elvégre a népszerűség ilyen foka felületességet, sekélyességet sugall, s e gyanú, valljuk be, nem ok nélküli. A kutató jó eséllyel mondhatja, hogy regényei szociológiai vonatkozásán túl fölösleges energiát pazarolni nem létező mélyebb összefüggéseikre. A jelen bejegyzésben ismertetett tanulmánykötet abból a szempontból különleges, hogy 1987-ben látott napvilágot, amikor írónk még csak bő egy évtizede volt a pályán (első regényét, a Carrie-t 1974-ben adták ki). Ekkor népszerűsége szárnyalt ugyan, és nem egy klasszikus került ki a kezei közül – gondolok itt elsősorban a rajongói között talán osztatlan elismerésnek örvendő Ragyogásra (The Shining), de talán az Az (It) és a Borzalmak városa (Salem’s Lot) is megfér e körben –, ám csillaga még így is felfelé ívelt, az antológia tehát egyáltalán nem egy munkásságát végleg lezárt szerzőt tanulmányoz. Mai szemmel különösen érdekes arról olvasni, hogyan tekintettek Kingre idestova huszonhat éve, mely írásai váltottak ki fokozott figyelmet.

A karcsú, ámde impozáns küllemű könyv tizenhárom tanulmányt tartalmaz, valamint egy hosszabb bevezetőt. Az irományok szerzői egyetlen kivétellel – aki az összeállítás egyik szerkesztője, Ray B. Browne – mind egyetemi oktatók. Az alábbiakban a kollekcióban szereplő eszmefuttatások tartalmát ismertetem, olykor megtoldva személyes benyomásaimmal is.

A bevezetésben (The Horror of It All: Stephen King and the Landscape of the American Nightmare) a szerkesztők King mindent felülmúló népszerűségére keresik a magyarázatot. Arra a megállapításra jutnak, hogy ez több dologban rejlik. Egyrészt King remek mesélő, úgy adja elő a történeteit, hogy az olvasó szinte kényszeredetten lapoz tovább és tovább. Másrészt King olyan olvasóközönséget is meg tudott nyerni, amely hagyományosan nem olvas horrort: a tinédzsereket és a nőket. (Az első csoport említését speciel nem értem, talán King ifjúkorában másként volt, de manapság a horror műfaja egyáltalán nem áll távol a fiataloktól, igaz, valószínűleg elsősorban nézik, nem olvassák.) Ezt a témaválasztásával sikerült elérnie: több hőse tinédzser, korosztályának tipikus problémáival, és regényei valamiféle „szociális melodrámát” is tartalmaznak.

A tanulmány Kinget az amerikai irodalmi hagyomány ama tradíciójába helyezi, amely az amerikai álmot annak árnyoldala felől közelíti meg. Írásaiban rendre megjelennek társadalmi problémák, visszásságok (rasszizmus, asszonyverés, provincializmus), szereplői egyszerű, küszködő átlagemberek, akik mit sem láthatnak a csillogásból.

A szerzők kiemelnek egy tipikus King-technikát, amely egyébként az előbb említett gondolattal is összefüggésbe hozható: a dolgok nála soha nem azok, aminek látszanak. A csattanók során kiderül, hogy a szerelmes udvarló valójában sorozatgyilkos, a gyógyítással foglalkozó nővér valójában mániákus, stb.

Az írás tartalmaz egy érdekes gondolatot, miszerint a horror az ismeretlen megragadásának egy lehetséges eszköze éppúgy, mint a vallás vagy a babona. Ez talán vitatható, mindenesetre átgondolásra érdemes.

A tanulmány végül kiemeli King néhány figyelemreméltó elképzelését a horrorirodalommal kapcsolatban. Az egyik ilyen a félelmek két csoportra osztása: eszerint beszélhetünk kulturális és személyes félelemről. Utóbbit tíz alcsoportra osztja: félelem a sötéttől (fear of the dark), félelem a sikamlós, nyákos dolgoktól (fear of squishy things), félelem a deformáltságtól (fear of deformity), félelem a kígyóktól (fear of snakes), félelem a patkányoktól (fear of rats), félelem a zárt, szűk terektől (fear of closed-in places), félelem az ízeltlábúaktól (fear of insects), félelem a haláltól (fear of death), félelem másoktól (fear of others), félelem másvalakiért (fear for someone else). A kategorizálás, különösen ha fikciós irodalomról van szó, meglehetősen kényes művelet, és szerintem a jelen esetben sem kielégítő. Úgy látom például, hogy kimaradt a Whartonnál megfigyelhető magánytól, elzártságtól, érzelemmentességtől való félelem, és talán a meg nem értettségtől, az „őrültté” válástól való félelem is önálló kategóriát képezhetne, ugyanakkor elgondolkodtató az állatoktól, legalábbis a „negatív” állatoktól való félelmek egy csoportba helyezése. Nincs jelen a végtelentől való félelem, pedig az is lehet rémes, ha az ember kapaszkodó nélkül lebeg az üres térben, és talán a traumatikus emlékek feltámadásától való félelem is alkothat önálló csoportot.

Az esszé két King-mű, egy novella (The Man Who Loved Flowers) és egy regény (Tortúra) elemzését is tartalmazz; az előbbivel a „megtévesztő látszat” kingi alkalmazását illusztrálják a szerzők, a másikat úgy értelmezik, mint King reakcióját a felkapott írói létre, a rajongói és kritikusi elvárásokra.

