...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. november 30. 14:15 - Thasaidon

Ramsey Campbell: The Darkest Part of the Woods, Tom Doherty Associates, 2011, 364 p.

Ramsey Campbell egy enigma. Aki képes elérni, hogy százkilencven oldal dögunalom után azzal az érzéssel tegyek le egy bő háromszázhatvan oldalas regényt, hogy megérte elolvasni, és érdeklődve várom a következőt – na, jó, nem annyira, mint az újabb Don Sebastian-sztorit, de azért eléggé –, az tud valamit. Márpedig Campbell 2002-ben megírt, The Darkest Part of the Woods című regénye ilyen alkotás.

Mielőtt a lényegre térnék, máris szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy a spoillerriadó használatát mellőzöm, mert nem akarom e viszonylag csekély terjedelmű bejegyzést még jobban megkurtítani azzal, hogy egy részét karanténba is zárom. Azért merek nyugodtan vállalkozni erre, mert szerintem a regényben több rejlik, mint amit itt leírtam, és ezek a posztok ellenére is elolvasásra érdemessé teszik a művet.

A szerző általam olvasott első természetfeletti vonatkozású írása a fiktív Brichester városkában élő Price-család tragikus történetét dolgozza fel. Az idős Lennox Price felfedezett egy hallucinogén mohafélét a családi otthontól nem messzire eső, körülbelül egy négyzetmérföldes, Goodmanswood nevű erdőben, és ettől kezdve elveszti az eszét: kisebb kultuszt szervez, amely rendszeresen kijár az erdő közepébe valamiféle szertartásokat végezni. A kultusz tagjait, élükön Price papával, idegszanatóriumba helyezik.

A család többi tagja éli csendes kis életét. Heather, Lennox lánya a helyi egyetem könyvtárosa. Fia, Sam egy könyvesboltban dolgozik. Lennox felesége, Margo képzőművészettel foglalkozik. Némi változást eredményez, hogy Lennox másik lánya, Sylvia váratlanul beköltözik hozzájuk, különösen miután kiderül, várandós.

Sylvia aztán furcsa dolgokat kezd el művelni, és fokozódó érdeklődést mutat az erdő iránt. Ráadásul ezen érdeklődését Samre is átragasztja, és ketten együtt járnak ki az erdőbe, együtt tanulmányozzák az általa rejtett titkokat. Felfedezik, hogy az erdő közepe egy elföldelt lépcsősort rejt, mely földalatti kamrákba vezet. E kamrák egyikében rátalálnak egy ősi mágus, Nathaniel Selcouth naplójára, melyet Sylvia a szobájába visz, és éjszakánként hangosan olvasgat belőle – mintha a magzatának mesélne. Ez aztán szinte egyenesen elvezet a végkifejletig.

Pályafutásom során sajnos nem először kényszerülök beismerni, hogy mástól kölcsönzök gondolatot, és engem ugyan a „mestertől tanulni nem szégyen” frázis tízezredszeri elpufogtatása sem vigasztal, de ha egyszer egy kifejezés találó, akkor fölösleges másikon erőlködni, elvégre a nagy akarásnak tudjuk, mi a vége. Joshi a The Modern Weird Tale című könyvében a The Fiction of Paranoia címet adja a Campbellel foglalkozó fejezetnek, és a The Darkest Part of the Woods értelmet adott ennek a címnek. A Silent Childrenben nem érteztem igazán meghatározónak a paranoiás félelmet, a The Face That Must Die-ban Horridge már eléggé paranoiás félelmet mutatott egyes gondolatai révén, a jelen bejegyzés tárgyául szolgáló műben azonban kifejezetten több síkon jelenik meg egyfajta paranoid szorongás.

A szerző mintha már a mű elejétől kezdve egyfajta szorongó állapotba igyekszik hajszolni az olvasót. Rengeteg hasonlatot használ egy-egy körülmény jellemzésére, és e hasonlatok rendre az erdőt idézik. Amikor a két nővér találkozik a könyvtárban, Sylvia hirtelenségében nekilöki a székét kollégája íróasztalának, és a koppanás visszhangja a keszekusza ágak között lepottyanó gallyat idézi (“[s]he stood up so fast her chair struck Randall’s desk with a clatter whose echoes sounded like the fall of a branch through a tangle of boughs”). Amikor Sam először társalog Sylviával, egy alkalommal „hallgatott, akár egy fatuskó” (“[h]e was as silent as a tree-stump”). Sylvia ujjai „vékonyak, akár megannyi gally” (“thin as twigs”). Margo művészeti kiállításának helyszíne Heather benyomása szerint olyan, mintha „fák látogatták volna” (“Heather had the impression that it was being visited by trees”).

