...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. szeptember 26. 15:44 - Thasaidon

Daphne du Maurier: Don’t Look Now and Other Stories, Penguin Classics, 2006, 268 p.

Döbbenettel konstatáltam a Book Depository nevű internetes könyvesbolton böngészve, hogy Alfred Hitchcock híres, Madarak című filmje nem eredeti történet, hanem egy írásmű adaptációja, melynek szerzője az angol Daphne du Maurier (1907-1989), akinek munkásságával először a The Apple Tree című elbeszélés révén találkoztam. Mivel történetesen épp az ő művei után kutattam, újabb löketet kaptam ahhoz, hogy beszerezzek pár kötetet tőle. A jelen bejegyzésben tárgyalt mű egyike a szerzeményeknek.

Du Maurier színészcsaládba született középső gyermekként. Első regénye, a The Loving Spirit 1931-ben került kiadásra. Családi kapcsolatai révén könnyen sikerült publicitást találnia írásai számára, ugyanakkor művei csak öregkorára tettek szert valódi népszerűségre. Stílusát is csak későn ismerték el a kritikusok, az 1950-es-60-as években du Maurier prózája könnyűnek találtatott az irodalmi érettség éppen aktuális mérlegén. Borongós, már-már kísérteties hangulatú, szenvedélyes emberi viszonyokat ábrázoló prózájának elismertsége azonban mára töretlennek mondható. Alkotásai Hitchkockon kívül számos filmrendezőt megihlettek.

A Don’t Look Now című kiadvány először 1971-ben látott napvilágot a Gollancznál, később a Penguin kiadó publikálta. A kollekció öt, nem éppen csekély terjedelmű novellát tartalmaz. Ezek egy része leheletnyi természetfelettivel fűszerezett, gótikus hangvételű elbeszélés, másokban ugyan nem jelenik meg a természetfeletti, de folyamatosan egyfajta elvarázsolt hangulatban tartják az olvasót. A középpontban mindig emberi sorsok, emberi jellemek állnak.

Mielőtt a kollekció érdemi kritikájába kezdenék, szeretném, ha a Kedves Olvasó egy egyperces néma főhajtás erejéig szolidaritást vállalna velem, és megbecsülné, hogy a hosszú fejtörés és billentyűkopogtatás árán született, ám a spoilereket kényszerűen nem nélkülöző elemzéseim elé kihelyeztem a spoilerriadót, gyógyíthatatlan, fekélyes sebeket szaggatva porba zúzott egómon.

A kötet első elbeszélése egyben a címadó alkotás. Mi több, a cím a mű első mondata is. A történet főhőse egy házaspár, John és Laura, akik Velencébe utaznak, hogy feldolgozzák kislányuk, Christina halálát. Itt aztán kiszúrnak két öregasszonyt, akik szemmel láthatóan ikertestvérek, egyikük pedig vak. Ezek az asszonyok azt mondják Laurának, hogy a vak testvér látnoki képességgel bír, látta Christinát az asztalnál állni, és a gyerek boldog volt. Az öregasszonyok egyúttal azt is állítják, hogy John szintén rendelkezik látnoki adottsággal. A férfi természetesen nem hiszi el mindezt, de látja, hogy feleségét megnyugtatja a lányról kapott információ, és hagyja, hadd higgye, amit akar, még ha feszélyezi is, hogy a nő újra meg újra hallani akar imádott gyermekéről. Bosszúságát csak fokozza, hogy Velencében járva-kelve rendszeresen belebotlanak a vén párosba.

A bonyodalom akkor tetőzik, amikor a házaspár hírt kap róla, hogy fiúgyermekük kórházba került. Némi vita után abban egyeznek meg, hogy Laura az első géppel hazarepül Londonba, John meg autóval hazahozza a csomagjukat. A kivitelezés egész addig flottul megy, amíg Milánó felé tartva John meg nem pillantja a feleségét Velence felé hajózva a két öregasszony társaságában, aggódó tekintettel. Ez a fordulat felborítja a tervet, és megindítja a végső tragédiához vezető eseménysort.