Végül a bevezetés a kötetben szereplő többi tanulmány tömör bemutatásával zárul.

Carol A. Senf Blood, Eroticism, and the Vampire in Twentieth-Century Popular Literature című esszéje számos példára utalva mutatja be, hogy a XX: századi vámpír metamorfózison ment keresztül. Ez nagy vonalakban abban merül ki, hogy a vámpír szörnyetegből szimpatikus figurává válik, kívülálló idegenből saját nézőponttal rendelkező, érző lénnyé. Ez különféle módokon valósul meg. Egyik kézenfekvő eszköz rámutatni arra, hogy az ember sokkal vérszomjasabb, mint a vámpír. A másik az, hogy a vámpír elveszíti a vérszívás igényét, avagy csökkenti azt, illetve másként pótolja a hiányt (például állati vagy mesterséges vérrel). Egy harmadik megoldás az első személyű narráció egy vámpír narrátorral.

A szerző röviden utal rá, hogy a XX. századi vámpírokat szinte kivétel nélkül jellemzi az erotikum. E téren mélyebb fejtegetésbe nem bocsátkozik, csak általánosságban utal a tendenciára.

Végül a szerző felveti azt az elképzelést, hogy a vámpír nézőpontjának e megismerése rímel a társadalmi érzékenység erősödésére, a kisebbségek problémáinak felismerésére is. Eszerint tehát a modern vámpírirodalom a „másik oldalhoz” való hozzáállást is tükrözi. Kérdés, hogy erre hogyan hatnak a „korabeli tendenciák” (intolerancia fokozódása, stb.), néhány regény mintha ezeket tükrözné a vámpír ismételten ellenségként való beállításával.

Az elképzelés szerintem érdekes, bár a konzervativizmus erősödése (a Reagan-korszak idején járunk) miatti pármondatos bánat elég egyszerűnek tűnik.

Ugyanakkor Les Daniels Citizen Vampire című regényére szerintem tévesen hivatkozik a szerző. Juliette-et örök lázadónak nevezi, aki a régi renddel és a forradalommal egyaránt szembefordult, majd ugyanúgy dacolt a vámpírlét béklyóival is. Ez nem egészen így van: Juliette egyrészt sajnálta a régi rendszert és megvetette a csőcseléket, másrészt nem volt tudatos lázadó, csak egy dekadens, élvhajhász nő. Amikor a vámpírlét ésszerűségi korlátaival szegült szembe, akkor sem vezette semmiféle tudatos megfontolás, egyszerűen csak bosszút akart állni Madeleine-en, kerül, amibe kerül.

És egyáltalán, a szerző kicsit félreérti a Don Sebastian-ciklust: azoknak a regényeknek szinte csak mellékszála, hogy Sebastian megcsömörlik az emberektől, a középpontban az ő útkeresése és világnézete áll.

Érdekes módon ebben a tanulmányban csak egyszer tesznek futó célzást King vámpírregényére, a Borzalmak városára, mint az „ellenséges vámpírt” felvonultató modern művek egyikére. Az írás inkább egy kis kultúrtörténeti tabló, amelyen King vonatkozó alkotása is elhelyezhető.

Az Of Mad Dogs and Firestarters—The Incomparable Stephen King című esszé szerzője, Garyn G. Roberts megkísérli elhelyezni Kinget a horrorirodalom panteonjában, rámutat hatásaira, és ezzel igazolja, hogy King Poe és Lovecraft munkásságának folytatója, ám egyúttal arra is rámutat, hogy King miért jóval népszerűbb elődeinél. Egyrészt King a klasszikus horror sémáit (vámpír, vérfarkas, kísértetház, stb.) új kontextusba képes helyezni, s ezáltal érthetővé tenni a kortárs olvasóközönség számára, másrészt pedig sajátos stílusában a köznyelvi szöveget is művészi szintre emeli.

A tanulmány sajnos túlságosan rövid, ezért nem bontja ki részletesen a benne megemlített gondolatokat. Ennek jó példája, hogy hiába utal rá a szerző, hogy bizonyos szempontból a Cujo a vérfarkas toposzának újraértelmezése, egy szóval sem magyarázza, hogy ezt az összefüggést miben látja. Egyébként pedig az írás kissé túlzóan és egyoldalúan méltatónak tűnik.

Bernard J. Gallagher Reading Between the Lines: Stephen King and Allegory című elemzésében Kingnek a Danse Macabre című írásában olvasható szövegértelmezési módszerét vizsgálja és kísérli meg alkalmazni. A módszer annyi, hogy egy szövegnek két szintje van: az első a nyilvánvaló látszat (gross-out), a második a szöveg mögötti (subtextual). Az allegória itt egyszerűen a szöveg mögé látást, a „sorok közötti olvasást” jelenti. Gallagher ezt a módszert Freud álomfejtéséhez hasonlítja, amely szintén két szintre, a valóságban felismerhető álomképekre és a mögöttes jelentésre bomlik. Azonban felvázol három különbséget is: a horrorban a hétköznapiság célja kifejezetten a rémisztő mögöttes tartalom elfedése; King nem vezet vissza mindent az Ödipusz-komplexusra; végül pedig nem eredeztet mindent gyermekkori élményekből.