Az erdő nemcsak stilisztikai szempontból visszatérő elem: közvetlenül a Price-család háza mellett helyezkedik el, és Campbell minden adandó alkalommal gondoskodik róla, hogy tudatában legyünk e körülménynek. Az erdő leselkedik Heather látóterében, amikor Samre pillant a kocsiban, egy fa látszik ágaskodni a kerítése előtt, amikor este kitekint az ablakon, amikor pedig elfordulna, hogy kilépjen Sylvia szobájából, a lombkoronák ágai „felegyenesedtek, mintha az ablakban álló sziluetteket köszöntenék” (“[a]s she turned away she saw the treetops rise up as though to greet the silhouettes at the window”). Ez utóbbi kapcsán egyébként általánosságban elmondható, hogy a fák tudatos mozgásának sejtetése számtalanszor visszatérő elem a regényben. Az erdő mintha mindig reagálna valahogy a szereplők cselekvésére: hol lesben áll és figyel, hallgatózik, hol táncot jár, hol visszahúzódik, de mindig okunk van szándékos magatartást gyanítani a viselkedése mögött. Nem tudatjuk biztosan, vajon az adott karakter érzékei hibásak, vagy valóban rejtőzik valami földöntúli az erdőben. A szöveg maga sok esetben nyitva hagyja a túlhajszolt képzelet lehetőségét is, végső soron hagyva az olvasót kialakítani a saját benyomását. Míg a közösen látott rémségek azt igazolják, hogy Goodmanswood valóban természetfeletti jelenségek színtere, addig a puszta tény, hogy hallucinogén moha található benne, még mindig nem zárja ki a lehetőséget, hogy valamiféle kollektív hallucináció eredménye minden látomás.

Campbell sok esetben nem mond ki nyíltan bizonyos dolgokat, azokat a szereplők megnyilvánulásaiból tudjuk meg. Egy kevésbé körmönfont példája ennek, hogy Margo és Sylvia többször utal arra, hogy Heather rendelkezik a legkevesebb képzelőerővel a családból. Az első ilyen megjegyzés két kislánynak egy bizonyos „ragadós ember” (Sticky Man) köré összpontosuló, bizarr élménybeszámolójához kapcsolódik, mellyel alaposan ráijesztettek társaikra. Az esetet tárgyalva Heather felveti, vajon a gyerekek nem bántalmazásról akartak-e beszélni a maguk nyelvén. Erre Sylvia azt feleli: „Heather, olykor tényleg rövid az eszed” (“Heather, sometimes your mind is really small”). Lennox, amikor családja meglátogatja, az erdő titkára tesz homályos célzásokat, és valamiféle „manifesztációról” beszél. Amikor Heather megismétli a szót, az idős férfi azt válaszolja: „[n]em várjuk el, hogy egyből megértsd az egészet” (“[w]e don’t expect you to understand all at once”). Egy későbbi beszélgetés során pedig az anyja mondja neki a következőt: „[t]alán épp az az erősséged, hogy a képzelőerőd csekélyebb, mint a család többi tagjáé” (“[m]aybe not having as much imagination as the rest of the family is one of your strengths”).

A képzelőerő eme hiánya tulajdonképpen tévesnek bizonyul, hiszen – mint azt az imént idézett részletek mutatják – olykor Heather maga is különös dolgokat vél felfedezni, amikor az ezerarcú erdőre tekint. Akárhogy is, a horrorirodalom jól bevált fogásával találkozhatunk: a félelemforrás a beavatottság titokzatos érzésével kecsegtet, és aki ezt elhiszi, egyfajta leereszkedéssel kezeli a szkeptikusokat – akiknek persze a végén igaza lesz. A kommerszebb művekkel ellentétben azonban itt nincs hepiend, szó sincs arról, hogy az áldozatok pikk-pakk kigyógyulnak megszállottságukból.

Az erdő hatása, azt hiszem, Sylvia – akinek a neve egyébként is szimbolikus értékű – esetében a legegyszerűbben értelmezhető: elmegy megszülni babáját Selcouth legmélyebben fekvő kamrájába az erdő közepén, és meghal.