A történet egyrészt a jelen és a jövő viszonyával való különös játék. A jövőbelátás egyik örök problémája, hogyan láthatja az adott személy a jövő eseményeit, hiszen jelenkori magatartásának megváltoztatásával megváltoztathatja a következményeket, amelyek azonban így nem felelnek meg annak, amit az illető látott. Du Maurier ezt az ellentétet frappáns módon úgy oldja fel, hogy John nem magát a végső következményt látja, hanem egy ahhoz távolról kapcsolódó eseményt. A távoli kapcsolat miatt esélye sincs arra, hogy befolyásolja a végső következményt, hiszen nem tudhatja, mit kell tennie a jövő megváltoztatásához.

Másrészt az elbeszélés az érzékelés csalfaságát is maró iróniával ábrázolja. John két alkalommal is lát egy menekülő, ötéves forma gyereket, aki néhány férfi elől menekül kétségbeesetten. A látvány nem annak bizonyul, aminek elsőre tűnik, és ez drasztikus fordulatot eredményez a cselekményben.

A második, Not After Midnight című elbeszélés egy Krétán nyaraló angol pedagógus, Timothy Grey történetét meséli el. A férfi nem a puszta kikapcsolódás kedvéért utazik a görög szigetre, hanem azért, hogy hobbijának, a festésnek hódoljon. A helyszínen kibérel egy nyaralót, a 62. számút, melyről később megtudja, hogy a korábbi lakója nemrég meghalt, és ezért a helybéliek ódzkodnak tőle. Később találkozik egy Mr. Stoll nevű elhízott, nagyhangú, iszákos férfival és az ő csendes, vékony feleségével. Arra gyanakszik, hogy kincsvadászokkal hozta össze a sors, akik feltáratlan antik leleteket csempésznek ki az országból jó pénzért. Ám amikor elkezd nyomozni utánuk, más eredményre jut. Stoll sört állít elő ókori recept alapján, és úgy tűnik, nem szívleli sem a bort, sem a később készített söröket. Egyszer aztán felesége közvetítésével ajándékot küld a narrátornak, aki azt szkeptikusan fogadja, felidézve a régi mondást, miszerint „óvakodj a görögöktől, ha ajándékot hoznak”. Azért csak felbontja a csomagot és egy különös korsóféleséget talál, mely három arcot ábrázol: az egyik Dionüszoszé, a másik legfőbb követőjéé, a szatír Szilénoszé, a harmadik pedig egy ismeretlen figuráé.

A mű tele van rejtett utalásokkal, a lényeget sohasem mondják ki nyíltan. Csak sejthetjük, hogy Mr. Stoll viszonya a feleségével távolról sem nevezhető felhőtlennek, csak találgathatunk a 62. számú nyaraló előző lakosának, csakúgy, mint Mr. Stoll sorsát illetően, és csak a körülményekből sejthetjük, hogy a „bogárcsípés” okozta betegség, amely a novella nyitó bekezdésében kerül említésre, valójában nem más, mint az alkoholizmus.

A novella mintha éppen a dionüszoszi mámor pusztító hatását ábrázolná. Az első bekezdésből megtudjuk, hogy a főhős-narrátor krétai kiruccanását követően elkapott egy „betegséget”, amely óhatatlanul feltűnt a tanítványainak és a kollégáinak is, és ezért inkább önként benyújtja a lemondását, megelőzendő az elkerülhetetlen kirúgást. Mr. Stoll mintha Dionüszosz követeként funkcionálna a történetben: ő hajhássza rendíthetetlenül az ősi sör receptjét, és ő küldi el a főhősnek a látszólag romlást hozó korsót. Szilénosz emlegetése a műben bizonyára nem is véletlen, hiszen a mitológia szatírja éppúgy ocsmány, taszító küllemű, mint Mr. Stoll. Az alkoholizmus furcsamód nem jellemgyengeség eredményeként jelenik meg, hanem úgy, mint egy átok, amely vétkességére tekintet nélkül sújtja védekezésre képtelen áldozatait.

