...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. február 08. 18:04 - Thasaidon

Les Daniels: Citizen Vampire, Charles Scribner’s Sons, 1981, 199 p.

Franciaország, 1789. Óriási feszültség terheli a levegőt, az arisztokrácia és a klérus, illetve a harmadik rend közötti ellentét már-már robbanásig feszül, az ancien régime pillérei recsegnek-ropognak, mindenki érzi, hogy a társadalom nagy változások küszöbén áll. Mindez azonban cseppet sem szegi a gyönyöröket hajszoló Corville grófné, keresztnevén Juliette kedvét, ha arról van szó, hogy egy kuruzslóval megidéztesse egy évszázadok óta halott spanyol nemes és mágus szellemét – természetesen a tutyimutyi férjétől kicsikart, temérdek pénzért. A művelet sikerrel jár, és Don Sebastian de Villanueva a csillagokból ismét az anyagi világ béklyói közé került, amit azzal honorál, hogy kivégzi az őt feltámasztó varázslót.

A harmadik Don Sebastian-kötet bölcs vámpírunk egy számára teljesen ismeretlen korban való feltámadását és bolyongásait meséli el. Noha a The Silver Skull végén úgy tűnik, Sebastian megtalálta a végső szabadságot, amelyet annyira áhított, most kiderül, ez a szabadság mégsem volt korlátlan, legalábbis Sebastian hagyott egy kiskaput az utókornak. Tarotpaklijának hét utolsó lapjába kódokat rejtett, melyeket megfejtve a kellően képzett varázsló vissza tudja hívni az életbe az egykori katonát, illetve vámpírt. Raoul Rollin megleli a kulcsot a lapokhoz, ám nem tudhatja, hogy Sebastiannal időközben olyan dolgok történtek, amelyek okán esze ágában sincs visszasüppedni erre a lepratelep világra. „Az én hibám”, mondja Sebastian a varázsló vétlen tévedése kapcsán. „És a tiéd. Mindketten megfizetünk. De azokat a lapokat hagynod kellett volna.” (“My mistake, … And yours. We both shall pay. But you should have left those cards alone.”)

A regény közel három és fél évnyi – ám sokkal rövidebbnek tűnő – cselekményt ölel fel: Sebastian nem sokkal a Bastille ostroma előtt inkarnálódik, és a mű vége felé utalás történik rá, hogy nemrég végezték ki XVI. Lajost – amelyre ugyebár 1793 januárjában került sor. A könyv tartalma tömören a következő: miközben a grófné különféle, semmiképpen sem olcsó mulatságokkal igyekszik elűzni unalmát, Párizsban már javában szerveződik a forradalom. E szervezkedés része Madeleine, a grófné komornája is, aki gyűlöli úrnőjét, és minden vágya, hogy lássa őt férjével együtt a vérpadra lépni. A forradalom kitör, kezdetét veszi az arisztokraták és a papság üldözése, kivégzése. Madeleine – akinek szeretője a nemzetgyűlés harmadik rendből delegált tagja, Andre Latour – terve félig sikerül: a grófnő megmenekül, mert Sebastian, aki egyébként mindkét nővel szövetséget kötött, titokban vámpírrá változtatja. Tulajdonképpen a két nő egymás iránti féktelen gyűlölete mozgatja a cselekményt: Madeleine megnyugvást, elégedettséget remélt a grófi pár elpusztításától és a forradalom diadalra jutásától, ami azonban elmaradt, a grófnő pedig még élőhalottként is csak a kicsinyes, könyörtelen bosszú után ácsingózott. Ez a kölcsönös, kimeríthetetlen gyűlölet hajszolja a cselekményt a végső tetőpontig.

Az első dolog, amire érdemes felhívni a figyelmet, az, hogy ebben a regényben Sebastian kifejezetten megcsömörlöttnek mutatkozik. Már nincs szó útkeresésről, a végső szabadság kutatásáról, és noha tudásszomját továbbra sem tagadja, a főhős egyszerűen csak a fennmaradásért, illetve a szórakozásért cselekszik. Amikor Madeleine, a grófné bosszúszomjas komornyikja felkéri Sebastiant, hogy csatlakozzon hozzá és ügyéhez, Sebastian a következőt feleli: „A felvetésed kecsegtet némi szórakozással” (“Your idea provides some entertainment”).

A puszta szórakozás motivációját sejteti egy későbbi jelenet is. Sebastian a halálra ítélt grófnét meglátogatja tömlöcében, és felkínálja neki a vámpírlét kétes menedékét. A grófnő faggatni kezdi őt, és számon kéri rajta, hogy őt szereti-e vagy Madeleine-t, Sebastian következetesen azt hangoztatja, hogy egyiküket sem, és nem is kíván választani közülük. Ezzel összefüggésben adja a következő választ a grófné egyik kérdésére: „[a]z választást jelentett volna, Juliette, én viszont látni óhajtom, ahogy ez a játszma a végéhez ér, bármekkora kockázattal is járjon.” (“That would have mean choosing, Juliette, and I wish to see the game played out, whatever the risk may be.”) Igaz ugyanakkor, hogy a könyv egészéből nem az jön le, hogy Sebastian a szó szoros értelemben játszadozik a két, egymást végtelenül gyűlölő nővel, sokkal inkább arról lehet szó, hogy nem akarja egyik felet sem igazságtalan előnyhöz juttatni az elköteleződésével.

