...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. október 16. 00:57 - Thasaidon

Bolyongások egy képzelt francia tartományban

Ha Clark Ashton Smith (1893-1961) nevével a tisztességes Lovecraft-olvasó jó eséllyel találkozhatott is – hiszen több novellájában céloz a személyére, illetve a tőle kölcsönzött varázskönyvekre, lényekre –, művei valószínűleg elsősorban azok számára ismerősek, akik rendelkeznek a Kornya Zsolt által fordított A sír szava című karcsú kötettel, vagy nem sajnálják a fáradságot, hogy a zavarba ejtően pazar szókincsű és barokkos nyelvezetű író műveit – ha más nem, a www.eldritchdark.com oldalról letöltve – eredeti nyelven olvassák. A kaliforniai Auburnben élt író 1912-ben adta ki első, The Star-Treader and Other Poems című, kedvező fogadtatásban részesített verseskötetét, majd egy bő évtizeddel később elkezdett prózaírással foglalkozni és novellákat küldözgetni a különféle ponyvamagazinokba, elsősorban a Weird Talesbe. Eközben megismerkedett Lovecrafttal, és terjedelmes levelezésbe fogtak. Smith tulajdonképpen sokat köszönhet Lovecraftnak, már ami posztumusz ismertségét illeti, ha nem álltak volna szoros szellemi kapcsolatban, és nem leveleztek volna több száz (ezer?) oldalon keresztül a rémirodalom természetéről, akkor Smith valószínűleg csak egy ponyvaíró maradt volna a sok közül a ponyvamagazinok hőskorában. Márpedig homályba veszésével a fantasztikum kedvelői különleges csemegével lennének kevesebbek.

Smith költőként indult, önmagát is költőként aposztrofálta, és kritikusai véleménye alapján e minőségre messze érdemesebb volt, mint a modern horrort megalapozó pályatársa – vagy ha úgy tetszik, vele szemben ő érdemes volt úgy egyáltalán (persze Lovecraft soha nem is tartotta magát költőnek). 1925-ben, Lovecraft ösztökélésére írta első prózai művét, a The Abominations of Yondo című rövid, könyörtelen csattanóval záródó novellát, mely egy képzelt világban játszódik, és a narrátor semmihez sem fogható testi és lelki gyötrelmeit ecseteli a Yondo elnevezésű balhírű, a világ peremén fekvő, nevenincs szörnyűségek által lakott vidéken. A novella már megelőlegezi a Smith védjegyének számító – Lovecraftot meghazudtoló – cikornyás stílust, mellyel az író a nyelv birodalmába transzformálja képzeletének bizarr szülötteit – Farnsworth Wright, a Weird Tales akkori főszerkesztője azzal utasította vissza a művet, hogy az „inkább prózavers, semmint rémtörténet” (“a prose poem rather than a weird narrative”), és az írás végül az Overhead Monthly című magazin 1926. áprilisi számában kapott helyet. Ezt követően Smith az 1930-as évek végéig folyamatosan írta novelláit, és küldözgette őket kisebb-nagyobb sikerrel a különféle ponyvalapoknak. Nagyjából 1940-től kezdődően írásai megritkultak, csak elvétve készített egy-egy új alkotást.

Smith azokban a műfajokban, amelyeket manapság sci-fiként, horrorként, illetve fantasyként különböztetünk meg, egyaránt alkotott, bár a felsorolt műfajok elemei nem egyszer keverednek (hiszen az ő idejében ezek a stílusok még nem váltak el). Novelláiban kimagasló szerepet kap a látványvilág, ez a lélegzetelállító képzeletbeli tájaktól a varázslónők tarkabarka öltözetéig sok mindenben megnyilvánul. Különösebben árnyalt karaktereket nem találni nála, a horrornovellák zömében a főhős-áldozat hétköznapi férfi, a fantasynek tekinthető írásokban visszatérő alak a „szerelmes álmodozó” költő, akit tobzódó érzései elfordítanak a valóságtól. Az viszont bizton elmondható, hogy Smith összmunkásságára kevésbé nyomja rá a bélyegét a zsigeri rettegés érzése, mint új-angliai sírkőcsippentgető kollégája irodalmi életművére. Műveiben nem ritkán a humor is helyt kap – ilyen például a The Door to Saturn –, de különösen a szerelem – erre majd látunk is példákat.

Clark Ashton Smith egyes elbeszélései között laza összefüggés mutatható ki, mely alapján különféle ciklusokba rendezhetők. Három fő ciklus különböztethető meg. A Hyperborea-ciklus történetei egy ősi, rég letűnt világban játszódnak, a Föld még fiatal volt, az ember mellett más, bizarr fajok sokasága népesítette be. Virágzott a mágia, furcsábbnál furcsább istenek kultusza dívott világszerte, nagyhatalmú varázslók fedték fel tiltott rejtélyek fátylát, s ezért olykor keservesen meg is lakoltak. Averoigne, a jelen bejegyzés témája, a középkori Franciaország egy fiktív tartománya, melyet e sajátosságának megfelelően fiktív teremtmények is laknak: vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok. A kornak és a környezetnek megfelelően e fiktív lények létező mitológiákból származnak, miként a vallási környezetet is a kereszténység szolgáltatja. Végül a harmadik fő ciklus a Zothique-ciklus. A Föld alkonyán, amikor már a Nap kihűl, és ereje teljében is csak rőtvörös alkonyfény dereng a kietlen táj felett, Zothique az utolsó megmaradt kontinens. A fejlett civilizáció nyomtalanul eltűnt, helyét átvette a barbárság és a mágia, az ősi isteneket más nevekkel újra imádják, és a kiábrándult, aberrált emberek szadizmusban, nekrofíliában és hasonló épületes mulatságokban élik ki a soha nem múló levertséget, melyet a pusztulás atmoszférája ébreszt. Emellett elkülöníthető egy-két csekélyebb jelentőségű ciklus, például a Xiccarph, melybe összesen két novellát (The Maze of the Enchanter, The Flower-Women) sorolhatunk, a testesebb Poseidonis, illetve számos – elsősorban sci-fi-jellegű – elbeszélés helyszíne az emberek által kolonizálni szándékozott Mars.

Az Averoigne-ciklus megszületése szintén kapcsolatba hozható Lovecrafttal. Ő vetette fel ugyanis, hogy érdemes lenne több elbeszélést azonos helyszínre „telepíteni”, megalapozva egy sajátos, fiktív világot, elbeszélésről elbeszélésre bemutatva annak szerteágazó titkait. Az első Averoigne-novella megírását sok egyéb novellával követően Smith, inkább spontánul, mint kifejezetten a biztatásra hallgatva, megvalósította az elképzelést. Az alábbiakban a megírás sorrendjét követve tekintem át az Averoigne-ciklusba tartozó írásokat. Egyúttal jelezném, hogy a bejegyzés csak a befejezett elbeszélésekkel foglalkozik, a ki nem dolgozott vázlatok nem képezik annak tárgyát.

A The End of the Story címével ellentétben éppen hogy megnyit egy történetet, ez ugyanis a ciklus első novellája. A cselekmény viszonylag későn, a XVIII. század végén, 1798-ban játszódik, a narráció jellegét tekintve első személyű, a történésekről a főhős eltűnése előtt írt feljegyzés alapján értesülünk. Cristophe Morand joghallgatót Moulins-be menet kis híján elkapja a vihar, ám szerencséjére menedéket talál Périgon apátságában. Az apát, Hilaire különösen szívélyesen fogadja az értelmes és érdeklődő ifjút, és bevezeti őt ritkaságokkal teli könyvtárába. Cristophe kiszúr egy karcsú, fekete könyvet, melytől Hilaire fokozottan óvja, olyannyira, hogy még csak célozni sem hajlandó a tartalmára. Cristophe természetesen titokban belenéz. A könyv nem több hat oldalnál, és egy sötét középkorbeli történetet beszél el, miszerint egy jegyben lévő nemes, Gerard de Venteillon találkozik egy szatírral, aki valamit a fülébe súg. A nemes a kapott információ hatására hátrahagyja menyasszonyát, birtokát, és eltűnik egy várban, melynek romjai még mindig láthatók egy dombtetőn, nem messze az apátságtól. Természetesen Cristophe titokban elmegy a várromhoz. A romok alatt páratlan jelenségre bukkan.

