...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2013. január 10. 18:16 - Thasaidon

Edith Wharton: The Ghost Stories of Edith Wharton (David Stuart Davies ed.), Wordsworth Editions Limited, 2009, 292 p.

A halott szerzők műveiben az a piszokság, hogy sohasem tudom, kit kell a cím előtt feltüntetni, a szerzőt-e, aki ugyan megírta egykor a kötetben szereplő elbeszéléseket, de a konkrét kollekciót nem ő állította össze, avagy a szerkesztőt, aki egy árva betűt nem írt, viszont ő válogatta össze az alkotásokat.

Edith Wharton (1862-1937) az amerikai irodalmi kánon kimagasló alakja. Az előkelő családba született írónőt alapvetően a korabeli társadalmi elit életmódjának kritikus, ironikus ábrázolása, valamint az elfojtott érzelmek megjelenítése miatt tartja számon a fősodratú irodalomkritika. Legjelentősebb művei A vigasság háza (The House of Mirth, 1905), Az ártatlanság kora (The Age of Innocence, 1920), valamint az Ethan Frome (1911), a középsőért 1920-ban Pulitzer-díjban is részesítették, így Wharton lett az első írónő, aki elnyerte ezt az elismerést. Az első két mű tárgya az egyéni boldogságkeresés és a társadalmi elit merev, felszínes szokásai közötti konfliktus, a harmadiké az elszegényedett vidéki Új-Anglia életét mutatja be.

Wharton kikacsingatott a rémtörténet-irodalom felé is, és egy kisebb kötetre rúgó kísértethistóriával ajándékozta meg a Ptolemaioszok ónixkelyhéből lelkesen kortyolgató keveseket. A skatulyázgatás – mint általában – célszerűtlen, elvégre az újabb elemzések A vigasság házában és Az ártatlanság korában is felfedezni vélik a gótikus irodalom hatásait, a jelen esetben azonban a kifejezetten kísértettörténetként elkönyvelt elbeszélésekre fogok koncentrálni.

Az e helyütt elemzett antológia összesen tizennégy novellát tartalmaz. Ez abból a szempontból érdekes, hogy noha a szóban forgó kötet – címe alapján – a művésznő összes kísértettörténetét törekszik egybefoglalni, a repertoár fölöttébb csekély egyezést mutat például Wharton 1910-ben kiadott, Tales of Men and Ghosts című, kísérteties tartalmat sugalló kollekciójával, ugyanakkor találhatók benne olyan elbeszélések is, amelyek igencsak távoli rokonságot mutatnak a rémtörténet-irodalommal. A műfaji elhatárolások ugyanakkor problémásak is abból a szempontból, hogy a Wharton által feldolgozott témák kiváló táptalajai a kísértetirodalomnak. Az olvasó sokszor azt tapasztalhatja, hogy a kísértet nem más, mint valamilyen állapot, esemény továbbélő emlékének írói ábrázolása.

A kötet első elbeszélése a The Lady’s Maid’s Bell címet viseli. A szerkesztő, egyben az előszó szerzője azt írja erről a történetről, hogy ahány olvasó, annyiféle megfejtés születik az alkotásban felvezetett rejtélyt illetően, és jómagam sem tudom teljes egészében elvetni ezt a feltételezést. A novella cselekményét Alice Hartley főhős-narrátor közvetítésében ismerhetjük meg, aki a Brympton-családhoz szegődik szobalányként. Hamar felfigyel rá, hogy amikor a férj nagy ritkán otthon tartózkodik, nyomott hangulat telepedik az egész háztartásra. A cselédsoron van egy bezárt szoba, amelyben senki nem lakik, és amelynek rendeltetéséről, sorsáról a többi szolgáló hallgatásba burkolózik. Egyébként pedig a ház rendszeres látogatója egy bizonyos Mr. Ranford, akinek a jelenléte mindig derűt csal Mrs. Brympton arcára.

Alice már szolgálata legelején észrevesz egy női alakot, aki természetesen senki másnak nem tűnik fel. Mint rövidesen kiderül, ez a volt szobalány, Emma Saxon lesz a bonyodalom forrása. Hogy miként – nos, ezt kell az olvasónak összeraknia. Nyilvánvalóan valamilyen múltbeli bűn terheli a családot, és ennek minden bizonnyal Emma Saxon lett az áldozata, de hogy pontosan mi történt, csak találgathatjuk. Szexuálisan kihasználták és öngyilkos lett? Megölték? Vagy „csak” lelkileg tették tönkre? Látszólag ez kevésbé valószínű, elvégre ha már kéznél van egy alárendelt nő, a legkézenfekvőbb testileg kihasználni őt (ami persze szükségképpen maga után vonja a lelki traumát), de ha abból indulunk ki, hogy Whartonnál visszatérő motívum a lelki nyomorúság fennállása a látszólag idilli fizikai körülmények között, akkor egy ilyen narratíva nem tűnik elképzelhetetlennek (a műből való ilyetén kinyúlásért, azt hiszem, sok hivatásos irodalomkritikus arccal lefelé temetne el).