Az A Border-Line Case című novella főhőse egy Shelagh nevű lány, akinek a szeme láttára hal meg ágybeteg apja, abban a pillanatban, amikor a színésznőként dolgozó lány Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című drámájának Cesariójaként pózol. A halálesetet követően szóba kerül apja élete a katonaságban, és megtudja, hogy volt egy Nick nevű barátja, aki az esküvőjén násznagyként vett részt, ám miután apja nem járt közbe Nick előléptetése érdekében, megszakadt közöttük a kapcsolat, így a férfi a temetésen sem vett részt. Shelagh amolyan önjelölt békítőangyalként elhatározza, hogy felkeresi Nicket, hogy tudassa vele a halálhírt, és legalább posztumusz módon elsimítsa a két férfi közötti konfliktust. Egy Ballyfane nevű félreeső faluban rá is talál Nickre, ám szokatlan körülmények között: Nick a falu szélén, egy tavi szigeten él házában, melynek belsejét egy hadihajó mintájára alakították ki, a szobákat a tengerészetnél használatos nevekkel illetik, és a ház ura a személyzetet is a tengerészetnél használatos beosztások szerint szólítja. Őt magát a személyzet parancsnoknak nevezi. A férfi bronzkori leleteket kutat otthona környékén, közben alkalmanként robbantásokat hajt végre nem kevésbé zakkant legénységével – ezzel kicsit az Apokalipszis most Kurtz ezredesére emlékeztet, aki szintén egyfajta „őrült hadúr”. Ha jól értettem a történetet, ezen akciók előtt mindig gondoskodnak róla, hogy senki ne legyen a kijelölt helyszínen. A férfi álomvilága magával ragadja Shelagh-t, aki legszívesebben félredobná bimbózó színészi karrierjét, és Nick különc életét élné. Nick azonban határozottan elutasítja ezt a lehetőséget, és a lány minden tiltakozása, vágya ellenére haza kényszerül menni Londonba. Tulajdonképpen a teljes cselekményt végigkíséri egy hazugság, de hogy végül is kinek sikerült átvernie kicsodát, az csak a legvégén derül ki. Talán nem véletlen a távoli utalás Shakespeare-re sem, hiszen ez az elbeszélés is egyfajta „tévedések vígjátéka”, még ha vidámnak nem is nevezhető.

A The Way of the Cross című elbeszélésben egy zarándokcsoport kalandjait követhetjük nyomon Jeruzsálemben. A kompánia a következő tagokból áll. Mason ezredes és neje, Althea régimódi arisztokraták. Az ezredes háborús veterán, ő egyszer már megfordult Izraelben, akkortájt, amikor még az állam megalakulása előtt brit csapatok tartózkodtak azon a területen, a jeruzsálemi kiruccanás így számára visszatérés egy ismerős helyszínre. Velük van tudós hajlamú, éles eszű, kilencéves unokájuk, Robin is, akit amolyan művelődési célzattal hoztak el. Jim és Kate Foster negyvenes éveik körül járó házaspár. Jim csillapíthatatlan szoknyavadász, aki a szex mellett a szeszt sem veti meg, felesége ennek megfelelően tipikus elhanyagolt nő, aki különféle nemes ügyek pártfogolásában talál menedéket. Bob és Jill Smith ifjú, nászutas házasok. Miss Dean, a társaság legöregebb tagja, mélyen hívő vénkisasszony, akit fellelkesít az alkalom, hogy Krisztus Urunk szenvedéseinek helyszínén járhat. A csoportot Edward Babcock, a fiatal tiszteletes vezeti, akinek az egész program a háta közepére sem hiányzott, hiszen semmi tapasztalata az emberekkel, és nemigen találja a közös hangot a többiekkel, akik a kirándulást betegség miatt a programról lemaradni kényszerülő Garfield tiszteletesre számítottak.