A ciklus második elbeszélése rövidebb darab, a The Satyr címet viseli. Egy groteszk szerelmi háromszögnek lehetünk tanúi. Raoul de la Frênaie gróf, a bárdolatlan, gyanútlan férj megsejti, hogy felesége, Adele, valamint a költő Olivier du Montoir között a barátságnál több készül kialakulni mind gyakoribbá váló találkozásaik során. Miközben megkísérli kikémlelni őket, a pár egy rosszhírű erdőbe csatangol, ahol a göcsörtös ágak közül egy pillanatra egy szatír torz arca rajzolódik ki. A végeredmény egy morbid gyilkosság. Annyi talán megsúgható, hogy az első nyomtatásban megjelent változatban olvasható végkifejlet, mely szerint a szatír jön és elragadja a két férfi elől a nőt, nem az eredeti végkifejlet. Az eredeti sokkal jobb.

Smith egyik legnépszerűbb elbeszélése az A Rendezvous in Averoigne. A történet ismét egy ifjú szerelmespárt állít középpontba, Gerard de l’Automne-t, illetve Fleurette Cochint. A férfi vándorköltő, aki a cselekmény idején épp de la Frênaie grófjánál vendégeskedik (aki nem kizárt, hogy azonos az előző történet szereplőjével). A lány egy kereskedő lánya. A pár itt is egy varázserejéről ismert erdőben találkozik, ahol egy kelepcének bedőlve elvarázsolt világba keverednek, majd egy gyanús, ijesztő uraság látja őket vendégül kastélyában. A kastély természetesen elátkozott, gazdája vámpír, aki életében rosszhírű feketemágus volt, és halálát követően is folytatja sötét praktikáit.

A The Holiness of Azédarac talányos fordulatokkal tarkított történet. Főhőse a címmel ellentétben nem Azédarac, Vyônes püspöke, hanem Ambrose testvér, akit az averoigne-i érsek küldött a püspök megfigyelésére, miután értesült róla, hogy az egyházfi a Bibliától meglehetősen idegen szertartásokkal múlatja az időt. Smith derekasan megcsavarja a cselekményt, és ugyan Ambrose testvér félreállításának kísérlete sikerrel jár Azédarac részéről, ám nem úgy, ahogy gondolnánk – és tulajdonképpen jobb is így. Smith maga is beismerte, hogy a történet „inkább pikáns, mint rémisztő” (“more piquant than weird”). Lovecraft-imádók számára bizonyára csemege lesz a mű: elhangzik a „Vének” (Old Ones) kifejezés, találkozhatunk Eibon könyvével, Yog-Sothoth francia nevével (Iog-Sotôt), sőt, ha szemfülesek vagyunk, még Shub-Niggurath epitheton ornansának Smith-féle változatával is.

A The Maker of Gargoyles az egyik személyes kedvencem a ciklusból. Blaise Reynard kőfaragónak a Vyônes város újonnan felhúzott katedrálisához alkotott vízköpői különösen élethűek és bizarrak, kitűnnek minden más szobor közül. Egyszer csak titokzatos lények kezdik zaklatni a prosperáló város lakosait éjszakánként. Reynard is ugyanúgy retteg, mint bárki más, ám a nyomok menthetetlenül felé mutatnak. A történet végül tragédiába torkollik.

Az első igazán rémisztő jellegű elbeszélés az egész Averoigne-ciklus talán leghosszabb darabja, a The Colossus of Ylourgne. Habár Smithnél a nekromanták úgy istenigazából a Zothique-ciklus „sztárjai”, azért Averoigne tartományának is kijutott egy. Az ördög és egy torz külsejű törpe nászából született Nathaire, érezve, hogy az inkvizíció lassan őt is eléri, elmenekül Vyônes városából, és egy elhagyatott várban húzza meg magát. A cselekmény meglehetősen lineáris: Nathaire eltűnését követően a közeli temetők holttestei meglehetősen furcsán kezdenek viselkedni, aztán egyszer csak előtűnik a kolosszus, mely nem más, mint egy gigantikus zombi. A szörnyet végül Gaspard du Nord, a mágus egykori tanítványa győzi le. Érdemes megfigyelni, hogy Nathaire célja a bosszú Averoigne lakosain, amiért ocsmány külseje miatt egyszer olyan súlyosan bántalmazták, hogy belesántult: a megsántulással járó megaláztatás a Zothique-ciklus egyik erőteljes elbeszélésében (áh, mit beszélek, hiszen a Zothique-ciklus összes elbeszélése erőteljes, csak azért, mert nekromanták, sötét mágia, és pusztulás van bennük!), a The Dark Eidolonban is megjelenik, ez utóbbiban a központi alak, Namirrha áll bosszút Zotulla hercegen, aki fiatalkorában átgázolt rajta a lovával.

A The Mandrakes kicsit jelentéktelennek tűnik az eddig felsoroltabbakhoz képest. Egy varázsló házaspár magánéleti bonyodalmait, és az ebből fakadó kellemetlen következményeket ismerhetjük meg a történetben. A végkifejletben tetten érhetünk egyfajta morális értékítéletet is, ezzel azonban én személy szerint nem értek egyet, valahol az elkövető pártjára tudok állni, de legalábbis fenntartom, hogy bizonyos mentő körülmények elsikkadtak.

Emlékszem, a legelső Averoigne-történet, amelyet olvastam, a The Beast of Averoigne volt, pontosabban annak rövidített változata. A történet címe gyakorlatilag minden elmond: a tartomány lakosainak életét egy üstökösből származó bestia keseríti meg, mely könyörtelenül elpusztít mindenkit, aki útjába kerül, és felfalja a csontvelőjüket. A műnek nemcsak tartalma és rejtélyes félelemforrása izgalmas, de a mű nyelvezete is karakterisztikusan lírai. Az egész ciklusból ez a történet az, amely a legegyértelműbben rémtörténetként határozható meg.

A The Disinterment of Venus kifejezetten pajkos, sőt, pajzán történet, melyben ismét visszatérünk a The End of the Storyban megismert Périgon apátságába, igaz, időben jóval korábban járunk: 1550-ben. Az apátság derék szerzetesei kertészkedés közben kiásnak egy antik Vénusz-szobrot, és innentől kezdve az egész közösség élete mindenestül felfordul: a szerzetesek alig tudják levenni a tekintetüket róla, ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy megérintsék, és aki megérintette, nem bírja megállni, hogy ne szökjön ki az éjszakába lányokat hajkurászni. A vezetőség végül elhatározza, hogy megszabadul a szobortól, ám mint kiderül, ez sem megy olyan egyszerűen.

A Mother of Toads tulajdonképpen nem más, mint egy természetfeletti keretbe helyezett dagipornó. Mére Antoinette, a hájas boszorkány külsőre a kelleténél jobban emlékeztet egy megtermett, felfúvódott varangyra. Talán nem meglepő, hogy erős bájitalokhoz kell folyamodnia, ha egy másik emberi lénnyel kíván többszereplős nemi élményhez jutni. A történetben pontosan ezt is teszi, Pierre, a falusi gyógyszerészinas esik áldozatául. Másnap reggel a fiú természetesen rettegve és undorodva ébred, és megpróbál elmenekülni, ám a boszorkánytanyát körbeölelő lápot hirtelen ellepik az undok varangyok, és menthetetlenül visszaterelik Pierre-t a Varangyanyához. A fiú határozottan a boszorkány szemébe mondja, hogy nem hajlandó több éjszakát tölteni vele. A boszorkány természetesen betölti bosszúját. A mű mintha azt az élményt dolgozná fel, amikor az ember egy görbe éjszakát követően egy nem túl kellemes külsejű személy ágyában ébred. Ezt Smith a végletekig fokozta azzal, hogy varangyszerű külsővel ruházta fel a boszorkányt, és mindezt jókora adag gyomorforgató erotikával fűszerezte.