Wharton igen közeli barátságban volt Henry Jamesszel, aki bizonyára hatást is gyakorolt rá. A The Lady’s Maid’s Bellt olvasva menthetetlenül eszembe jutott James The Turn of the Screw című, hosszas elbeszélése. Ez utóbbiban szintén cselédek szellemei szerepelnek, és ugyanaz a titkolózó, fojtott atmoszféra övezi végig, senki nem szól semmit a kísértetekről, amelyeket csak a főhős lát. És ami ennél is fontosabb, éppúgy a képzeletünkre van bízva a hiányos kirakós összerakása, mint Whartonnál. Ami azt illeti, Jamesnél még az is kétségbe vonható, hogy egyáltalán valóban kísértetet látott-e a főhős. Wharton esetében szerintem egy fokkal bizonyosabb a kísértet léte, a házbeliek mély, riadt hallgatása utalhat arra, hogy nem csupán az egykor lezajlott tragédia emléke nyomja még mindig a lelküket, hanem ezen emlék asztrális reziduuma is.

A The Eyes című novella a „morális természetfeletti” szemléletes példája. Andrew Culwin egy baráti látogatás alkalmával összemelegedik egy lánnyal, akinek meg is ígéri, hogy feleségül veszi, ám fogadalma végül talminak bizonyul. Az esetet követően éjszaka Culwen azon kapja magát, hogy egy rosszindulatú szempár mered rá az ágya végéből. Ezt követően még egy alkalommal farkasszemet néz a szempárral, utána többé nem találkozik vele – az élmény mindazonáltal így is maradandó.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a jelen írásban az összefüggéseket morális, nem pedig fizikai síkon kell keresni. Culwin mindkét alkalommal csalárd módon járt el, ez váltotta ki a jelenést. Ezen túlmenően ugyanakkor az olvasó értelmezésére van bízva, mivel magyarázható az összefüggés. Culwinben komoly tusa zajlik le mindegyik alkalommal, mielőtt meghozza a nyílt konfrontációt kerülő döntését, így gondolhatunk arra, hogy a szemek a saját lelkiismeretének manifesztációi. De gondolhatunk valamiféle rajta kívüli „igazságszolgáltató” hatalom működésére is.

Az Afterward című elbeszélés egy sokkoló utólagos felismerés történetét tárja elénk. A Boyle-házaspár egy ódon házba költözik, ahol zavartalanul hódolhatnak alkotói hajlamaiknak. Ám egyszer csak a férj, Ned nyom nélkül eltűnik. A konyhalány elhebeg annyit, hogy bekísért egy úriembert, aki őt kereste, ennél több információt azonban ő sem tud nyújtani. Annyit megtudhatunk, hogy Nednek voltak bizonyos nem túl egyenes üzleti húzásai, és ebből meg is lehet sejteni egyet s mást, ennél több konkrétumra azonban nem derül fény. Az elbeszélés a kötet azon ritka kísértethistóriáinak egyike, ahol a félelemforrás nem egy adott házhoz kötődik, hanem kifejezetten az érintett személyt követi. E műben felszínre kerül Wharton társadalomábrázolói vénája, ugyanis futólag rápillanthatunk a gyorsan meggazdagodott embereket fenyegető veszélyekre, a látszólag zavartalan anyagi biztonság ingatag alapjaira, egyúttal a Wharton életében, a XIX. század második felében Amerikában virágkorát élő spenceri szociáldarwinizmus árnyoldalával is szembesülhetünk.

Kerfol a címe a kötet negyedik elbeszélésének, amely abból a szempontból különleges, hogy a kísértetek kutyák szellemei. Az önmagában akár faramuciként is elkönyvelhető felállás mélyebb értelmét azonban megint csak a ki nem mondott viszonyok adják. A címben nevezett kúriához sötét, titokzatos história kötődik. Yves de Cornault az épületet lakó XVII. századi agg nemesúr sohasem volt goromba nejéhez, az ifjú, tündöklően szép Anne-hez, sőt, tulajdonképpen kimondottan jó férjnek számított, elvégre nem verte az asszonyt, és elhalmozta minden földi jóval. Ám roppant féltékenyen őrizte a külvilág szeme elől a nőt, aki csak elvétve léphetett házon kívülre, egyedül pedig sohasem. Az örökké távollevő férj hiányát és az egyedüllétet Anne nehezen viselte, ezért Yves egy ölebbel ajándékozta meg. Az állat enyhítette a magányt, egészen addig, amíg az asszony titokban el nem kezdett találkozgatni bizonyos Henri de Lanrivainnel – saját elmondása szerint nem házasságtörési célzattal, csak azért, hogy társasága legyen, és az elbeszélésből közöltek nem adnak okot e vallomás kétségbe vonására, hacsak maga a találkozások ténye nem implikálja e következtetést. A férj bosszúból megfojtja a kis ölebet, és aztán hasonlóképp bánik el minden másik kutyával, amelyre a feleség így vagy úgy szert tesz. Borzalmas végzete a feleség vallomása szerint a szellemkutyáknak tudható be, és a haláleset évfordulóján mindig kutyák láthatók Kerfol körül.