Sebastian kiábrándultsága a regényt olvasva nem tűnik minden alapot nélkülözőnek. Számára ismeretlen korba, ismeretlen történelmi helyzetbe keveredett – egy jelenetben például úgy magyarázzák el neki, kik is a jakobinusok –, amelyből csak annyit érzékel, hogy teljesen elszemélytelenedett. Ezen akkor tűnődik el, amikor közönséges utcai merénylőként vesz magához vért: mivel nem akarja magára irányítani a figyelmet, ezért nem a fogait használja a vér megszerzésére, hanem éjnek idején orvul megtámad magányos embereket a párizsi sikátorokban, késsel elmetszi a torkukat, és a sebből kifolyó vért fogyasztja el. Hogy miként is látja helyzetét, arra álljék itt egy viszonylag hosszabb idézet.

„Mindazonáltal vadállatokhoz méltó ipart űzött, ami semmiképp sem volt ínyére. Ha fiatal nőket választott, már amennyiben kijárt neki a választás luxusa, csak azért tette, mert az ő vérük édesebb, torkuk bájosabb; de ez közelébe sem ért a korábbi inkarnációiban tapasztalt gyönyöröknek, amikor szeretőket ejtett prédául, nem idegeneket. Emlékezett a bankettekre, melyeken az állapota által szükségessé tett könyörtelenséget csillogó szemek, odaadó szívek enyhítették, ehhez képest most nem volt több közönséges orgyilkosnál.

Amit most művelt, abból hiányzott a szerelem, hiányzott a költészet.”

“It was a brutal business, however, and not to his liking. If he chose young women when he had the luxury to choose, it was because their blood was sweeter, and because their throats were lovelier; but there was little of the pleasure he had known in his past incarnations, when his prey had been lovers, and not strangers. He had known banquets, in which the cruelty his condition imposed upon him had been softened by bright eyes and willing hearts, but now he was no more than an assassin.

There was no love in what he did, and no poetry.”

E ponton némi következetlenséget vélek felfedezni Daniels írásában: noha Sebastian kétségtelenül idealizálja a múltat, elvégre aligha mondható, hogy minden áldozata szeretőként, önként és dalolva kínálta fel neki a vérét – gondoljunk csak az Inkvizíció foglyaira, akiket Diego kínált fel számára! A lényeg azonban így is lejön: Sebastian egy elszemélytelenedett, eltömegesedett korba került. Éppúgy „tömegtermelésre” szakosodott, mint a XVIII-XIX. század folyamán kialakult kapitalista gazdaság termelői, akik sorozatban, mechanikusan gyártották piacra szánt termékeiket. Szerintem Sebastian ennek a korszaknak a hátulütőjét tapasztalja fentebb idézett merengése során, csakúgy, mint amikor némileg korábban egyik legelső benyomásaként idézi fel azt a tapasztalatot, hogy minden eladó.

Az elszemélytelenedés szimbóluma a regényben a guillotine. Daniels nem csekély fekete humorral mutatja be a szerkezet bevezetését, tesztelését és működését. Ennek során olyan történelmi személyiségekkel találkozhatunk, mint Dr. Joseph-Ignace Guillotin, valamint Dr. Louis, a guillotine rendszeresítéséről tárgyaló bizottság két tagja. Az olvasó akaratlanul is megborzong, amikor a bizottság tagjai azon vitatkoznak, miféle szerkezettel lehet a leghatékonyabban kioltani az emberi életet – annak ellenére, hogy a célkitűzés tulajdonképpen érthető, és el is hangzik a regényben: véget vetni a nemesek és a közemberek kivégzése közötti megkülönböztetésnek, a közemberek részére kimért szadista kínhalál gyakorlatának, demokratizálni a halálbüntetést is. Az abszurditás fokozódik, amikor a bizottság nevezett tagjai holttesteken tesztelik a kivégzőeszközt, és néhányuk éppoly könnyedén viszonyul a dologhoz, mintha csak egy új játékot próbálnának ki. Mindez akkor éri el a tetőfokát, amikor Corville grófot kivégezve Dr. Louis szinte gyermeki örömmel, a tudós ártatlan és embertelen lelkesedésével konstatálja, hogy a levágott fej valóban tudatánál van némi ideig az elválasztás után.

A guillotine személytelenségére az akkor éppen forradalmi őrszolgálatos de Sade márki (azaz Sade polgártárs) utal a maga kifordított logikájával egy Sebastiannal folytatott rövid beszélgetés során. „Túl gépies és túl személytelen” (“It is too mechanical and too impersonal”), mondja róla, és kétségtelen, hogy a szerkezet kiválóan alkalmas azokra a sorozatos lefejezésekre, amelyek a Terror időszaka alatt megvalósultak. A halál minden rémisztőségével és méltóságával puszta látványossággá fokozódik, szinte közönséges szolgáltatássá, amely ideig-óráig elszórakoztatja a nézőket, a „szerencsésebbje” még meg is mártogathatja egy-két személyes holmiját a kivégzettek vérében, aztán mindenki továbbáll, elfelejti az aznapi mulatságot, és teszi tovább a dolgát.