Heather esetében némileg zavarban voltam a történtek értelmezését illetően. Miután Sam Sylvia után ered, Heather is beveti magát az erdőbe, hogy visszahozza őket. Sylvián már nem tud segíteni, Samet viszont nagy nehezen megtalálja az elbűvölt erdő forgatagában, és végül a fiú segít rajta, aki észreveszi, hogy Sylvia csecsemője csimpaszkodik a nyakában, lerántja, és kivégzi az élősködőt. Az epilógusban Heather már apja szobájának a lakója a helyi idegszanatóriumban, egyúttal, mint a család legidősebb tagja, a többi erdőimádó beutalt vezetőjeként is utal rá a szerző. Az utolsó jelenetben kitekint az ablakon, és a következő mondatot intézi magában az erdőhöz: „[e]lőbb-utóbb újra megmutatkozol” (“[y]ou’ll have to show yourself sometime”). A jelenet kétféleképpen értelmezhető. Az egyik verzió szerint – hajlamos vagyok ehhez tartani magam – Heather megszállottan az erdő ellen fordult, arra vár, hogy Selcouth szelleme újból feltárulkozzon, és szembenézzen vele. A másik szerint Heathert is elérte családja végzetes öröksége, és az előbb idézett szózatával csak abbéli vágyát fejezte ki, hogy eggyé válhasson az erdővel.

Sam sorsa e változatok fényében különbözőképpen értelmezhető. Ha az első verziót vesszük alapul, akkor egyszerű útkeresésnek lehetünk tanúi. A regényben nagy súllyal jelenik meg Sam pályaválasztási nehézsége: a könyvesbolt, ahol alkalmazzák, bezár, elvált apja pedig nagy erőkkel sarkallja őt valamilyen pályaterv felvázolására. Hogy az elvárásnak megfeleljen, kitalálja, hogy egy könyvet szeretne írni, afféle tündérmeseféleséget. Apja persze nagy örömmel fogadja a tervet, olyannyira, hogy meg is szervez neki egy interjút egy kiadó munkatársával. Ez az interjú azonban két alkalommal is meghiúsul, először az erdő bűbájt bocsát Samre, aki elfelejti az úticélt, és Brichester határáig sem jut el, másodszor pedig a fiú Sylvia keresésére indul az erdőbe. Túl azon, hogy az erdő varázsa a városkához láncolja Samet, az is nyilvánvaló, hogy igazából semmi kedve elmenni az interjúra, inkább csak apja kedvéért vállalkozik rá. A fordulópont a végső erdei „kaland” után következik be: tudatosul benne, hogy szociális munkásként szeretne dolgozni. E minőségében találkozunk vele az epilógusban, és azt is megtudjuk, hogy máshol dolgozik, tehát sikerült elszakadnia.

Ha Heather sorsának második lehetséges kimenetelét tekintjük irányadónak, akkor Sam pályájának e bizonyossága meginog, hiszen sejthető: csak idő kérdése, hogy a családi örökség ismét visszavonzza őt Goodmanswoodba. Elvégre Sylvia Amerikából utazott haza, hogy betöltse „küldetését”, Nagy-Britannián belülről a távolság mégoly annyira sem jelent akadályt.

A regény hatása elsősorban az atmoszférateremtésben, az erdő folyamatos jelenlétének érzékeltetésében rejlik. Ez emlékezteti az olvasót, hogy nem közönséges családi történettel van dolga, hanem természetfeletti históriával, melynek félelemforrása a végső kitörésig lappang. Ám Campbell a közvetlenebb eszközökkel is remekül bánik, amit a torzszülött csontvázak felfedezésének jelenete tanúsít. Talán ez a mű leghátborzongatóbb pillanata: a pusztítás nyomai épp elegendőek, felfedjék a titok szörnyűséges voltát, ám kellően homályosak ahhoz, hogy nyomasztó csapongásra sarkallják a képzeletet. A hosszú felvezetés után számomra egyenesen felüdülést jelentett ez a pillanat, ekkor kezdett tényleg furdalni a kíváncsiság a végkifejletet és az erdő titkát illetően. És persze örültem a fel-felemlegetett régi, babonás történeteknek is, amelyeknek természetesen csak volt valami valóságalapja – az ilyesmivel engem mindig le lehet kenyerezni.