Az elképzelést Gallagher a poluláris irodalom néhány darabjára alkalmazza. Elsőként Robert Ludlum The Bourne Identity című regényét veszi górcső alá: megállapítja, hogy a mű a modern egyén identitáskeresésének nehézségeit tárja az olvasó elé, noha a felszínen csak egy titkosügynök történetéről van szó, aki egy bérgyilkos nyomába eredve elveszíti az emlékeit. Egy jelenetben, amikor a főhős majdnem megfullad, Gallagher a kívülről az egyénre tukmált identitás okozta tespedt béke kísértését látja, a különböző helyszínek, személyek felbukkanásában pedig a társadalom különböző szegmenseit (egészségügy, kormányzat, tudomány, stb.), amelyek szintén alkalmatlanok rá, hogy az egyén megtalálja általuk az azonosságát.

Ezután a szerző a Splash című filmmel foglalkozik röviden, és megállapítja, hogy a komédia szexista tartalmú, mert egy régi, alárendelt nőideált jelenít meg.

Ezután a V és a Dukes of Hazard című sorozatokat elemezve a szerző megállapítja, hogy mindkettő a politikai rendszer kritikájára irányul, a különbség annyi, hogy az előbbi komolyabb, az utóbbi könnyedebb kritika.

Végül Gallagher az Airwolf és a Knight Rider című műsorokat vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy mindkettő az egyén és a technológia viszonyát boncolgatja, méghozzá pozitív végkicsengéssel: a problémák programokkal megoldhatók, a rosszfiúkat a magasabb szintű technológia segítségével győzik le.

Az alapvetően érdekes témákat feszegető tanulmánnyal két gondom van. Az egyik – ami annyira nem is gond, de említést érdemel egy Kinggel foglalkozó tanulmánykötetben – az, hogy éppen King munkáira nem vonatkoztatja ezt az elképzelést, noha nyilván azok mögöttes összefüggéseiben is lehetne bogarászni. A másik gondom az, hogy a felszín és a mögöttes sík közötti különbségtétel nem tűnik valami egetrengető újdonságnak: az irodalomtudomány éppen arra a feltételezésre épül, hogy a szöveg mögött egyéb összefüggések is fellelhetők, és ennek kimondása 1987-ben sem hatott az újdonság erejével. A populáris irodalomra vonatkoztatva talán jelenthetett újdonságot ez a felfogás, végül is arról nem tudok véleményt mondani, hogy az akadémikus kritika mennyire tartotta szem előtt akkortájt a népszerű irodalmat, de ezt a kétosztatú megfogalmazást akkor is felszínesnek tartom.

Tom Newhouse A Blind Date with Disaster: Adolescent Revolt in the Fiction of Stephen King című tanulmánya a serdülőkor nehézségeinek ábrázolását mutatja be King munkásságában. Több mű is szóba kerül benne, a legtöbbet azonban a Düh (Rage) és a Carrie című regényekről olvashatunk.

A Dühben a szerző szerint Charlie, aki két tanárát lelövi, diáktársait pedig túszként tartja fogva, egyfajta „berzerker filozófusként” jelenik meg, aki a logikus, érthető világ tézisét robbantja darabokra. A tanárok és a szülők egyaránt erőszakos, elnyomó tényezőként működnek, és a főhős ezt a minőségüket fordítja vissza rájuk.

Ugyancsak kiemeli a szerző, hogy a túszállapot egyfajta felszabadító hatással van a foglyokra, akik a helyzet nyújtotta bizarr kötetlenség hatására mély önvallomásokba bocsátkoznak. Megváltozik a bevett hierarchia is: az egykori keményfiú nevetség tárgya lesz.

A Carrie kapcsán mindenekelőtt azt emeli ki a szerző, hogy a különböző narratív technikák alkalmazásával King az objektivitás magasabb fokát éri el. Emellett a karakterek is hitelesebbek és aktívabbak, illetve jó szándék is mutatkozik náluk (például amikor az igazgató ellenáll Chris Hargensen apja fenyegetőzésének).

A fentieken túl a szerző megemlíti, hogy Carrie végső reakciója elkerülhetetlennek és öntudatlannak tűnik, ezt mindenekelőtt negatív családi és iskolai élményeinek lerakódása biztosítja.

A tanulmány két további regénnyel foglalkozik. A Christine-ben az a motívum kerül középpontba, hogy a főhős, Arnie szülei jómódú, középszerű életet szánnak fiuknak, ezért is utasítják el Christine, az autó megvásárlását. Ez a beszűkült nézőpont azonban nem képes kordában tartani a serdülőkor szeszélyeit. A szerző értelmezésében a regény a tinédzserek önkifejezési vágyait mutatja be a bizonytalan világban.

Végül a szerző szentel némi figyelmet A jó tanuló (Apt Pupil) című regénynek. Itt a középszerűség elleni lázadás a mű kulcsa: a gyerek, aki az egykori náci katonával találkozgat, tudatosan lép a rossz útra, ezáltal is elutasítva az álmos kisváros kilátástalan unalmát.