Az elszemélytelenedést Madeleine sorsa remekül példázza. A komorna gyűlöli úrnőjét és azt a szituációt, hogy – mint azt utolsó látogatásakor a kivégzésére váró grófné arcába vágja – ő csupán „egy cseléd, jelentéktelen személy, akinek egyetlen életcélja, hogy a szeszélyeidet kielégítse” (“It was enough to know that I was the servant, a person of no importance, who lived only to satisfy your whims”). „Új korszakról” álmodik, olyanról, ahol nincsenek kiváltságok, nincsenek arisztokraták, és mindenki egyenlő. Hogy ezt az egyenlőséget pontosan hogyan képzeli el, arról nem sok információt kapunk, bár amikor azzal nyaggatja az emberét, hogy az arisztokraták kastélyait a szegényeknek kell adni, abból megsejthető, hogy egyfajta kommunisztikus, vagyoni egyenlőséget (is) vizionál. Ám hiába éri el, hogy egykori gazdái életüket veszítsék, hiába segédkezik a forradalom szervezésében, jelentéktelensége nem változik. Egyrészt csak egy marad a sok névtelen polgár közül. Ez akkor válik érzékelhetővé, amikor megkísérli beszervezni Sebastiant a jakobinusok közé, mint olyan személyt, aki képes felkelést szítani Spanyolországban, elterelendő a figyelmét Franciaországról. Robespierre azonban gyanakvással fogadja ezt az ajánlatot, és kételyeket támaszt Sebastian megbízhatóságát illetően, nem utolsósorban Madeleine kiléte miatt.

„De kicsoda ő? [Itt Robespierre Madeleine-re céloz.] (…) Csupán egy igen alacsony rangú küldött szeretője. S vajon mit ér a véleménye? Különösen ha figyelembe veszem, hogy Andre Latour túl körülményeskedő, semhogy ügyünkhöz csatlakozzék.”

“But who is she? … Only the mistress of a very minor deputy. And what is her opinion worth? Especially when I consider that Andre Latour is too cautious to join our cause?”

A jelenet, túl azon, hogy párbajhoz vezet Andre és Sebastian között, megmutatja, hogy az egykori komorna továbbra is csekély fontosságú személy marad, akinek ugyanúgy nincs beleszólása az eseményekbe, mint az ancien régime alatt.

Másodsorban hiába tény, hogy a nők is jelentős szerepet játszottak a forradalmi eseményekben, e körülmény nem sokat változtatott társadalmi státusukon. Ez Madeleine esetében is igaz, ami jól tetten érhető abban a mondatban, melyet a lány szeretője felé intéz, miközben arról győzködi, hogy a forradalomnak radikálisabb irányt kell vennie. „Segíteni próbálok neked, Andre. Csak azt akarom, ami a legjobb Franciaországnak és a legjobb nekünk. Azt akarom, hogy sikeres légy. Hogyan másképp valósíthatná meg egy nő a céljait, mint a férfi által, akinek oldalán áll?” (“I am trying to help you, Andre. I only want what is best for France and best for us. I want you to be a success. How else can a woman achieve her ambitions except through her man?”) Az egészben az az ironikus, hogy hiába a „szabadság” a forradalom célja, bármi legyen is az, Madeleine-nek meg sem fordul a fejében, hogy a női egyenjogúság is bevonható ezen elvont fogalom jelentéstartalmába, noha abban a korban szórványosan már léteztek olyan gondolkodók és művek, amelyek megkérdőjelezték a nők hagyományos társadalmi szerepét (nem tudom, nevezzük ezt nulladik vagy mínusz egyedik hullámos feminizmusnak). Ez nemcsak az imént intézett mondatból válik nyilvánvalóvá, de abból is, mennyire ragaszkodik a szeretőjéhez, annak ellenére, hogyan bánik vele. Andre leszukázza őt mások előtt, aztán szégyenteljesen leszerepel a Sebastiannal folytatott párbajban; amikor a vámpírrá lett grófnő bűvkörébe kerül, és másnap reggel kavargó fejjel, gyengélkedve felébred, minősíthetetlenül beszél Madeleine-nel; lázas zagyválkodásai során lényegében beismeri, hogy egy másik nő után koslat; aztán lekever egy pofont a lánynak; ő mindezek ellenére istápolja és aggódik érte, noha a külvilág felé többször is hangoztatta, hogy a szerelmet ki kell érdemelni, és hogy a férfi kegyvesztetté vált nála. A lány tehát, hiába küzd a szabadságért, gyakorlatilag elfogad egy olyan állapotot, ami a szabadságának korlátozását jelenti.

