...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. augusztus 26. 23:25 - Thasaidon

Susan Hill: The Woman in Black, Vintage Books, 1998, 160 p.

2012 egyik, a horror műfajának magyar kedvelői szempontjából fő moziattrakciója A fekete ruhás nő című film volt. A történet klasszikus kísértethistória visszajáró szellemmel, sötét múltbéli titkokkal, szófukar helyiekkel, és minden egyébbel, ami egy ilyen alkotáshoz dukál. A film mozitörténeti érdekességét jelentette, hogy a Harry Potter-filmekben remekelt Daniel Radcliffe bizonyíthatta: hiba volna élete virágjában Harry Potter földi manifesztációjaként leírnunk őt. A jelen blog a dolog természete folytán nem e célkitűzés sikerességének értékelésére fókuszál (bár a kritikusok szerint a cél sikerrel teljesült, aminek a jelen bejegyzés szerzője őszintén örül, noha egyetlen Harry Potter-filmet nem látott, ahogy nem olvasott egy darab Harry Potter-regényt sem), ehelyett a téma irodalmi vetületét szándékozik középpontba helyezni. A mozikedvelők számára ugyanis talán kevéssé releváns, de tény, hogy a film Susan Hill angol író 1983-as, azonos című regényén alapszik. A regényt, tekintettel a film magyar nyelvű vetítésére, anyanyelvünkre is lefordították, és kiadták egy puhafedeles könyv formájában, melynek borítóján Daniel Radcliffe (vagy egy hozzá kísértetiesen hasonlító, tenyérbemászó képű figura) arca díszeleg. A jelen bejegyzésben e mű értékelésére kerül sor (természetesen az angol eredetit alapul véve), nem mellőzve a két fő filmfeldolgozást sem, jelesül az imént említett friss verziót, valamint az 1989-ben forgatott változatot.

Lássuk hát a The Woman in Black cselekményét!

A főhős-narrátor, Arthur Kipps jóreményű fiatal ügyvéd bizonyos Mr. Bentley irodájában. Egy nap azt a megbízást kapja, hogy látogasson el Crythin Gifford faluba, és vegyen részt bizonyos Alice Drablow temetésén. Az elhunyt hölgy és felmenői régóta a Bentley-család irodájának ügyfelei, természetes hát, hogy a Bentley irodára hárul a gyermektelenül, özvegyen elhunyt Mrs. Drablow iratainak rendbe szedése. Kipps annak rendje s módja szerint el is utazik Crythin Giffordba. Főnöke gondoskodott a szállásáról. A helyszínen Horatio Jerome, a helyi ingatlanügynök fogadja, aki a temetésre is elkíséri. A temetésen a szükséges személyzet mellett csak Jerome és Kipps van jelen, az utóbbi ugyanakkor felfigyel egy beesett arcú, talpig feketébe öltözött nőalakra, akinek aztán nyoma vész. A szertartást követően Kipps szóvá teszi élményét, amit társa elkerekedett szemmel fogad, ám természetesen nem ad világos magyarázatot megdöbbenésére.

A temetést követően Kipps munkához lát. Egy Keckwick nevű kocsis viszi az elhunyt Eel Marsh House nevű házába, ahol a dokumentumok lapulnak. Munka közben a mocsár felől lovaskocsi zötykölődését, majd segítségkiáltásokat hall. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy másnap ottalvós jelleggel telepedjen Eel Marsh House-ba. Mindazonáltal nem egyedül megy: a helyi mágnás, Samuel Daily önként kölcsönadja kutyáját, Spidert.

A házban tartózkodva veszi kezdetét a furcsa élmények sora, amelyeket Kipps nem tud szkeptikusan félretenni: a ház emeleti folyosójának legutolsó ajtaja mögül – melynek nincs kulcslyuka – üzemes zaj hallatszik, és Spider ilyenkor nem merészkedik a közelébe. Később nyithatóvá válik, és kiderül, hogy egy gyerekszobát rejt, benne egy hintaszékkel; az ütemes zaj bizonyosan ennek tudható be. Természetesen az élményeket fokozza a ház elszigeteltsége és a mindent beborító köd is. A távoli jajkiáltások ismét felharsannak, majd egy testetlen füttyszó kicsalogatja Spidert, aki kis híján a mocsárba fullad. Megmentése után Kipps nem bírja tovább, és kimerültségében elájul. Utolsó éber pillanatában még látja a fekete ruhás nőt a ház ablakából kikémlelni.