SPOILERES ELEMZÉS 1

Babcock tiszteletes szervezőkészségének és emberismeretének teljes hiánya szépen megmutatkozik, amikor a csoport tagjai még a közös programokon is rendre szétszélednek. Miközben Jézus szenvedéseinek egyes helyszíneit járják, elszabadulnak az érzelmek, és nem várt emlékek törnek a felszínre. Malone ezredes előtt megelevenednek a háború borzalmai, a civilekkel való kegyetlenkedések. Althea hasonlóan sznob barátai társaságában rosszul harap az ételébe, és ezért kiesik a két felső metszőfoga, amit természetesen mérhetetlen gyalázatként él meg, és majdnem összetörik bele lelkileg. Bob Smithnek – a közvetett utalások alapján – nem sikerül a nemi aktus, ezért Jill a szoknyapecér Jimnél keres és talál „vigaszt”. Az ifjú férj érzi, hogy felesége palira veszi, de nem sokat tud tenni ellene. Jimnek aztán kis híján meggyűlik a baja a rendőrséggel, amikor egy árus egy lopást akart rákenni, ráadásul el is kavarodik a tömegben, amitől pedig mérhetetlenül retteg. Kate „csak” a szokott módon bosszankodhat, amiért férje továbbra is a májára fittyet hányva iszik, és hajkurássza a nőket. Miss Dean, akinek otthoni életét az egyházközség szolgálata tölti ki, véletlenül kihallgatja Jill és Jim sugdolózását, és megtudja, hogy az imádott lelkész – talán még szerelmes is bele? – torkig van vele, és szándékosan elzárkózik előle. Hogy hasznosságát és őszinte segítőkészségét bizonyítsa, meríteni akar egy palack vizet a betheszdai fürdőből, de ezt olyan ügyetlenül teszi, hogy belecsúszik, és kis híján megfullad. Babcock tiszteletesre pedig HR-es kudarcai mellett épp a templomban tör rá – hogy egy South Parkos kifejezést alkalmazzunk – az altesti fürgeség, valószínűleg az előző éjszakai vacsora okozta gyomorrontás kísérőjeként. Egyedül Robin érzi magát felhőtlenül. Felfedez, rákérdez homályos részekre, az általa ténylegesen látottakat összeveti az Újszövetségből tanultakkal, és közben olykor egyszerűen elcsatangol.

A novella címe nem véletlenül „keresztút”. Mint kiderül, minden szereplőnek megvan a maga „keresztje”, ami a vállát nyomja: mindenki életében vagy múltjában találhatunk sötét foltokat, amelyek szenvedést okoznak nekik, és ezek menthetetlenül előtörnek a városban. Olykor azonban ez pozitív eredményhez vezet: Jill lelkiismeret-furdalást érez, amiért megcsalta a férjét, Jim és Kate pedig közelebb kerülnek egymáshoz, és újra belátják, hogy szükségük van egymásra. Hogy mi lesz velük később, nyitott kérdés marad, de a mű alapján a lehetőség adottnak tűnik, hogy tanuljanak élményeikből.

Egyedül Robinnak nincs rossz élménye, emléke, és tulajdonképpen ő az egyetlen, aki végül felhőtlen örömmel megy haza a városból. A gyermeki ártatlanság és a kendőzetlen őszinteség keveredik benne. Például nem sokkal azután, hogy Jim egy félreeső bozótban megdöngette Jillt, csókkal üdvözli feleségét. A jelenetet látva Robin odaszól, hogy Jim csókja olyan „alattomos” (sinister) volt, hogy akár Júdásé is lehetett volna, de mindezt puszta csipkelődésből, mit sem sejtve a korábban lejátszódott jelenetről. Emellett pedig félelmetes logikai okfejtésekkel vezeti le, hogy miben tévedhet a Biblia Jézus szenvedéstörténetét illetően. A tévedések, amelyekre rámutat, csekély jelentőségűek, egy-egy helyszín vagy időpont pontosságával kapcsolatosak, mégis sejthető – különösen a mai olvasó számára –, hogy ha felnő, nem áll meg a puszta külsőségeknél. Talán nem véletlenül jegyzi meg Babcock tiszteletesnek, hogy manapság nehéz lehet lelkésznek lenni.