Harmadszor – és ez érzékelteti a legmarkánsabban Madeleine jelentéktelenségét – a lány konkrétan elveszíti a nevét, de tulajdonképpen az egész identitását is. A zárófejezet – mely, Danielstől immár megszokott módon röviden ismerteti az életben maradt fő- és fontosabb mellékszereplők további sorsát, valamint a történelem további alakulását – a következőről számol be.

„Másnap reggel a polgári őrjárat egy vörös hajú, fiatal nőre talált, aki Párizs utcáin kóválygott. Ruháját vár áztatta, és nem tudott számot adni magáról. Ami azt illeti, úgy tűnt, elment az esze. Őrizetbe vették, majd a szükséges mérlegelést követően a hatóságok a Charenton Elmegyógyintézetbe utalták.”

“The next morning, civilian patrols discovered a young woman with red hair wandering through the streets of Paris. Her clothing was splashed in blood, and she was not able to give an account of herself. In fact, she appeared to have been struck dumb. She was taken into custody, and after due deliberation the authorities ordered her committed to Charenton Asylum.”

Nem véletlen a szerző szóhasználata: a bekezdésben – és a teljes egyoldalas fejezetben – egyszer sem szerepel az „ismeretlen” leányzó neve. Madeleine a szó szoros értelmében senkivé vált, olyannyira, hogy már a neve sem maradt meg neki. Erre maga Daniels is hangsúlyt fektet, amikor ezt írja: „[n]eve sohasem derült ki”. (“Her name was never discovered.”) Ám nemcsak ez teszi érdekessé a fordulatot, hanem az is, hogy mi után következett be a névvesztés. Amikor Madeleine-t megismerjük, két alapvető dolgot tudunk meg róla: Corville grófné komornája, és Andre Latour képviselő szeretője. Mondhatni, ezek a körülmények adják az ő azonosságát, ezek alapján határozható meg, kicsoda ő. A regény keserű iróniája, hogy mindez a végére eltűnik, ugyanakkor semmi más nem kerül a helyére. Még Sebastiannak is nyoma vész. Mintha Madeleine életét mindig a másokhoz való viszonya határozta volna meg, és eme „mások” kiesésével nem maradt volna semmije, ami saját, semmi az identitásából, amit ő maga épített fel, és ami elválaszthatatlanul az övé.

Az elszemélytelenedés mellett  az értékek kiveszése is olyasmi, ami valószínűleg nincs Sebastian ínyére az új korban. E tekintetben két dolog kiveszéséről érdemes szót ejteni. Egyrészt beigazolódni látszik Sebastiannak a The Black Castle-ben kifejtett jóslata, miszerint az emberek a jövőben semmiben nem fognak hinni. Ez megnyilvánul egyes jelenetekben, mint például amikor Madeleine, nyilvánvalóan a felvilágosodás jegyében, utal rá az Andréval folytatott egyik beszélgetése során, hogy a házasság „babonás sületlenség. Egy pap felhatalmazása kell ahhoz, hogy szeress?” (“Marriage is superstitious nonsense. Do you need a priest’s permission to love me?”) Később Robespierre is utal a vallás idejétmúltságára a Don Sebastian és Andre közötti párbaj előtt.

„– De a halandó emberét meghaladó hatalomban való hit engedélyezett? [A kérdést Sebastian teszi fel, miközben tagadja Andre indulatos vádaskodását, miszerint még a végén beismeri, hogy keresztény.]

– Ez is könnyen bajt okozhat – felelte Robespierre pártatlan méltósággal. – Ugyanis papokhoz vezet. Börtöneink rogyásig teltek velük, de azt gondolom, még ott is túl sok hatalommal bírnak.”

“‘But is it permitted to believe in a power greater than that of mortal men?’

‘Even that is likely to be troublesome,’ said Robespierre judicially. ‘It leads to priests. Our prisons are full of them, and even here I think they have too much power.’”

A következtetést aztán maga Sebastian is levonhatja, mint ahogy meg is teszi, amikor éjszakai késelőként kicsit eltöpreng a sorsán, és visszaidézi a régi szép időket. Lássuk, mire asszociál abból a tényből, hogy kitépi áldozatai szívét, nehogy vámpírrá változzanak és elárulják őt!

„Sebastian ismerte a régieket, akik hasonló áldozatokat mutattak be, az igazat megvallva számára életük a tegnap friss emlékének tűnt. Csakhogy azokat a szíveket a megdicsőülés céljából kínálták fel, míg a jeges ujjai szorításában lapulókat a szennycsatornába hajította, s talán a kutyák martalékai lettek. Nem maradtak istenek, akik elfogadnák az efféle felajánlást, főként nem Sebastian, aki átkozta a napot, melyen visszakényszerítették a világba, ahol holdkórost kellett mímelnie, hogy fenntarthassa minden célt nélkülöző és csekély örömöt nyújtó létét.”

“Sebastian knew of the ancients who practiced such sacrifices, and in truth to him their lives were as close as yesterday. But those hearts had been offered up to glory, while the ones he held in his icy fingers were cast away in gutters, perhaps to be devoured by dogs. There were no gods left to accept such offerings, certainly not Sebastian, who cursed the day when he had been drawn back into the world where he was forced to pose as a lunatic in order to maintain an existence that had no purpose and little pleasure in it.”