ÉS AZ ELMARADHATATLAN SPOILER

A rémséges élmények ellenére Kippsnek sikerül áttekintenie az iratokat. A megbízása szempontjából jelentős papírok mellett számos levél is előkerül. Ezek tanúsága szerint az elhunytnak volt egy húga, Jennet Humphrye. Jennet Alice-ra és férjére bízta törvénytelen gyermekét, Nathanielt, mert maga nem bírta volna eltartani, ők azonban elzárták előle a fiút. Még abba is csak vonakodva egyeznek bele, hogy néha meglátogassa, azt pedig szigorúan megtiltották, hogy szóba hozza előtte rokoni kapcsolatukat. Egy alkalommal a gyerek szekere a mocsárba süllyedt, utasa ott vesztette életét. Jennet a nővérét okolta ezért, elméje pedig fokozatosan elborult. A mentális leépülést fizikai is követte: valamiféle megnevezetlen kórság elemésztette Jennet testét, aki harminchat évesen, a bosszútól és a gyűlölettől izzó elmével távozott az élők sorából.

A legrosszabb azonban nem ez: Jennet halála óta olykor-olykor megjelenik a fekete ruhás nő, és valahányszor erre sor kerül, egy gyermek erőszakos úton, vagy furcsa körülmények között meghal. Ez a sors várt Kipps alig egyéves gyermekére is: egy szabadtéri rendezvényen a fogat elé fogott póni megbokrosodik, a kocsi pedig nekicsapódik egy fának. A gyermek azonnal meghal, Kipps felesége tíz hónappal később. A főhős aztán újranősül, egy gyermekes asszonyt vesz el, a mű elején élemedett öregemberként, a karácsonyi családi összejövetel során idézi fel e távoli emlékeket.

SPOILER VÉGE

A regény mind témájában, mind az alkalmazott fogások tekintetében igazi régimódi kísértettörténet. Témáját tekintve Elizabeth Gaskell The Old Nurse’s Story című novellájához tudnám közelíteni, amennyiben mindkét írás egy igazságtalanul tönkretett nő szellemét állítja középpontba, még ha Gaskell rémalakja nem is okoz halált (Jennet Humfrye-val ellentétben). Ami a fogásokat illeti, Hill a gótikus irodalom jól ismert, ámde mindig működőképes eszköztárát veti be: mocsárvidék, sűrű köd (a ködös Albion, ugyebár), elhagyott ház, testetlen hangok, titkolózó falusiak, omladozó, régi temető, no meg persze a szkeptikus, ifjú legény, aki komoly tanulsággal gazdagodik kalandja végére. Az intellektuális forradalom lángja ezektől aligha fogja elemészteni az 1983-ig felgyülemlett horrorirodalmi korpuszt, finom, értő alkalmazásuk ellenben garantált szorongással kecsegteti a fogékony olvasót a „megfelelő körülmények” között.

A mű alapján a szerző erősségének tűnik az atmoszférateremtés. A hangulatot az első fejezetben leírt karácsonyi családi együttlét alapozza meg, amikor a már idős Kipps új családjával a kandalló köré telepedik, és kísértettörténetek mesélésébe fognak. A családfő húzódozik attól, hogy meg kellene osztania az egyetlen kísértethistóriát, melyet ismer – saját élményeit –, sőt, még egy kisebb jelenetet is csap, amikor mostohafiai kedélyesen, ám hajlíthatatlanul unszolják, hogy „ne legyen ünneprontó”. Végül aztán beadja a derekát – talán saját lelkén is könnyítendő –, az olvasót pedig furdalja a borzongató kíváncsiság, mi okozhatta ezt az irtózást az emlékektől.