SPOILERES ELEMZÉS 1 VÉGE

Az utolsó elbeszélés a The Breakthrough címet viseli. Ebben az írásban a gótikus irodalom klasszikusainak őrült tudósa elevenedik meg. A narrátor, Steve egy elektronikai cégnél dolgozik. Főnöke a barátja iránti szívességből néhány hónapra egy félreeső volt kutatóbázisra küldi. Mint kiderül, egy megszállott kutató, James MacLean, becenevén Mac, titkos kísérleteket folytat maroknyi személyzetével. A helyszínre érkezve a főhős megismeri ezt a személyzetet: a fiatal Ken, akiről később azt is megtudja, hogy leukémiás, Robbie, a csapat orvosa, Janus, a szakács, Janus kislánya, az enyhén fogyatékos Niki, valamint a kutya, Cerberus. Mrs. Janus szintén a táborban él, de neki nincs jelentős szerepe. A narrátor feladata az, hogy a kísérletekhez használt gépeket kezelje és karbantartsa.

Mac áttörő felfedezéseket kíván tenni a halál utáni állapot feltérképezése terén. A bázis gépteremként funkcionáló szobájában három szerkezet található. A Charon 1-gyel információk továbbíthatók egy meghatározott célpont elméjébe: hívójelek, illetve különféle kérdések küldhetők neki. A Charon 2 egyfajta fedezékként szolgál, amelynek örve alatt támogatás csikarható ki a kormányzattól. Ez a gép célzott, pusztító erejű hanghullámokat képes juttatni a kijelölt objektumra – értelemszerűen ez teszi támogatásra érdemessé a kormányzat számára. Ami azonban igazán érdekes, az a Charon 3. Mac meggyőződése, hogy az emberben ott rejtőzik egyfajta csökevényes hajlam vagy képesség, melyet Hatodik Erőnek (Force Six) nevez. E hajlamból származnak a különféle pszichikai képességek, melyeket a társadalom többsége rendellenesnek vagy egyenesen képtelenségnek vél, e hajlam ugyanis a művelődéssel, szocializációval, az elme mesterséges megmunkálásával elfonnyad. Ugyanakkor Mac úgy hiszi, ez a hajlam rejti a személy esszenciáját, ha úgy tetszik, „lelkét”, amely a megfelelő beavatkozás segítségével a halál pillanatában tárolható, emellett a megfelelő módszerekkel kapcsolatba lehet lépni vele. Ken azért kézenfekvő vizsgálati alany, mert betegsége miatt közel áll a halálhoz, Niki pedig ideális segítő a hipnotikus kapcsolattartásban, hiszen fogyatékossága miatt a Hatodik Ereje az átlagosnál jóval nagyobb mértékű.

SPOILERES ELEMZÉS 2

Steve először visszakozna a kísérlettől, ám műszerészi énjét annyira rabul ejti a Charonok páratlan felépítése, hogy meggondolja magát, és elvállalja a rábízott feladatot. Az elkerülhetetlen hamarosan bekövetkezik: Ken haldokolni kezd. Rögtön a gépszobába viszik, és beüzemelik a Charon 3-at. A kísérlet sikerül. Nemcsak az bizonyosodik be, hogy a Hatodik Erő létezik, de az is, hogy tárolható, és létesíthető vele kommunikációs kapcsolat. A dolgok azonban kezdenek rosszra fordulni, amikor Niki arról beszél, hogy Ken azt szeretné, ha elengednék, később pedig, amikor – Mac akarata ellenére – feloldozzák a hipnózis alól, egyfajta katatóniás állapotba kerül. A történet legvégén két kormánytisztviselő kopogtat be a bázisra, akik arra kíváncsiak, mi folyik Saxmere-ben az állam tudta nélkül. Mac megsemmisít minden eredményt.