A The Enchantress of Sylaire egy visszautasított kérő, Anselme történetét beszéli el, aki elkeseredésében kivonul a természetbe remetének (tudom, egészen más műfaj, de ilyenkor képtelen vagyok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy az efféle „romantikus remete” micsoda kincsesbánya lehet a parazitológusok számára). Ezen állapotát a Séphora nevű varázslónővel való találkozása szakítja meg. A varázslónő elvezeti az ifjút Sylaire-be, egy mágikus világba, ahol jó sokat csókolóznak. Később egy vérfarkas, aki néhány percre visszaváltozik emberré, figyelmezteti Anselme-et, hogy a varázslónő valójában lamia, aki az ifjak életerejével táplálkozik. Anselme nehezen hiszi ezt el, noha bizonyos körülmények valóban azt sugallják, hogy a vérfarkas, aki Séphora eldobott és elátkozott szeretőjének vallotta magát, igazat állított. A bonyodalom ezután következik, és némi intrikát követően Anselme meghozza a döntését.

A szinopszisokat követően, melyeket – Cthulhu látja lelkem – minden erőmmel igyekeztem spoilermentesíteni, most lássuk, milyen motívumok, témakörök alapján rendezhetők nagyobb csoportokba e változatos elbeszélések! Egyúttal jelezném, hogy innentől kezdve Cthulhu nem látja lelkem, és

SPOILERHEGYEKRE

lehet számítani.

Az első motívum meglátásom szerint a kereszténység, pontosabban annak kritikája. Lovecraftról jól tudjuk, mennyire vonzódott az antik kultúrákhoz – elsősorban a Római Birodalomhoz –, és hasonló vonzódásnak lehetünk tanúi Smith esetében is. Az efféle vonzódás nem egy esetben az adott kultúrát eltörlő, felváltó kultúrával szembeni ellenséges attitűd váltja fel (gondoljunk csak a skandináv extrém metálzenei irányzatokra). Az Averoigne-ciklus egyes elbeszéléseiben előkerül a kereszténység azon oldala, hogy eltörölte a pogány görög-római kultúrát. A The End of the Story titokzatos, hatoldalas könyve szerint a szatír kikacagta Gerard de Venteillon hitét, valamint előadja neki, hogy bár Krisztus hatalma visszaszorította az ő birodalmát, ez utóbbi tovább él a föld titokzatos mélységeiben. Cristophe egy földalatti babérligetre bukkan, ahol egy dór oszlopcsarnok alatt egy szolgálóleány várja, aki elvezeti őt úrnőjéhez, az istennői szépségű Nyceához. Habár Hilaire elragadja őt Nyceától, mondván, a nő egy lamia, Cristophe nem tudja türtőztetni magát, és visszatér. A fordulat implikációja egyértelmű: a pogány világ nyújtotta szabadság és gyönyörök sokkal vonzóbbak a kereszténység rideg mértékletességétől, és a főhőst a kockázat sem tántoríthatja el attól, hogy újra Nycea karjai között tudhassa magát. Érdemes kiemelni: nem tudjuk meg, micsoda Nycea valójában, így az olvasó értelmezésétől függ, vajon tényleg nem több antik nimfánál, amely a föld alatt lakozik megmaradt világában, és Hilaire csupán az ördög művének bélyegzi, hogy eltántorítsa Cristophe-ot a hitehagyástól, vagy valóban lamia – amely szintén az antik mitológia szereplője, ám kifejezetten veszedelmes, pusztító szándékú lény –, és az apát szándéka őszinte.

Egy fokkal élesebb valláskritikai felhanggal bír a The Disinterment of Venus. Mindenki hallotta már az érvet, hogy könnyű hűségről és önmegtartóztatásról „papolni”, amikor az ember a másik nem kísértésétől hermetikus elzártságban él, ám annál nehezebb, ha a kísértés testközelbe kerül. Smith elbeszélése ez utóbbi esetet dolgozza fel alapvetően humoros keretben. A pogány istennő szobra szinte természetfeletti erővel vonja magára a szerzetesek figyelmét, és persze képzelhetünk varázslatot e hatás mögé, ám ha belegondolunk, hogy az egész életüket ingerszegény cellákban leélő szerzeteseknek mennyire alacsony lehet a nemi ingerküszöbe, óhatatlanul felmerül a lehetőség, hogy szó sincs itt varázslatról, csupán a természet végzi a dolgát. A novella fókuszában a nemiség elfojthatatlansága áll: e vágyat a régi kultúrákban megfelelő helyen kezelték, nem volt annyira tabutéma, mint a keresztény Európában. Amiről a szerzetesek korábban csak annyit tudtak, hogy eszement förtelem, a maga hamisítatlan valóságában megmutatkozva kellemes, vonzó, mi több, ellenállhatatlan késztetéssé válik, és még a zord, idős testvérek sem mentesülhetnek a hatása alól. Az egyedül rendíthetetlen és állhatatos Louis testvér súlyosan megfizet, amiért megkísérelte elpusztítani a szobrot, és vele együtt szimbolikusan kiölni a nemiséget is – mint látható, az ő lelkiereje sem segíthet rajta. Ironikus módon a szerzetesek azzal reagálnak, hogy megkísérlik visszaállítani a szobor kiásása előtti állapotot, vagyis betemetik. A nemiség ugyanolyan tabuvá süllyed vissza a szerzetesi közösségben, mint amilyen a mű kezdetén is volt. Az ellene való védekezés egyetlen, fölöttébb irracionális módja az, hogy már a megismerési lehetőséget is kizárják. Így esett meg, hogy nemcsak visszatemették a szobrot, de az egész udvari kertet is áthelyezték az apátság átellenes oldalára. A mű nyitó bekezdésében a szerző maga is csak „szégyenteljes és botrányos” (“deplorable and scandalous”) eseményekként aposztrofálja a történteket, mintegy demonstrálva, hogy ennél több nem igazán él róluk a köztudatban. A védekezés a szerzetesek szempontjából sikeres, a veszélyforrás már tényleg nem jelent veszélyt, hiszen senki nem tapasztalja meg testközelből.

Az, hogy Smith elsősorban költő volt, nem csupán díszes szóhasználatából látszik, de az Averoigne-ciklus novelláiban megfigyelhető második motívumból is, a tiltott dolgok vágyásából. A költők gyakran nem viselik a korlátokat, és ez Smithről is elmondható volt. Ha e jellemvonásból kiindulva vesszük szemügyre a szóban forgó ciklust, akkor különösen érthetővé válik, miért szerepelnek szerzetesek több írásában is. A szerzetesség velejárója a lemondás, a nélkülözés, a szigorú szabályok közé szorított életvitel. Ha valaki a korlátozottságot és az abból való szabadulás vágyát költői képpel szeretné ábrázolni, a szerzetes megfelelő eszköz erre. Persze, felvetődhet az ellenérv, hogy a szerzetest azért nem találó ilyen kontextusban ábrázolni, mert mégiscsak olyan személyekről van szó, akik önként, hitbeli buzgóságból vállalták ezt az életvitelt, tehát az ő esetükben nem beszélhetünk „korlátozásról” mint a személyes szabadságot az egyén akarata ellenére behatároló tényezőről, elvégre az egyén szabad elhatározásából nyerte e minőségét (most tekintsünk el attól a körülménytől, hogy a középkorban a nem elsőszülött fiúknak nem sok más választás jutott, hiszen az apai vagyon az elsőszülöttekre háramlott). Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy Smith ateista volt, ezért valószínűleg könnyebben asszociált a szerzetesi léttel járó nehézségekre és azok nemkívánatos voltára.

Mielőtt továbbmennék, ezúton is szeretnék köszönetet mondani Pének, aki konstruktív eszmecserénk során utalt rá, hogy Smithre is jellemző a tiltott dolgok után való poe-i sóvárgás, és ezáltal hozzásegített, hogy új nézőpontból szemléljem Smith munkásságát. A tiltott dolgok sóvárgásához kapcsolódó okfejtésemet az ő megjegyzése inspirálta.