Az elbeszélés bizonyára remek táptalaja a feminista irodalomkritikának (mondjuk az itt tárgyalt novellák között nem egy ilyen akad…), elvégre központi témája – minő meglepetés – a női szemléletmód teljes háttérbe szorítottsága, ami a XVII. században ugyanúgy létező jelenség volt, mint Wharton Amerikájában. A művet olvasva megfigyelhető: nem pusztán arról van szó, hogy a háziúr kivégezte felesége állatait, és nem is csupán arról, hogy mai kifejezéssel élve lelki erőszakot alkalmazott ellene, hanem arról, hogy a cselekmény kegyetlen jellege egyáltalán nem tűnik fel a férfi szereplőknek. Az Anne tárgyalását ismertető szakasz két szöveghelyében is tetten érhető ez.

„Amikor arról faggatták, mi okból járkál le éjjelenként ajtót nyitni Hervé de Lanrivainnek, Anne de Cornault olyan feleletet adott, amely bizonyára mosolyra fakasztotta a törvényszéket. Azt válaszolta, magányosnak érezte magát, és társalogni kívánt az ifjúval. ’Egyedül ez volt az oka?’, szegezték neki a kérdést. ’Az Őlordságuk feje fölött lógó feszületre esküszöm, igen’, hangzott felelete. ’No, de miért épp éjfélkor?’, érdeklődött a bíróság. ’Mert más módon nem láthattam őt.’ Látom magam előtt, miféle pillantásokat válthattak a Feszület alatt összegyűlt hermelingalléros úriemberek.”

“Anne de Cornault, when questioned as to her reason for going down at night to open the door to Hervé de Lanrivain, made an answer which must have sent a smile around the court. She said it was because she was lonely and wanted to talk with the young man. Was this the only reason? she was asked; and replied: ‘Yes, by the Cross over your Lordships’ heads.’ ‘But why at midnight?’ the court asked. ‘Because I could see him in no other way.’ I can see the exchange of glances across the ermine collars under the Crucifix.”

„De hát mit szándékozott közölni Hervé de Lanrivainnel? – tette fel a kérdést a törvényszék; mire az asszony ezt felelte: ’Arra akartam kérni, hogy vigyen el.’

’Ah… Tehát beismeri, hogy házasságtörést fontolgatva ment elébe?’

’Nem.’

’Akkor mi okból akarta megkérni, hogy vigye el?’

’Mert féltettem az életemet.’

’Kitől félt?’

’A férjemtől.’

’Miért tartott a férjétől?’

’Mert megfojtotta a kiskutyámat.’

Bizonyára ismét mosoly szaladt végig a bírák arcán: azokban a napokban, amikor bármely nemesnek jogában állt felköttetni jobbágyait – s többségük élt is e jogával –, egy háziállat légcsövének elszorítása miatt aligha szükséges ekkora hűhót csapni.”

“‘But what did you want to say to Hervé de Lanrivain?’ the court asked; and she answered: ‘To ask him to take me away.’

‘Ah—you confess that you went down to him with adulterous thoughts?’

‘No.’

‘Then why did you want him to take you away?’

‘Because I was afraid for my life.’

‘Of whom were you afraid?’

‘Of my husband.’

‘Why were you afraid of your husband?’

‘Because he had strangled my little dog.’

Another smile must have passed around the courtroom: in days when any nobleman had a right to hang his peasants—and most of them exercised it—pinching a pet animal’s wind-pipe was nothing to make a fuss about.”

Nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy e bekezdésekben kiszúrjuk azt a hagyományos, már-már sztereotip kategorizálást, amely a férfiassághoz (öhömm, „férfiprincípiumhoz”) az értelmet, a racionalitást, a nőiséghez („női princípiumhoz”) az érzelmeket társítja. E két szemléletmód ütközésének lehetünk tanúi. Wharton racionális, tudományos alapú korában nem vitás, melyik szemléletmód kerül ki győztesen ebből a konfliktusból. A megölt állat és a hozzá kapcsolódó, észrevétlen lelki nyomor egyébként nem kizárólag Whartonra jellemző motívum: Susan Glaspell 1916-os A Jury of Her Peers című elbeszélésében egy kitekert nyakú kanári a nyom, amely csak a gyilkosság helyszínén informális szemlét tartó két nőnek szúr szemet; ez, mint Whartonnál, egy boldogtalan, ám észrevétlenül maradt élet tanúbizonysága. Érdekes körülmény, hogy a Kerfol is 1916-ban született. Az ismertetett összefüggésre másutt is rámutattak a szerző Trifles című, az említett történethez hasonló tartalmú drámája kapcsán.

A The Triumph of Night az egyik olyan elbeszélés, amely a főszereplők között egyáltalán nem vonultat fel nőket. George Faxon némi közlekedési nehézség után az eredeti célja helyett John Lavington mágnás kúriájában talál szállást, ahová a férfi unokaöccse, Frank Rainer vezeti. Faxon különös, megmagyarázhatatlan kísértetre figyel fel: a családi vacsoránál a vidáman társalgó Lavington úr mögött ott áll a hasonmása, és zord, szúrós pillantást szegez az ifjú Rainerre, akinek tuberkolózisán szemmel láthatóan nem sokat javít a téli táj.