A történetben nyilvánvalóan szimbolikus értékkel bírnak egyes elnevezések. A műszerek a Charon nevet kapták, a titkos bázist őrző kutyát pedig Cerberusnak hívják. Nem nehéz kitalálni, hogy ezek a görög-római mitológiából származnak: Cerberus az alvilágot őrző háromfejű kutya, Charon pedig a révész, aki átszállítja az elhunytakat a holtak birodalmába. Mac tulajdonképpen a holtak birodalmába, a halál utáni létbe kíván behatolni masinája segítségével. Másfelől áttörése olyan rendkívülinek tekinthető, mintha az antik Hellász mondavilágából valaki leereszkedett volna Hádészba.

A bonyodalom csúcspontján elhangzik egy vérfagyasztó mondat Nikitől. Amikor a kísérletet követően hipnózissal próbálják kideríteni furcsa állapotának mibenlétét, a következő párbeszéd hangzik el.

„– Meséld el, mi baj, Niki!

– Nem tudom – nyöszörögte. – Valahol egy óra ketyeg. Nem szeretem.

– Niki, hol van az óra?

A kislány nem válaszolt. Mac ismét feltette a kérdést. Hallottam Robbie ellenkezését. Bizonyára a gyerek mellett állt.

– Mindenhol ott van – nyögte ki végül. – A fejemben ketyeg. Penny sem szereti.

Penny. Ki az a Penny? Emlékszem. A halott ikertestvér.”

“’Tell me what’s wrong, Niki.’

She began to whimper. ‘I don’t know. There’s a clock ticking somewhere. I don’t like it.’

‘Where’s the clock, Niki?’

She did not answer. Mac repeated his question. I could hear Robbie protest. He must have been standing beside her.

‘It’s all round,’ she said at last. ‘It’s ticking in my head. Penny doesn’t like it either.’

Penny. Who was Penny? Then I remembered. The dead twin.”

Hogy mi történik, nyilvánvaló: a kislány valóban telepatikus kapcsolatban áll a halott Kennel és ikertestvérével. Az óraketyegés talán a Ken esszenciáját fogva tartó Charon 3 kijelzőjének ütemes pulzálása, melyet a vele kapcsolatban álló gyermek is hallani kényszerül. Ugyanakkor szerintem némi szimbolikus jelentőség is tulajdonítható neki. Az óra gyakran az idő szimbóluma, a ketyegés pedig az idő feltartóztathatatlan múlására utal. Niki félelme a mindenfelé hallható ketyegéstől mintha az embernek az időmúlástól való örök félelmét jelképezné. Mac bizonyos szempontból magával az idővel is harcba szállt. Az időmúlás halált, elmúlást hoz, olyasmit, amitől jóformán mindenki szeretne megmenekülni valahogy. A Charon 3 bevetés révén Mac dacolt az idővel, hiszen megakadályozta a személyiség transzcendens csírájának feloldódását a test diszfunkcionálissá válását követően.

A The Breakthrough a Frankensteinből (és máshonnét) jól ismert tudósi hübrisz és a tiltott tudás témaköreivel foglalkozik. A terület, ahová a tudomány be kíván hatolni, nem kevésbé sacrosanctum, mint Shelley klasszikusában. Ott az élet mibenléte, mesterséges megalkothatósága került középpontba, itt a túlvilági lét és a túlvilággal való kapcsolattartás, illetve az elhunyt lelkének e világban tartása (e szempontból egyértelmű a párhuzam Poe The Facts in the Case of M. Valdemar című novellájával). Mac szerint a fenti incidens „[a]zt jelentheti, áttörtünk” (“It could mean we’ve broken through”). Az eredmény azonban legalábbis kétséges: semmit nem tudunk meg arról, mit lát Ken a halálát követően, csak annyit, hogy szenved a fogságban. Arról sem kapunk információt, mi lehet a sorsa, miután kiszabadult a Charon 3-ból. A fogságba esett Ken további kikérdezéséhez Nikire lenne szükség, neki azonban látható szenvedést okoz a művelet, sőt, talán maradandó egészségkárosodással is fenyeget, így a kísérlet többi résztvevője nem hajlandó tovább faggatni a gyereket.