Freaks: The Grotesque as Metaphor in the Works of Stephen King című tanulmánya elején Vernon Hyles megállapítja egyrészt azt, hogy a groteszk fokozatosan átvette a fenséges helyét a gótikus irodalomban, és ez az értelmetlen és abszurd univerzum tudatának kísérőjelensége, másrészt pedig azt, hogy a groteszk alkalmazása tipikusan az amerikai irodalom jellegzetessége már régtől fogva. Meglátása szerint az újabb gótikus áramlat általánosságban három módon alkalmazza a groteszket: az elhidegült, elidegenedett világ kifejezőjeként, az abszurd kicselezéseként, valamint a világ démoni összetevőinek irányítójaként és elűzőjeként.

Ezt követően a szerző a groteszk változó jelentéstartalmú fogalmának bizonyos sajátosságait összegzi. Ezek a következők. Először is, a groteszk alapvető jellegzetessége a diszharmónia. Másodszor, a groteszk a komikus és a rémisztő valamiféle keveréke, nem tisztán az egyik, és nem is kizárólag a másik. Harmadszor, a groteszk markáns összetevője a túlzás, a valószerűtlenség, ám ezzel nem csap át a fantasztikumba, hanem az általunk ismert világ része marad.

Kingre rátérve Hyles az új gótikusáramlat két sajátosságát emeli ki: egyrészt az egyéni lélek kerül előtérbe (szemben a külvilággal), másrészt a cél a megbomlott élet feltérképezése. Először A ragyogást emeli ki a fentieket megjelenítő műként. Itt arra hívja fel a figyelmet, hogy a szeretet kizárólag önszeretetként van jelen: Torrence csak önmaga szeretete révén tud másokat szeretni. Ezt speciel nem igazán tudom, honnét vette a szerző, nekem nem ez a benyomásom támadt; sajnon nincs forrásmegjelölés az állítás alátámasztására. Ugyancsak fontos tényező a család felbomlása: ez A ragyogásra és az Állattemetőre (Pet Semetary) egyaránt jellemző motívum. Emellett a kis tér mikrokozmoszként való alkalmazása is kiemelésre kerül: szintén A ragyogás a példa, amelyben a Panoráma Hotel a cselekmény helyszíne.

A szerző ezeken túl két általánosabb befolyást is megemlít. Ezek egyike a horrorfilm. Nemcsak arról van szó, hogy King írásai nagyon képszerűek, hanem arról is, hogy King kedvenc filmjeinek két sajátossága emelhető ki? A valószerűség, az, hogy a bemutatott események tényleg megtörténhetnek, valamint a sötét gyakorisága.

A második befolyás valószínűleg egy Leslie Fiedler nevű akadémikus, de ez nem derül ki egyértelműen a tanulmányból.

A Viewing “The Body”: King’s Portrait of the Artist as Survivor című tanulmány szerzője, Leonard G. Heldreth King A test (The Body) című művét elemzi. A címválasztás furcsának tűnik, ugyanis nem a művész perspektívája kerül előtérbe; a szerző sokkal inkább a főhősök éretté válását emeli ki. A történetben négy gyerek tudomást szerez róla, hogy egy másik gyerek eltűnt a kisvárosukból, mire felkerekednek, hogy megtalálják. Végül rábukkannak az illető holttestére. A cselekmény során a gyerekek lelkileg érettebbé válnak.

A szerző először arra mutat rá, hogy a fiúk útjuk révén tulajdonképpen a test sérülékenységétől és a haláltól való félelmet akarták megzabolázni. Ez a félelem King szerint az egyik legalapvetőbb mind közül; a szerző szerint ez tükröződik vissza A testben.

Heldreth kiemeli, hogy a műben éles kontrasztot képez a szabadabb környezetbe való elvágyódás és a szorongató kisvárosi környezet, mely utóbbit az író a fuldoklás képével is erősített.

Természetesen a szexualitás sem maradhat ki. A fiúk a serdülőkor küszöbén állnak, nem meglepő, hogy a nemi érés is a valóságuk része. A szerző ennek kifejeződését a here visszatérő motívumában látja. Ez megjelenik a kisregény nyelvezetében, amely több, herére utaló kifejezést is felmutat, valamint a fiúk hereféltésében, amit a roncstelep állítólagosan heretépésre idomított kutyája miatti aggodalom illusztrál.

A kaland a fiúk, mindenekelőtt a narrátor Gordon férfiasságának próbája is, ezt leginkább a „fallikus” pisztoly tanúsítja. A férfias viselkedés azonban nem hoz elégedettséget a főhősnek.

A szexualitás kapcsán a maszturbáció motívumát is kihangsúlyozza a szerző. Itt azt állapítja meg, hogy ez a tevékenység a gyermekkori ártatlanság iránti nosztalgia része.

A kiheréléstől való félelem – mely köré Freud is felépítette E. T. A. Hoffmann A homokember című elbeszéléséhez kapcsolt interpretációját – ugyancsak a mű pszichoanalitikai vonatkozásait gyarapítja. Itt a szerző a Gordon heréjére tapadt pióca jelenlétét emeli ki.

A szerző a pszichoanalitikai vonatkozások után az írás szerepére mutat rá a műben: a főhős maga is író, aki ráadásul horrorban utazik – ilyenformán Kinggel állítható párhuzamba –, és e tevékenysége révén némi rendet teremt az élet kaotikus örvényében.