A szellem funkciója bizonyos szempontból egyértelműen kiderül: valamilyen közelgő vészre akart figyelmeztetni. Ilyenből kettőről is tudomást szerzünk a mű végére: Lavington korrupciós botrányba keveredett, ami az egész Wall Streetet megrengeti, másrészt az, hogy Rainer a menekülő Faxon után eredt, megviseli szervezetét, és belehal a megterhelésbe.

Az összefüggéseket azonban kissé homályosnak ítéltem. A főhős saját magát okolja a végén, amiért nem figyelmeztetett a közelgő vészre, de tekintve, hogy a kísértet megjelenései alkalmával nem tett semmi egyebet, csak tüzes haraggal nézett, nehezen látható be, hogy mit kellett volna Faxonnak mondania.

A novella két dolog írói kifejezéseként fogható fel. Az első lehetőség az, hogy a lappangó titkokról, az ezekkel együtt rejtőző, kirobbanásra váró feszültségről szól. A fentiek tükrében ez aligha meglepő. Hozzáadhatjuk még, hogy Wharton kora előkelői életének krónikása volt. A „lappangó titok” a feltörekvő, olykor tisztességtelen eszközöktől sem visszariadó gazdagok pozíciója mögött rejlő bizonytalanság: a bármikor bekövetkező csőd valamint az esetleges korrupció kitudódásának fenyegetése.

A második lehetőség nem zárja ki az elsőt, ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy nem több puszta belemagyarázásnál. Ezen elképzelés értelmében a mű az eltúlzott lelkiismeret-furdalást ábrázolja. Végül is nincs szó egyébről, mint hogy a főhős nem közöl egy jóformán érthetetlen üzenetet a címzettekkel. Racionálisan belegondolva nem kellene ezért bűnbánatot éreznie, mégis ezt teszi. Talán a kellően érzékeny emberek így éreznek, ha rádöbbennek, hogy egy tragikus esemény elhárításában részt vehettek volna, de elmulasztották, bármennyire képtelen vagy valószínűtlen az okozati összefüggés is. Ha ne adj’ Isten valóban megállja a helyét ezen értelmezésem, akkor ez a „lelkiismereti érzékenység” párhuzamba helyezhető a kísértetek megpillantására való érzékenységgel: Faxon azért látja meg a kísértetet, mert ott lapul benne a felelősségérzés a családért, ami a tragédia bekövetkeztekor felszínre is tör.

A The Duchess at Prayer visszatér a magányos feleség toposzához. Egy vén olasz villa egykori lakóinak történetével ismerkedhetünk meg. Ez a történet egy térdeplő nőalakot formázó szoborhoz kapcsolódik, melynek arca megmagyarázhatatlan módon szívettépő gyászba fordult. Annakidején Ercole herceg igencsak sokat volt távol otthontól, elzártságban élő, a művészetek iránt fogékony feleségét az unalom és a magány emésztette. A ki nem mondott dolgok atmoszférájában nem tudhatjuk, vajon ennek van-e köze ahhoz, hogy a párnak nincs gyereke, és ha igen, ez kinek tudható be, mindenesetre nem elképzelhetetlen, hogy Wharton ezt is sejtetni akarta. A hercegnőnek kialakul az a szokása, hogy a villához tartozó kápolnába lejár imádkozni, és ehhez a kápolnából nyíló kriptából hozza elő egy szent ereklyéit. Mi történik, mi nem, a herceg végül úgy dönt, lezáratja a kriptát, aminek hatására a hercegnő falfehérré válik, majd elájul, és ezzel egyidőben alakul át különös módon a fohászkodó hercegnő szobra is. A természetfeletti ismét csak minimális mértékben van jelen, a történet csattanója azonban kitalálható, és azt lehet mondani, olyan dologban rejlik, amit nem csak a történetszövés miatt tart titokban a szerző, de a cselekmény idején, a kor erkölcse és a feszes helyzet miatt, nem is lehetett kimondani.