A tiltott dolgok sóvárgása körében szintén két „klerikusos” elbeszélés említendő meg. A motívum a fentebb már elemzett The Disinterment of Venusban a legszembeszökőbb, a mű kapcsán fentebb írtakhoz igazából nincs is mit hozzáfűzni. A második idevágó elbeszélés a The Holiness of Azédarac, melyben ugyancsak fellelhető a szerelmi szál. Azédarac, hogy félreállítsa az utána leselkedő Ambrose testvért, egy varázsital segítségével a múltba küldi a papot. Ambrose testvér hirtelen Kr. u. 475-ben találja magát, Ximes város akkori helyén. Itt találkozik egy Moriamis nevű druidanővel, akivel hamar szerelembe is esik. Némi – nem egészen véletlenszerű – bonyodalom után végül Ambrose visszakerül szeretőjéhez, aki csak nehéz szívvel segített neki visszajutni a jövőbe. Moriamis mellett a szerzetes szabadnak érzi magát, és érdekes módon egyáltalán nem érzi bűnnek a nővel való enyelgést, mintha a kereszténység végső diadala előtt nem kötnék vallásának szabályai. A „bűn” megtapasztalása során semmilyen lelkiismeret-furdalás nem gyötri, sőt, kifejezetten sivárnak látja korábbi helyzetét. Egyfajta kifordított Ádám és Éva-történetnek lehetünk tanú, legalábbis részben: a nő bevezeti a férfit a „kísértésbe”, és a férfinak „felnyílik a szeme”, átértékeli korábbi állapotát. Ádám esetében ez a korábbi állapot a meztelenség volt, Ambrose testvér esetében a szigorúan szabályozott élet és a cöliábtus.

Nem szerzetesekről szól, de szintén tiltott vágyakat állít középpontba a The Enchantress of Sylaire. A mű felvonultatja az ellenállhatatlan, varázserejű, csábító nő toposzát, ugyanakkor meglátásom – vagy legalábbis egy lehetséges értelmezés – szerint a költészet iránti irracionális szenvedélyt dolgozza fel. A következőről van szó. Anselme-et lényegében képenröhögi választottja, Dorothée, amiért csak egy ábrándos költő, aki soha semmire nem viszi az életben. A kétségbeesett férfi elvonul a világ elől, és remeteként él, amíg a gyönyörű Séphora el nem vezeti Sylaire mágikus világába. A vérfarkassá változtatott ex, Malachie arra inti Anselme-et, figyelje meg, hogy a kastélyban sehol nincs tükör, és odaad neki egyet, mondván, ebben figyelje meg Séphora vonásait, és akkor ő maga is meggyőződhet róla, micsoda a nő valójában. Ám Anselme nem Séphora, hanem a segítségére siető Dorothée elé tartja a tükröt. Hogy Dorothée mit lát, nem tudjuk meg, mindenesetre a lány sikoltva elmenekül kísérőivel együtt. Anselme-et ezután nem érdekli, kicsoda-micsoda Séphora, elhajítja a tükröt, és rácuppan a varázslónő ajkaira. Nem, nem azokra az ajkakra. Azokra, amelyek a fején vannak.

Hogy hogy kerül ide a költészet? Nos, Anselme, mint kiderült, elvarázsolt rímfaragó, aki a verbális szépségnek él, és hidegen hagyják a világi dolgok (nem lepne meg, ha Smith részben önéletrajzi ihletésből formázta volna meg e karaktert). Séphora egy varázslatos világba vezeti őt, vagyis másik oldalról nézve a férfi elhagyja a mi világunkat, ahol nem sok babér terem számára. A varázslónő karjaiban boldogságra lel, ám az olvasónak minden oka megvan gyanítani, hogy e boldogság talmi, és Malachie-nek van igaza, elvégre tény, hogy nincs tükör a kastélyban, és az is tény, hogy a vérfarkas eredetileg ember volt. Anselme azonban fittyet hány erre a veszedelemre, ahogyan a költők is fittyet hánynak arra, ha senki nem kíváncsi a verselményeikre, valamint annak veszélyeire, hogy akár mesterséges úton is megszabaduljanak a valóságtól. Smith valószínűleg tudta, miről beszél: noha nem tudom, ő maga mennyire élt a kábítószerekkel, tény, hogy leghíresebb versének címe The Hashish-Eater, márpedig aki ilyesmit ír, az jó eséllyel tud valamit az efféle szerekről. De akár az elandalító és megrészegítő (aki tudja, honnét vettem a kifejezést, vendégem egy sörre) verslábak extázisába menekül valaki, akár a mesterséges mámorba, önveszélyes dolgot művel, hiszen az előbbi esetben éhen hal, az utóbbi esetben pedig tönkreteszi a szervezetét. Ha az általánosítás – mint mindig – túlzás is, nem minden alapot nélkülöző állítani, hogy művészek, így a költők nem az e téren való önmegtartóztatás bajnokai. Anselme költőhöz méltóan önveszélyes tettre adja a fejét, amikor az intő jelek ellenére nem törődik azzal az eshetőséggel, hogy Séphora valóban lamia, aki őt is elpusztítja vagy elvarázsolja: Sylaire-ben talált rá a szépségre, melyet egész életében hajszolt, s amelyet Séphora jelképez – és érdemes felfigyelni rá, hogy a nő ruházata éppoly tarka, mint Smith nyelvezete –, ezért gondolkodás nélkül ott is marad. Az, hogy Dorothée elmenekül, mert feltételezhetően valami rondát látott a tükörben, szintén összhangban van ezzel az értelmezéssel: a csodálatos, földöntúli álomvilágban kérlelhetetlenül feltárul a földhözragadtság eredendő ocsmánysága. Azt lehet mondani, hogy Smith ezen alkotása egy dekadens elbeszélés, mely a szépség utáni önpusztító sóvárgást dolgozza fel.

Meglátásom szerint a szerelmet tekinthetjük a harmadik – talán a legdominánsabb – motívumnak az Averoigne-ciklusban. Ez a szerelem testi és eszmei egyaránt lehet. Smith szerelmi-érzelmi élete még a legóvatosabb becslések szerint is kiterjedtebb volt Lovecrafténál, és ez jól tetten érhető irodalmi munkásságában. A szerelem olykor tiltott formában jelenik meg. Testi változatát kétségkívül a The Disinterment of Venus jeleníti meg, amelyben a szerzeteseket leküzdhetetlen, tiltott vágy keríti hatalmába.

A The Satyr bonyodalma szintén egy tiltott szerelemmel kezdődik, ám ez először csak eszmei jelleget kap: a meg nem értett nő alakjával találkozhatunk, akit szellemileg gúzsban tart bárgyú, faragatlan férje, és üdítő szabadulást jelent számára, hogy egy kifinomult intellektusú költővel találkozhat, akivel lehet értelmesen társalogni, és rendelkezik szépérzékkel. Később aztán rátérnek dolog testi oldalára is, ami végül közvetetten a vesztüket okozza. A műben nehéz nem megfigyelni a jól ismert jajkiáltást, amelyet a szürke, hétköznapi világ monotonitása, unalmas, lélekölő hétköznapjai által elnyomott költő hallat. Smith alkalmi munkákból és az írásaiból éldegélt nehéz körülmények között, vérbeli művész volt, aki egyszerűen alkalmatlan a dolgozó átlagemberek ismétlődő rendszerbe fogott életvitelére. Az, hogy Raoul de la Frênaie megöli Adele-t és Olivier-t, egyfelől vérfagyasztó fekete humor, másfelől viszont keserű feldolgozása a költészet, a szabadon szárnyaló szellem szürke világ által elveszejtésének.

Smithnél a szerelem, ha beteljesedik, már-már nyálcsorgatóan idilli, és nélkülöz minden mélységet. A csókok érzékien, szenvedélyesen pattannak, a felek a mennyekben érzik magukat, a végső csók elcsattanásával úgy tűnik, eljött a várva-várt hepiend, a szerelmesek „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Csakhogy ez a befejezés, és a szerelem efféle feldolgozása utoljára gyerekként ragadta meg az ember fantáziáját, az ember, ha felnőtt, jól tudja, hogy ez a csók még csak a bonyodalmak kezdete. Hiába valóságos költői eszköz Smithnél, ha már szerelem, én annak „hétköznapi” oldalát sokkal érdekesebbnek tartom, azt, hogyan birkóznak meg a felek egymás hibáival, hogyan tudják minden botlás, ballépés mellett kölcsönösen tisztelni egymást. Persze, ez a gyerekesen idealizált kép jobban passzol Smith költői lelkéhez, én azonban alapvetően üres motívumnak tartom.