Susan Hill írásmódja érzékletes, eleven. Az olvasó nemcsak a cselekményt és a helyszíneket látja maga előtt, de a főhős helyzetét is átéli. Ez olykor éles kontrasztokat eredményez. Például a Crythin Giffordba érkezés éjszakájára a narrátor még az eseményeket követően is úgy emlékszik vissza, mint élete legnyugodtabb alvására, és maga a falu is kellemes benyomást tesz rá, ám a következő napot már nem pusztán a temetés árnyékolja be – vagyis az, hogy egy örökre eltávozott emberről emlékeznek meg –, hanem az esemény „kietlensége” – vagyis hogy a narrátoron és Mr. Jerome-on kívül csak a „szakmai” személyzet van jelen. Ezt előlegezi meg, hogy fekete gyászöltönyében Kipps kívülállónak érzi magát, vagy ahogy ő maga jegyzi meg: „akár egy szellem” (“like a spectre”). Később visszaidézve e szakaszt úgy gondolhatjuk, Jennet Humphfrye szelleme e furcsa formában is kísért: éppoly elszigeteltté teszi a gyűlölt nővére ügyében eljáró ügyvédet, mint amilyen ő maga is volt. Ezen elszigeteltséget fokozza a helyiek sokatmondó hallgatása is, amikor Kipps elhalad mellettük.

Érdekesség, hogy a regény utalást tartalmaz Montague Rhodes Jamesre. Ami azt illeti, már maga a nyitófejezet utalásnak tekinthető, ha nem is annyira a konkrét íróra, mint magára a korszakra, amelyben élt, és amikor megszokott dolog volt kísértethistóriákat olvasni Karácsony idején a kandalló körül. Azonban a regény tizedik fejezetének címe: Whistle, and I’ll Come to You. Aligha téveszthető szem elől az egyezés James novellájának címével, mely a következő: Oh, Whistle, and I’ll Come to You, My Lad. Az egyezés ezen a szinten kimerül, James elbeszélése egy szellemről szól, amely akkor jelenik meg, ha valaki megfúj egy bizonyos sípot, Hill regényében a whistle szó a füttyentést jelenti, és arra utal, hogy a fejezetben Spider valamiféle kintről származó füttyszót hallva kirohan a házból. A klasszikusokra való efféle finom utalások azonban fölöttébb kedvemre valók.

A regényben található néhány utalás, melyek értelme csak később válik világossá, ám tulajdonképpen mintegy magként rejtik a történet rejtélyének nyitját. Amikor a narrátor először pillantja meg a fekete ruhás nőt, egyebek között úgy jellemzi, hogy tekintetében „kétségbeesett, epedő gyűlölet” (“desperate, yearning malevolence”) izzott, „mintha keresne valamit, amit akar, amit kíván – amit muszáj megkaparintania, ami még az életnél is fontosabb, és amit elragadtak tőle” (“as though she were searching for something she wanted, needed – must have, more than life itself, and which had been taken from her”). A végkifejletet ismerve tudható, hogy a leírás pontos, ahogy azt is, mi után vágyakozott a kísértet. A temetés alatt Kipps komor arcú gyerekeket pillant meg a templomkert kerítésénél. Első olvasatra azt gondoltam, közönséges gyerekek, akik ismerték Mrs. Drablow hírét, és gyermeki kíváncsiságukban némi borzongás után erednek, ám a kísértet titkának megismerése után más magyarázatot találtam. Az első olvasatra mellékesnek tűnő információk jelentőssé válása még izgalmasabbá teszi a művet.

Összességében a regény kiváló olvasmányélményt nyújtott. A 160 oldal egyáltalán nem sok, terjengősségtől nem kell tartani. A félelemkeltés nem direkt módon, félelmetesebbnél félelmetesebbnek szánt figurákkal történik, hanem sokkal nagyobb tér jut a közvetett, sejtetésen alapuló borzongatásnak. Tabuktól, bosszútól terhelt, klasszikus kísértethistória ez. Aki újdonságra vágyik, valószínűleg nem találja meg a számítását, de aki a régi kísértettörténetek szerelmese, biztosan élvezni fogja a művet.