A regény nem mentes bizonyos rémtörténet-klasszikusokkal való áthallásoktól. A legnyilvánvalóbb ezek közül Nathaniel Selcouth kapcsolatba hozása olyan illusztris mágusokkal, mint Magnus gróf és Joseph Curwen. Ez nem is igényel különösebb kommentárt. Az erdő iránti vonzódás, a természettel való egyesülés ennél mélyebb motívum: nyilván nem Campbell találta fel a dolgot; nekem személy szerint Blackwood The Man Whom the Trees Loved című elbeszélése ugrott be, főleg a mű elejét olvasva. Az elbeszélés egy férfiról szól, aki rendkívüli vonzalmat érzett a fák iránt, miután meghal, a közeli erdő lelkeként él tovább. A mű zárójeleneteként a férfi felesége az erdőből származó zajokra fülel: „[h]allgatta a távoli Erdő szűnni nem akaró morajlását. A férje hangja sejlett ki belőle.” (“And in the distance she heard the roaring of the Forest further out. Her husband's voice was in it.”) Hasonló figyelhető meg Campbellnél is: a hívők ellenállhatatlanul vágynak az erdőbe, az erdőt pedig egy ősi mágus szelleme lakja. Emellett a regényt olvasva helyenként eszembe jutott Lovecraft The Case of Charles Dexter Ward című kisregénye. A Curwenre való eltéveszthetetlen utalás mellett a párhuzamot sejtető tényezők közé sorolhatók a földalatti szobák elszenesedett falai, melyek a népharag feltámadásának gyanúját keltik: hamar arra a következtetésre jutunk, hogy Selcouth titokzatos működését egyszer csak megelégelte az istenadta nép, és egy kicsit szétnéztek a rezidenciájában, aztán rádöbbenve, hogy ilyen dolgoknak igazából nem szabadna léteznie, lángra lobbantották az egész kócerájt. Persze a létezést fenyegető titkok ilyetén megsemmisítése nem kuriózum, de Curwen titkos kőépületének kitisztítása is tűzvésszel ér véget, és a romok között felfedezik egy semmilyen ismert élőlényhez sem fogható valami megfeketedett csontvázát, márpedig hasonló csontvázakkal a The Darkest Part of the Woodsban is találkozhatunk.

Campbell általam korábban olvasott regényeiben megfigyeltem, hogy a félelemforrás mindig „herélt”, valamilyen fogyatékossága alkalmatlanná teszi arra, hogy valóban komoly kihívást jelentsen a főhősnek. A Silent Children Hector Woollie-ja lényegében egy fogatlan csövesként jelenik meg, és hiába ejt foglyul két gyereket, nemcsak nehéz őket folyamatosan szemmel tartani, de hamar el is fárad, és erősen küzd, hogy ne nyomja el az álom. John Horridge a The Face That Must Die-ból ugyebár sántított a jobb lábára, amely defektus ugyan bizonyára hozzájárult a gyilkos kedv felerősödéséhez, a hatékony kivitelezést azonban – beláthatjuk józan ésszel – nem segítette elő. A The Darkest Part of the Woods esetében kicsit módosul ez a felállás. A regény elején az egyik első információ, amelyet megtudunk az erdőről, az, hogy körülbelül egy négyzetmérföld területű. A magyar olvasó könnyen értheti, miről van szó, hiszen közhelyszámba megy, hogy nálunk lehetetlenség egy erdőben elveszni, mert olyan kicsit, hogy előbb-utóbb óhatatlanul lakott területre bukkanunk. Ez az egy négyzetmérföld leginkább a civilizáció által még éppen megkímélt erdő benyomását kelti, e hatást fokozza, hogy a cselekményhez képest nem túl régen vágták ki az erdő részét egy főút megépítése céljából, valamint annak fel-felemlegetése kezdetben, hogy az elhúzó autók zaja beszűrődik az erdőbe. Egy ilyen körülmény kétségkívül azt sejteti, hogy a Természet vesztésre áll a Civilizáció ellen folytatott örökös háborúban, és e gondolat nem alaptalan. Az erdő e hátrányos tulajdonsága azonban hamar feledés tárgyává válik, és az erdő lesz az, amely fokozatosan belenövekszik a főhősök életébe, mígnem valósággal legyőzhetetlenné válik.