Némelykor erősen kilóg a lóláb e vonatkozásban. A szívdobogtató hepienddel végződő A Rendezvous in Averoigne-ban Gerard „oly őszinte szerelemre lobbant a leány aranyló fényben fürdő, finom vonásai láttán, ami aligha várható olyasvalakitől, aki már kivált gyakran esett az efféle kísértések áldozatául” (“had become more sincerely enamored of her blonde piquancy than was to be expected from one who had been so frequently susceptible in such matters”). Fordítsuk le magyarra e cirádás áradozás lényegét: Gerard egy szenvedélyes kujon, aki gyakorlatilag végigkefélte fél Franciaországot. Vajon mennyire reális, hogy éppen a történetben szereplő lánynál állapodik meg? Vajon nem gyúlt-e benne éppily heves és kivételes szerelem a korábbi lányok láttán? Ha elemzésünket leöntjük a cinizmus savával, bizony elég erőteljesen bekandikál látóterünkbe a nemleges válasz. Ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez aligha vethető a szerző szemére. Smith, ismét csak Lovecrafthoz hasonlóan, elvetette a zord realizmust, mely igyekezett „letépni az életről a mítosz csipkés ruháját, hogy meztelen csúnyaságában mutass[a] be, milyen visszataszító a valóság” (“to strip from life its embroidered robes of myth, and to shew in naked ugliness the foul thing that is reality” – ugye, mindenki emlékszik még a Bihari György által fordított Celephaïs nyitó bekezdésére?). Smith a szerelmet eszményi magasságokba emelte, az ő világában egyfajta beteljesedéssé nemesedett. Ha úgy tetszik, mondhatjuk, hogy Smith költői vénája a szerelem ábrázolásában is előtűnik.

A The Holiness of Azédarac naivan idilli szerelemábrázolása sajátosan ironikus csavart visz a műbe. Amikor Moriamis szándékoltan a saját koránál későbbre vezérli Ambrose-t, hogy az vissza kényszerüljön térni hozzá, a szerzetes azzal szembesül, hogy Azédaracot halála után szentté avatták, egyes beszámolók szerint többek szeme láttára emelkedett a mennybe. Ambrose „kénytelen-kelletlen” visszautazik a gyönyörű druidanőhöz. Különös kontrasztot eredményez, hogy míg Azédarac nyilván csak megjátszotta, hogy a mennybe került, elterelendő a gyanút a személyéről, addig Ambrose a maga módján valóban a mennyországba jutott – egy olyan mennyországba, ami némelyest érzékibb a megszokott ábrázolásnál.

A szerelem azonban még a költő szerint sem csak játék és mese, és a The Maker of Gargoyles ezen egyetemes érzelemnek a sötét oldalát mutatja be (legalábbis az egyiket, hiszen a szerelem poliéder, amelynek sok sötét oldala van). Blaise Reynard egyik vízköpője „különös módon Nicolette iránti olthatatlan, szatíri szenvedélyét fejezte ki” (“in the second gargoyle he had somehow expressed his own dour and satyr-like passion for the girl Nicolette”). A művészi alkotás ihletői nem egyszer kavargó érzések, nincs ez másképp a szóban forgó elbeszélésben sem. A mély ihlet aztán túllő a célon: nemcsak az alkotás megformálásához nyújt erőt, de egyenesen életre kelti a szobrot, melynek zabolátlan cselekvését pontosan az az érzelem irányítja, amely a szobrász kezét vezérelte.

A szerelem testi vonatkozására koncentrál a Mother of Toads című elbeszélés, méghozzá meglehetősen, khm, esztétikát nélkülöző módon. A műről fentebb írtakhoz képest nemigen hozható fel itt újdonság, említése a kategorizálás miatt jelentős. A benne ábrázolt vágy vitathatatlanul kizárólag testi, és érdekes módon Smith itt bocsátkozik a „legszaftosabb” részletek közvetlen ábrázolásába, míg a szebb nőkkel való enyelgés esetén a leírás sohasem megy túl az egyszerű csókolózáson.

A The Mandrakes „besorolása” meglehetősen nehézkes, de a jelen bejegyzésben ismertetett motívumok közül leginkább a szerelemmel hozható összefüggésbe. Gilies, a főszereplő varázsló kivételes hatékonyságú szerelmi bájitalok forgalmazásával foglalkozik, amelyet a jelek szerint mandragóragyökérből állít elő. A mű egyediségét az adja, hogy ez az egyetlen, szerelemhez kapcsolódó elbeszélés, ahol a főszereplők házasok. Azok a szerelmesek, akikkel eddig találkozhattunk, mind házasságon kívül hódoltak Aphroditének, és ez akkor is elmondható, ha a The Satyrben szintén szerepel egy házaspár, ez utóbbi írásban ugyanis komoly figyelmet kap a hűtlen feleség és szeretője közötti viszony is. A The Mandrakesben viszont kizárólag a házas varázslókról esik szó. A történet ironikus ellentmondása, hogy noha a páros a szerelmes szívek összeboronálásában működött közre, saját kapcsolatuk finoman szólva nem volt felhőtlen, és ez végül egy parázs veszekedésben csúcsosodott ki, melynek során Sabine késsel támad Gilies-re, mire az megöli a nőt.

A házasság negatív kontextusban való említése mind ebben a műben, mind a The Satyrben összhangban van a kötöttségek elleni lázadással, mely a szerzetesek és a költők ábrázolásánál is megfigyelhető. Fölösleges lenne külön bekezdéseket szentelni a kötöttség motívumának, tekintve, hogy fentebb lényegében kifejtettem az ide vonatkozó gondolataimat, azonban mindenképpen érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy ez az alapgondolat több motívumban is kifejezésre jut.

A negyedik motívum a félelem. Érdekes módon mindössze két olyan elbeszélés található az Averoigne-ciklusban, amely ezt az ősi érzelmet állítja középpontba: a The Colossus of Ylourgne, valamint a The Beast of Averoigne. Az előbbi elbeszélésről kevesebbet elegendő elmondani: a klasszikus séma szerint a gonosz kitör, aztán szépen hazaküldik. Annak rendje s módja szerint megvannak a bonyodalmat megalapozó előzmények (Nathaire rejtélyes menekülése), a hangulatkeltő, riasztó események (a sírjukból kikelő halottak), valamint a tetőpontot jelentő végső összecsapás és győzelem.

A The Beast of Averoigne érdekessége abban áll, hogy az Averoigne-ciklus elbeszélései közül egyedüliként közvetít a lovecrafti kozmikus horrorhoz hasonló élményt azáltal, hogy a világűrből érkező bestiát nevez ki félelemforrásnak. A tény, hogy a szörny eredete a mai értelemben vett tudományos fogalmi keretbe helyezhető (ha nem is mondhatjuk, hogy ilyen okokkal magyarázható, hiszen az üstökössel utazó, összetett életforma léte és Földre érkezésének valószínűsége tudományosan finoman szólva csekély mértékben alátámasztott), nemcsak azért jelentős, mert Lovecraftot idéző motívummal találkozhatunk, hanem ezért is, mert – ha az Averoigne-ciklust összefüggő egésznek tekintjük – rögzíti Averoigne fiktív világának egy metafizikai alapvetését. Eszerint a keresztény Istennek és a Sátánnak vajmi csekély ráhatása van a világ eseményeire, már ha egyáltalán léteznek. A mágia kétségkívül létezik, erről rendre meggyőződhetünk, az istenek azonban nem nyilatkoznak meg személyesen – lásd ezzel szemben például Thasaidon állásfoglalását a The Dark Eidolonban, vagy Mordiggian egyértelmű beavatkozását a The Charnel Godban, de Zhothaqquah létezését és cselekvéseit illetően is elég konkrét utalásokat kapunk a The Door to Saturnben –, a keresztény „dualizmus” (azért tartsuk észben: a Sátán a keresztény, de legalábbis a katolikus dogmatika szerint nem egyenrangú Istennel) fő alakjai pedig nem tűnnek többnek, mint fundamentum nélküli, felkapott babonák tárgyainak. A The Beast of Averoigne-ból kiderül, hogy személytelen, közömbös folyamatok határozzák meg az emberek életét, és bármikor katasztrófát zúdíthatnak a fejünkre, amelyet a legkörmönfontabb mágia sem háríthat el. A fentieket szem előtt tartva más szemmel tekinthetünk a ciklus többi novellájára is.