A műben tetten érhető egyfajta „ide-oda vándorlás” a régi és a modern gondolkodás, a tabuállítás és a tabudöntögetés között. Steve elődje katolikus személy, aki a lélek túlvilági sorsát illető határozott meggyőződése következtében rendellenesnek tartotta Mac kísérletét, és otthagyta a bázist (és mellesleg ő hívta fel a kormányzat figyelmét a kísérletek gyanús jellegére). Először Steve is visszakozna, ám azután egyszerűen belehabarodik a különleges gépekbe. Az általánosan érvényes erkölcsi szabályok tudatában cselekvő régi, illetve a professzionalista modern ember ellentéteként fogható fel a kettejük közötti különbség, hiszen Steve erkölcsi gátlásai háttérbe szorulnak, hivatásának szeretete magával ragadja, nem fél attól, hogy egy időtlen tabu ledöntéséhez asszisztál. Niki faggatása során aggályai mégis visszatérnek, az erkölcsi gátak csak diadalmaskodnak, és további kérdések maradnak nyitva. Az olvasó ugyanakkor nehezen tör pálcát Mac felett, aki vérbeli tudósként rendíthetetlenül küzd az általa felállított hipotézis kísérleti igazolásáért. Szinte sajnálni lehet – miként a narrátor is teszi –, amikor az eredmények, amelyekre oly régóta vágyott, három ember fejében élő emlékké foszlanak.

Helyenként a tengerpart, illetve a tenger is jelképértékűnek tűnik. Amikor a szabadban sétálva Mac először osztja meg elképzeléseit Steve-vel, a narrátor a következőképp jellemzi a mellettük húzódó tájat:

„A hosszú, kavicsos part mintha az örökkévalóságba nyúlt volna; éppoly kopár és jellemtelen volt, akár a mögötte fekvő láp.”

“The long shingle beach seemed to stretch into eternity, as drear and featureless as the marsh behind it.”

Az „örökkévalóságba”, a végtelen messzeségbe nyúló part mintha Mac felfedezésének végtelen távlatát sejtetné. A kopárság, jellemtelenség szerintem párhuzamba állítható egyrészt a halálon túli lét „kopárságával” – hiszen voltaképpen semmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy a fogva tartott lelkek szenvednek –, másrészt a kísérlet túlhajszolása miatti „morális kopársággal”, vagyis a végletes elszántsággal, amely még a kislány megmaradt mentális épségét is kockára tette volna.

Másutt a tenger mintha Steve lelkiállapotát tükrözné. Miután úgy dönt, mégis marad Mackel, először lesz szemtanúja Ken hipnotizálásának, és a művelet – mely az ő tűrőképességének tesztelésére is irányul –, valamint a Ken által elmondottak – melyeket nem ismerünk meg, mivel a narrátor nem tudja rávenni magát arra, hogy papírra vesse őket – mélységesen felkavarják. A műveletet követően kisétál a tengerhez, melyet a következőképpen jellemez.

„Mára azonban semmi nem maradt tegnapi nyugalmából. Szürkén háborgott, hullámai öblös árkot formáztak, majd dörögve csapódtak a kavicsoknak.”

“There was nothing calm about it today. Turbulent and grey, it sank into troughs before breaking on the shingle with roar.”