Az írással annyi a gondom, hogy igazából nem arról szól, ami a címe, ellenben tele van szórva az untig alkalmazott, szexuális töltetű freudi toposzokkal. Az ilyesmivel nemigen tudok mit kezdeni, talán csak azért, mert nincs meg hozzá az alapműveltségem, de talán még ennek birtoklása esetén sem ezt az aspektusát szúrnám ki egyből egy irodalmi alkotásnak. Valahogy nem áll rá spontánul a szemem az ilyesmire. Biztos valamilyen fixáció.

James E. Hicks tanulmányában, mely a Stephen King’s Creation of Horror in Salem’s Lot: A Prolegomenon Toward a New Hermeneutic of the Gothic Novel, a Borzalmak városa hatásmechanizmusát igyekszik feltérképezni. Központi megállapítása az, hogy King e regényében az „amerikai pasztorált” (American Pastoral) állítja a feje tetejére. A vidéki kisváros a nagyvárosi forgatagból való menekülés jelképe, ám a hosszú idő után visszatérő Ben Mears nem ezt tapasztalja: az olvasó előtt feltárulnak a modern élet olyan problémái, mint a gyerekbántalmazás, az alkoholizmus, az értelmiségellenesség (a „modern” jelzőt nem teljesen értem, az első kettő aligha korunk sajátossága). A félelem forrása az, hogy ezt a kisvárosi idillt megsemmisítheti valami eredendően romlott, ami a síron túlról származik.

A félelem másik forrása az, amit a szerző „bensőséges rosszakaratnak” (intimate malevolence) nevez. Ennek lényege az, hogy a halálozások egyre bensőségesebb kapcsolatokat zúznak szét. Először egy kutya pusztul el, aztán egy gyerek hal meg, később barátok, majd egy szerető, végül pedig házastársak. A regényt e tulajdonsága a Frankensteinhez és a Drakulához teszi hasonlatossá.

Végül a szerző felhívja a figyelmet a regény sajátosan ciklikus jellegére: azzal kezdődik, hogy Ben a városba érkezik, és azzal ér véget, hogy Mark elmenekül onnét. Ez a ciklikusság a gyermeki fantáziálás felnőtt valóságba való átfordulását jelképezi. Ez az élmény több szereplőnek is osztályrészül jut: Susan, Callahan atya és Ben egyaránt hallott a Marsten-ház rejtélyéről és félt tőle; e rettegésük aztán a valóságban is testet öltött.

Linda C. Badley Love and Death in the American Car: Stephen King’s Auto-Erotic Horror című írásában King Christine című regényének mélyebb elemzésére törekszik. Christine-t az amerikai „autós románc” (romance with the automobile) megtestesítőjének tekinti, mely úgy jelenik meg, mint valami szexszimbólum, és a főhős, Arnie Cunningham úgy is viselkedik vele.

Az elemzés arra hegyeződik ki, hogy a regény mintegy az ötvenes évek újraélését vázolja fel a hetvenes években. Mint azt King maga is elismerte, Christine olyan típusú autó, amelyet dögivel lehetett látni az utcákon az ötvenes években, s ezáltal egy korszak szimbólumává vált. E jellegét erősítik egyéb tulajdonságai is, például az, hogy a nevezett kor slágereit játssza a rádiója. Egyfajta életközép-krízisről van szó, a középkorú „baby-boomer” generáció újraéli a múltat, amikor serdülőkorú volt. A regény a szerző szerint két nemzedéket is felvonultat: az egyik Kingé, a másik a fiatalabb korosztályé, amelynek lázadása céltalan, mert minden kényelmi terméket megkaphatnak.

A James Egan által jegyzett The Dark Tower: Stephen King’s Gothic Western című tanulmány King A Setét Torony (The Dark Tower) című regényét, pontosabban annak első, a tanulmány megírásakor már kiadott, A harcos (The Gunslinger) című kötetét veszi górcső alá, méghozzá abból a szempontból, mennyiben állítható párhuzamba a western műfajával, a western milyen sajátosságai jelennek meg ezen alkotásban. A szerző először kiemeli, hogy Kingnél más esetben is megfigyelhető a műfajok ötvözése, példaként a politikai regény és a természetfeletti irodalom elemeit vegyítő A holtsávot (The Dead Zone), valamint a sötét fantasztikumot a kémthrillerrel keverő Tűzgyújtót (Firestarter) hozza fel. A Setét Torony esetében nem mutatható ki olyan konkrét mű, amelyből King meríthetett, inkább a western műfajának tipikus sajátosságai figyelhetők meg benne, melyek közül a legmarkánsabb kétségkívül a pisztolyhős felvonultatása.

A regény második bekezdése egy pusztaság leírását tartalmazza. Ez a második westernes vonás: a westerntörténetek általában a prérin játszódnak.

A harmadik westernes toposz a titokzatos idegen: soha nem ismerjük meg teljesen Roland múltját, csak alkalmanként olvasható egy-egy futó visszaemlékezés.

A negyedik sajátosság az, hogy a dekadens kisvárosban a főhős morális szempontból magasabb rendűnek tűnik. Ezt a Tull városában elkövetett lövöldözés apropóján veti fel a szerző. A kisváros lakói romlottak, gyávák, alattomosak, ámde könnyen mogósítja őket a vallási fanatikus Sylvia Pittston, és amikor a nő Roland ellen uszítja őket, a harcos csak fegyvere segítségével tudja menteni az életét. Akárhogy is, a Fekete Embert hajszoló, szenvtelen, ám szabad Roland még mindig több elismerést vált ki az olvasóból, mint Tull tohonya birkanépe.