Félelmetes motívumok előfordulnak azokban a történetekben is, amelyek nem kifejezetten a félelemkeltésre irányulnak. Az A Rendezvous in Averoigne című elbeszélésben a főhős egyik pillanatról a másikra halódó, fenyegető erdőben találja magát.

„Az erdő, melyben loholt, zavarba ejtő, lidérces útvesztővé kuszálódott. Nem látszott útjelző, sem állati vagy emberi nyom; a penészes ciprusok, a fonnyadt őszi fák mind sűrűbben és sűrűbben nőttek, mintha valamely gonosz akarat parancsára sorakoztak volna fel meggátolni a haladását. Az ágak kérlelhetetlen karok módjára cibálták, fékezték, oly erővel, oly ruganyossággal, akárha eleven dolgok lennének. Őrjöngve, kétségbeesetten küzdött velük, s tusakodása közben pokoli kacajt vélt kihallani a gallyak ropogásából.”

“The forest through which he ran was a maze of bafflement and eeriness. There were no landmarks, there were no tracks of animals or men; and the swart cypresses and sere autumnal trees grew thicker and thicker as if some malevolent will were marshalling them against his progress. The boughs were like implacable arms that strove to retard him; he could have sworn that he felt them twine about him with the strength and suppleness of living things. He fought them, insanely, desperately, and seemed to hear a crackling of infernal laughter in their twigs as he fought.”

Ebbe az erdőbe gonosz varázslás folytán keveredett, azután, hogy egy megtámadott hölgy segítségére sietett. A támadás valójában kelepce: a beavatkozó Sieur Hugh du Malinbois elvarázsolt világába kerül. Amikor Gerard lesújt az egyik támadóra, husángja a puszta földön csattan, a négy alak – a három támadó és a „megtámadott” nő – pedig nyom nélkül felszívódik. Mielőtt azonban végleg eltűnik, Gerard megpillantja a fák között elenyésző arcát: „egy, a tisztás túloldalán álló fenyő középső ágai rejtekéből a nő hullasápadt arccal mosolygott rá egy tünékeny pillanatra, majd szertefoszlott a tűlevelek között, vonásai kifürkészhetetlen fortélyosságot sugalltak haloványan” (“from the middle branches of a tall pine beyond the open space, the death-white features of the woman smiled upon him for a moment with faint, inscrutable guile ere they melted among the needles”). Az egyetlen pillanat erejéig felvillanó, majd tovatűnő jelenés remek hangulatteremtő eszköz, gondoljunk csak a víz által sodort holttestre a The Case of Charles Dexter Wardban, melynek nem volna szabad hangot kiadnia, vagy a holttestre a The Temple-ben, mely mintha kinyitotta volna a szemét esés közben.

És persze hátborzongató du Malinbois megjelenése, illetve környezete is. A vámpír sápadt, hűvös, viszolyogtató, cselédei nyugtalanítóan némák és árnyszerűek. Smith láthatóan jól kezeli a klasszikus gótikus irodalom hagyományos atmoszférateremtő eszközeit.

Hasonlóan nyugtalanító erdővel találkozhatunk a The Satyrben. Itt a „bűnös” szerelembe esett pár bolyong a rosszhírű erdőrészben, melyet a nép ösztönösen kerül. A nyugtalanító küllemű növényzet látványát végül a szatír lombok közül kirajzolódó ábrázata koronázza meg, melyet Smith néhány fölöttébb rémisztő, groteszk vonással ruházott el. Megjelenése nem tekinthető másnak, mint baljós ómennek, mivel – legalábbis a mű eredeti változatában – később semmilyen szatírral nem találkozhatunk. A mű hangsúlya egyértelműen nem a félelemkeltésre, hanem de la Frênaie gróf bosszújára helyeződik, ugyanakkor a szóban forgó tájleírás valóságos csemege a „sötét esztétikum” kedvelői számára.

Eljött az ideje, hogy a vad spoilerhegyek

SZELÍD LANKÁKKÁ

simuljanak, és lezárjam e bejegyzést, mely minden korábbinál terjedelmesebbre sikeredett. Smithről olvashatunk Lovecraft Supernatural Horror in Literature című elemzésében is, ahol Lovecraft Smith fantáziájának hátborzongató oldalát emelte ki, és Averoigne-t is „vámpíroktól elátkozottnak” (“Vampire-curst”) nevezi. Teszi mindezt annak ellenére, hogy az Averoigne-ciklus művei valójában nem elsősorban a félelemkeltésre helyezik a hangsúlyt. Smith fantáziája pazar és költői, mint mindig, ezt azonban nem elsősorban az olvasó rettegésének elmélyítésére használja fel. A fő hangsúly a szépség iránti sóvárgásra, a szárnyaló képzeletet rabságban tartó korlátokra és azok lebontására helyeződik. Ám a ciklus novellái nem intézhetők el ennyivel, mindegyikük felmutat valami egyedit, ami elolvasásra érdemessé teszi.

A puszta természetfeletti iszonyra vágyóknak, akik Lovecraft alapján ítélik meg Smitht, az Averoigne-ciklus sok elbeszélése valószínűleg nem azt fogja nyújtani, amire számítanak. Azt azonban nem hinném, hogy ez csalódást fog eredményezni, aki Lovecraftot szereti, jó eséllyel át tudja élni a Smith elbeszéléseiben ábrázolt érzéseket is. Ráadásul éppen ez az eltérés teszi Smitht is saját jogon elismert íróvá az amerikai ponyvairodalom hőskorszakából. Nekem személy szerint tetszettek az Averoigne-ciklust alkotó írások, még akkor is, ha Smith életművéből számomra a gótikus horrorírások és a Zothique-ciklus művei jelentik az etalont. De hát majd megyek, és a kedvenc nekromantáim társaságában eggyé válok az enyészettel. Az Averoigne-ciklus értékét mindeme hajlamom jottányit sem kérdőjelezi meg.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr804851150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pé de Périgon 2012.10.18. 18:52:11

Üdv!

Először is, ehelyütt is megköszönném, hogy „lehivatkoztál” :), másrészt, ha már felelőtlenül felhatalmazást is adtál rá, akkor bizony hozzátenném a bejegyzéshez a magamét, ha már ez a kedvenc Smith ciklusom.

Szöget ütött a fejembe a kereszténység kritikája, illetve az antik világ méltatása gondolatkör. Attól tartok, hogy ezzel semmi forradalmian újat nem állapítok meg, de azt hiszem, hogy viszonylag gyakori… mondjuk úgy magatartási formáról van szó a kereszténységgel hadilábon álló gondolkodóknál. Legszemléletesebb példaként – az amúgy kiváló klasszika-filológus – Nietzsche jut eszembe, de egészen biztos vagyok benne, hogy egy halom analóg nevet lehetne még említeni, meg abban is, hogy hithű keresztény alkotókat is, akik mégis rajongtak az ókori kultúrákért. Csupán arra szeretnék kilyukadni, hogy az előbbi hozzáállással bíró szerzőknél úgy érzem – s te is erre utalsz, ha jól értem – sajátosan egyező motívumként jelenik meg a kereszténységre való határozott neheztelés, pontosan azért, mert elpusztították, elnyomták az ókor kulturális, civilizációs kincseit. (Ami értelemszerűen legalább annyira igaz kijelentés, mint amennyire nem; számos irat pontosan az elkötelezett, filológus hajlamú, nyitott gondolkodású szerzeteseknek hála maradt fenn.)