A The Black Castle-ben Sebastian megjósolta, hogy a jövőben az emberek zöme semmiben nem fog hinni, a The Silver Skullban pedig találkozhattunk arra való utalással, hogy a hívőkkel együtt az istenek is eltűnnek. Itt is hasonló dolognak lehetünk tanúi: a felvilágosodás és az akkortájt kibontakozó empiricizmus megingatják a természetfelettibe, a magasabb rendű, misztikus lényekbe vetett hitet. Igazság szerint Daniels adós marad annak magyarázatával, hogy ez miért annyira rossz Sebastiannak. Elvégre egyszer már eljutott a magasabb létezési szintre, és az ember azt gondolná, újból el tudná érni azt az állapotot. Valószínűleg kimondatlanul is arról van szó, hogy valamilyen isten megjelenésére és segítségére lenne szüksége, mert egyedül nem hajthatja végre a kívánt műveletet, az istenek léte pedig, úgy tűnik, a tömegek hitének függvénye. E megállapítás különös implikációja, hogy hiába fontos az egyéni hit Sebastian szerint, nem elegendő mindenre, hiszen a nép hitetlensége lenyomja Sebastian akaratát. Ebből a szempontból speciális jelentőséget nyer a történelmi korszak, amelybe hősünk visszacsöppent: a Rousseau eszméiből táplálkozó forradalom egyik evidens célkitűzése, a népuralom, a demokrácia létrehozása. Ennek egyik fő eleme a többségi döntés. Sebastian helyzete tulajdonképpen demokratikus állapotok eredménye: az istenség hiánya a többség hitetlenségének eredménye, Sebastian pedig kénytelen meghajolni a többség akarata előtt.

Ugyanakkor kérdéses, történelmileg mennyire megalapozott annak sejtetése, hogy az istenek azért nem léteznek, mert az emberek nem hisznek bennük, a korszellem diszkreditálta őket. Végső soron tény, hogy a jakobinus diktatúra beköszöntét követően Robespierre mégiscsak kialakította a Legfőbb Lény kultuszát (nagyon kíváncsi lennék, vajon ebből mit hozott volna ki Daniels), ami annak jele, hogy komoly tömegek rendelkeztek valamiféle vallási érzülettel, és a forradalmárnak engedményeket kellett tennie, hogy őket is maga mellé állítsa. Ki tudja, nem képzelhetők-e el olyan csoportok a regény idejében, amelyek őszintén hisznek a természetfelettiben.

Azt hiszem, a hit kiveszésének témája ad apropót arra is, hogy a Don Sebastian-ciklus eddig elolvasott első három kötetének hangsúlyeltolódásaira utaljak. Ugyanis legalább két könyv eltérő világnézeti konzekvenciákat tartalmaz. A The Silver Skullban – melynek a jelen kontextusban csupán felvezetőjeként utalnék a The Black Castle-re – a szellemi magasabbrendűség, valamiféle spirituális bölcsesség megszerzése áll a középpontban, és e célt Sebastian sikerrel teljesíti. Az olvasónak az a képzete támad a regényt befejezve, hogy nem csupán lehetséges az istenek közé emelkedni, de aki odáig eljutott, az már végleg le is vetkőzte a földi lét korlátait, amiből következik, hogy többet nem kényszerül vissza erre a világra. Ez a legtöbb olvasó számára természetes sejtelem, elvégre a fejlődést lineáris és egyirányú folyamatként képzeljük el: valahonnét tartunk valahová, úgy, hogy a korábbi állapothoz sohasem térhetünk vissza maradéktalanul. Ez azt is jelenti, hogy a The Silver Skullt ebben a formában befejezett, lezárt alkotásnak tekinthetjük.

Ezt a meggyőződésünket robbantja szét a Citizen Vampire. Nemcsak azzal szembesülünk, hogy még a korábban elért magasabb rendű állapotból is van – egyfajta kvázi-karmikus okozatiságból adódó – visszatérés a földre, de azzal is, hogy a szellemi tartalmak kiüresednek, kivesznek a világból, és a két nő marakodásán kívül csak a forradalom eseményei sodorják Sebastiant egyik helyzetből a másikba. Itt megsemmisül a lineáris fejlődés biztonságérzetet nyújtó illúziója, a csillagok nem várják vissza Sebastiant, ő pedig nem talál módot a visszatérésre – mi több, ez a lehetőség fel sem merül. A kiszolgáltatottság, a reménytelenség, a kiábrándultság válik a fő rendezőelvvé: a lét végleg céltalanná és nyomasztóvá válik, elvégre a magasabb rendű létállapot sem nyújt biztonságot vagy végső megnyugvást. Persze erre lehet mondani, hogy a kialakult helyzetért Sebastian maga okolható, hiszen ő hagyta hátra a tarotlapokat. Ez igaz is. Azonban ezt követően egyszer sem merül fel annak lehetősége, hogy Sebastian valamiképp visszanyerje emelkedettebb állapotát. Az elveszett paradicsom mintha tényleg menthetetlenül elveszett volna.