A Miss Mary Pask az egyik személyes kedvencem a sok kiváló elbeszélés közül. A történet igen érdekes témát dolgoz fel. Arra keresi a választ, mit is jelent tulajdonképpen az, ha valaki meghal. A kérdés azonban nem az elhunyt halált követő sorsa, vagy a halál szubjektív megélése, hanem a „társadalmi halál” mibenléte. Mary Pask a főhős-narrátor jóbarátjának sógornője. A feleség, Grace kérésére a narrátor útnak ered, hogy látogatást tegyen a magányosan élő, idős hölgynél. A látogatás a gótikus irodalom klasszikus motívumai (vihar, elhagyatott, előkelő ház, titkolózó szolgáló) között zajlik. Amikor a főhős egyedül marad az épületben, egy szemmel láthatóan szörnyű állapotban lévő öregasszony jelenik meg előtte, aki arról kezd el mesélni, milyen érzés halottnak lenni. Főhősünk természetesen eszét vesztve ront ki a házból, majd beszámol élményéről. A valódi döbbenet azonban akkor éri, amikor Grace közli, hogy Maryn „csak” kataleptikus roham tört ki, mely azonban elmúlt. Ám a kívülálló számára nincs lényeges különbség a biológiai halál és a teljes elhagyatottság között, mely azóta hatja át az életét, amióta húga Európából Amerikába költözött. Amikor Mary Pask olyanokat mond a vendégének, mint „[i]dejét sem tudom már, mikor láttam utoljára élő lelket” (“It’s such an age since I’ve seen a living being!”), vagy „[t]udja, olyan kevesen látogatnak engem a halálom óta” (“I’ve had so few visitors since my death, you see.”), akkor elgondolkodhatunk rajta, a „halál” milyen válfajával is találkozunk, hiszen noha az öregasszony biológiailag még él, társadalmi értelemben halottnak tekinthető. E központi gondolat mellett szerintem mellékes körülménynek tekinthető, hogy az idős hölgy nyilván kicsit meg is bolondult a rohamot követően.

A Bewitched titokzatos vámpírtörténet, mely egy újabb visszatérő Wharton-témát dolgoz fel: az elhunyt kedves halállal dacoló emlékét. Saul Rutledge-et saját bevallása szerint vámpír kísérti, és napról napra csak fogyatkozik az ereje. Ezt a férfi felesége közli annak hüledező cimboráival, ám végül maguk is meggyőződhetnek az igazságról. A vámpír nem más, mint Ora Brand, Saul egykori kedvese, akit három évre elküldtek, és nem sokkal hazaérkezése után meghalt, ám mielőtt végleg lehunyta a szemét, megígérte, hogy holtában visszatér hozzá. A halott feltámadására nem kapunk sem tudományos, sem misztikus magyarázatot, sőt, magát a vámpírt sem láthatjuk, de nincs is rá szükség, hisz a középpontban a szétszakadt kapcsolat áll. A szakítás oka érdekes kérdés, a mű nem említi, hogy erőnek erejével akarták-e a lányt elválasztani a szeretőjétől, vagy egyéb okból küldték máshová, ez ügyben találgatásra vagyunk ítélve. Persze, könnyen előfordulhat, hogy ennek a kérdésnek semmi jelentősége a novella szempontjából, én azonban személy szerint arra gondolnék, hogy a férfi és vámpírrá vált egykori szeretőjének kapcsolata mögött rejtőznie kellene valami olyan rendkívüli körülménynek, ami „magyarázhatóbbá” teszi a középpontba helyezett átváltozást. Az elbeszélés üzenete mindazonáltal enélkül is világos: a másikhoz való kötődés halálon átnyúló, nyomasztó erejének ábrázolását nyújtja benne a szerző.

A The Fulness of Life olyan elbeszélés, amely nem nélkülöz némi keserű iróniát sem – ezáltal Wharton természetfeletti elbeszélései köréből igazolja az állítást, miszerint Wharton iróniával ábrázolta az őt körülvevő világot –, s ez már a címében is megfigyelhető, a mű azonban valahol mélyen tragikus tartalmú. Egy nemrég meghalt nő dilemmáját ismerteti, aki a túlvilágra kerülve választhat magának egy tetszőleges partnert, azzal a kikötéssel, hogy aki választ, az örökkévalóságig vele marad. Dühödten gondol vissza férje idegesítő szokásaira, és rendkívül boldog, amikor egy olyan férfit „talál”, akivel minden intellektuális vágyát kielégítheti. A novella főhősnője végül dilemmába esik: férjét válassza-e, akinek idegesítő szokásai mellett előkerülnek a jó tulajdonságairól való emlékek is, avagy az „álomférfit”? A „meg nem értett feleség” motívuma vitathatatlanul önéletrajzi jellegű: Wharton első házassága boldogtalan volt, mivel férje a gazdag burzsoázia tagjainak tipikus életét élte, nem érdekelték a szellem kérdései, szemben nejével, aki vágyott rá, hogy intellektuális élményeit megoszthassa valakivel. Kérdés, vajon az elbeszélésben leírt dilemma valóban lejátszódott-e a szerzőben házassága idején, esetleg a válás során vagy utána.