Muszáj vagyok külön kiemelni, hogy a "The Disinterment of Venus" (ezt kurzívval szedve kell ideképzelni, kommentben nem lehet - legalábbis én nem tudok - dőlt betűvel írni...) novella elemzése mennyire szívemből szól. Smith zseniálisan allegorikusra írta meg ezt a művét, hálás köszönet, hogy kitértél erre.

S itt már utalnék arra, ami miatt egyáltalán belekezdtem terjedelmes szóáradatomba: az elfojtás, és főleg a perverzió motívumaira. „A novella fókuszában a nemiség elfojthatatlansága áll”; éppen ezért mélységesen hálás téma a kolostori élet. Tudom, hogy ezzel megint nagy evidenciát állapítok meg, de nem hiába alakult ki a „szex és erőszak a kolostorban” téma toposza (megint hányaveti módon csak bedobok két éppen eszembe jutó címet, Márquez: A szerelemről és más démonokról; Eco: A rózsa neve), érdemes azonban megemlíteni, hogy ez már a hitviták korában is kedvelt loci communes volt a protestáns prédikátorok körében, rögtön a borissza papokéval/szerzetesekével karöltve. Teljesen egyetértek azzal is, hogy a szerzetesi lét kötelékei elvileg önként vállaltak, de az erre hajlamos lélekben óhatatlanul egyenes út vezet az elfojtódás általi perverziók kialakulása felé. Őszintén mondom, nem akarok pálcát törni a monasztikus elkötelezettség felett, de muszáj vagyok kiemelni a rendszer csodás visszásságát: a gyónás szentségének hála ráadásul elegendő pusztán valakinek bizalmasan a fülébe suttogni illetlen vágyaidat (vagy azok még illetlenebb kiélését), némi penitencia árán fel is oldanak a bűn alól, jobb esetben a leküzdésére, kezelésére való motiválás teljes mellőzésével. Itt egy fél gondolat erejéig utalnék vissza arra, amit te is mondasz a "The Holiness of Azédarac" kapcsán: ebben a műben nagyszerűen párhuzamba állítható a természetes, egészséges, szexualitását kiélni tudó ókor világa és a homlokegyenest ellentétes elveket valló kolostori élet. A szerzetesrendek védelmében azért annyit hozzátennék, hogy a regulák lelkiismeretes és következetes betar(ta)tása mellett az elfajzásoknak eléggé minimálissá redukálódik a valószínűsége. Nursiai Benedek regulája például szerintem egy mélységesen pragmatikus, az emberi lelket jól ismerő közösségszervező szerzőről árulkodik, aki a derék fráterek módszeres rommá dolgoztatásában, a kvázi permanens közösségi létben, és a liturgikus elmepurgálásban látja a probléma kezelésének legbiztosabb módját.

Bocsánat a hosszas kitérőért, visszatérve a perverzióra: én poe-i perverziónak szoktam nevezni azt a jelenséget, amire szerintem éppen a "The End of the Story" és a "The Enchantress of Sylaire" a két legjobb példa, vagyis a lámiás történetek. Mielőtt viszont kifejtem a gondolatot, azt is elmondanám, hogy szerintem miért így igaz a kifejezés.
Amit azzal kezdek, hogy rögvest vissza is vonom a nagymellényű nyitányt, miszerint én poe-i perverziónak szoktam nevezni, maga Poe használja a „perverziót” kifejezést, pusztán arról van szó, hogy nekem a szókapcsolat vésődött be így a tudatomba.
Be kell vallanom, már rég foglalkoztam a témával, szóval csak az emlékeimből merítve, hivatkozási pontosság nélkül adnám vissza, hogy mire gondolok. Poe perverziójában az az érdekes, hogy egyfajta beteges, szinte direkten önpusztító vágyódás valamire, sóvárgás valami iránt, amiről tudod, hogy jobb lenne messzire elkerülni. Címmel sajnos nem szolgálhatok, de a Poe szakirodalom terjedelmes mivoltából kiindulva egészen biztos vagyok benne, hogy valaki(k) már elemezték a műveit a kézenfekvő freudi halálvágy szempontjából. Szóval a poe-i perverzió lényege, hogy egy veszélyes, romboló, baljós valami, annak megismerni vágyása stb. egyrészt általában romlásba dönt, másrészt kvázi leküzdhetetlen.
Ennek egészen explicit értelmezését a "The Imp of the Perverse"-ben adja meg, szóval még annyi erényem sincs, hogy magamtól bukkantam rá. Egyébként más műveiben is előfordul a kifejezés: "A fekete macska", "Az aranybogár", "Marie Rogêt titokzatos eltűnése", emlékeim szerint ezekben ugyanígy, ugyanerre vonatkozóan szerepel a fogalom.
Apró érdekesség még, hogy Poe nagyon szívesen játszott e mellett a teljesen más jelentésű pervade igével, "Az Usher-ház vége" eredetijében például hihetetlen érzékkel képez ekhót a szövegen belül ennek a két szónak a használatával.
Újfent olyasmiről beszélek, aminek most nem néztem utána eléggé lelkiismeretesen, de egészen komoly a valószínűsége, hogy ennek a végzetes sóvárgásnak, kifacsarodott vágyakozásnak bőséges irodalmi előzményei vannak, a továbbgyűrűzésére példaként csak egy közös kedvencünk éppen eszembe ötlő novelláját említeném meg: Bierce, "The Man and the Snake"-re gondolok.
A poe-i perverzió Bierce-nél és Poe-nál könnyen lehet a horror eszköze, mélységesen egyetértek abban veled, hogy Smith inkább a költői, (ön)pusztító részét domborítja ki.
A két Smith novellára visszatérve: számomra ez a perverzió a lámiához fűződő gyilkos, ám tudatosan vállalt, bódító szerelemben köszön markánsan vissza, amihez pusztán egy mellékes gondolatként csatolnám az általad említett „drogfogyasztás” témakört.

Nem lehetetlen egyébként, hogy a szerelemi perverziónak, a lámia-szerelemnek (hogy parafrazeáljam Lovecraft kifejezését) ilyetén feldolgozására más, hasonlóan színvonalas példákat is találnánk a gótikus, félelmetes írások között tallózva.

Zárásul ismét köszönetet mondanék a „szerva itt, csere ott” gondolatpasszolgatásért, ugyanis a hozzáfűzésem megírása során felvetődött bennem az ötlet, hogy talán a MesterMűvek dark folyamán belül érdemes volna egy ilyesmi téma köré csoportosított antológiát összeállítani. Meg is fogom említeni a sorozatszerkesztőnknek, meglátjuk, hogy mit szól hozzá.

Most elköszönök, pardon a hosszú elmélkedésért, és remélem következő héten be tudom rajtad hajtani az ingyen sört a beazonosított kifejezésért! :)

Üdv,

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2012.10.19. 01:23:00

@Pé de Périgon: Ingyen sör? Mi... mi...? Amikor sört kérnek rajtam számon, mindig úgy érzem mintha a szívemből vájnának ki egy szeletet (egy fontnyi szeletet, höhö)... No, várj csak! Amit a bejegyzésben említett sörjutalom fejében be kellene azonosítani, az kifejezetten az "elandalít és megrészegít" szókapcsolat, annak a hiteles forrását nem láttam megjelölve a kommentedben! Törd csak tovább a fejed! A korosztályom vagy, tehát akár tudhatod is. :-p

Én is úgy gondoltam, hogy CAS egy hagyomány része azáltal, hogy a bejegyzésben jelzett módon kritizálja a kereszténységet. Talán ezt nem hangsúlyoztam eléggé az okfejtésben, de még így is lejöhet a black metalra való utalással. Egyébként a perenniális ős-ark-főkedvenc Lovecraft életében olykor egészen mókás módon nyilvánul meg ez a hagyomány: saját bevallása szerint már hétévesen a rómaiakkal, és nem az üldözött keresztényekkel szimpatizált, sőt, olykor ő maga is játszott keresztényüldözőset. :-) Talán a Lovecraft-életrajzban tényleg nincs már sok kutatnivaló, ahogyan Joshi is megmondta, de azért érdekes kérdés, Lovecraft szinte anyatejjel magába szívott ateizmusa mennyire került ki-/túlhangsúlyozásra Joshi nyilvánvaló ateizmusa miatt. Amiket leír az H. P. Lovecraft: A Life-ban (nem, a kétkötetes I Am Providence még vár egy picit, most annyi pénzt szórtam el az eBayen a Don Sebastian-krónika többi kötetére, hogy igazából decemberig totális könyvstopot kellene tartanom...), mind masszívan alá van támasztva a levelezésével, de ha arra gondolunk, milyen irdatlan levéltömeget hagyott hátra Lovecraft maga után, óhatatlanul felmerül a kérdés, nincsenek-e olyan dokumentumok, amelyek árnyalják ez a veleszületett ateizmus-teóriát.