A második dolog, ami Sebastian nagy csalódására kiveszett az újkori Franciaországból – és amely dologra számottevően kevesebb figyelmet fordítok most –, a szerelem. Hogy ez pontosan mit jelent Sebastian számára, nem egészen világos, elvégre az ő szeretőjének lenni egyet jelent az önfeláldozással, az önkéntes véradással, s ezzel együtt az élőholtak közösségébe való belépéssel. A földi szerelem azonban egész biztosan értéktelenné válik. Ennek a grófné a legékesebb bizonyítéka, aki a megvetésen kívül semmilyen érzelmet nem táplál férje iránt, ellenben fűvel-fával megcsalja. Sebastian maga is megjegyzi, hogy „[t]e és Madeleine megtanítottatok arra, milyen hitvány értékű a szerelem egy ilyen világban.” (“You and Madeleine have taught me how little love is worth in a world like this.”) Hogy Madeleine hogy jön itt a képbe, azt nem pontosan értem, ő ugyanis ebből a szempontból nem hasonlít a grófnéra. Kétségtelen, hogy egyre jobban semmibe veszi Andrét, ahogy megvilágosodik előtte, hogy a férfinek esze ágában sincs a radikális jakobinusok útjára lépni, ám nem úgy tűnik, mintha kiszeretett volna belőle; fentebb ismertettem, Andre milyen trógerkedéseivel szemben tanúsított elnézést a lány.

A Citizen Vampire természetesen elsősorban Sebastian körül forog, azonban az eddig képernyőre vetett utalások után érdemes röviden bemutatni a regény többi fontos szereplőjét is. Corville grófnéval érdemes kezdeni az ismertetőt, mivel a cselekmény során vele találkozunk legelőször, ami azt illeti, a mű első szava a „The Countess”. A grófné unatkozó, dekadens, kielégíthetetlenül új és új élvezetekre vágyó nőszemély, akinek szeszélyeit erélytelen férje dörmögve, de menthetetlenül pénzeli. Lénye mintha árasztaná a csömört, mely egy korszak végének közeledtével eltölti az embert, csillapíthatatlan kéjhajhászása egyfajta menekülést is sejtet a forrongó társadalom problémái elől. Ami azt illeti, a grófnét óriási tudatlanság, sőt, felelőtlenség jellemzi. Rendre téves döntéseket hoz, amelyek káros következményekkel járnak. Az egész azzal kezdődik, hogy megidézteti Sebastiant. Eközben férjétől szinte lélektelen önzőséggel markol fel mind több és több pénzt, tekintet nélkül az arisztokráciát sújtó válságra. Párizsban álcaként egy kocsmában lesz felszolgáló, de megtalálják. Végül vámpírként felelőtlenül törekszik tönkretenni Madeleine-t, ami végül a halálához is vezet. Tévedésének természete egyszerű: nem képes, talán nem is hajlandó tudomást venni az őt körbevevő és a létét meghatározó valóságról, amely így fölé kerekedik. Nem hinném, hogy Daniels gondolt erre, de szerintem ez a tulajdonság jól illeszkedik ahhoz a helyzethez, amelybe Sebastian is került, és amit a korábbi Don Sebastian-regények tézisének cáfolataként foghatunk fel: a hangsúly a külső körülményeknek való alárendeltségen van, melyekkel szemben az egyén esélytelen. Természetesen ilyen körülményekkel korábban is találkozhattunk, Sebastiant például minden körülmények között kötötték a vámpírlét törvényei, itt azonban egyszerűen nincs más, csak a világ törvényei.

Corville grófné csökönyös és ésszerűtlen ragaszkodása a bosszúhoz a végzetét eredményezi. Lépése azért érdekes, mert a személyes sérelmek elengedését követelte volna meg. A sérelmekről valló lemondás nemcsak praktikus dolog – elvégre, mint Sebastian figyelmeztet, ártalmas figyelemfelkeltéssel jár –, de morálisan is helyénvaló cselekedetnek szokás tekinteni. Juliette nem hajlandó erre, emiatt nem képes teljes egészében levetkőzni mindazt, ami a földhöz köti, s végül fizikailag szenvedi meg ennek következményeit. Sorsának különös és ironikus tragédiája, hogy mint arisztokrata, életének rengeteg lépését szabályok határozták meg. Ezektől vámpírként sem tud egészen megszabadulni, hiszen kötik az olyan kényszerek, mint a nappali álom és kiszolgáltatottság.