Egan szerint a regény cselekménye is többponton rímel a westernekével. Mindenekelőtt a hajsza motívuma ilyen, emellett e körbe sorolható a törvényenkívüli alakja, valamint a bosszú.

Bizonyos részletkérdésekben A Setét Torony eltér a hagyományos westerntől: Roland nem lovon közlekedik, a „barbár” alakjához leginkább Tull lakói állnak közel (vagyis városlakók, szemben a westernek vadon élő indiánjaival vagy banditáival), emellett a Fekete Emberhez fűződő viszonya is kétoldalú: noha alapvetően bosszút akar állni rajta apja becsületéért, a Fekete Ember mintha valamiféle végzet felé vezetné őt.

Ugyancsak fontos eltávolodás a bevett formuláktól, hogy míg a hagyományos westernben a főhős emocionálisan és intellektuálisan is jogosult a főellenség elpusztítására, addig Roland és a Fekete Ember viszonylatában ez nem ilyen egyértelmű. Tulajdonképpen nem bizonyítható kétséget kizáróan semmilyen gaztett a Fekete Emberre, ráadásul a megölésével Roland megfosztaná magát bizonyos információktól, melyeket csak ellenfele adhat a tudtára.

A western jegyeitől való eltávolodás okát Egan abban látja, hogy a regény a gótikus irodalom elemeit is tartalmazza, mely bizonyos tekintetben lényegesen eltér a westerntől. Mindenekelőtt a kétértelmű befejezés emelendő ki itt, szemben a western egyszerű, egyenes megoldásával. Emellett a tipikusan gótikus vonások közé tartozik a természetfeletti jelenléte, a deformált Lassú Mutánsok, valamint a csuklyás Fekete Ember, akik sötét titkokat hordoz. A Fekete Ember ráadásul értelmezhető Roland egyfajta másik oldalaként is. Ezt igazolja a szerző szerint, hogy mindkettejük rendelkezik olyan információval, amit a másik kíván, valamint a Fekete Ember egy ízben arra inti Rolandot, hogy ha őt lelövi, saját magával is végez.

Végül a szerző arra mutat rá, hogy a két műfaj mellett egy harmadik vonásai is megjelennek a műben: az apokaliptikus irodaloméi, és e vonások kötik össze a gótikus és westernes elemeket. Ide sorolható például az „új világ” kisarjadása a régi romjain, melyek között Roland felcseperedett, a „végső idők” életérzés, valamint Roland egész karaktere.

Taking Stephen King Seriously: Reflections on a Decade of Best-Sellers című méltatásában Samuel Schuman lényegében azt fejti ki, hogy Kinget bestselleríró létére komolyabban lehet venni, mint egy hétköznapi populáris szerzőt. Hét fejezetben foglalja össze a Kingről alkotott benyomásait.

Az elsőben arról számol be, milyen okból figyelt fel Kingre. Három okot nevez meg: egyrészt King népszerűsége látványos volt, ő volt az első amerikai író, akinek egyszerre három műve szerepelt az eladási listákon. Másrészt a szerző személyesen találkozott Kinggel, aki pozitív benyomást tett rá. Harmadrészt pedig nemes egyszerűséggel elkezdte olvasni a könyveit.

A második részben a szerző általánosságban King erényeként nevesíti a cselekményszövési képességét, az angol nyelvvel való bánásmódját, a karakteralkotási tehetségét, illetve kiemeli szilárd moralizmusát. Hátrányaiként említi terjengősségét, valamint szöveghasználatának közvetlenségét (vagyis azt, hogy olykor a trágár szavaktól sem riad vissza).

A harmadik részben a szerző csak megerősíti a fentebb említett előnyöket. A hátralévő négy részben az Állattemetőre alapozva példákat sorol fel mind a négyre. A nyelvvel való bánásmód kapcsán kiemeli a temető aprólékos leírását, melynek következtében az olvasó szinte a helyszínen érzi magát, valamint a szereplők beszédének valószerűségét. A karakteralkotási tehetség vonatkozásában arról ír, hogy a horrorirodalomban a szerplőknek egyszerre kell hétköznapinak és érdekesnek lenniük, és King ennek a követelménynek megfelel. King műveinek morális oldalát illetően a szerző Louis Creed „bűn” felé fordulását hozza fel példaként, melyet a halottak feltámasztására tett kísérlettel valósít meg. A cselekményszövést illetően nem bocsátkozik konkrétumokba, annyit ír le, hogy egyrészt King cselekményei eredetiek, másrész a hétköznapi, valamint a természetfeletti rettenet kiválóan ötvöződik bennük.