Ami a nyughatatlan szerzeteseket illeti, én egy tematikus könyvben olyan középkori képeket (miniatúrákat?) láttam, amelyek szerzetesek homoszexuális együttlétét ábrázolták. Ez persze csak adalék, egyébként a te nyilvánvalóan szélesebb szakértelmedre hagyatkozom az ügyben, amit annál is inkább megengedhetőnek vélek, mert nem cáfolsz, inkább biztosabb ismeretekkel egészíted ki azt, amit a bejegyzésbe leírtam. Mindazonáltal én majdnem biztos vagyok benne, hogy valamely titkos dolgozószobák mélyén a Vatikán legnagyobb koponyái már keresik a módszert, hogy a dogmatika keretein belül feloldhassák a cölibátust. :-)

Örülök, hogy felhívtad a figyelmem az elfojtással kapcsolatos tendenciákra. Ez nekem így nem volt a fejemben, de talán a szóhasználatomból lejön, hogy nem azt állítom, hogy CAS kifejezetten valami újat hozna ezzel a motívummal, csak azt, hogy nála megfigyelhető. Az ilyesmire egyébként fokozottan figyelek, amióta a The Black Castle és az "az a sorsod a túlvilágon, amit az életben hiszel"-motívum kapcsán is utaltál ennek régiségére.

Egyetértek veled abban, hogy a The End of the Story és a The Enchantress of Sylaire a két fő megjelenítője ennek a poe-i perverziónak, viszont érdekesség - és talán erre is célzok a bejegyzésben -, hogy az előbbi történetben sokkal kevésbé nyilvánvaló az, hogy a szép nő lamia. Erről csak Hilaire, Périgon apátja tájékoztatja Cristophe-ot, anélkül, hogy bármilyen, akár közvetett bizonyítékkal szolgálna állítása alátámasztására. Márpedig a katolikus apát aligha hiteles forrás akkor, amikor a pogányság emlékét felidéző csodajelenségről van szó, hiszen számára minden, ami a keresztény kánonon kívüli, "az ördögtől való". A pusztán a történetből nyerhető információk alapján ugyanúgy elképzelhető az, hogy a szerzetesek a "jófiúk", akik elűzik a valóban lamia Nyceát, mint az, hogy Nycea ölében földöntúli gyönyörökre lelhet a főhős, és ebben akadályozzák meg a szerzetesek. A szóban forgó koncepció azt valószínűsíti, hogy a nő tényleg veszélyes, de a történetben nem található olyan jel, ami ezt határozottan alátámasztja.

Ezzel szemben a sylaire-i vérfarkas szolgál némi közvetett bizonyítékkal a tekintetben, hogy Séphora tényleg lamia, hiszen egyrészt kétségtelen, hogy ő valóban átváltoztatott ember, akinek az átváltozástörténete _akár_ igaz is lehet, másrészt ha nem tévedek, igaznak bizonyul az is, amit a tükrökről mond, nevezetesen hogy nincsenek a kastélyban, épp azért, mert a lamiák nem szívlelik azt. És Séphora ugyan kimagyarázza, miért is utálja őt a vérfarkas-varázsló, arra viszont emlékeim szerint nem tér ki, mi a helyzet a tükrökkel.

A két elbeszélés közötti különbség, ha ezt a "perverz vágyódás"-koncepciót vesszük, szerintem számít, mert eltérő erővel jelenik meg ez az értelmezési lehetőség. A The End of the Storyban ez csak az egyik, amely az olvasó szája íze szerint áll meg vagy sem. A The Enchantress of Sylaire-ben ez egy fokkal erősebb, hiszen jobban alátámasztható, hogy a szép nő tényleg veszélyforrás.

Pé de Périgon 2012.10.19. 13:21:38

@Thasaidon: Én voltam pontatlan: arra gondoltam, hogy a „elandalít és megrészegít”-nek vélem ismerni a forrását, csak nem akartam kiírni, egyrészt azért, hogy más is behajthassa rajtad a sarcot, másrészt meg, ha tévednék, akkor ne égjek már oly nagyot. :)

Egyébként minden „talán”-ra azt mondanám, hogy „biztosan”, máskülönben lett volna esélyem a kiegészítésen túl esetleg valami újdonságot is írni a szöveghez. :)

A lámia-motívummal kapcsolatban: teljesen egyetértek veled abban, hogy nem bizonyítható Cristophe kedvesének lámia mivolta, igazából még Séphora esetében is kétségbe lehet vonni. Véleményem szerint azonban a motívum szempontjából nem annyira fontos, hogy valóban szörnyetegek-e? Szerintem a poe-i perverzió az által bontakozik ki, hogy az ifjakat mindkét novellában figyelmeztetik a leány veszedelmes természetére, amit aztán ignorálnak; hiába mondja ezt egy olyan autoriter figura, aki nyilvánvalóan bizonyítja, hogy többet tud az ügyről, mint a főhős. A vérfarkas esetében ez egyértelmű, de végül azért Hilaire apát is végrehajt egy látványos exorciót, és ne feledjük, hogy a novella elején mennyire lenyűgözi Cristophe-ot a műveltsége, tehát akár hallgathatna is rá, ha képes lenne még józanul mérlegelni.
Ami szerintem ezt a motívumot életre kelti, az a főhős döntése, miszerint a figyelmeztetés és a látványos jelek ellenére enged a vágyódásnak, azaz a racionálisból az irracionálisba csap át, ebből a szempontból a történet végkimenetele és a további sorsuk nem annyira lényeges, hiszen a kifacsarodott sóvárgás ténye a lelkében dőlt el, és teljes erejével működik. A menthetőség és menthetetlenség közötti törés Anselme esetén talán a tükörnél, Cristophe-nál pedig… én oda tenném, mikor az apát intelme ellenére elolvassa a könyvet (ami egy kicsit erőltetett része a történetnek, Hilaire eléggé tökkelütött, ha azt hitte, hogy a fiúnak nem ez lesz az első dolga).

Most viszont kifejezetten felkeltetted az érdeklődésemet a Don Sebastian könyvek iránt, lehet, hogy beszerzem én is az első kötetet, aztán meglátjuk, hogy abban miféle perverziók lappanganak. :)

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2012.10.19. 21:21:10

@Pé de Périgon: Igen, jogos, amit mondasz arról, mennyire jelentős, hogy ténylegesen micsida a csábítás forrása a két műben.

Az, hogy Hilaire megmondja, hogy a fekete könyv nagyon veszélyes és tilos, olyannyira, hogy még célozni sem lehet a tartalmára, tényleg akkora tökkelütöttség, hogy a The End of the Storyt olvasva azt hittem, csavarosabb lesz a történet annál, hogy a főhős nemes egyszerűséggel kiszedi, és belesétál a végzetébe. :-D Előlegezzük meg Hilaire-nek a "szórakozott professzor" titulust, az kicsit enyhíti ezt a baklövést. :-)

* Ó, és csak hogy mások számára is egyértelművé tegyük a nyilvánvalót: a kommentekben nincs spoilerriadó. *

A következő bejegyzés már Sebastian bátyóról szólni, tegnap is csak miattad nem kezdtem el, mert orv módon kommenteltél, és válaszra kényszerítettél. :-p
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...