A következő meghatározó karakter Madeleine Benet, a komorna. Míg a grófnéban csak megaláztatásai után alakult ki a bosszúvágy, Madeleine-t kezdettől fogva ez fűtötte. Róla már részletesebben írtam az elszemélytelenedése kapcsán, e helyütt azonban érdemes még egy tulajdonságára felhívni a figyelmet. Állandóan külső dolgokban keresi a boldogságot. Az elemzés e szakasza, attól tartok, gyomorforgató életbölcsességesdibe csap át, bár ezt talán némileg enyhíti, hogy, mint a Kedves Olvasó is bizonyosan megfigyelte, Daniels regényei nem mentesek bizonyos filozófiai felhangoktól. Azt hiszem, mindannyian találkozhattunk már a bölcselemmel – ha más nem, a remek ezoterikus könyvek hátlapján és az annál is remekebb, hatásvadász elemekkel teleszórt képek aláírásain –, miszerint a boldogság nem attól áll be egyik pillanatról a másikra, hogy az ember elvégez valamilyen feladatot. Nos, a jelen blognak nem funkciója e témában traktálni a Kedves Olvasót – valószínűleg hamar fel is sülnék, ha nekigyürkőznék –, mindazonáltal kétségtelennek tűnik, hogy valami hasonló elképzelés sejlik a sorokból, melyekkel a szerző Madeleine akkor támadt gondolatait jellemzi, amikor a grófné által elcsábított Andre faképnél hagyja.

„Fekete hullámként hömpölygött át rajta a felismerés, hogy mindent elért, amit szeretett volna, életét mégis elviselhetetlennek találta. Ha bármi elmondható róla, akkor rosszabbra fordult, mint valaha. Régóta arra a döntésre jutott, hogy Andre méltatlanná vált kegyeire, mégis a gyászolásán kapta magát. A forradalom szemmel láthatóan diadalmaskodott, épp a mai nap nézte végig a király halálát, mégis elégedetlen maradt. Még Corville gróf és grófné veszte sem hozta meg számára a várt örömöt. Talán ha a grófné nem börtönben pusztult volna el, talán ha a nyaktiló alá küldték volna, ha Madeleine láthatta volna vértől csöpögő fejét, mindez elegendőnek bizonyulhatna ahhoz, hogy érdemesnek tűnjön a küszködés. Ám a jelen helyzetben csak a sötét kétségbeesés maradt, melybe Madeleine kimerülten hanyatlott bele, utolsó éber pillanataiban Don Sebastian arca kísértette.”

“Like a black wave rolling over her came the realization that she had achieved everything she hoped for and still she found her life intolerable. If anything, it was worse than ever before. Long ago she had decided that Andre had outworn his welcome, yet she found herself mourning him. The revolution had apparently triumphed, and only today she had seen the King die, but still she was dissatisfied. Not even the deaths of the Count and Countess de Corville had given her the pleasure she expected. Perhaps if the Countess had not died in prison, perhaps if she had been guillotined, if Madeleine had seen her head dripping blood, it might have been enough to make the struggle seem worthwhile. As it was, there was only the dark despair into which Madeleine dropped exhausted, her last waking moments haunted by the face of Don Sebastian.”

A bekezdése keserű és reményvesztett iróniát rejt, amikor Madeleine, noha nyilvánvaló számára, hogy az általa eddig járt út zsákutcába vezet, nem képes letérni róla, és olyasminek a megváltó jellegén töpreng, ami természetét tekintve semmiben nem különbözik az ezen az úton elért többi „vívmánytól”: legalább két ember halálához közvetlenül hozzájárult, közvetetten bizonyára többekéhez is, ehhez képest azon mereng, hogy elégedettsége talán egyikük halálának a módjától függött.

A regény Corville grófné kis udvari házában ér véget, melyet sövénylabirintus övez. A labirintus sokrétű szimbólum, egyebek között az ember önmegismerésének, önmaga felfedezésének útját jelképezheti. E szimbolika igencsak kifordul Daniels alkalmazásában. Madeleine eltéved benne akkor is, amikor a vámpírrá lett grófné rejtekéhez tart, és akkor is, amikor megkísérel kijutni belőle. Mintha életének útja teljesen kisiklott volna. Amikor pedig a labirintus közepébe ér, vér és pusztítás fogadja. Három személy várja, mindhárman vámpírok, ezek közül kettő az, aki valamilyen szempontból kiemelkedően fontos volt az életében: a grófné és André. A harmadik Sebastian. A végső jelenet kisebb halálorgia, melynek folyamán mindhárom vámpír meghal. Madeleine-t szinte az egész regény során a pusztítás, a rombolás vágya hajtja: le akar számolni a grófnéval és le akarja dönteni az ancien régime-et. A labirintus közepébe érve az egykori szolgálólány mintha önmagával, legbelső ösztönzőjével szembesülne, ám e szembesülés elborzasztja. S miután elporlad előtte régi élete, nem marad más számára, csak az őrület. A labirintusban való önmegismerés ebben az esetben tragikus következményhez vezetett.

A két szembenálló nő a francia forradalom két ellentétes oldalát testesítni meg egy személyben. A grófné elzárkózása a valóságtól nem csupán személyes tulajdonság, hanem a történelmi helyzetet az adott időben felismerni képtelen, kiváltságaihoz mereven ragaszkodó arisztokrácia sajátossága is. Ezzel szemben Madeleine vérszomjában és elnyomottságérzésében a teljes harmadik rend gyűlölete belesűrűsödik egy emberbe. A történelmi regény műfaja így sajátos értelmet nyer Danielsnél.