A Mr Jones megint csak a sötét családi titkok vidám birodalmába kalauzolja az olvasót. A főhős, bizonyos Jane Lynke kisasszony egy Bells nevű házat örököl. Bejárja az épületet, ám a szolgáló az egyik szobába nem engedi be, mondván, Mr. Jones tiltja a belépést. Hogy kicsoda ez a figura, arról nem tesz említést. Aztán szép lassan fény derül a ház rejtélyére. Újfent találkozhatunk az „elzárt nő” toposzával, ez esetben azonban súlyosbítja a körülményeket, hogy a szóban forgó nő süketnéma is. Ennek következtében kétszeresen el van szigetelve a külvilágtól: természetes fogyatékossága már elzárja őt a kommunikáció bizonyos formáitól, a házba való bezárása erre tesz még egy lapáttal, hiszen nemcsak a kommunikáció, de a más emberekkel való találkozás lehetősége is semmivé foszlik számára. Férje puszta érdekből vette feleségül, hogy részesüljön a család vagyonából, ezen túlmenően azonban kolonccá válik a nyakán, és olyan helyre rakja, ahol nem hozhatja zavarba. Mr. Jones nem más, mint a feleség őrzője, aki olyan remekül teljesíti a feladatát, hogy nem pusztán fizikai valójában őrzi a nőt, de halála után is őrzi a feleség titkát kísértetként.

Megfigyelhető a műben egy érdekes kontraszt. A főhősnő úgy szerez először tudomást a szóban forgó feleségről, hogy megpillantja az egyik elhunyt ős, Peregrine Vincent Theobald Lynke szarkofágját, amelyen a neve és a titulusai mellett szép sorban feltüntették és méltatták élete fontosabb cselekedeteit. Ehhez képest a feleség emlékét egyetlen mondattöredék őrizte: „valamint hitvese” (“Also His Wife”). A konkrét elbeszélésben ez a motívum nyilván megelőlegezi azt, mennyire rejtetten élt az asszony, azonban kicsit kiterjesztve értelmezhető a feleségek régi szerepének jelképeként is. Közhelyszerű, hogy a nyugati civilizációban a nők sokáig nem rúghattak labdába a férfiak mellett (hogy csak a szerző hazájában maradjunk: az USA-ban országos szinten a nők csak 1920-ban kaptak választójogot), szerepük az otthon rendben tartására, a férj kiszolgálására (khm, kicsit későbbről való, de ezt itt ugye mindenki ismeri?), no, és persze a humán reprodukcióra korlátozódott. Ezzel áll szemben Jane Lynke, aki a cselekmény idejéig „aktív, független, öntörvényű életet” (“active, independent and decided life”) élt, beutazta a világot, és könyveket írt. Mr. Jones és „Valamint Hitvese” titkának megismerése talán a régi női szereppel való szembesülés története is.

Megjegyzést érdemlő érdekesség egyébként, hogy Jane, amikor belegondol, mennyire keveset tud őseiről, arra gondol, hogy nem tűntek ki a vagyonszerzésben, és csak lassacskán tettek szert javaikra, „[l]eginkább okos házasságkötés révén” (“Mostly by clever marriages”). E gunyoros megjegyzés előrevetíti a később feltáruló titkokat.

A Pomegranate Seed című novella nyilvánvaló mitológiai kontextussal bír: Perszephonéra utal, akit Hádész elrabolt és a feleségévé tett, és aki a szájába csempészett gránátalmamag miatt nem válhatott meg végleg az alvilágtól, és noha feljöhetett onnét, mindig újra vissza kellett térnie. A jelen elbeszélésben az újraházasodott Kenneth Ashby elhunyt első felesége jelentkezik olykor odaátról: a férfi néha a nevére címzett, feladó nélküli levelet kap, amelyet elolvasva elkomorodik a nap hátralévő részére. Nem tudjuk meg, hol írta a feleség a leveleket, nem tudjuk meg, hogyan, miként azt sem, mi áll a levelekben. Nyomasztó titokzatosság telepszik az egész novellára (mintha ez újdonság lenne Whartontól), csak a homályban tapogatózhatunk az események magyarázatát illetően. Nincs elnyomás, nincs házasságtörés, ellenkezőleg: a férfi rajongott első feleségéért, és nincs szó olyasmiről, hogy fordított irányban kevésbé meghitt érzelmek áramlottak volna. Hogy a gránátalmamag pontosan mire utalhat, nem derült ki (vagy csak nem sikerült rájönnöm): ha abból indulunk ki, hogy az alvilághoz köti az embert, akkor egyrészt arra vonatkozhat, hogy az elhunyt feleség magához akarja kötni a férjét, másrészt arra, hogy a nő az alvilághoz van láncolva, visszafordíthatatlanul halott. Ez utóbbi esetben nincs is szó másról, mint a halál szimbolikus ábrázolásáról.

A The Looking Glass egyike az antológia azon írásainak, amelyek szerintem csak meglehetősen széles kiterjesztéssel hívhatók kísértettörténetnek. Az elbeszélés központi alakja a dúsgazdag Mrs. Clingsland, aki kétségbeesik, amikor az öregedés legelső jeleit megpillantja arcán, és tébolyult hévvel igyekszik felhalmozni a társaságbeli férfiak elismerő nyilatkozatait, pillantásait. A cselekményt a nő szolgálója, Mrs. Attlee visszaemlékezéséből ismerjük meg, aki egyszerre igyekezett kielégíteni főnöke szeszélyét (akár hazugság útján is), valamint lerázni róla a rátelepedett szélhámosokat, akik a belé valaha szerelmes, ám meghalt férfiak szellemének közvetítőiként adják ki magukat. Az elbeszélés lényege, azt hiszem, nem vitás: nem pusztán egy kényes, labilis úriasszony hisztijének lehetünk tanúi, hanem a társaságbeli érvényesülését szolgáló egyetlen eszköz elveszítésének. Az előkelők világának ábrázolása mindig hálás téma, Wharton ezen elbeszélésében a csillogó külsőségek mögötti rémisztő ürességre mutat rá, s ahogy ezt észrevesszük, egyből védtelennek és kiszolgáltatottnak tűnik a rendkívüli jómódban élő nő. A mű természetfeletti vonatkozása a jósok tevékenysége, ez azonban mellékszál, a lényeg a letűnő szépségéért kétségbeesetten kapkodó nő drámája, no, meg a jól bejáratott tanulság, miszerint hazudni olykor irgalmasabb, sőt, hasznosabb lehet, mint nyíltan kimondani az igazságot.