SPOILERES ELEMZÉS 2 VÉGE

A kötetben található elbeszélésekre általában jellemző, hogy a természetfeletti csak nagyon diszkréten jelenik meg bennük. Talán még a The Breakthrough a legexplicitebb ebből a szempontból, hiszen nemcsak nyilvánvaló, hogy műszerekkel sikerült fogva tartani egy ember lelkét a halál után, de a cselekmény középpontjában is kifejezetten ez a kísérlet állt. Ehhez képest a Don’t Look Now Johnjának állítólagos látnoki képessége csak olykor-olykor jut szerephez, és igaz, hogy ilyenkor kulcsfontosságú mozzanatról van szó, de sohasem „direktben” tudjuk meg, hogy a képessége lépett működésbe, csak utólag döbbenünk rá. Christina szellemét pedig egyáltalán nem is látjuk, csak az öregasszonyok számolnak be róla. A cselekmény legjavát a velencei jövés-menés teszi ki, a rejtélyes elemeket ebbe szövi bele a szerző finoman, szinte észrevétlenül. A Not After Midnight természetfeletti jellege szintén bizonytalan: igaz, hogy a görögök már-már elátkozottként tekintenek a 62. számú nyaralóra, ám a babonán kívül semmi rendkívülit nem tapasztalunk, és ha valami a természetfeletti árnyékát vetíti elénk, az Mr. Stoll, aki mintegy a rút, iszákos Szilénosz manifesztációjának tűnik, illetve az általa ajándékozott korsó, amihez mintha az alkoholizmus átka tapadna. Az A Border-Line Case, illetve a The Way of the Cross tulajdonképpen semmi természetfelettit nem vonultat fel. A The Breakthrough kapcsán is inkább az mondható el, hogy du Maurier egy transzcendens fogalmat hozott le a fizikai törvények birodalmába. A borongós atmoszféra azonban mindegyik novellát egyként jellemzi. Kivétel nélkül minden történetben találhatunk sötét titkokat, fájó emlékeket, rendellenes, sőt, ha úgy tetszik, bűnös szándékokat, és ezek testetlen kísértetként lengik be az egész cselekményt.

A kötet minden egyes novellájára jellemző, hogy a főszereplők idegen helyre utaznak, és itt éri őket a bonyodalom. John és Laura Velencébe utazik, Timothy Grey Krétára, Shelagh egy félreeső ír faluba, Ballyfane-be, a zarándokcsoport Jeruzsálembe, Steve pedig Saxmere-be. Du Maurier érzékletesen, festőien jellemzi a tájakat, a városokat, a helyszínek szinte életre kelnek, és néha a puszta varázsukkal mély benyomást tesznek a karakterekre. Különösen igaz ez Jeruzsálemre, a szent városra, amely megváltoztatja a kirándulókat, valamint Krétára, ahol egy ókori mitológiai alak, vagy legalábbis annak szelleme, öröksége támad fel és bocsát romlást a főhősre.

Du Maurier kötete hosszú, lassú cselekményű, elgondolkoztató, borongós hangulatú elbeszéléseket tartalmaz. Nem véletlenül tartják az írónőt a modern gótikus irodalom egyik nagyjának (is): művei olykor külsőségeikben is, atmoszférájukban azonban mindenképpen felidézik a stílus egy-egy klasszikusát. Elfojtott érzések, a tiltott határok átlépése, az elkerülhetetlen bukás járja át a bemutatott novellákat, leheletnyi természetfelettivel megfűszerezve. Érdemes egy próbát tenni, nálam a kötet, főleg a további értelmezési lehetőségek reménye miatt, az „újraolvasandó” kategóriában szerepel.

A mű magyar nyelven is kapható Ne nézz vissza címmel, a Holistic Kiadó gondozásában. A magyar nyelvű kötet értékelése olvasható például a KönyvesBlogon, valamint a Könyv, egó, entrópia blogon.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr694804404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

entropic · http://e-konyv.blog.hu 2012.09.27. 12:55:11

Nagyon tetszett a bejegyzésed, sok emlékem visszajött most a könyvvel kapcsolatban, és még nagyobb kedvem lett újraolvasni.
Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a posztodra. :)

Thasaidon · http://zothique.blog.hu 2012.09.27. 13:24:17

Ó, igazán nincs mit, egy kis önreklámra bármikor kapható vagyok. :-) Örülök, hogy felbuzdítottam benned az újraolvasás démonát, remélem, nem fukarkodsz majd a benyomásaid megosztásával.

entropic · http://e-konyv.blog.hu 2012.09.27. 15:06:58

@Thasaidon: Nem fogok fukarkodni vele. :)

Elolvastam több másik bejegyzésedet is, kiváló a blogod! Úgyhogy a magam szerény eszközeivel beszállok a reklámozásába és kiteszem a linkjét a saját blogomon.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...