Vessünk némi pillantást a regény filmfeldolgozásaira! Két fontos feldolgozásról szándékozom e helyütt szót ejteni: a korábbi 1989-ben került a filmvászonra, a főszerepben Adrian Rawlinsszal, a későbbi, mint talán még emlékszik rá a Kedves Olvasó, idén, és a főszerepet Daniel Radcliffe játszotta.

A korábbi verzióról általában elmondható, hogy hűségesebb az eredeti regényhez mind cselekményében, mind atmoszférájában. A főhős neve Arthur Kidd (nem pedig Kipps), aki két gyereket nevel fiatal feleségével, Stellával (ez a név történetesen stimmel): egyikük úgy négy-öt éves, a másik szinte még újszülött, legfeljebb néhány hónapos lehet.

Annak ellenére, hogy a filmen mind képminőség, mind egyes megoldások terén érződik, hogy a ’80-as években készült, szerintem a mai néző számára is kellemes meglepetésekkel tud szolgálni. Felépítését tekintve párhuzamot mutat a könyvvel, amennyiben a közvetlenül félelmetes jelenetek csekély hányadát teszik ki az egésznek, ellenben számos olyan pillanat adódik, amikor a néző akarva-akaratlanul is felkészül a (sokszor be nem következő) borzalom fogadására. Ebben nem csak a rémségek arcbaugrásához ideális szituációk vannak segítségére – tükörbe nézés, ablakon kinézés, lámpák kialvása, stb. –, hanem a finom, ám sejtelmes, feszültséget keltő zene is, amely belengi az egész alkotást, ráadásul kiválóan passzol a korhoz, amelyben játszódik. Mrs. Drablow fonográfhengerre vett feljegyzései, a gyerekszoba és az ott hallott gyerekhang, a Kidd markában minduntalan megjelenő kis ólomkatona minden harsány zenei fogást nélkülözve is a néző torkába fojtja a szót, és a film kimagasló erénye, hogy a fekete ruhás nő utolsó előtti megjelenésénél is mellőzte az effélét – mégis mindmáig borzongva gondolok vissza arra a képre.

Helyenként a film kis kiegészítéseket fűz az eredeti cselekményhez. Így például Kidd megment egy kis cigánylányt, akit majdnem összezúz egy fásszekérről lehulló vaskos rönk. Mindez azután történik, hogy a temetés során a férfi először pillantja meg a fekete ruhás nőt. Természetesen a készítők így előlegezik meg a kísértet titkát. Érdekes módon ezzel a jelenettel akarva-akaratlanul is kibillentették Kiddet abból a végletes determinációból, ami a fekete ruhás nőhöz való viszonyát jellemzi. Végül is úgy tűnik, a főhős, legalábbis egy egyedi esetben, megtörte az átkot, megakadályozta egy gyermek halálát. A filmből nem derül ki, később utoléri-e a vég mégiscsak a gyereket, ami azt sejteti, hogy igen. Ez esetben viszont elvarratlan marad ez a szál, és nem tudjuk meg, tényleg minden esetben adott-e a lehetőség a megpillantást követő tragédia elhárítására. Nem mintha annyira örültem volna, ha a film ebbe az irányba megy el, a készítők azonban megszellőztették ezt a lehetőséget, és ez akkor is figyelmet érdemel, ha a Kidd-család végzete a determináltság felé viszi el a problémát.