Mary Ferguson Pharr A Dream of New Life: Stephen King’s Pet Semetary as a Variant of Frankenstein című tanulmányának címe igazából magában is foglalja központi tézisét. Ennek ellenére a szerző csak az írás legvégén jut el a párhuzamot alátámasztó végkövetkeztetéshez. A tanulmány elején ismerteti Frankenstein doktor és teremtménye történetét, majd röviden rámutat arra, hogy némi személyes párhuzam is felfedezhető Mary Shelley és Stephen King között. Ezt követően tér rá az Állattemető behatóbb elemzésére. Louis Creed karakterét vizsgálva megállapítja, hogy első ránézésre nem mutat párhuzamot Victor Frankensteinnel, mert míg az utóbbi a kezdetektől fogva kísérletei megszállottja, olyannyira, hogy hamar elhidegül a környezetétől, és rögtön rendkívüli személyként ismerjük meg. Ehhez képest Louis Creed családszerető átlagemberként mutatkozik be, aki alapvetően elégedett a helyzetével, és sem nagyratörő tervei nincsenek, sem a halál utáni fejleményekkel kapcsolatban nem rendelkezik konkrét elképzelésekkel. Akkor válik Frankensteinhez hasonló megszállottá, amikor Gage is meghal. Hogy pontosan mi válthatta ki e fordulatot, arra itt sem kapunk magyarázatot, mindenesetre egy idézet azt mutatja, hogy amikor Louis Gage-et vitte a temetőbe, már nem már nem a családja iránti szeretet fűtötte, hanem az újjáélesztés lehetősége részegítette meg.

Számomra nehéz ezzel a következtetéssel egyetérteni. Akkor tartanám megalapozottnak, ha Louis valóban nekiállt volna nyakló nélkül szórni a holttesteket az „Álatemetőbe” (amolyan késő XX. századi Herbert West módjára – megszállottságát tekintve Lovecraft alakja egyébként hívebb reprodukciója Frankenstein doktornak). Erre azonban a regényben nem kerül sor, Rachel, a feleség feltámadásával véget ér az újjáélesztések sora.

Másrészt számomra egyértelműnek tűnik, hogy a regény nem a Frankenstein variánsa. Az utóbbi regény a megengedett tudás határainak átlépéséről, a tudomány mindenhatóságáról szól, és bár Victor alkimisták műveit is tanulmányozza, és tevékenységét az okkultisták rejtelmessége jellemzi, mégis többé-kevésbé tudományos módszerrel hívja életre teremtményét, legalábbis ez a mű sugallata. Ezzel szemben Louis, a hidegvérű, racionális orvos a temető irracionális szellemére hagyatkozik, a tudományos magyarázatnak pedig még a lehetősége is elillan.

Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az Állattemetőnek betudható egy kézenfekvő, már-már banális értelmezés: ebben a műben a horrorirodalom eszköztára révén jut kifejezésre a múltidézés hiábavalósága, a múltban élés káros volta. Családtagjai élőhalottként való feltámasztásával Louis egy álomba ringatja magát, melyben családja életben van, és látszólag minden a legnagyobb rendben folyik. Az álom pedig valójában rémálom, ami valósággá vált, Louis azonban ezzel nem hajlandó szembenézni. A regényt így az elmúlással való szembesülésre, a továbblépésre való képtelenség természetellenességének érzékeltetőjeként tudok tekinteni, és a műnek ez egyedülálló vonása a Frankensteinhez képest, melyben, bár Victor „halott anyagból” dolgozik, olyasminek ad életet, ami korábban nem létezett, legalábbis élő személyként nem. Ez az eltérés szerintem mesterkéltté teszi a párhuzamokat.

Tony Magistrale Nathaniel Hawthorne egyes művei és az Állattemető között von párhuzamokat Stephen King’s Pet Semetary: Hawthorne’s Woods Revisited című okfejtésében, melynek gondolati magva az a felvetés, hogy mindét szerző karakterei olyan szituációkba kerülnek, amelyben szembe kell nézniük a gonosz realitásával és elfogadniuk azt.

Magistrale először A skarlát betű (The Scarlet Letter), a Roger Malvin temetése (Roger Malvin’s Burial), Az ifjú Brown gazda (Young Goodman Brown), valamint az Ethan Brand című regényt, illetve novellákat emeli ki. Arra mutat rá, hogy az erdő motívuma megjelenik ezekben a művekben, éppóúgy, mint az Állattemetőben, és mindegyik esetben az egyén sötét oldalát, a bűnre való hajlandóságot jelképezi. Az ezzel való szembesülés az első két Hawthorne-műben pozitív végkifejlettel zárult, a másik kettőben negatívval. King írásában ugyancsak elveszíti a harcot a főhős, ezért a párhuzam az utóbbi kettő vonatkozásában helytállóbb.

Két további Hawthorne-mű (anti)hőseihez, Az anyajegy (The Birthmark) Aylmeréhez és a Rappaccini lánya (Rappaccini’s Daughter) címadó alakjához hasonlóan Louis is egyre jobban magába fordul, elszigetelődik a környezetétől. Ugyanakkor mindegyiküknél megfigyelhető a valóságérzék elvesztése, a morális korlátok feszegetése, sőt, szeretteik feláldozása. Ugyancsak jellemző, hogy a fő karakterek szabad akaratból hozták meg döntéseiket, méghozzá egy-egy „morális útjelzőként” funkcionáló személy intelmeinek figyelmen kívül hagyásával.

Végül a szerző arra a párhuzamra mutat rá a két író módszerei között, hogy mindketten saját környezetükbe helyezve teszik fel a műveikben vizsgált alapkérdéseket: Hawthorne terepe a puritán Új-Anglia, Kingé a vidéki Maine.