A The Journey című novellára ugyancsak nehezen húzható rá a „kísértettörténet” kategória, inkább lélektani szempontból produkál ijesztő hatást. Az alapszituáció ennyi: egy asszony a vonaton hazafelé tart NewYork-ba halálos beteg, tolószékhez kötött férjével, aki vidéki kezelésben részesült. A férj útközben csendben meghal, és a nő, attól rettegve, hogy a holttesttel együtt leszállítják, a többnapos út hátralevő részére eltitkolja az exitus tényét, és úgy tesz, mintha a férfi csak szunyókálna. Az elbeszélés ezt a gyötrelmes küzdelmet ismerteti.

Az All Souls’ a kötet utolsó kísértettörténetként aposztrofálható elbeszélése. A tematikus antológiákban gyakran szerepeltetett mű egy magyarázat nélküli rejtélybe avatja az olvasót. A keménykötésű özvegy, Sara Clayburn rémisztő élményen megy keresztül, miután Mindenszentek estéjén egy titokzatos öregasszonnyal találkozik örökölt háza felé tartva. Másnap ugyanis arra ébred, hogy a ház teljesen üres és nyomasztóan néma. Sehol egy árva lélek, és frissen szerzett bokasérülése nem növeli a biztonságérzetét. A házat körbejárva nem talál mást, csak egy idegen szöveget játszó rádiót, ám ekkor elájul. A rákövetkező évi hasonló élmény után nem tér vissza többé a házba.

Nyíltan természetfeletti jelenséggel nem találkozunk, és vitatható, mi áll az események hátterében. Az egyetlen reggelre korlátozódó, látomásszerű élmény leírása során Wharton dermesztő hozzáértéssel fokozza a feszültséget, és noha semmi nem jelenik meg, mégis együtt reszketünk a főhősnővel. A szerző mesterien ülteti a gyakorlatba önnön ars poeticáját, miszerint a kísértetek megjelenéséhez – a folytonosság (continuity) mellett – csend (silence) szükségeltetik: arra várunk, hogy bármikor színre léphet valamiféle titokzatos jelenés. A természetfeletti mellett azonban elképzelhető más magyarázat is. Már a mű elején értesülünk róla, hogy a rokonság arra számított, Sara kiköltözik a férje halála után a házból, mi több, közvetett úton arra is gyanakodhatunk, ezt kifejezetten elvárták. Ennek fényében egy jól megszervezett csel lehet a különös csend, mellyel a nőt le akarták beszélni elhatározásáról. Elvégre bármily félelmetes lett légyen is, a konyhában látott dolog nem volt egyéb egy rádiónál, ami történetesen valamilyen nem angol nyelven játszott valamit. Én hajlok arra, hogy a természetfeletti variációt fogadjam el, mindenekelőtt azért, mert a konyhába helyezett rádió kellőképpen hátborzongató ahhoz, hogy valódi természetfeletti jelenés hírnöke legyen. Az Olvasó azonban saját maga kell kialakítsa álláspontját.

Az All Souls’ tartogat még egy érdekességet a rémtörténet-irodalom iránt mélyebben érdeklődő olvasó számára. A mű elején, mintegy felvezetésképpen található egy rövid módszertani utalás.

„Mellékesen szólva, nem szúrt még szemet senkinek, hogy túlnyomórészt nem a feszült idegzetű, képzeletgazdag személyek látnak szellemet, hanem a hidegvérű ténykedvelők, akik tagadják létüket, és bizton állítják, hogy ha találkoznának eggyel, sem zavartatnák magukat?”

“And, by the way, haven’t you noticed that it’s generally not the high-strung and imaginative who see ghosts, but the calm matter-of-fact people who don’t believe in them, and are sure they wouldn’t mind if they did see one?”