Egyes esetekben a film olyan jeleneteket iktat be, amelyek mintegy kiegészítik, kibontják a regény által nyitva hagyott, mellékes kérdéseket. Ez figyelhető meg mindenekelőtt a Bentley-irodában lejátszódó jelenetben: Kidd mogorván megy munkába, majd Bentley fejéhez vágja, hogy nagyon is jól tudta, mi folyik Eel Marsh House-ban, és őt küldte Crythin Gifford-be áldozatnak. Végül fojtogatni kezdi. A különös az, hogy Bentley egy pillanatra sem védekezik, sőt, még a rövid fojtogatást követően sem üvölti le Kiddet, hogy takarodjon az irodából, és többet vissza se jöjjön dolgozni. Persze, elküldi, de a szóhasználatból egyáltalán nem olyan világos, hogy kirúgja, mint amennyire az ember várná. Ez szerintem a főnök lelkiismeret-furdalásának megnyilvánulásaként értelmezhető. A regényből mindehhez képest csak annyit tudunk meg, hogy Mr. Bentley egyszer korábban már megfordult Crythin Gifford-ban Mrs. Drablow ügyében, ám ebből csak homályosan sejthetjük, hogy a feladat kiadásakor tulajdonképpen Kippset küldi a darázsfészekbe maga helyett, erre való konkrét utalás nem olvasható.

Nehezebben értelmezhető a filmben, miért kell Kiddnek épp az irodájában felgyújtani a Drablow-lakból elhozott dokumentumokat ládástul. Talán bosszú, talán a fokozatos megőrülés jele. De ha az első, családos emberként miért kell tüzet okoznia? Ha pedig megőrült, akkor hogyhogy nem sokkal később békésen csónakázgat a családjával? Ami azt illeti, a traumája is meglepő hirtelenséggel alakult ki: megpillantja, hogy Eel Marsh House gyerekszobájában valami mindent felforgatott, és ettől sokkos állapotba kerül. Olyasmi ez, mint amikor Lovecraft hőseinek elméje megbomlik a leírhatatlan borzalmakkal szembesülve – csak éppen itt csekélyebb súlyú az őrületet kiváltó ok. A reakció szerintem kissé aránytalan a látványhoz képest.

Ugyancsak furcsa ebben a filmben, hogy a készítők megkavarták a múltbeli alakok sorsát. A regényben ugyebár a Drablow-házaspár örökbe fogadja Alice húgának kisfiát, aki a szükségtől kényszerítve adja át nekik, majd a gyerek a pónifogattal belefullad a mocsárba, anyja pedig a nővérét okolja mindezért (noha a balesetért senki nem hibás, csak a hirtelen leszálló köd), és az eseményeket követően hal meg betegségben, hogy aztán a fekete ruhás nőként kísértse Crythin Gifford lakóit. Az is egyértelműen kiderül, hogy a nevelőszülők eltitkolták Nathaniel elől anyja kilétét, ám ők ketten mégis ösztönösen összemelegednek. Ehhez képest a filmben a húg a fiával együtt fullad a mocsárba, amikor megpróbál elmenekülni vele Eel Marsh House-ból. Még arra is kapunk utalást, hogy amikor a gyerek azt kiáltozta, „anya!”, akkor talán nem is a vér szerinti anyját, hanem nevelőanyját szólította. Az erkölcsi hangsúlyok észrevehetően eltolódnak ezzel a módosítással. A film azt sugallja, hogy a gyerek szépen összeboronálódott új családjával, és tulajdonképpen a vér szerinti anya követett el bűnt, amikor ebből a megszokott környezetből próbálja őt kiragadni.

A 2012-es filmverzió szerény véleményem szerint elődjénél kevésbé jól sikerült alkotás. Összességében azt tudom mondani róla, hogy jobban ráhajt a műfaji klisékre, mint akár elődje, akár az alapjául szolgáló regény (vagy legalábbis kevésbé hitelesen). Ennek látványos példája a falubeliek reakciója, akik nemcsak ódzkodnak Kippstől, amikor megtudják, hogy Eel Marsh House-ban van dolga, de még egy kisebb tömeg is összeverődik, hogy elhajtsa őt a településről. Egy másik példaként tartom számon a „zajos” félelemkeltést is egyes Eel Marsh House-beli jeleneteknél. Az már szinte csak hab a tortán, hogy Jennet kísértete a végén még visít is egy hatalmasat, ami szerintem inkább hatásvadásznak tekinthető, nem hátborzongatónak. Arról pedig a legnagyobb nyugalommal biztosíthatom az Olvasót, hogy az eredeti könyv végének a világon semmi köze ahhoz a giccsparádéhoz, ami ezt a filmet zárja.