Végül szót kell ejteni még egy karakterről, aki nem más, mint de Sade márki. A szadista kujonnal először a Bastille-ban találkozunk, ahol Sebastian rövid párbeszédet folytat vele, később mint őrszolgálatos jelenik meg, immár Sade polgártársként. A Citizen Vampire abszurd jellegét tükrözi, hogy Sebastian mellett Sade tűnik a legépelméjűbb személynek a forradalom kifordult világában – e kifordultságot a legfrappánsabban Madeleine egy kósza gondolata érzékelteti, mely akkor villan át rajta, amikor orvost keres Andrénak: „[s]em Dr. Guillotin, sem Dr. Louis nem olyan fajta embernek tűnt, akire egy élet megmentése céljából esne a választása.” (“Neither Dr. Guillotin nor Dr. Louis seemed the kind of man she would choose to save a life.”) Sebastian a kezdeti megrökönyödés után kifejezetten elismeri és filozófusnak nevezi Sade-ot. Rövid dialógusukban Sade radikálisan hedonista világnézete és ateizmusa kerül előtérbe. Valószínűleg a gyönyörhajhászásból ered a korábban már emlegetett gondolata is, miszerint a guillotine személytelenné teszi a kivégzéseket.

Sade és Sebastian párbeszédének van egy roppant érdekes sajátossága. Amikor Juliette említést tesz róla, hogy Sebastian vámpír, Sade ezt nem hajlandó komolyan venni, mondván, „[h]a hinnék az ilyesmiben, kénytelen lennék hinni Istenben is.” (“If I believed in such things, I would be obliged to believe in God.”) Sade kijelentésében természetesen tükröződik rendíthetetlen ateizmusa is, számomra azonban nem ez tűnt fel szóváltásaik során, hanem az, hogy e beszélgetések során mennyire jelentéktelenné törpült Sebastian vámpír mivoltának ténye. Sade egy magát vámpírnak képzelő habókosként könyveli el Sebastiant, és remekül elcseveg vele. Ez a körülmény a felszín fontosságát sugallta számomra: Sebastian felvett egy „álarcot”, a hétköznapi ember álarcát, és innét kezdve ez „ő”. Ezzel még Sebastian, a természetfeletti lény, az élő halott is „demokratizálódott”, s új értelmet nyert az az elv, hogy a származás nem számít. Másfelől azonban a társalgás ilyetén természete előrejelzi a tartalom kiüresedését és a puszta külsőségek előtérbe kerülését is.

Egyébként a márkihoz kapcsolódó további érdekesség, hogy a grófné keresztneve sem véletlen: de Sade egyik művének címe Juliette története, avagy a bűn virágzása (Histoire de Juliette ou les Prospérités du vice); a regényben a szóban forgó karakter a mű ihletője.

Végül a Citizen Vampire immár visszatérőnek számító tanulsága, hogy egyetlen „új kor” sem különb a réginél. Sebastian már korábban is hangot adott ezirányú szkepszisének. Ezúttal Madeleine-nel társalogva fejti ki, mit gondol az új világok építése iránti kritikátlan lelkesedésről és az efféle kísérletek eredményességéről.

„Az új világ. Évszázadokkal korábban, amikor az emberek nyugat felé hajóztak, már hallottam e szavakat; ám az új világ igencsak olyannak bizonyult, mint a régi: a hatalomért az aranyért való tülekedésnek. Nincsenek új világok, Madeleine, csak emberek, akik zászlajukra tűzik őket, hogy leplezzék a régi világokat kenterbe verő gátlástalanságot.”

“The new world. I have heard those words before, centuries ago when men sailed west; but the new world proved to be much like the old, nothing but a scramble for power and gold. There are no new worlds, Madeleine, only those who proclaim them to disguise a viciousness that puts the old worlds to shame.”

Daniels gondoskodik róla, hogy az olvasó is hasonlóképp szemlélje az eseményeket, mint főhőse. Egyrészt a guillotine személytelen vásári látványossággá avanzsál, melyhez Madeleine is aktívan asszisztál a kivégzések végignézése során tanúsított, már-már extatikus lelkesedésével, melynek láttán Andre is megrökönyödik. Másrészt az emberek álarcosbálokon tivornyáznak, ahol hullának maszkírozzák magukat, és a guillotine „tiszteltére” vörös kendőt kötnek a nyakuk köré. Harmadrészt a nép sokkoló brutalitásról és züllöttségről tesz tanúbizonyságot. Sade polgártárs említést tesz róla, hogy egy alkalommal a csőcselék puszta kézzel szaggatott ízekre egy hercegnőt, máskor pedig börtönöket rohamoztak meg az emberek, és válogatás nélkül kardélre hányták, akit ott találtak. Az efféle események mindennél jobban igazolják Sebastian cinizmusát.

Amikor e bejegyzéshez hozzákezdtem, nem gondoltam, hogy ilyen terjedelmes írás kerekedik belőle. A gondolatok, amelyeket itt összehordtam, csak lassan merültek fel bennem, és sok visszalapozást igényeltek. Remélhetőleg nem tűnnek mindenestül céltalan zagyvaságnak. Te ne légy olyan tökkelütött, mint a blog gazdája, és egymás után rögtön kétszer olvasd el e remek regényt!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr805069882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...