A kötetet Natalie Schroeder “Oz the Gweat and Tewwible” and “The Other Side”: The Theme of Death in Pet Semetary and Jitterbug Perfume című eszmefuttatása zárja. Ebben a szerző King és Tom Robbins címben feltüntetett műveit veti össze a halál ábrázolása szempontjából.

Az Állattemető kapcsán Schroeder végigvezeti Louis útját a halálfélelemig, leírja, hogyan válik a halált kiismerhetetlen, elkerülhetetlen rejtélyként kezelő átlagemberből azt mindenáron elkerülni igyekvő fanatikussá. King tulajdonképpen azt mutatja meg karaktere viselkedésén keresztül, hogyan nem szabad cselekedni egy hozzátartozó halála esetén. A pozitív mintát Jud, az öreg szomszéd nyújtja, aki csendes beletörédéssel viseli, hogy felesége eltávozott az élők sorából.

A Jitterbug Perfume komikusan fogja fel a halál témáját; fókuszában egy uralkodópár, Alobar és felesége, Kudra áll, akik bizonyos tevékenységek, gyakorlatok révén maradnak halhatatlanok. Aztán amikor a királyné dematerializálódik, a király Louishoz hasonló helyzetbe kerül, ám ő nem áll neki megkísérelni feltámasztani feleségét.

Emellett egy másik karakter, Dannyboy Wiggs is küzd a halállal; ám ő az elmélyült kutatással próbál szembeszállni vele.

Robbins regénye azt mutatja meg, hogyan kell felülkerekedni a halálfélelmen. Az író ehhez közvetett eszközökhöz nyúl: humoros-fantasztikus történetben dolgozza fel a halál problematikáját. King ezzel szemben aprólékos leírások által szembesít a halál borzalmával.

Az antológiáról alkotott benyomásaim a következők. A horrorirodalomról szóló elemzéseket mindig jó szívvel veszem kézbe; az egész műfajjal azért kezdtem komolyan (?) foglalkozni, mert – a Szukits-féle Lovecraft-összes előszavát olvasva – szembesültem azzal, hogy ebben a műfajban is lehet mélyebb elemzéseket végezni, és több perspektíva van benne, semhogy közönséges, egyszeri szórakoztató olvasmányokként írja le a közönség. Ezért mindenképpen örülök, hogy ezt az impozáns kis kötetet elolvashattam.

A könyvecske előnye egyben hátránya is: rövid. Én ennek örülök, mert hamarabb el tudtam olvasni, és be tudtam számolni tartalmáról epedező Olvasóim számára, mintha egy 400-500 oldalas, rommá lábjegyzetelt kötettel lett volna dolgom. Ugyanakkor helyenként támadt bennem némi hiányérzet, úgy éreztem, egyes témákból többet is ki lehetett volna hozni. Dilemma kínoz, mert egyrészt a rövid, lábjegyzetekkel ellátott tanulmányokat manapság nem veszik különösebben komolyan, ám másfelől a terjengősségi és lábjegyzetelési kényszer egyre inkább anomáliaszámba kezd menni. Így nehéz minősíteni a kötetben található írásokat, csak szubjektíve mondhatok annyit, hogy érdekesnek találtam őket. Személy szerint én üdítőként fogadom, hogy az összeállításban nem burjánzik a fallikus szimbólumokkal teletűzdelt freudi pszichoanalízis, és azzal sem kellett szembesülnöm, mely művekben, hány ponton látnak fallocentrizmust a harmadik hullámos feminista elemzők.

Nem tudom kétséget kizáróan hátrányként elkönyvelni, elvégre 1987-ben még csak kisgyerekként totyorásztam, és fogalmam sincs, hogyan tekintettem volna Kingre az akkori – már akkor is tetemes – munkássága alapján, ezért inkább érdekességként tekintek arra a tényre, hogy King egy sor elismert regénye alig kap figyelmet, vagy egyáltalán nem kap semmilyet. Az Állattemető kiemelt figyelmet kapott, valahogy ez a mű keltette fel a legtöbb szerző figyelmét, ehhez képest például a Ragyogásról csak egyetlen elemzésben ejtenek néhány szót, A talizmánról (The Talisman) talán egy futó említést leszámítva egy árva betűt sem, pedig szerintem annak a regénynek – túl azon, hogy az egyik legkiválóbb olvasmányélményt nyújtotta számomra Kingtől – külön érdekessége, hogy nem elsősorban horror, inkább amolyan horrorelemeket is felvonultató mese, ráadásul a tény, hogy a főhős neve Jack Sawyer, bizonyára érdemessé teszi a Mark Twain műveivel való áthallásainak vizsgálatát. De általában elmondható, hogy az 1987 előtti művek többsége csak egy-egy írás foglalkozik, és ezek sem egy-egy művet helyeznek középpontba, hanem egy átfogóbb elképzelés alátámasztó érveiként használják fel őket.

Furcsán hatna, ha a mű olvasásra buzdítanám Olvasóimat – noha természetesen eszem ágában sincs bárkit is lebeszélni róla –, elvégre ez a fajta olvasmány még a horrorirodalomnál is specifikusabb. Remélem, sikerült némi értelmes gondolat közvetítésével gazdagítanom az Olvasó King-élményeit, esetleg King polcról való (újra)leemelésére sarkallnom őt – egy ilyen mostrum bejegyzéstől többet el se várhatnék.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr575097691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...