Kis (de tényleg egészen aprócska) túlzással azt lehet mondani, hogy a regény bő fele a család mindennapi életével foglalkozik, és az igazi furcsaságok csak a hátralevő részben lépnek színre. Addig találkozhatunk atyai beszélgetéssel, anyai aggályokkal, művészi szorongással, de mindez vagy távolról, vagy sehogyan sem kapcsolódik a félelemforráshoz. Jóllehet magam nem vagyok az a típus, és senkit nem biztatok erre, de nem lepődnék meg, ha sokan idő előtt letennék a művet. Százkilencven oldal családtörténet egyszerűen sok egy természetfeletti horrorhoz (ha ugyan tényleg természetfelettiként könyvelhetjük el a művet, ugyebár). Hasonló figyelhető meg az általam elemzett másik két regényben is, és az eddigiek alapján úgy tűnik, Campbell szerzői védjegye, hogy alaposan beavatja az olvasót a főhősök mindennapi életébe. Ez egyfelől kimondottan megnehezíti az olvasást, másfelől azonban az olvasó sokkal elevenebben éli át azt a veszteséget, amit a mindennapi életből való kiragadás eredményez. Nem tudom, a szerző tervezett-e ilyen hatást a hosszú felvezetéssel, ha igen, sikerült neki: a regény befejezése kifejezetten nyomasztó élmény volt számomra. Ha felidézzük az ad nauseam referenciaként emlegetett Lovecraft műveit, ott a „hétköznapi élet”, amelyből a főhőst kiragadják az átélt borzalmak, leginkább a kiszámítható természettörvények adta absztrakt keret, konkrét, „emberi”, életközeli motívumok nélkül. Tulajdonképpen maga a borzalom is egy paradigmaváltás. Ám az egész környezet személytelen, steril, távoli. Campellnél másról van szó: szép lassan megismerkedünk, sőt, megbarátkozunk a családdal, és ezáltal a szerző szinte szájbarágósan rávezeti az olvasót arra, hogy hétköznapi emberként milyen lehet átélni, ahogyan az életet lassacskán eluralja a félelemforrás. Ugyanakkor különös, hogy épp e regényt olvasva támadt ez a benyomásom, hiszen sok más szerzőnél is markáns kellene, hogy legyen az élmény. Ha más nem, Stephen Kingnél vagy James Herbertnél is fel kellett volna figyelnem a szóban forgó sajátosságra, mivel náluk is viszonylag sokszor találkozni az élet hétköznapi, sőt, prózai aspektusaival. Talán tényleg szükség volt a Price-család mindennapi problémáiba való belehelyezkedés, az mindenesetre biztos, hogy számomra kicsit új, friss értelmet nyert a közhely, miszerint a horror fontos sajátossága, hogy kitépi az embert a mindennapok megszokott, kiszámítható szabályszerűségeiből. Elvégre olvasni az ilyesmit egy dolog, közelről átélni egy másik, és Campbell műve ez utóbbit segített élénkebben megtapasztalni.

Egy dolog némileg zavart: a vérfertőzős szál. Nem igazán tudtam kibogozni, miért volt szükség erre a regényben. El lehet játszadozni a lehetőséggel, hogy a szerző a „természetbe való visszatérés” sötét oldalát mutatja be, elvégre az állatvilágban előfordul ilyesmi (bár igaz, ami igaz, az emberi mitológiák is bővelkednek az effélékben, gondoljunk csak a görög mitológia leghíresebb testvér-, egyúttal házaspárjára, vagy Lót lányaira), de én személy szerint nemigen találtam szövegszerű alapot e feltételezéshez. Az egész kicsit lóg a levegőben, még ha kétségtelen is, hogy Campbell elég erőteljesen sejteti e szálat már azelőtt, hogy nyilvánvalóvá válna, és utána is remekül ábrázolja a feldolgozás lelki folyamatát (és egyáltalán: Campbell nagyon kifinomult jellemeket ábrázol). Ezen túlmenően azonban kicsit zavaró körülménynek találom.

Nos, ezek a gondolatok merültek fel bennem a The Darkest Part of the Woods kapcsán. A jelen bejegyzéshez nehéz zárszót írni, mert sommásan kellene véleményt alkotnom a műről, ami egyszerűen nem megy. Bizonyos vagyok benne, hogy nem ez Campbell legjobb regénye (jóllehet még magam is csak keresem a titulus jogosultját), ugyanakkor nem tudom rossz írásként elkönyvelni, mert szerintem nem az. Sejtelmes, atmoszférikus alkotás ez, ahol a baljós asszociációk, célzások nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a közvetlenül ábrázolt rémségek, vagy egyáltalán, bármiféle testet öltött rémség gyanúja, olvasását azonban inkább a türelmesebb olvasóknak javallom.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr374939364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...