Wharton itt kifejezetten kiemeli a rémtörténetek azon optimális jellegzetességét, amelyet M. R. James és különösen Lovecraft is hangoztatott vonatkozó írásaiban: a rémtörténet csak úgy érheti el hatását, ha egyébként a mindennapi lét körülményei között játszódik. James ezt úgy fogalmazza meg, hogy olyan korba kell helyezni a cselekményt, amely viszonylag közel áll az olvasóhoz, könnyen bele tudja élni magát az eseményekbe, e tételben azonban szerintem implicite benne rejlik a mindennapiság is. Lovecraftnál a tézis nyíltabban megjelenik, számára épp az adja egy elbeszélés katartikus erejét, ha a szereplők csak a történet legvégén szembesülnek az emberi fogalmakkal megmagyarázhatatlan jelenséggel. Wharton a személyi oldalról közelíti meg a „földhözragadtság” és a természetfeletti különös viszonyát ám amit elmond, kétségtelenül jól hasznosítható a kísértetirodalomban, hiszen a nem hívő karakter vívódik saját meggyőződése és az események mögül felsejlő rendkívüli magyarázat között, e tusakodás ábrázolása pedig az olvasó részéről is nagyobb átélést eredményez.

A Bottle of Perrier a címe a kötet utolsó elbeszélésének. A műből szinte teljesen hiányzik minden kísérteties utalás, a félelemforrás egyértelműen a fokozatosan kirajzolódó pszichés viszonyokban keresendő. Az ifjú Medford Afrikába utazik meglátogatni egy kedves barátját, aki már régóta a sivatagban él. A barát történetesen nincs otthon, csak legbizalmasabb szolgája, és a háznéphez tartozó egyéb szolgálók. A bizalmas, Gosling ellátja Medfordot, egyúttal folyamatosan hangozatja, hogy gazdája rövidesen várható, ám a férfi csak nem érkezik meg. Nos, mint az sejthető, nem is fog megérkezni. Wharton fokozatosan egyre bizarrabb atmoszférába vezeti az olvasót, mely végül egy riasztó titok felszínre kerülésében kulminálódik. Brutális tettbe torkolló belső elfojtás – a szituáció ideális táptalaja egy kísértettörténetnek, ám mégsem találkozunk semmiféle szellemmel, az emberi tényező épp elegendő az olvasó elborzasztásához. Kifejezetten e novellát olvasva olyan érzés kerített hatalmába, mintha Daphne du Maurier-t olvasnék: az egzotikus táj, a lelki vívódások, a titokzatos atmoszféra mind olyasmi, ami az ő elbeszéléseit tette emlékezetessé. Tulajdonképpen megkérdőjelezhető, mennyire van helye efféle írásnak egy kísértettörténeteknek szánt gyűjteményben, én mindenesetre biztosan gazdagabb lettem tőle, úgyhogy vajmi kevéssé bánom.

Zárásként két általános dolog mondható el Edith Wharton rémtörténeteiről a jelen bejegyzésben ismertetett művek alapján. Egyrészt nála a kísértet valamilyen cselekmény vagy helyzet mementója, melyet megőriz a helyszínéül szolgáló ház. A kísértet nem elsősorban rémiszt vagy fenyeget, hanem emlékeztet. Jelenléte egy ember – tipikusan nő – mély, elfojtott szenvedésének eredménye. Olyasmi ez, mintha a lezajlott esemény annyira mély nyomot hagyna az „éterben”, hogy még az utókor is láthatja kísértet formájában. A morális természetfeletti sajátos esetével állunk szemben, a kísértetek ugyanis jellemzően nem megtorolnak egy igazságtalan, erkölcstelen tettet, hanem életben tartják az emlékét. Ez azt is jelenti, hogy nincs lehetőség begyógyítani a keletkezett sebeket, hiszen az érintettek évtizedek, évszázadok óta halottak. A morális jelleg ezáltal sajátos ízt kap, és talán még a The Eyes áll a legközelebb a szokásos értelemben vett „megtorló” szellemhez.

Másrészt Wharton elbeszélései besorolhatók abba az irodalmi hagyományba, amely valamilyen módon görbe tükröt tart az „amerikai álom” elé. Két visszatérő témájának, a nők helyzetének és a gazdagság mögötti létbizonytalanságnak a feldolgozása során egyaránt a felszín alatt rejlő, sötét titkokkal szembesülhetünk, amelyek beárnyékolják az adott környezetről alkotott pozitív képet. Ez pedig mindig sejtetéssel történik: konkrétummal alig találkozhatunk, csak gyaníthatjuk az események közötti összefüggéseket. Nemrég olvastam egy Stephen Kinggel foglalkozó okfejtésben, hogy a horrorirodalom az ismeretlen, a megfoghatatlan megragadására tett olyasféle kísérlet, mint a vallás, vagy a babona. Nos, Wharton elbeszéléseiben – amelyek esetében szerintem nem áll meg ez a tézis – az „ismeretlen” kifejezetten emberi viszonyokhoz kapcsolódik. Ismeretlen az elzárt feleségek sorsa a Kerfolban és a Mr Jonesban, és ismeretlenek az üzleti sikereket elért embereket fenyegető veszélyek az Afterwardben és a The Triumph of Nightban, az ebben az ismeretlenségben rejlő látvány pedig nincs ínyére annak, aki szembesül vele. A szembesülés ugyanis annak belátását is jelenti, hogy civilizációnk a józan ész által elítélendő dolgokra épül.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr185010630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...