A film látványvilágába egyébként nem lehet belekötni, de ez manapság nem is olyan nagy kihívás a filmrendezőknek. A falu, a táj, a köd, a ház egyaránt kiválóan közvetíti azt a hangulatot, amelyet a könyv is átad. Kis túlzással azonban azt is mondhatnánk, hogy készült egy film, amelyhez a The Woman in Black című regényből vették a karakterek neveit, ugyanis sok ponton változtattak a könyvhöz képest. Említettem a helyiek nyílt ellenségességét, utaltam a végződések látványos eltérésére, emellett megemlíthetők kisebb változtatások. Így például a regényben szó sem volt arról, hogy betelt volna a fogadó, ahol Kipps megszállt, a felesége pedig nem a szülés közben vesztette életét.

Érdekes módon két dologban a filmfeldolgozások párhuzamot mutatnak. Egyrészt mindkét változatban fenyegetőző zsarnokként ábrázolják Mr. Bentley-t, Kipps főnökét. A 2012-es verzióban ez a jellemvonás különösen kidomborodik, Mr. Bentley gyakorlatilag az egzisztenciájával fenyegeti Kippset, és szemmel láthatóan elégedetlen a korábbi teljesítményével. Az 1989-es főnök is elégedetlen, de ő nem csak a teljesítményt emlegeti fel beosztottjának, hanem annak az ügyvédbojtárokkal való, túlzottan megengedő viselkedését is, hangsúlyozva, hogy több erélyt, méltóságot kell sugároznia feléjük. A könyvben ugyanakkor semmiféle utalás nincs a Kipps és főnöke közötti rossz viszonyra, mi több, megtudjuk, hogy Kipps a kísértetkaland után az iroda társtulajdonosa lesz. Bizonyára elkerülhetetlen volt, hogy valamiféle személyiségjegyekkel ruházzák fel a regényben meglehetősen szárazon kezelt ügyvédet, de akkor is szembeszökő, hogy mindkét alkalommal kifejezetten negatív karakterként jelenik meg.

A másik közös vonás az, hogy míg a regényben Kipps fia nagyjából egyéves, amikor meghal, és csak a Drablow-ügy után születik meg, a két filmben a főhős már gyerekes apaként lát neki a munkának: az 1989-es változatban egy újszülött gyereke és egy négy-öt éves forma fia van, a 2012-esben pedig egy négy éves fia, és ez utóbbiban már eleve halott a felesége (szülés közben vesztette életét).

Összességében tehát a következők mondhatók el. A The Woman in Black című regény igazi régimódi kísértettörténet a szó legjobb értelmében. Olvasása kifejezetten ajánlott egyedül, éjszaka, a hatás tapasztalataim szerint garantált. A bejegyzésben tárgyalt két filmfeldolgozás közül az előbbit tartom sikerültebbnek. A feldolgozás nem „látványos”, mai szemmel kicsit „régimódi” is, ennek ellenére hatásos, és sok szempontból hűséges a regényhez. Az idén vetített verzió annyira nem tetszett, hatásvadásznak gondolom, és főleg a befejezése alaposan semmibe veszi az eredeti regényt. Akár látta a Kedves Olvasó valamelyik filmet, akár nem, azt javaslom, adjon egy esélyt a regénynek. Szerencsére ez a mű – nyilván a film nemzetközi hírére tekintettel – magyarul is hozzáférhető, igaz, a fordítást nem tudom megítélni, ugyanis csak az eredeti nyelvű változattal volt dolgom.

UPDATE: mint egy remek könyvesblogból megtudtam, a mű első magyar kiadása nem 2011-ben, a forgatással egyidőben, hanem jóval korábban, 1995-ben jelent meg. E kiadás kritikája a beszúrt linken olvasható.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr424733976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...